A fókusz a harcművészetek alapvető eleme. Az avatatlan néző csak egy szép mozdulatot lát, nem tudja, hogy ez valójában a gyakorló tudatállapotának tükröződése. Persze a koncentráció és a harmónia nem kizárólag a harcművészetek sajátja: megtaláljuk a versenysportokban vagy a nyugati művészetekben is. De a harcművészetben nem csak azért fókuszálunk, hogy eredményes legyen a technika. A hatékonyság csupán következmény – az ember lelkiállapotának lenyomata.
Mindegy, hogy gyakorlunk vagy éles küzdelemről van szó – a fókusz ott van minden mozdulatban. Ha az ember tökéletesen fókuszál minden megszűnik számára: teljesen feloldódik a mozgásban. A tanulási szakaszban a technikára fókuszálunk, arra, hogy megteremtsük a test tökéletes összhangját. Ilyenkor elemeire bontjuk a mozdulatot, és úgy rakjuk össze, hogy testmechanikailag tökéletes legyen. Ha beidegeztük a mozgássort, a fókusz szerepe megváltozik. Innentől már nem a mozdulatra, hanem a megfelelő tudatállapotra összpontosítunk.
A fókuszálás alapja, hogy maradéktalanul a jelenben létezzünk. Először csak egy-egy mozdulat erejéig, és ezt az időszakot tágítjuk egyre jobban, az edzés idejére, majd az egész napra. A harcművészet hosszú távú célja, hogy minden pillanatot tökéletesen beéljünk, és egész életünket áthassa a jelen. A harcművészet a tudatos létezés eszköze, amikor az ember életének egyetlen másodpercét sem szalasztja el, és együtt lélegzik a világmindenséggel. De ebben van egy csavar: ahhoz, hogy működjön a dolog, tökéletesen becsiszolt automatizmusokra van szükség. Azért nem lehet megspórolni a harcművészetben azt a bizonyos harminc évet, mert a harcművészet nem csupán technikai készség, hanem tudatállapot.
Emiatt nem mindegy, milyen felfogással és mit kezdünk gyakorolni. Meglehetősen kínos ugyanis, ha az ember végigjárta a szamárlétrát, elsajátított mindent, amit az adott stílusban lehet, és egy éles helyzetben kiderül, hogy nem működik a dojóban a készséges ellenfelekkel szemben mindig ragyogóan bevált technika.
A harcművészet gyakorlati tudomány. Amikor valami nem működik, az ember először magában keresi a hibát: szétszedi a technikát, megpróbálja megérteni a működési mechanizmusát, átgondolja testmechanikai szempontból, hozzáteszi az időzítést, erőt, tömeget, stb. – majd kipróbálja, hogy reális sebességgel és erővel végrehajtott támadás esetén működik-e. Ha nem, akkor elveti, vagy változtat rajta.
Ugyanakkor a harcművészetben a küzdelemben való jártasság csupán eszköz. Ahogy a többi távol-keleti művészetben, a végső cél itt is a megfelelő tudatállapot elérése. Ha ezt elfelejtjük, szem elől tévesztjük a célt és elveszítjük azt. Bizonyos stílusok anyagában emiatt sokkal meghatározóbb a kitűzött cél, mint a technikai elemrepertoár.
Ahhoz, hogy minden mozdulatunk a lehető leghatékonyabb lehessen, tökéletesen be kell élnünk a határainkat. Valamennyi technikának megvan az optimális végrehajtási módja, ami nem csak azt jelenti, hogy adott pályán kell mozognunk, hanem azt is, hogy a mozdulat végpontjába kell koncentrálnunk az erőt. Ütéseknél, rúgásoknál, dobásoknál ez a becsapódás pillanata, az ízületi feszítéseknél az a pont, amikor szétszakadnak a szalagok.
Hogy valaki éles helyzetben is a lehető leghatékonyabban mozogjon, nagy nyomás alatt se fagyjon le, és gondolkozás nélkül pattanjanak ki belőle a technikák, rengeteg tudatos gyakorlásra van szükség. Ha fegyverként akarjuk használni a testünket, pontosan tudnunk kell, mire vagyunk képesek, és ehhez igazítani elemrepertoárunkat – amivel ismét visszajutottunk a testtudatossághoz és az önismerethez. Bár mást értünk a fókusz fogalmán edzés és küzdelem közben, valójában ugyanarról van szó: arról a szellemi állapotról, amikor csak a jelen létezik és tökéletesen azonosak vagyunk önmagunkkal.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
