A távolság döntő tényező a pusztakezes küzdelem során. Első lépésben távolság növelése illetve szűkítése révén tanuljuk meg uralni a teret. Mindenkinél megvan az a távolság, aminél biztonságban érzi magát, és rendszerint akkor fordul élesre a helyzet, amikor az ellenfél eléri ennek határát. A folyamatos hátrálás persze nem sokat ér ellentámadás nélkül. A szakértő közönség számára a megfelelő távolság keresése, az ellenfél komfortzónájának kitapogatása legalább annyira izgalmas, mint a mindent eldöntő ütésváltás.
A különböző harcművészeti stílusok más-más küzdőtávolságot részesítenek előnyben. Van, amelyik a messziről indított támadások specialistája, van, amelyik a testközeli, rendkívül rövid ütésekkel operál, más rendszerek a fogásokra és a földharcra esküsznek. A hagyományos ninjutsu például arra törekszik, hogy olyan távolságra legyen az ellenfelétől, ahonnan az őt nem tudja elérni, ő viszont valamilyen fegyvert használva könnyedén végezhet vele – egyébként minden eszközös küzdelemnek ez a logikája. Ha a támadó kést ránt, használj kardot, ha kard van nála, védekezz lándzsával vagy alabárddal, stb. Persze a modern kézifegyverek korában fölösleges pl. négyméternyi láncot cipelni. Igaz, a lőfegyverek használata már a katonai közelharc területe, de maga az alapelv nem változott.
Minden technikának megvan a maga optimális távolsága. Ha ezen kívül – vagy belül – vagyunk, nem működik. Beugrani és ezzel megakasztani az ütő kéz lendületét legalább olyan hatékony védekezés, mint ellépni a pofon elől. A távolság kezelése során arra törekszünk, hogy kivonjuk magunkat az ellenfél technikáinak veszélyzónájából, és közben olyan közelségbe kerüljünk hozzá, hogy befejezhessük a küzdelmet. Valahogy el kell jutni oda, hogy alkalmazni tudjuk a technikáinkat, és a bunyóban ennek megvalósítása jelenti a legnagyobb kihívást. Ahhoz, hogy pl. megragadhassunk valakit, át kell törnünk az ütések-rúgások hatósugarán, ami jól felkészült ellenfél esetén egyáltalán nem könnyű. Még egy hagyományos ütésváltáskor sem olyan egyszerű telibe kapni a másikat, hiszen állandóan váltogatni fogja a távolságot annak érdekében, hogy mi ne érhessük el őt, de az ő támadásai pontosan üljenek.
Vannak stílusok, amelyek messziről indulva igyekeznek betenni az ellenfelet a darálóba, hogy az ellenfélhez egyre közelebb jutva végül a földön fejezzék be a küzdelmet. Az ilyen jellegű lerohanó támadások persze csak néhány másodpercig tartanak, de több éves gondos edzésmunka eredménye, amíg az ember eljut odáig, hogy éles helyzetben is működjön a dolog.
Ha egy irányzat nem specializálódik egy adott távolságra, vagyis nem arra törekszik, hogy az általa kiválasztott zónában dolgozva, viszonylag jól körülhatárolható harcmodorral és technikákkal próbáljon győzni, hanem viszonylag széles skálán mozogva váltogatja a távolságokat, alapvetően két lehetőség áll előtte. A harcművészeti iskolák egy része gondosan osztályozza a távolságokat, meghatározva milyen eszközöket, technikákat, harcmodort használjon az ember az egyes zónákban – és a gyakorlóra van bízva, hogy összeérik-e benne egységes rendszerré az egész.
Más stílusok máshonnan közelítik meg a kérdést. Ezek az irányzatok alapvető mozdulatokra vezették vissza a rendszert, amiket addig sulykolnak, amíg teljesen bele nem idegződnek az emberbe. A tanult mozdulatsorok a távolságtól függően válnak más-más technikák alapjává, és lesz belőlük blokk és ellentámadás, ízületi feszítés, dobás, vagy különböző földharc elemek. Ilyenkor nem a technikákból haladnak az alapelvek megértése felé, hanem az alapelvekből bontják ki a technikákat.
A távolság kontrollja nem csupán a konfortzónánk kitapasztalását jelenti. Az évek során egyre jobban megnő támadásaink hatósugara – kitágul a tér, amit uralni tudunk. Ezzel párhuzamosan egyre inkább beéljük a szűk távolságokat, azaz megtanulunk rövid mozdulatokkal is hatékonyan dolgozni. Ehhez persze tökéletesen kell használnunk a tömegünket, ami elsődlegesen a test összhangján és a lábmunkán múlik. Amikor a távolsággal játszunk, alapvetően lábból dolgozunk – akár lépünk, akár testsúlyáthelyezéssel oldjuk meg a helyzetet.
Minden technikának megvan a maga ideális távolsága, és abban a zónában hatékony igazán. Gyakran egy-két centiméterről van szó, és úgy kell mozognunk, illetve bemozgatnunk az ellenfelet a küzdelem közben, hogy a támadás pillanatában a kellő távolságban legyen a célpont. Nem arról van szó, hogy nem lehet valahogy lemészárolni vagy földre szenvedni a másikat, de az igazán letaglózó ütések-rúgások, az elegáns dobások kulcsa mindig a megfelelő távolság.
Mindez nem csupán a támadásokra, de a védekezésre is igaz. Már volt róla szó, hogy nem csak kitérni érdemes az ütések-rúgások elől: ha közel lépünk, és megtörjük a támadás lendületét, az kiveszi az erőt a technikákból, sőt még a pontosan becsapódó pofonokat is hatástalaníthatjuk, ha a találat pillanatában elnyeljük az ütést. Mindez jóval misztikusabban hangzik, mint amilyen a valóságban: a legtöbb full contactos minden különösebb tanítás nélkül ráérez erre.
Amikor a távolsággal dolgozunk, ugyanúgy a határainkat tágítjuk, mint erősítés közben, vagy amikor a sebességünket vagy az állóképességünket növeljünk. A határainkat valójában a hatótávolságunk jelenti, és ennek kiterjesztése illetve mélyítése (a szűk távolságok kontrollálása és beélése) ugyanaz a folyamat.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
