A tekintély alapú hierarchia a hagyományos harcművészetek meghatározó eleme. Ennek megerősítését szolgálja a dojo szabályzat, az edzések gondosan kidolgozott etikettje, és a rangok által megtestesített, szigorú alá- fölérendeltségi viszonyok. Bár a fokozatok vizsga- és övrendszere elsődlegesen az iskolai oktatásban nyer értelmet, üzleti modellként is fényesen bevált. Ennek ellenére érezni lehet némi kajánságot abban, hogy a kezdő szint, a 10. kyu viseli a legmagasabb sorszámot, és onnan visszafelé számolva lehet eljutni a legmagasabb tanuló fokozatig, a fekete övet megelőző 1. kyuig – főleg, hogy a danokat már nem csökkenő-, hanem növekvő sorrendben számozzák. Egyfelől pszichológiából is jeles, mert a 10. szint mégiscsak jobban hangzik, mint az 1-es, másfelől félreérthetetlenül jelzi, hogy nem a rangfokozat, hanem a tudásszint számít.
A hagyományos harcművészetekben a mestert feltétlen tisztelet illeti meg. A szamurájok kasztjának feudális értékrendje valószínűleg itt érzékelhető leginkább. A szigetország modernizációja a társadalmi struktúra bizonyos elemeit érintetlenül hagyta, és a harcművészetek jellegüknél fogva alkalmasak rá, hogy megőrizzék a katonai felépítés logikáját – elsődlegesen ez indokolta, hogy bekerüljenek az iskolai oktatásba.
Ne feledjük, hogy Japán csak katonai nyomásra adta fel az elzárkózás politikáját, és a Meidzsi korszak mélyreható társadalmi-gazdasági reformjait kizárólag azért vitték végig, hogy az ország csatlakozhasson a világot uraló gyarmatbirodalmak sorába. A szigetország háborúra készült, fegyverrel akarta kivívni, hogy a térség vezető nagyhatalma legyen – és erre az adott korszakban nem volt más lehetősége.
A harcművészetek jellegüknél fogva magukban hordozták a militarista hagyományokat, és elsődlegesen ez tette vonzóvá őket az oktatásügy számára. Más kérdés, hogy a hagyományos harcművészeti rendszerek tökéletesen azonosultak a korabeli iskolarendszer oktatási- nevelési céljaival és módszertanával, és a feudális értékek őrzői helyett az új korszak reprezentásai lettek. A katonai hatékonyság átitatta a modern autokratikus államot, és a felkelő Nap országának védjegyévé vált. Ez a szemléletmód nem csupán a dinamikusan végrehajtott belső átalakulásra, vagy az Oroszországgal és Kínával vívott háborúkra nyomta rá bélyegét, hanem a szigetország gazdasági terjeszkedésének stílusára is. Ahogy a mondás tartja: az üzlet háború.
Alapvető hiba lenne azonban az újkori autokratikus berendezkedést összekeverni a feudális társadalommal. Kétségkívül tény, hogy a modern Japán számos feudális reflexet magába épített. Ugyanakkor a középkori emberek gondolkodásmódját elsődlegesen a közösség tagjait egybetartó szakrális kötelékek rendszere határozta meg. De ezek az egymásra utalt kis közösségekben működnek, ha nagy tömegekre terjesztik ki őket, óhatatlanul megváltozik a mechanizmusuk. Ez a folyamat megfigyelhető a harcművészetekben is. A feudális formákból kiveszett az eredeti tartalom, és napjainkra egy egészen más jellegű – üzleti – viszonyrendszer sajátos megjelenési formájává vált.
Mára a harcművészetek többsége gazdasági vállalkozássá alakult. Logikájukat elsődlegesen pénzügyi szempontok irányítják, és a harcművészeti rangok általánosan elterjedt rendszere is ezt tükrözi. Noha a magasabb fokozatúak rendszerint megkapják a nekik kijáró, formális tiszteletet, ez már nem a feltétlen hűségen alapuló, hűbéri kötelék, hanem egyfajta speciális külsőségekkel rendelkező gazdasági, pedagógiai, esetleg emberi kapcsolat jele.
Azok a mesterek, akik a szamuráj szellemiség nevében megkövetelik a hagyományos tiszteletet, legtöbbször elfeledkeznek arról, hogy nekik is ugyanilyen tisztelettel kellene fordulniuk a tanítványaik felé. Sőt, komoly kötelezettséggel tartoznak mindenki iránt, aki a sorsát az ő kezükbe teszi le. A klasszikus felfogás szerint ugyanis a rang nem kiváltságokat, hanem felelősséget jelent.
A hagyományos harcművészetek szervezeti felépítése és etikettje a középkorból ered, azonban a feudális köteléket a XIX. század végére felváltotta a bajtársiasság, mostanra pedig a hatékony üzleti ügymenet. A rangok ma már nem feltétlenül a harcművészeti tudást tükrözik – amiben nagy szerepe van az eredetileg objektív mércének szánt vizsgarendszernek is.
Amikor a harcművészetek szolgáltatássá váltak, olyan spirálba kerültek, amiből nehéz kiszállni. Ráadásul az a tény, hogy kínálati piac van, még tovább ront a helyzeten. Egzisztenciát ugyanis csak erős szervezetre lehet építeni, amihez sok emberre van szükség, és ahhoz pedig, hogy meg lehessen tartani a tanítványokat, biztosítani kell a folyamatos előmenetelüket.
A hagyományos harcművészetek hierarchikus szervezeti felépítésének semmi köze a középkor szellemiségéhez. Ez – minden látszat ellenére – a XIX-XX. század fordulóján kialakult japán imperializmus terméke. De a tradicionális harcművészet etikettje alattvalókat nevel, hiszen ha valaki megszokja, hogy valamilyen magasabbnak vélt cél érdekében nap mint nap alá kell vetnie magát egy olyan autokratikus mechanizmusnak, amelynek döntéseivel maga sem ért mindenben egyet, abban később is könnyebben élednek fel ezek a reflexek, amikor egy erős hatalmi struktúrával találja szemben magát.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
