A kontroll, pontosabban az önkontroll (lánykori nevén: önfegyelem) sokáig a harcművészetek egyik leghatékonyabb hívószavának számított. A ’70-es, ’80-as években csillogó szemű, izgatott apukák hada tuszkolta le csemetéjét judo vagy karate edzésre (más nemigen volt a vasfüggöny mögött), hogy „egy kis önfegyelmet tanuljon a gyerek.” Valójában nem nyúltak mellé. A japán oktatás egyik legfontosabb eleme, hogy a gyerek ne lógjon ki a sorból, ne jelentsen problémát, hanem milliméterre pontosan szuszakolja be magát a társadalomban számára kijelölt helyre. A harcművészet feltétlen lojalitásra, a hierarchia tiszteletére és elfogadására, a kapott feladat tökéletes végrehajtására nevel. Aki átmegy ezen a darálón, annak a szervezet, amihez tartozik és az éveken át tartó hatékony munka sokkal fontosabb lesz, mint a személyes vágyai – illetőleg a legfőbb vágya az lesz, hogy megfeleljen az elvárásoknak.

Persze mondhatjuk, hogy a nyugati oktatás is erre törekszik: hogy mindenki zökkenőmentesen illeszkedjen a társadalomba. A különbség a megközelítésben van: a távol-keleti társadalmakban azt akarják elérni, hogy az egyént belefaragják a neki rendeltetett helyre, míg nyugaton inkább az a cél, hogy az ember megtalálja helyét  a társadalomban – ami nagyobb mozgásteret enged, és inkább a puzzle elvét követi. Amikor arról beszélünk, hogy a harcművészeteket be kéne emelni a nyugati iskolai oktatásba, ezt a kérdést nem lehet megkerülni.

De az önkontroll jóval több, mint a megfelelési kényszer eszköze. Ha a harcművészetet pedagógia módszerként kezeljük, az önkontroll elválaszthatatlan az önismerettől, és elsődleges célja a határok megismerése és tágítása. Az önkontroll egyúttal azt jelenti, hogy tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mire vagyunk képesek. A harcművészet alapvető eleme a mindennapos edzés, ami nem csupán a fejlődésünket szolgálja: ilyenkor méri fel az ember, hogy aznap mire képes, és ehhez igazítja taktikáját. A több tízezerszer begyakorolt drillek egy idő után nem a technika beiskolázását szolgálják, hanem a finomhangolást. Ezen a szinten már önmagunkat tanuljuk.

Azonban az önismeret – bármilyen fontos eleme is a harcművészeteknek – önmagában még egyetlen küzdelmet se dönt el. Sokkal lényegesebb az ellenfél kontrollja. A végső cél természetesen az, hogy olyan helyzetet teremtsünk, amiben a másik képtelen támadást indítani. Aki fogásra specializálódott, az rendszerint valamilyen leszorításra, feszítésre, fojtásra törekszik, aki üt vagy rúg, az inkább padlózni akarja a vele szemben állót. Persze el kell jutni idáig, ami kitágítja a kontroll fogalmát: kontrollálhatjuk a távolságot, a szögeket, az ellenfél egyensúlyát, ami szélsőséges esetben azt is jelentheti, hogy ki akarjuk billenteni a mentális egyensúlyából. Bármit teszünk, a cél az, hogy átvegyük az irányítást, és uraljuk a helyzetet.

Játszhatunk azzal, hogy bemozgatjuk a másikat, de az egyidejűleg végrehajtott blokk-ütés kombinációk ugyanezt a célt szolgálják: a támadó kontrollját. A hagyományos ninjutsu arra törekszik, hogy egyidejűleg minél több ponton kontrollálja az ellenfelet – ujjak, ököl, csukló, alhas könyék, felkar, váll, nyak, fej mellkas, has, hát, csípő, lágyék, comb, térd, lábszár, boka, lábfej –, hogy a másik legkisebb mozdulatára is azonnal reagálni tudjon. Erre ugyanúgy rengeteg gyakorlatot dolgoztak ki, mint a tapadós kéz technikát használó rendszerek. Ezek a gyakorlatsorok arra szolgálnak, hogy a küzdelem egy adott szegmensét beiskolázzák – ahogy a késharc iskolákban a drillek. Egyéni döntés, habitus kérdése, hogy ki milyen szinten merül el ezekben (azon túl, hogy javítják a mozgáskoordinációt, számos reflexet kifejlesztenek, ami éles helyzetben is jól jöhet), de végzetes hibát követ el az, aki az ilyen jellegű gyakorlatokat összekeveri a küzdelemmel.  

A kontroll nem a fizikai érintkezéssel kezdődik, de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a fizikai-, technikai- vagy mentális erőfölény eldönti az összecsapást, azaz oda kell menni a pofonért, és lebontani a másikat. A technikai tudás – a lábmunka, az időzítés, a tökéletesre csiszolt testmechanika, a kellően kidolgozott, felkeményített test, vagy akár az olyan trükkök, mint az ütések benyelése persze kiegyenlítheti a fizikai hátrányt (valójában ez a harcművészet), de minél kisebb a két ember tudása közti különbség, annál inkább az erő és a tömeg dönti el küzdelmet.

A harcművészet gyakorlóiba ezért nagyon gondosan beleverik – fizikailag és mentálisan egyaránt – a rangban felettük állók iránti tiszteletet, ami szintén egyfajta kontrol. Ennek megvan a maga haszna, hiszen kevés ember akarja, hogy a tanítványai rajta mutassák meg, hol tartanak, de ugyanakkor megvan a veszélye is. Ha a mester hozzászokik, hogy kizárólag a legmélyebb tisztelettől áthatva támadják, és a tanítványok már a megtiszteltetéstől is elájulnak, ha végrehajt rajtuk egy technikát, kínos meglepetések érhetik a dojón kívül.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)