Legutóbb az egyik kommentben szóba hozta valaki a biztonsági bokszot. A biztonsági boksz lehet okos, eredményes, csak éppen nem ezért szeretjük a bunyót. Ha pontokat akarok számlálgatni, arra ott a foci, vagy a tőrvívás. A ringbe azért lép az ember, hogy odategye magát, nyelje a pofont, és felőrölje a másikat – ha megy. Sose érdekelt, hogy ki hány övet bokszolt össze magának. Az unalmas bunyósok legfeljebb az eredménylistákra gerjedőket ajzzák fel. A közönség nagy része viszont azért jár ki, hogy őszinte nyílt küzdelmeket lásson, és ha valakit zavar az, ha két ember szét akarja tépni egymást, az nézzen golfot vagy teniszt.

Amikor magas szintű profik csapnak össze, az emberi teljesítőképesség határait feszegetik. Sose az a kérdés, hogy kibírnánk-e, hanem az, hogy ki lehet-e bírni, mekkorát lehet ütni, meddig képes valaki pörögni, a padlóról felállva megfordítható-e az összecsapás, és ha igen, hányszor.

A Gatti-Ward mérkőzés klasszikusnak számít. Azok közé tartozik, ahol valójában lényegtelen, hogy a végén kinek a kezét emelik a magasba. A résztvevők oda-vissza padlózták egymást – a negyedik menetben Ward futott rá egy mélyre csúszott testütésre –, de nem adta fel. A kilencedik menet elején komoly belharcba keveredtek, és ezúttal Ward ökle sült el (00:37). Igaz, után rutinosan odaugrott, és lenyomta ellenfelét a földre, aki azért elég nehezen állt föl (00:46). De fölállt (01:00).

Ward viszont úgy gondolta, hogy ideje befejezni. Még egyszer megkínálta Gattit ugyanott, ahol az előbb leküldte (01:06), azután folytatódott a mateklecke, azonban itt nem volt se összeadás, se kivonás, se szorzás, csak osztás (01:07, 01:08, 01:09, 01:10, 01:13, 01:14, 01:16, 01:17, 01:19, 01:20, 01:22, 01:25). Mindenki azt várta, hogy Gatti mikor adja föl, azonban ő egyszercsak visszaütött (01:26). Míg Ward láthatóan kiütötte magát (01:29), Gatti egyre veszélyesebb lett (01:35).

És nemcsak átvette az irányítást (01:38), hanem most ő tette Wardot ugyanúgy darálóba, ahogy az csinálta vele az imént (01:46, 01:48, 01:50, 01:54). Ward viszont pokoli jól állta a veséseket (01:56, 01:57, 01:58), bár a bekapott ütések azért nyomot hagytak a reflexein (02:00). Gatti először a köteleknek (02:01), majd a sarokba szorította ellenfelét (02:13), és most Ward nyelte a pofonokat (02:23). A roham megviselte, azonban nem törte meg, míg Gatti teljesen kihajtotta magát (02:35). És most Ward indított két, irtózatos erejű pofonnal (02:41, 02:42).

Folyamatosan tisztán ütötte Gatti fejét, és minden emberi számítás szerint véget kellett volna, hogy érjen a meccs (03:06). Noha az utolsó percben Gatti már alig állt a lábán (03:12), azért maradt benne annyi, hogy visszaszóljon (03:25), és túlélje a mérkőzést. Még egyszer megjegyezném, hogy ez a kilencedik menet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A kés elleni pusztakezes védekezést a legtöbb harcművészeti dojóban kötelező anyagnak tartják. Ne kérdezze senki, miért. Értem én, hogy egyfelől ad egyfajta magabiztosságot, hogy lám, késsel felfegyverzett támadó ellen sem egészen védtelen az ember, a tanulók is szeretik (főleg a kezdők), de lelkiismeretes edzők azért elmondják, hogy ha a másik kést ránt, akkor a rugalmas elszakadás tesz legjobbat az egészségünknek. Ennek ellenére a legtöbb helyen nagykanállal töltik az emberbe a sok okosságot, ami a vérveszteségtől lassú és legyengült, esetleg tajtrészeg ellenféllel szemben talán kivitelezhető, amennyiben az ember erősebb és nagyobb a támadónál. Azért egy csuklófesztítéssel elvenni valakitől a fegyvert, akinél éles kés van, és nem akarja, hogy végrehajtsuk rajta a technikát…szóval az necces.

Ebből a szempontból a mai videó se jobb a többinél, de nem is ezért raktam be. Késharcból leginkább meggyőzőnek a silat, illetőleg a San Diego-i késharcosok tűnnek, no meg a Fülöp-szigeteki garázsmester, akit majd a kiegészítő anyagban láthattok.

Ezzel együtt, aki már nézett kamerával felvett éles helyzeteket, az tudja, hogy a valóság sosem olyan gondosan megkoreografált, mint a dojóbeli modellek. A támadó is izgul, a megtámadott az életéért küzd, csapkod, menekül, szétzilálja a helyzetet, és természetesen minden keze ügyébe akadó tárggyal próbálja védeni magát. Ez sokszor elég az életben maradáshoz, de ha a másik elég elszánt, sarokba szorítja az áldozatot, és senki se lép közbe, azért borítékolni lehet a végeredményt.

A mai anyag egy liftbeli helyzetet elemez, ami egyfelől jó, mert előbb utóbb csak kinyílik az ajtó, és talán a segítségünkre siet valaki, másfelől meg a szűk tér miatt sehova se lehet elmenekülni. Itt  kell távol tartani a támadót.

Ha  a másik elég elszánt, nekünk ugrik, és nem sikerül kizárni a kést tartó kezet, akkor bizony ez fog történni (00:11). Télen valamivel jobb, hiszen véd a ruha, az alkar külső része is sokat felfoghat. Kis szerencsével a bordákon is elcsúszik a vágások, szúrások zöme, hiszen a védekező ember folyamatosan tekergőzik, de egész biztos, hogy jó pár vágást, szúrást be fogunk szerezni, és leginkább a véletlennek köszönhető, ha megússzuk élve. 

A video második részében (00:24) bemutatott taktika tág téren elég nyerő - már volt egy poszt a Maflásban, ahol karatés rúgásokkal mészárolt le képzett késharcost -, de ehhez bitang jó láb kell, másfelől kellő izomzat, hogy az ember folyamatosan tudja szórni a rúgásokat legalább addig, amíg megáll a lift. Ezeknek a fiúknak ez nem jön össze (00:27, 00:43) láthatóan gyorsan elfáradnak (00:28, 00:39, 00:45), és a támadó egyfelől közel sem olyan vehemens, mint az első jelenetben, ráadásul inkább csak illemből megy le a földre (00:31, 00:34, 00:47).

Ettől függetlenül jó az ötlet. Ebben a szűk térben, ahol senki se jelzi a küzdelem kezdetét, és nem lehet elfutni se, érdemes kipróbálni, mit sikerül alkotni az első támadás lendületével szemben. Azután ki-ki vonja le a megfelelő következtetéseket.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Rendszerint úgy tartják – és nem is alaptalanul –, hogy aki inkább állóharcra gyúr, az meghal, amikor a földön kell folytatnia. Ez a felismerés hívta életre az MMA-t. Igaz, a csonttörő ütés és rúgáskitűnő fegyver a felkészületlen ellenféllel szemben, de már a hatvanas években kiderült a Gene LeBell vs. Milo Savage mérkőzésen, hogy ha valaki képes áttörni az ütéseken, és lerántja a másikat a földre, ott viszonylag gyorsan véget ér a dal.

Az MMA-nak sokat köszönhetnek a harcművészetek. Letisztultak a stílusok, kiderültek, melyek a működő technikák, egyértelművé vált, hogy az erő és az izomtömeg megkerülhetetlen a küzdelemben, és az is nyilvánvaló lett, hogy a hatékony bunyóhoz nem elég egyetlen „szakterületre” specializálódni. Aki eredményes akar lenni, annak a harcművészetek minden szegmensében el kell merülnie.

Lehet jajongni azon, hogy elszürkültek a harcművészetek, lassanként eltűnnek az egyes iskolákra jellemző, speciális technikai megoldások, hogy a ringben vagy ketrecben szteroiddal felgyúrt nagydarab gladiátorok gyilkolják egymást – ám akárhonnan nézem, ez még mindig ugyanannak az éremnek a másik oldala. Ha lenne ezen kívül bármilyen más működőképes megoldás, az már látszana. De nincs ilyen.

Épp ezért üdítő pillanat, amikor valakiben egységet alkot mindaz, amit a különböző stílusokban tanult. Hogy nem ökölvívó és lábtechnikákat vegyít földrevitelekkel és földharccal, hanem mindez kompakt rendszerré áll össze benne, amelyben bármelyik technikából eljuthat bárhová. Még ennél is izgalmasabb, amikor valaki minden helyzetben képes kreatívan alkalmazni a saját stílusát.

Maga a mérkőzés nem tart sokáig. McAuley agresszíven jön előre (01:05, 01:08), láthatóan esze ága sincs hosszú állóharcba keveredni. Arra törekszik, hogy minél előbb levigye ellenfelét a földre, és a lehető leggyorsabban befejezze a mérkőzést. Ebbe még egy lendületes zakózás is belefér, amit ellenfele nem tud kihasználni (01:09). Viszonylag gyorsan sikerül elkapnia Sneddon lábát, aki ugyan csípőfordítással (01:13)  távol tartani a másikat, de ebben a szabályrendszerben ez annyit ér, mint halottnak a szenteltvíz (01:16).

McAuley tervének megfelelően a földön folytatják (01:17), csakhogy nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte. Alex Sneddon pont úgy küzd tovább, mintha állóharc lenne. Szorosan magához öleli ellenfelét, és könyökösökkel bontja a fejét (01:19, 01:21, 01:29, 01:31, 01:33, 01:42, 01:44, 01:48). Azután átvált szűk horgokra (01:51), hogy az időközben teljesen szétesett McAuleyt végül bevigye egy karfeszítésbe (01:59).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Ha megengedettek a rúgások – és a másik nincs felkészítve a lábtámadásokra – néhány jól elhelyezett combos az egyik leghatékonyabb fegyver lehet. Mivel minden komolyabb ütés a talajból indul, a lábon megrendített ellenfél sokkal kevésbé veszélyes. Ráadásul a jó ütemben elhelyezett combrúgásokkal megtörhető a támadó lendülete még mielőtt ütőtávba érne (00:37, 02:35, 02:40, 02:52). 

Természetesen, ha a másik számára nem újdonság a combos, és kimozogja (01:40, 01:45), vagy netán jól bírja az alacsony rúgásokat (01:28, 03:33), már nem ilyen egyszerű a helyzet, azonban erre is van megoldás: akkorát kell rúgni, ami lebontja a betonkeményre edzett combizmokat is (00:50, 01:06, 01:30). Ez persze vagy összejön, vagy nem. Ernesto Hoost azok közé tartozik, akik sikerrel fogták meg ellenfeleiket combon a ringben.

A jó külső combos merőlegesen csapódik a célpontba. Benne van az egész test, az utolsó centimétereken szinte teljesen kinyúlik a láb, és rátolják a csípőt (00:05). Roncsolhat izmot is, de akkor a leghatékonyabb, ha sikerül rárúgni az ideget a csontra.

A combos ideális befejezése (00:14, 00:48, 00:54, 01:00, 01:06) lehet a kéztámadásoknak (00:13, 00:47, 00:53, 00:59, 01:05), hiszen ilyenkor az ember inkább a fejet és a felsőtestet igyekszik védeni, és emiatt szinte biztosan betalál a mély rúgás. Ráadásul a hátráló ellenfelet valószínűleg még akkor is eléri a láb, ha már sikerült kitáncolnia az ütőtávból (01:04, 01:18, 01:27).

Ez a technika ugyanilyen hatékony lehet fogásbontásnál is (00:33, 00:40, 00:44). Aki igazán rutinos, az a köríves elhajlást követően (01:23) akár combossal is folytathatja, bár ebben az esetben a rúgást (01:24) megelőzte némi dulakodás.

Az igazán jó combos földre viszi (00:31, 00:51, 01:07, 01:58), vagy legalábbis megrendíti (00:40, 00:45, 00:54, 01:01, 01:08, 01:30, 02:27, 02:31, 02:44) a másikat. A Bob Sapp meccs pedig jól példázza, hogyan lehet combosokkal szétzilálni a gyakorlatlan ellenfelet (02:54), bár ezek az összecsapások Hoostnak nem igazán jöttek össze. Ezt a két mérkőzést látva az ember még inkább tudja értékelni Kunkli Tivadar teljesítményét.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Megfelelő erőnlét nélkül nincs hatékony önvédelem. Lehet csűrni-csavarni a dolgot, hivatkozni a mindenség energiájára meg különféle misztikus erőforrásokra, de én eddig még semmit se láttam, mi kiváltotta volna a kellő izomzatot, és a testmechanikát. El lehet mondani, hogy egy technika végrehajtásához nem kell fizikai erő, vagy azt, hogy maximum nyolc kilopondnyi erő kell hozzá, azonban ezek a mondatok csak erős megszorításokkal igazak, vagyis passzív (esetleg készséges) uke ellen, nagyvonalúan eltekintve az egész test mozgásától, stb. Éles helyzetben azonban az ellenfél nem úgy fog viselkedni, mint a dojóban: üt, rúg, csíp, harap, egyszóval mindent megtesz annak érdekében, hogy ne őt kalapálják el.

A méretes pofon nem a karizmokon múlik. A karatétól az ökölvívásig mindenütt megtanítják, hogy az ütés lábból indul. Természetesen az izomtömeg döntő a küzdelemben, azonban egyáltalán nem mindegy, hogyan használja ki valaki a saját erőforrásait.

Hogy fejen ki mennyire ütésálló, az többek közt a nyak- és hátizmoktól függ. Ez persze megint olyan dolog, mint az ütőerő: bizonyos adottságokon nem változtathat az ember, de a saját lehetőségeit jelentősen tágíthatja. Hattyúnyakú gyerekekből nemigen lesz a szorító sztárja. Azokban a rendszerekben pedig, amelyekben engedélyezett a fogás, a nyakizom erősítés alapból kötelező.

A mai anyag legnagyobb erénye a fokozatosság. Már a rávezető gyakorlatok is végtelen gondossággal épülnek egymásra (00:01, 00:09, 00:16, 00:23, 00:30, 00:38, 00:45, 00:55, 01:01). Nem használnak eszközt, csupán önmaguk súlyával, és a társukkal dolgoznak. Igaz, ha az itt bemutatott páros gyakorlatok némelyikét egy Tony Jaa vagy Jet Li filmben látjuk, mára már kultikus jelenetek lennének (01:06, 01:48, 01:50, 02:36, 03:12).

A film mindvégig következetesen, lépésről-lépésre halad. Példaértékű, ahogy az erősítés (01:13, 01:25) lassan átvált a technikákba (01:57, 02:11, 02:17), majd a páros drillbe (02:28) is. Az alig három és fél perces összeállítás egy több hónapos programot mutat be, de ha valaki nyakizmokat szeretne erősíteni, jó pár használható ötletet kaphat innen, ráadásul ezek a gyakorlatok többféle variációban is összeköthetők egymással.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor át kéne ölelni, mégse tettem. Valami visszatartott. Nem éreztem illendőnek, hogy ennyire egyértelmű dolgot cselekedjek. Vagy inkább azt éreztem, hogy úgyis rengeteg időnk lesz még erre. Közben Fedor bá’ hangja csengett a fülemben: az elszalasztott pillanat sose tér vissza. Mégse hallgattam rá.

Azóta persze találkoztunk párszor, de valahogy sose éreztem azt a magától értetődő természetességet, mint akkor, ott. Erőltetettnek tűnt volna, ha közeledni próbálok hozzá.

Ezer és ezer más emlék kavarog a fejemben. Az, hogy valószínűleg utoljára állok itt, rengeteg dolgot előhív bennem. Sorba rakom a történéseket. Barna balesetét, Natalia csapatának széthullását, azt, ahogy fokozatosan a PASTRUJNO-ra terelődött a figyelmem, a számtalan pontot, amikor rossz irányba fordulhattunk volna, de mégis mindig megmaradtunk a helyes ösvényen. Ahogy felismertük Alex szerepét és felfejtettük a PASTRUJNO-nak dolgozó egykori alapítványi diákok kapcsolati hálóját. Ahogy rádöbbentem, Szilvia a kulcsfigura a történetben.

Bármennyire is szeretném hinni, hogy alapvetően a kitartó munkának köszönhető a siker, meg kell állapítanom, hogy rengeteg ponton csak a véletlen segített. A véletlen vezetett Palotás Kristóf nyomára. A véletlennek köszönhetem, hogy Alex kihúzott a pácból a kiserdőben. Még Kelemen Zsoltot is a véletlen sodorta az utunkba. Sose találkozunk vele, ha Jovanék nem éppen akkor tesznek nekünk keresztbe. A véletlen, a véletlen, mindig a véletlen. Számtalan esetben vakvágányra térhettünk volna. Csak nagyon kevés olyan pillanat volt, ami valóban rajtam múlt.

Mint amikor feldobtam magam Misi bá’nak.

Az utóbbi hetekben az egyetlen dolgot tettük, amit tehettünk. Ráfeküdtünk a tanulásra. Ezt biztosan vihetjük magunkkal, és nem mindegy, milyen pozícióból indulunk. Eddig is keményen hajtottunk, de most sose látott lelkesedéssel szívtuk magunkba a tudást. Valamennyien eltökéltük, bárhová kerüljünk, ugyanúgy teljesítünk, mintha itt folytatnánk. Ha nem is járhatunk a legjobb külföldi egyetemekre, valahova csak beverekedjük magunkat. A semminél több.

Amikor bejön Misi bá’, az eddig halk nyüzsgés is megszűnik az aulában. Tapintani lehet a csendet. Bármennyire is biztos az ember az eredményeiben, ekkor dől el hivatalosan a dolog. Egyenként megyünk ki Misi bá’ elé, aki mindenkivel közli, milyen eredményt ért el. Emlékszem, első évben volt a legkeményebb, se élő, se holt nem voltam, amikor végre a kezembe nyomta a bizonyítványomat.

– Üdvözlök mindenkit – kezdi Misi bá’ a beszédet. – Ismét túl vagyunk egy tanéven. Gondolom, valamennyien sejtitek, milyen eredménnyel zártátok ezt az időszakot. Hagyományainkhoz híven bejelenteném, melyik csapat nyerte az idei pontversenyt. A csapat tagjai: Bárdos Róbert, Pável Krasnov, Kovács Krisztián, Jovan Stojanovič, Telle Bálint. Tapsoljuk meg őket!

A teremben felharsan a taps. Elhúzom a számat. Na, persze, Jovanék, ki más. Ha arra gondolok, hogy minket ünnepelhetnének…

– A csoportverseny utolsó helyezettjei, pedig a következők: Bella Lajos, Gyebnár István, Jákist Attila, Kracsula Jakab, Weisz János.

Természetesen egy elsős csapat. Mindig az elsősök közül kerül ki a pontverseny vesztese. Ők a legfiatalabbak.

Tisztában vagyok vele, mit jelent a dolog. Nem is szerepelünk a térképen. Csak most ébredek rá, hogy mindezidáig titkon azt reméltem, az Ötösfogat lesz az utolsó helyezett. A könnyeimmel küszködök. Egészen eddig a pillanatig az adott erőt, hogy valahol mélyen, még magamnak se bevallottan, arra számítottam, mégis maradhatunk. Annyiszor sikerült elodáznunk a véget. Ezúttal viszont nem. Elhagyott a szerencsém. Bár számítottam rá, letaglóz a bizonyosság. Aztán Nataliára gondolok. Akárhogy is, mi itt vagyunk egymásnak, neki azonban egyedül kell ezt az egészet végigcsinálnia.

Szinte félálomban figyelem, ahogy a srácok egymás után kimennek Misi bá’hoz, hogy átvegyék a bizonyítványukat. Olyan valószínűtlen most az egész, pedig ilyenkor tudjuk meg, hogyan sikerült az év. Akár maradhat az ember, akár nem. A bizonyítvány és a kézfogás mindenkinek jár. Miközben a többieket nézem, elkalandozik figyelmem. A tavalyi bizonyítványosztáson töprengek, amikor még Barna is velünk volt.

– Marko Adamovič! – harsan Misi bá’ hangja.

Visszazuhanok a jelen pillanatba. Kiélesednek az érzékszerveim. A tekintetem Markóra tapad. De semmit se tudok leolvasni róla. Rezzenéstelen arccal veszi át a bizonyítványát, fog kezet Misi bá’val, megy vissza a helyére. Ahogy tanították. Ahogyan kell. Gyors pillantást vetek Kálmánra. Időnként megremeg a szája.

Pár ember még, és én következem. Aztán hallom a nevemet.

– Belovicz Gergely!

Összeszorul a gyomrom. A szívem a torkomban dobog. Lassan ballagok a pulpitus elé. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz ez a pillanat. Misi bá’ keményen a szemem közé néz.

– Rendesen megpörgettétek ezt az évet – mondja. – A tanulmányi eredményetek több mint megfelelő, de ismert okok miatt veszítettetek kétszáz pontot. – Kis szünetet tart. – Azonban a szakmai gyakorlat megoldásáért a tantestület százhetven pontot ítélt a csapatnak.

Átadja a bizonyítványomat, és felém nyújtja a kezét:

– Gratulálok. Felsőbb osztályba léphet!

vége 

Június 15.

Tanévzáró. Kinyalva állunk az aulában. Odakint dögmeleg van, idebent kellemes huszonhárom fok. Szokásomhoz híven az Armani öltönyömet vettem fel. Azon gondolkozom, vajon a ruhatárunkat vihetjük-e magunkkal, vagy azt is elveszítjük a hallgatói jogviszonyunkkal együtt?

Nincsenek illúzióim. Ezt a félévet még befejezhettük itt. Senkit se vágnak ki a szemeszter közben. Nem akarják, hogy évet veszítsünk, elég büntetés, hogy el kell hagynunk ezt a helyet. Hogy ki teljesítette a követelményeket és ki nem, azt mindig a bizonyítványosztás után tudjuk meg. Aki kihullott, másnapra eltűnik. Sose beszélünk róla többet.

Persze, azért a pletykákból tudható, kinél billeg a léc. Elkapok egy-két fürkész pillantást. Rezzenéstelen arccal nézek vissza. Ezt is alaposan belénk verték: akár jó történik, akár rossz, fogadd egykedvűen. A reakcióid elárulnak, mondja mindig Izanagi szan. Őt se látom többet.

Misi bá’ nem vágott ki azonnal. Összehívta a tantestületet, és úgy döntöttek, levonnak kétszáz pontot a csapat teljesítményéből az Alapítvány szabályzatába ütköző tevékenység miatt. Ezzel persze megpecsételték a sorsunkat. Vastagon a minimális ponthatár alá kerültünk, és az elmúlt néhány hétben esélyünk se lehetett rá, hogy lefaragjuk a hátrányunkat.

Stefi természetesen kiborult a hír hallatán. Rám zúdította minden keserűségét. Azóta se tudom, mi fáj neki jobban: az, hogy kivágtak, vagy az, hogy Barna velem tartotta a kapcsolatot. Kálmánnak szokás szerint könnybe lábadt a szeme. A legjobban az lepett meg, hogy Marko is elveszítette szokásos önuralmát:

– Nem vagy igaz, bazd meg! – ordította. – Egyértelműen nyerésre állunk, és azt is elkúrod? Muszáj volt túlfeszíteni a húrt? Most jobban érzed magad, hogy mindannyian mehetünk a francba?

Nem feleltem, elvégre igaza volt. Magamban százszor visszajátszottam már a Misi bá’val folytatott beszélgetést. Fogalmam sincs, mi ütött belém akkor. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Csak az tartott vissza, hogy ez se oldana meg semmit.

Furcsa mód Natalia vett a védelmébe.

– Elmentek a sunyiba! – üvöltötte le a többiek fejét. – Ha most beadja a derekát, zsinóron rángatják egész életében. Mielőtt szabadulna innen, egész biztosan beviszik egy olyan utcába, hogy továbbra is a kezükben tarthassák. Mi a fene olyan fontos itt? Tavaly decemberben úgyis kirúgtak volna valamennyiünket. Most semmi sem indokolja jobban, hogy kivágjanak, legfeljebb az, hogy beleláttunk a kártyáikba. Ha emiatt basznak ki, tegyék. Geri nem hagyta, hogy sarokba szorítsák. Szedjétek le emiatt a fejét… ha ennyire itt akarsz maradni, menj, és nyalj be csontig Misi bá’nak! Biztosan értékelni fogja.

Marko meghökkent és elhallgatott, de Stefinek ez volt az utolsó csepp a pohárban:

– Tudni akarod, mi olyan fontos itt? – támadt vissza. – Elmondom neked tételesen: itt a legmenőbb cuccokban járunk, király kajákat eszünk, beutazzuk a fél világot, saját szobánk van, és ha kikerülünk innen, akkor is sínen van az életünk. A legjobb egyetemekre járhatunk, és ahogy Misi bá’ mondta Gerinek, két kézzel kapkodnak utánunk a legfaszább cégek. Ehhez képest semmi kedvem visszakerülni valami lepukkant gyerekotthonba, menzán zabálni, egy csomó fasszal közösködni, folyton bunyózni, ha valaki belém akad. Úgy dióhéjban ennyi…

Nem szóltam közbe, magamban Stefinek adtam igazat, még akkor is, ha jólesett, hogy Natalia mellém állt. Amikor a lány megunta a meddő vitát, és hazaindult, vele mentem. Ezzel is begyűjtöttem néhány gyilkos pillantást.

Szótlanul baktattunk egymás mellett. Amikor az istállókhoz értünk, megálltam. Arra gondoltam, hogy mennyi dolog kötődik ehhez a helyhez. Itt sérült le Barna, itt ismertem meg Szilviát. Itt kerültünk először közel egymáshoz Nataliával. Itt mentett meg Igor bá’. Nagyon távolinak tűnt az egész. Elveszítette a jelentőségét.

– Kösz – mondtam a lánynak.

– Nincs mit – mosolyodott el.

– Most hogyan tovább? – kérdeztem.

Megvonta a vállát.

– Valahogy majd csak lesz. Eddig is volt. – Kutató pillantást vetett rám. – Azért mi itt vagyunk egymásnak. A többiek is rá fognak jönni, ha lehiggadtak. Első lépésként, mondjuk, megkereshetnénk Barnát.

Felsóhajtottam.

– Amióta megírtam neki, hogy mindent elmondtam Misi bá’nak, nem felelt. Napok óta próbálom elérni, de nem válaszol. Pedig még a levelesládájában is hagytam üzenetet. Vagy berágott, vagy elvették a gépét.

Natalia elgondolkodva nézett maga elé, azután felvetette a fejét:

– Nem baj – mondta. – Megkeressük.

(Folyt. köv.)