– A mobilt a PASTRUJNO egyik kulcsemberétől szereztük - mondja Misi bá'. - Illetve Jovanék szerezték meg. Tudtuk, hogy megbízást akar adni egyik korábbi növendékünknek. Abban reménykedtünk, ha sikerül kiszúrni, ki az, talán eljuthatunk ahhoz is, aki saját hálózatot épít a volt diákjainkból. Azért kellett ellopnotok Jovanék szobájából – válaszolja meg ki nem mondott kérdésemet –, mert nem akartuk, hogy be lehessen mérni, ki a tolvaj. Ennek pedig az a legjobb ellenszere, ha állandó mozgásban van.

Megfordul velem a világ.

–De hát ez nagyon veszélyes játék – mondom. – Bármelyikünket elkaphatták volna. És mivel nem tudtunk semmilyen információt… – Nem fejezem be a mondatot. – Akármelyikünk Palotás Kristóf sorsára juthatott volna – mutatok rá.

– Kristófot én küldtem oda – sóhajtja Misi bá’. – Reméltem, hogy kiszúrja, ki akarja felvenni a PASTRUJNO-val a kapcsolatot. Sajnos, őt vették észre előbb. – Megkeményedik a hangja. – De adott esetben áldozatokat is kell hozni. Itt nem Kristófról, Nataliáról vagy rólad volt szó, hanem az Alapítványról.

Érzem, hogy az arcomba szökik a vér. Egy pillanatra felböffen bennem egy réges-régi érzés.  Kissrácként megtapasztaltam, milyen gyengének és kiszolgáltatottnak lenni. Volt benne részem eleget. Most visszatért, és tudom, többé sose hagy el. Ugyanúgy nem számítok, ahogyan régen se. Csak márkás cuccokban járok, menő laptopom van, ennyi az egész. De ha úgy hozza a sors, bármikor beáldoznak. Tök mindegy, miért.

– Az Alapítvány rengeteg pénzt fektet belétek – folytatja Misi bá’. – Rendkívül sokoldalú képzést kaptok. Szeretnénk, ha segítenétek jobbá tenni a világot. Ma már számos helyen dolgoznak a diákjaink. Nagyon sok munka, energia fekszik abban, hogy feljutottatok a csúcsra: a ti munkátok és a miénk. A nagy cégek és a közhivatalok két kézzel kapkodnak utánatok. Az Alapítvány neve mára fogalommá vált. Viszont nem engedhetjük, hogy bárki önös céljaira használjon benneteket. És ti sem engedhetitek meg magatoknak. Jóval több van bennetek annál, hogy bárki törvénytelen utakra csábítson.

De akkor miért tanulunk ennyi mindent? – fogalmazódik meg bennem a kérdés. – Miért tananyag az ipari alpinizmus, a lakatosmesterség, nyomolvasás, rejtőzködés-lopakodás, a túlélés, a biztonságtechnika, miért járunk rendszeresen lőgyakorlatra, és miért oktatnak nekünk különféle harcművészeteket?

– Látom a szemedben a kérdést – villan meg Misi bá’ tekintete. – Ne tedd fel…

Nem teszem fel. Sose teszem fel. Azt se kérdem, mi történt Péter bá’val, Alexszel vagy Szilviával. Ez az Alapítvány ki nem mondott szabalyai közé tartozik. Sose kérdezd, mi van a leszakadókkal. Ők örökre eltűnnek az életünkből. Vagy nem. Barna jár az eszemben. Van élet az Alapítvány után.

Misi bá’ felemelkedik a foteléből.

– Grtaulálok, Geri – mondja, és kezet nyújt. – Azt hiszem, ezzel a fegyverténnyel örökre beírtátok magatokat az Alapítvány történetébe. Nem beszélve arról, hogy a szakmai gyakorlat megnyerése elég sok pontot jelent. Az az érzésem, hogy ha nem csináltok valami egetverő baromságot, az idén ti nyeritek a csapatversenyt. – Na, menj – veregeti meg a vállamat, és rám kacsint. – Szerintem a cimborád a tumblr-en már epedve várja a híreket.

Rettenetesen zavarba jövök. Eszerint Misi bá’ végig tudta, hogy levelezek Barnával? Akkor mégiscsak jól sejtettem az előbb. Lelkem mélyén felvijjognak a szirénák. Mindannyian tisztában vagyunk vele, mi jár a tiltott kapcsolattartásért. Sose hittem, hogy itt, a győzelem kapujában fogok elbukni. Sőt ez még rosszabb: a győzelem után. Ráadásul magammal rántottam a többieket is.

Összeomolva állok Misi bá’ előtt, de ő továbbra is mosolyogva néz vissza rám. Nagy nehezen megértem, nem lesz következménye annak, hogy áthágtam a szabályokat. Legalábbis most nem. Mégis keserű a szám íze. Lassan megindulok az ajtó felé. Már a kilincset fogom, amikor megszólal bennem Izanagi szan hangja: Akinek nincsenek titkai, az nem zsarolható. Sose értettem ezt a mondatot. Most teljes súlyával rám zuhan. Bármit teszek, mostantól Misi bá’ jóindulatán múlik, hogy kirúgnak-e. És ezen az se változtat, hogy csípi a fejemet.

Lassan megfordulok.

– Igazgató úr, én Barnával levelezek a tumblr-en – mondom lassan.

Felszikrázik a szeme. Állom a pillantását. Valami különös erő költözik belém. Megtelik feszültséggel a tér, szinte tapintani lehet kettőnk közt a levegőt.

– Értem – bólint. – Remélem, ismered az Alapítvány szabályzatát, és tisztában vagy a következményekkel. Leléphetsz.

Sarkon fordulok, és kimegyek az irodából. Már a lépcsőházban vagyok, amikor hirtelen magamba roskadok. Nem akarom elhinni, hogy tényleg ezt tettem. 

(Folyt. köv.)

A kotrabokszoló rendszerint nem áll oda verekedni. Hátrál, kitér, visszarobban, és alapvetően arra vár, hogy a másik végezze el a munkát.

A támadó lendületének felhasználása számos küzdőrendszerben megjelent a Judótól a tőrvívásig, természetes, hogy az ökölvívásban is sokan építenek erre a taktikára. Persze pokoli jó reflexek és kötélidegzet kell ahhoz, hogy az ember mindvégig ütőtávon belül maradva térjen ki, védekezzen és támadjon vissza. Minden idők egyik legnagyobb kontrabokszolója a szó legszorosabb értelmében szembe ment a kontraboksz szabályaival. Ő folyamatosan jött előre, tartotta nyomás alatt a másikat, hajolt el a hátráló ellenfelek támadásai elől (00:26, 02:33), és őrölte fel őket.

Pedig Mike Tysonról elsődlegesen nem a kontraboksz jut az emberek eszébe. Az ökölvívás történetének egyik legvitatottabb személyisége sosem a józan eszéről vagy az érzékenységéről volt híres. Vadállat volt a kötelek közt, és a ringen kívül is. Szakmai szempontból azonban a boksz egyik legnagyszerűbb alakja, aki uralkodásának három évében visszahozta az ökölvívásba azt a brutális küzdőszellemet, ami a XIX. században „csodafegyverré” tette a rendszert (00:32).

Tyson született kontrabokszoló (00:40). Ha kellett hátrált (00:44), bár általában ő haladt előre. Általában ütőtávon belül maradt, ami nem csekély teljesítmény ebben a súlycsoportban, ahol már rendes húzása van a pofonoknak (00:49). Végtelenül mozgékony volt, bár nem olyan látványosan ruganyos, mint Ali, mégse mondhatni, hogy kevésbé lenne elegáns (01:33, 02:59). Tyson kifejezetten élvezte a harcot, és sose csinált titkot abból, hogy nem kipontozni, hanem megsemmisíteni akarja az ellenfeleit (01:05).

Habár elképesztő megoldásokat láthattunk tőle (02:14), sose arra gyúrt, hogy ilyenkor eltalálja a másikat: arra törekedett, hogy kifektesse a másikat, és ez az esetek többségében sikerült is neki (00:36, 00:42, 01:11, 02:12, 03:39, 03:53). Kőkemény ütéseivel akkor is megfogta kihívóit, ha nem sikerült azonnal padlóra küldenie őket (02:45, 03:07, 03:10).

Az edzésein is arra készült, hogy ütőtávolságon belül mozogva, folyamatos nyomás alatt tartsa a másikat (03:29). Rengeteget támadt testre (03:32), és csontrepesztő ütőereje miatt bejött neki ez a taktika, holott rendszerint sokkal kisebb volt az ellenfeleinél. Tyson stílusában sok minden egyesült, ami az öklözést széppé teszi: a rámenősség, a kitűnő reflexek, a magas szintű technikai tudás és a hatalmas pofonok.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

– Azt tudtuk, hogy valaki több diákunkat is beszervezte a PASTRUJNO-ba – néz a szemembe Misi bá’. – Most nem arról van szó, hogy bármi kifogásunk lenne az ellen, hogy a tanítványaink komoly nemzetközi cégeknek ajánlják föl a szaktudásukat. Sőt. A legtöbb egykori diákunk hasonló vállalatcsoportnál dolgozik.

De mégis… amikor az Alapítvány létrehozta ezt az iskolát, megfogalmazott bizonyos célokat… és ezek közt határozottan nem szerepelt, hogy segíteni akarjuk az egykori KGB-s kapcsolatokkal operáló orosz nagytőke európai terjeszkedését. Természetesen vannak bizonyos realitások, amiket el kell fogadnunk. Ennek ellenére az Alapítvány határozottan kiáll a saját elképzelései mellett Európa jövőjét illetően.

– És mik ezek? – kottyantok közbe.

Misi bá’ nem hallja meg a kérdésemet.

– Szóval, amikor bizonyos jelekből nyilvánvalóvá vált, hogy az Alapítvány által kiképzett diákok olyan értékek mentén tevékenykednek, amelyek a lehető legtávolabbról sem találkoznak az intézet célkitűzéseivel, akkor keresni kezdtük, vajon ki lehet az, aki vakvágányra viszi a munkánkat. De nem jártunk sikerrel. Természetesen mi is eljutottunk oda, ahova mindenki, aki foglalkozni kezdett a problémával, nevezetesen, hogy olyan egyezések után kutattunk, amelyek elvezetnek a célszemélyhez. Az az igazság, hogy kudarcot vallottunk. Nem találtuk meg a közös nevezőt. Arra nem jöttünk rá, hogy a közös nevező hiányát kell keresni. Egyébként ez se száz százalékos, hiszen Szilvia gondosan ügyelt rá, hogy néhány ember kapcsolati hálójában azért szerepeljen. Hogyan sikerült kiszúrni, hogy ő az?

Elképedve hallgatom Misi bá’t. Eszerint olyan feladványt oldottunk meg, aminek a létéről se tudtunk.

– Először kiszűrtük azokat az embereket, akik kapcsolatban álltak a PASTRUJNO-val – felelem. – Azután mi is összevetettük az anyagaikat. Egy idő után rájöttünk, hogy azt kell keresnünk, aminek közös kapcsolódási pontnak kéne lennie, de hiányzik. Amikor nem találtunk ilyet, megnéztük, mi az, ahol a legkevesebb egyezés található.

– És ez volt Szilvia.

– Igen.

Hallgatunk.

– Alex nekem azt mondta, maga hívta ide, hogy próbálja meg kijátszani az intézet biztonsági rendszerét – mondom kis idő múlva. – Ez igaz, vagy csak blöffölt?

– Én hívtam – mosolyog Misi bá’. – Egyértelmű volt, hogy ha szorul a hurok, a célszemély segítséget fog kérni. Sokkal egyszerűbbnek tűnt, ha én hívok ide valakit, akiről tudom, hogy kapcsolatban áll a PASTRUJNO-val.

– Tartsd közel magadhoz az ellenségeidet – mormolom önkéntelenül.

– Pontosan – bólint Misi bá’. – Ráadásul azáltal, hogy megkértem Alexet, tesztelje biztonsági rendszerünket, elejét vettem annak, hogy bárki megpróbáljon észrevétlenül behatolni az Alapítvány területére.

Nem tűnik túl logikusnak.

– Hát, én egész biztosan megkíséreltem volna utána küldeni valakit – jegyzem meg. – Ha sikerül, jó, ha nem, eltereli a gyanút Alexről.

– Nagyon jó – biccent elismerően Misi bá’. – Csak ott hibádzik, hogy túl sokat tudtunk Alexről.

Nem kerüli el a figyelmemet a múlt idő, de nem kérdezek rá, Misi bá’ meg szándékoltan hagyja súlytalanul lebegni a levegőben.

– Bevált a dolog? – kérdezem.

– Jobban, mint számítottunk rá – feleli elégedett hangon Misi bá’. – Szilviát megzavarta Alex váratlan felbukkanása. Valójában ekkor árulta el magát először.

Valami zavar. Nem tudom megfogalmazni mi az, de érzem, hogy nem kerek a történet. Azután leesik: ha mi jöttünk rá, hogy Szilvia a PASTRUJNO-nak dolgozó, egykori alapítványi diákokat összekötő, láthatatlan láncszem, akkor honnan tudták, hogy őt kell figyelni? Van egy sejtésem, de inkább nem kérdezek rá.

– Csak egyetlen dolgot nem értek – mondom helyette. – Mi volt a mobil szerepe, amit el kellett emelnem Jovanék szobájából?

Misi bá’ elmosolyodik.

(Folyt. köv.)

Igor bá’ áll az ajtóban. Fordult a kocka. Most Alexre zárult a csapda fedele. Vele szemben Igor bá’, mi ketten meg a hátában. Tizedmásodperc alatt felméri a helyzetet, és máris támadásba lendül. Két-három lépéssel szeli át a kettejük közt lévő távolságot. Szélvészként ront a szálfatermetű tanárra. Leszór egy villámgyors ütés-rúgás kombinációt. Igor bá’ megroggyan, erre a sebességre láthatóan nincs ellenszere. Ráadásul tudom, mit érez: az idegpont támadások néhány másodperc alatt felőrlik az ember erejét.

Alex hátralép fél lépést, hagyja dolgozni az előbb bevitt találatokat. Kell pár pillanat, míg hatni kezdenek az ütések. A következő rohammal azután sokkal könnyebb kivégezni a meggyengült ellenfelet.

Nem vár sokat. Előrelendül, és beköszöntőnek hatalmas felütést mér Igor bá’ állára. Szinte magasba emeli az ütéssel. Még innen is látom Igor bá’ szemén, hogy egy pillanatra elment a kép. Alex kihasználja a megingást, üt két villámgyorsat, megereszt egy rúgást lábra, majd beugrik, hogy könyékütésekkel lemészárolja a másikat. Az első tisztán ül, Igor bá’ meginog, azután elkapja Alexet, és lerántja a földre. Legalább harmincöt kiló van köztük, Alex legfeljebb nyolcvanöt lehet, míg Igor bá’ alsó hangon százhúsz, ami megfordítja az esélyeket. De Alex gyakorlott a földharcban is, ütésekkel bontja a fogást, majd kétfelé gurulnak egymástól. Belém hasít, hogy most kellett volna közbeavatkoznom. Elszúrtam. Alex mindjárt elintézi Igor bá’t, azután velünk is végez. Nem tehetek róla, megbénít az élet-halál harc látványa. Tudom, néhány perc múlva súlyos árat kell fizetnem ezért.

Igor bá’ lassan, szinte megfontoltan emelkedik föl, akár egy kétlábra ágaskodó medve. Alex ezzel szemben villámgyorsan szökken talpra… majd elvágódik. Újra feláll, és ismét a földre zuhan. Arcára kiül az értetlenség, majd pár pillanattal később a tehetetlenség sebzett érzése. Igor bá’ csendes elégedettséggel figyeli. Hagyja, hadd tudatosuljon a másikban, mi történt. Csak ekkor veszem észre baljában a kést. Fogalmam sincs, mikor kapta elő.

Alex fél térdre emelkedik, de tisztában van vele, vége. Legfőbb fegyverét, a gyorsaságot veszítette el. Mostantól egyedül a tömeg és az izomerő számít, ráadásul a combján átvágott izom is hátráltatni fogja. Pár perc, és elintézi a vérveszteség. Igor bá’nak a kisujját se kell mozdítania.

Nem várja meg. Odalép Alexhez, és teljes erőből belerúg az egykori tanítvány térdébe. Hatalmasat reccsen az izület. Alex felüvölt, a térdéhez kapva fetreng a kövön. Igor bá’ lehajol, és egy alig látható mozdulattal halántékon vágja a kés nyelével.

– Ez nem a ring, galambocskám – dörmögi, és leköpi az ájult ellenfelet.

Május 5.

Misi bá’ sarkig tárta az irodája erkélyajtaját. Esik, de nem zavaró. Az eső kopogása festi alá a beszélgetésünket. Tudom, hogy Misi bá’ mindig gondosan elrendezi az erkélyén álló növényeket, hogy a lehető legtökéletesebbre hangolja az eső neszezését. A levegő párás, kora nyári illatokkal terhes. A felhők olyan alacsonyan lógnak, hogy néha az az érzésem, csak fel kell nyúlnom, hogy elkapjam az aljukat.

Mostanra egész jól rendbejöttem. A Szilviától kapott verés nem igazán tett jót. Néhány napig alig tudtam koncentrálni az órákon. Egyfajta tompa ködben éltem meg ezt az időszakot.

Amikor megtudtam, hogy Misi bá’ hivat, még egyszer végiggondoltam a történteket. Tudtam, arról akar beszélni velem, hogyan sikerült kibogoznunk a feladványt. Újra meg újra végigpörgettem magamban a részleteket. Nem maradtak elvarratlan szálak. Legfeljebb néhány apróság háttere nem világos, de remélem, Misi bá’ mindenre választ ad.

Ehhez képest láthatóan nem siet. Miután hellyel és kávéval kínált, hátradől a fotelében, és rágyújt egy hatalmas szivarra. Még sose láttam dohányozni. Meglep, milyen átszellemült arccal képes fújni a füstöt. Megvallom, kicsit sértve érzem magam, amiért engem nem kínált meg. Persze szó sincs arról, hogy elfogadnám… illetve nem tudom. Igazság szerint nem lenne ellenemre, hogy a fotelben elterülve, szivarozva beszélgessek Misi bá’val.

– Hát… először is gratulálok – mondja. – Tizenegyedikes csoportként megálltátok a helyeteket a szakmai gyakorlaton. Sőt, hogy pontos legyek, egyedül ti oldottátok meg a feladványt.

Finoman megköszörülöm a torkomat.

– Csak azt nem értem, hogy miért nem csaptak le előbb Szilviára – nézek kérdőn Misi bá’ra. – Az persze tiszta, miért jött utánunk Igor bá’ – mozgatom meg önkéntelenül a nyakamat. Még élénken él bennem a Szilviától kapott ütések emléke. – De nem volt veszélyes hagyni idáig fajulni a dolgokat? Nem lett volna jobb korábban lekapcsolni a tanárnőt?

Misi bá’ feltűnően hosszan foglalatoskodik a szivarjával.

– Nem tudtuk, hogy ő az – jegyzi meg közben, mintegy mellékesen.

Megáll bennem az ütő. Ezek szerint élesben ment az egész.

(Folyt. köv.)

Mire Natalia végez, Szilvia éledezni kezd. Lassan mocorog, eltart egy ideig, amíg felfogja, hol van, mi történt vele. Gyűlölettől szikrázó szemmel néz a lányra, ám semmit se szól. Azt hiszem, felmérte, hogy minden próbálkozás hiábavaló.

– Szerintem menjünk, és szóljunk Misi bá’nak – mondom. – Ideje tisztázni a helyzetet. – Járjunk végére a dolognak. Kíváncsi lennék néhány apróságra, például, hogy milyen szerepet játszott a történetben a Jovanék szobájából elemelt mobiltelefon, vagy miért kellett Palotás Kristófnak meghalnia.

– Jól vagy? – kérdezi Natalia aggodalmasan.

– Miért, nem úgy nézek ki? – próbálok mosolyogni. Nem nagyon megy.

– Nem – feleli tömören a lány.

Rendesen kóvályog velem a világ. Rég éreztem magam ilyen elgyalázva, de azért megindulok az istálló ajtaja felé. Minél előbb véget ér ez az egész, annál jobb. Egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Félúton lehetek, amikor újabb ember lép az istállóba. Alex.

– Szia, Geri – köszön vidáman. Azután észreveszi a földön heverő, megkötözött Szilviát. – Mit műveltetek vele? – csattan fel dühösen. – Megőrültetek?

– Ööö… rám támadt, mert kiderült, hogy ő koordinálta a PASTRUJNO és az itt végzett diákok közti kapcsolatokat – felelem. Amint kimondom, legszívesebben visszaszívnám az egészet. Mondtam volna bármit, csak ezt ne.

– Szar ügy – mondja Alex, és kicsit átmozgatja a nyakát. Nincsenek kétségeim, mire készül. Eleget láttam már küzdelem előtt.

– Ne velük tökölj, szabadíts ki! – kiáltja Szilvia, aki hirtelen megtalálta a hangját. – Ketten könnyebben elintézzük őket.

– Nyugi – veti oda neki Alex. – Egy perc, és végzek.

Lassú, puha léptekkel közelít. Nincsenek illúzióim, mi következik. Láttam már, amikor nekilendült. Ráadásul most komoly a tét. Bármilyen pocsékul vagyok, igyekszem felszívni magamat. Ösztönösen a hátam mögé tolom Nataliát.

– Fuss! – mondom neki kétségbeesetten. – Szólj Misi bá’nak. Én addig feltartóztatom.

– Nem – rázza meg a fejét a lány.

Alex megtorpan egy pillanatra.

– Édesek vagytok így együtt – állapítja meg vigyorogva. – Geri lovag és a kis barátnője. Csak egyet felejtettél el kölyök: nincs más kijárat. Ahhoz, hogy kijusson innen, át kell kelnie rajtam. Garantálom, hogy nem fog neki sikerülni.

Gyors pillantást vetek Nataliára, aki kétségbeesetten szorongatja a baltanyelet. Tudom, hogy nem adja olcsón a bőrét, mint ahogy azt is, hogy Alexszel szemben semmi esélye. Ő nem Péter bá’ és nem is Szilvia – akit teljesen lekötött, hogy végezzen velem. Alex más kategória, ő egy szemvillanás alatt elintézi. Ahogyan engem is.

Jó lenne kitalálni valami működő taktikát, de nincs rá idő. Túl egyértelmű a helyzet, le vannak osztva a szerepek. Alex a vadász, mi ketten meg a préda. Csupán az a kérdés, meddig húzzuk.

Úgy döntök, hogy magamra vonom Alex támadását. Ha sikerül lerántanom a földre, Natalia egérutat nyerhet. Persze nincsenek illúzióim. Alex sokkal gyorsabb, mint a lány. De minél tovább sikerül feltartóztatnom, Natalia annál hosszabb egérutat nyerhet. Ha a „B”szárny felé menekül, esetleg megúszhatja. Talán szembejön valaki. Talán elég soká tartom vissza Alexet, hogy szem elől tévessze, és rossz irányba induljon. Talán…

Töprengek, mit válasszak. Ugorjak rá Alexre, vagy várjam meg, amíg ő támad? Legszívesebben lerohannám, azonban emlékszem, milyen pokoli gyors és pontos a kontrája. Viszont hagyni, hogy ő kezdeményezzen… nem tűnik jó ötletnek. Miközben közeledik, mi egyre jobban hátrálunk az istálló belseje felé. Tudom, az a célja, hogy minél messzebb tereljen bennünket a szabadságot jelentő ajtótól, ugyanakkor nincs más választásom. Vagy felveszem a harcot, vagy hátrálok, amíg van terem.

Valami megcsörren a hátam mögött. Beleléptem a macskák itatóedényébe. Összerezzenek. Alex vigyorog, azonban nem használja ki a lehetőséget. Élvezi a helyzetet. Arra játszik, hogy felőröl a félelem. Még egy lépést teszek hátra, és valami keménynek ütközöm. Az egyik oszlop van mögöttem. Kikerülhetném, de semmi értelme. Amíg botladozom, csak még kiszolgáltatottabb vagyok. Mély lélegzetet veszek, és elszánom magam az élet-halál küzdelemre.

Alex pupillája összehúzódik. Láthatóan méricskéli a távolságot. Egyetlen lendülettel akar lerohanni. A kettőnk közt feszülő távolság most már nem üres. Tapintani lehet a feszültséget. Agyamban mégis jelentéktelennek tűnő részletek ragadnak meg: a padlásról pászmákban beszűrődő fény. A szalma zizegése. Az Alex nyakán lecsorgó verejtékcsepp.

– Mi lenne, ha inkább olyasvalakivel kezdenél, akivel egy súlycsoportban vagy? – dörren meg egy hang Alex háta mögött. Azonnal megpördül. Ha most rávetném magam… ám mire kapcsolok, odébb lép. Elmúlt a kedvező pillanat.

(Folyt. köv.) 

Sokan lelkesednek a táncos lábú fiúkért a ringben, és valljuk be, van valami lenyűgöző abban, ha valakit nem lehet eltalálni. A legismertebb név természetesen Muhammad Ali, de azért akadnak rajta kívül páran, akik emlékezeteset alkottak ebben a műfajban. Tegyük hozzá: a tánc, az elhajlások rendkívül látványossá teszik a bokszot, de csak abban az esetben teljes értékű a parádés védekezés, hogyha megfelelő ütőerővel párosul. Ha nem sikerül megtörni a folyamatosan rohamozó ellenfél nyomulását egy-egy méretes pofonnal, előbb-utóbb menekülés jellege lesz a dolognak.

A legtöbben szeretik, amikor valaki kibokszolja az ellenfelét. A kontrabunyós a másik támadásaiból él. A kontrabokszolók által végrehajtott kiütésekben a legtöbbször vastagon benne van a támadó lendülete is (00:59, 01:04, 01:21, 01:23). Persze ez is olyan szabály, ami nem száz százalékosan igaz (00:34, 01:13, 01:40, 01:43, 02:13, 02:17, 02:18, 02:50, 03:41).

Bár egyértelműen az ökölvívóké a jelenleg ismert leghatékonyabb zártöklös full contact kéztechnika, a ringben látott megoldások némelyike nem lenne célszerű az utcán, vagy akár egy szabadabb szabályrendszerben. Legalábbis engem mindig kiver a víz, amikor ilyen jellegű mélyre hajlásokat látok (00:48, 00:52, 01:26, 01:45, 02:01, 02:06, 02:08, 02:25, 02:29, 03:39), és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. A muay thai vagy az MMA ringben, ahol megengedett a rögzített térdrúgás, öngyilkosság lenne ilyesmivel kísérletezni. Persze mélyre hajlás ide vagy oda, nem lehet eltagadni, hogy időnként nagyon látványos a végeredmény (01:15, 03:18, 03:20). Egyébként Whitaker kontrázásaiból talán azok a legszebbek, amikor a lendület még tovább viszi az ellenfelet, és némi késéssel kezd dolgozni a bekapott ütés (00:59, 03:37).

A hatékony kontraboksz alapja, hogy az ember biztonsággal kikerülje a pofonokat. Ennek több módja is lehet: az egyik, hogy a bunyós igyekszik ütőtávon kívül kerülni (01:16, 01:18, 01:20, 01:32), és csak egy-egy ellentámadás erejéig robban be a másik hatósugarába (01:21, 01:23, 01:33, 01:53), de azért a nézők szívét az melengeti meg igazán, amikor valaki tartósan ütőtávon belül maradva mozogja ki a másikat (01:09, 01:58, 02:34, 02:39), bár ezt a mutatványt célszerű a már lelassult ellenfélen bemutatni (02:01).

A kontraboksz hátránya, hogy gyakran csap át öncélú show elemekbe (01:55), illetőleg, hogy a brilliáns lábmunka és a menekülés között nagyon vékony a határvonal (00:38, 00:51, 00:54, 00:56, 01:35, 02:30, 03:24). Mindenesetre Whitaker ha kellett odaállt verekedni is (00:40, 01:37, 02:11, 02:15, 02:31, 02:59, 03:27), a 02:54-nél látható kiütés előzményeit, illetve magát a pofont pedig a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Úgy érzem, mintha megbénultam volna, miközben azért félig-meddig eszméletemnél vagyok. Szétcsúszik a világ, pulzál a kép. Agyamban kattogva forognak a kerekek. Csak most döbbenek rá, hogy tudat alatt arra számítottam, Szilvia megmagyarázza, mi a helyzet valójában, szokás szerint rámutat, hol tévedek. Csakhogy nem tévedtem. Magam se hittem el, hogy igazam van, és most megfizetek érte.

– Hányszor próbáltalak, leállítani, Geri… – Szilvia hangja valahonnan messziről jut el hozzám. – Tucatszor lett volna módod, hogy végre valami másba kezdj, de nem, te ragaszkodtál hozzá, hogy végére járj a dolognak. Szívós vagy, akár a buldog. Gratulálok, sikerült megfejtened a rejtélyt. És mégis, mire mentél vele? Attól tartok, ez a kis játék véget ért. Pedig sokkal jobban is elüthettük volna együtt az időt. Én felajánlottam neked, azonban te folyton kihátráltál. Gondolom, amiatt a kis kurva miatt… – Keserű lesz a hangja. – Ha nem annyira fontos neked, most nem kéne ezt tennem. Persze, ahogy mondani szokták, ki-ki a maga szerencséjének kovácsa.

Tehetetlenül heverek, szédülök, ám ennek ellenére a helyére tudom rakni a dolgokat. Mégse értem egészen, mit mond. Nataliáról beszél? Hogy fontos lenne nekem? És mit ajánlott Szilvia? De mindezen kérdések mögött ott sűrűsödik a bizonyosság: igazam volt. Csak másodpercekkel később hasít belém: ugyan mire megyek vele.

– Attól tartok, baleset fog érni – folytatja Szilvia. Megragadja Csillag kantárszárát, és felém vezeti. Dermedtem figyelem, azonban a ló tiltakozik. Ellenáll, farol, kirántja magát Szilvia kezéből, és kiüget az istállóból.

– Magad uram, ha szolgád nincsen – mormolja Szilvia. A falhoz megy, és felkapja a padlón heverő patkók egyikét. – Első menetben ez is jó lesz – fordul felém. – Mire rájönnek, hogy nem a ló taposott össze, már rég köddé váltam.

Hatalmas csapást mér a fejemre. Csakhogy túl sokat várt, és közben valamennyire visszatért az erőm. Odébb hengeredem, és magam elé kapom a kezemet.

– Hát jó – mormolja Szilvia. – Ha játszadozni akarsz…

Azzal teljes erejéből belém rúg, majd nekemesik a patkóval. Néhány ütést kivédek, azonban túl gyors. Két-három ütése tisztán eltalálja a fejemet. A tarkóm nagyot koppan a földön. Nem érzek fájdalmat, csak tudom, hogy holnap alig tudok majd mozdulni ez után a verés után. Ha ugyan lesz holnap…

– Fejezzük be – hajol fölém Szilvia. Leszorítja a karomat, hogy ne tudjak védekezni, és a magasba emeli a patkót. Fásultan figyelem, miközben valahogy kívülről látom az egész jelenetet. Ez a vég, tudatosul bennem. Kíváncsian várom, mi következik. Aztán Szilvia hirtelen eltűnik a képből, és egy másik arc jelenik meg a helyén. Eltelik egy kis idő, amíg azonosítani tudom. Natalia.

– Jól vagy? – kérdezi.

*

Persze, soha jobban.

– Mit… mit keresel itt? – nyögöm ki nagy nehezen, felelet helyett.

– Marko mondta, hogy valószínűleg ide jöttél. Gondoltam, megnézem, nem keveredtél-e valami bajba.

Csak később esik le, hogy egészen mást értett baj alatt. De nem bánom.

– Mi a fene történt? – kérdezi.

– Jó volt az elméletem – válaszolom. Még mindig akadozik a nyelvem. – Legalábbis Szilvia szerint. Azt mondta, sikerült megfejtenem az egészet. Megvallom, nem egészen erre számítottam a végén.

– Mégis, mire? – vonja fel a szemöldökét Natalia.

Őszintén? Azt hiszem, jobb, ha ezt most nem osztom meg vele. Inkább hallgatok. Fél térdre tornászom magamat.

– Mi van vele? – keresem a szememmel Szilviát.

– Ja, miatta nem kell aggódnod – legyint Natalia. – Egy darabig csendes lesz. Rendesen megsuhintottam – lóbálja meg a kezében tartott rövid baltanyelet.

Ami azt illeti, jól látja a helyzetet. Szilvia mozdulatlanul hever mellettem.

– Azért biztos, ami biztos alapon kötözzük meg – javaslom. – Pokoli gyors tud lenni. Elég veszélyes.

– Tudom – bólint Natalia. – Láttam már akcióban.

Talpra kecmergek, és elmegyek kötélért. Szerencsére nem kell keresni, tudom, hol van. Odadobom Nataliának, aki gyakorlott mozdulatokkal hatástalanítja Szilviát. Magam se csinálhatnám jobban, pedig Izanagi szantól tanultam a kötözés művészetét. A régi szamuráj iskolák külön stílusokat dolgoztak ki az ellenség – vagy a fogságba esett gonosztevők – ártalmatlanná tételére. A kötelek színe jelezte, milyen bűnt követett el a rab. A köteleket úgy bújtatták az izmok és izületek között, hogy a legcsekélyebb szabadulási kísérlet is iszonyatos fájdalmakkal járt.

(Folyt. köv.)