Felsóhajtok.

– Egyáltalán nem csodálom – felelem. Hirtelen eszembe jutnak a korábbi beszélgetéseink, amikor Szilvia ugyanilyen keresztkérdésekkel bizonytalanított el, és terelte más vágányra a gondolkozásomat. Tulajdonképpen hálásnak kell lennem, mert ezáltal kényszerültem rá, hogy alaposan körbejárjam a kérdést. Most azonban hiába próbál megakasztani. A kérdései csak még jobban megerősítenek abban, hogy igazam van. – Szóval a PASTRUJNO tulajdonosa, Dmitrij Ivanov gyakorlatilag ott folytatja az üzleti életben, ahol abbahagyta Afganisztánban – mondom tovább. – Viszont a konkurencia semlegesítésében nem lehet nem észrevenni azokat a megoldásokat, amelyeket az Alapítványnál tanítanak.

– Nem lehet, hogy csak arról van szó, hogy a hatékony módszerek hasonlítanak egymásra? – mosolyodik el. – Ami működik, az rendszerint ugyanazon a néhány elven alapul. A világ közel sem olyan bonyolult hely, mint amilyennek egyesek gondolni szeretnék.

Megrázom a fejem.

– Nem. Emlékszik rá, amikor Bécsben azt mondtam, hogy a PASTRUJNO kapcsolódik a pendrive-on lévő anyagokhoz?

Alig észrevehetően biccent. Egy pillanatra megfeszül az álla. Most nem mosolyog.

– Rengeteg képet gyűjtöttünk a PASTRUJNO-hoz köthető eseményekről, és ezeken a fotókon felbukkannak az Alapítvány egykori diákjai. Feltérképeztük a kapcsolati hálójukat. Ezt még Pécsett kezdtük el…

– És mire jutottatok? – kérdezi. Meglepően meleg a hangja.

– Közös kapcsolódási pontokat kerestünk. De semmit se találtunk.

Egy pillanatra olyan arcot vág, mintha azt mondaná: „ugye, megmondtam”. Azután megvonja a vállát:

– Sose bánd, van ez így. Időnként azt hiszi az ember, hogy sikerült megtalálnia a megoldást, mert látszólag minden tökéletesen egybeillik, csak van valami apró, lényegtelennek tűnő elvarratlan szál. Viszont ha ezt kibogozza, előbb-utóbb eljuthat a megoldásig. Szóval ne add fel. Csak ne akard szőnyeg alá söpörni a problémát, mert az nagyon keményen visszaüt. Szerintem egész más irányba kéne indulnotok, és hagyni a fenébe ezt az egészet.

– Igaza van – felelem.

Lekapja az egyik bálát, és a kezembe nyomja. Orromba csap a széna eltéveszthetetlen, friss illata. Mélyen a szemembe néz. Fényesen ragyog a pupillája.

– Volt egy másik projektünk, nem akarsz inkább azzal foglalkozni? Ez a rejtvény közel se olyan érdekes… – Könnyedén megérinti a karomat.

– Egy pillanat…– Hirtelen rekedt lesz a hangom. Krákogok, azután folytatom:

– Szóval igaza van, mert tényleg az elvarratlan szál jelenti a megoldást. Nem találtunk semmit, ami összekötötte volna ezeket az embereket, mármint azon túl, hogy valami módon közük lehet a PASTRUJNO-hoz. Nincs semmi, ami közös lenne mindannyiukban. Persze nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, ki így, ki úgy, ám nincs semmilyen koherens vonás, ami meghatározó jelleget adna a csoportnak.

Most nem szakít félbe. Feszülten figyel.

– Épp ez volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet – mondom tovább. – Rájöttem, hogy az lesz a megoldás, ami nem látszik. Egy olyan elem, amit mindannyian gondosan töröltek. – Kis szünetet tartok, mielőtt kimondanám. – Maga.

Elmosolyodik.

– Nem rossz – mondja. Nevetés bujkál a hangjában. – Csak van egy aprócska hibája: nem állja meg a helyét.

– Miért? – vetem közbe.

– Mert két-három ember adatlapján azért ott vagyok… – hirtelen elharapja a szót. Rájön, hogy hibázott. A következő pillanatban felpörögnek az események. Olyan gyorsan történik minden, hogy az agyam nem képes követni a történéseket.

Szilvia kicsit félrebillenti a fejét, rám mosolyog, és ugyanabban a tizedmásodpercben mindkét karomon megüti az ideget. A kezemben tartott szénabála miatt amúgy se tudok védekezni, azonban a váratlan a támadás teljesen kiszolgáltatottá tesz. Hiába próbálom elkerülni a nyakamra mért kettős csapást, csak félig sikerül. Nem terülök el, de azért megroggyanok, és ez sokkal rosszabb, mintha elájultam volna. Az egész olyan, mintha valami lassított felvételt néznék. Hiába látom Szilvia öklét, képtelen vagyok hárítani. Minden becsapódó ütés tovább gyengít, villámgyorsan fogy az erőm. Sose hittem volna, hogy ez megtörténhet. Moccanni se bírok, elhomályosodik a tekintetem, eldőlök, akár egy fa.

(Folyt. köv.)

– Szia – mondom. Próbálok laza lenni, remélem, megy.

– Mégiscsak idevetődtél? – kérdezi Szilvia.

Bólintok.

– Beszélhetünk?

– Én felajánlottam, hogy bármikor… ha még emlékszel.

Zavartan krákogok. Gombóc van a torkomban attól, amit mondani akarok. Most valahogy olyan irreálisnak tűnik az egész.

– Le kell pucolnom Csillagot – mondja. – Segítesz?

Megint az a kihívó fény a szemében.

Megindulok utána. Beállítja a lovat, és módszeresen kefélni kezdi a szőrét. Lassú, körkörös mozdulatokkal halad az állat fejétől a fara felé. Keresek egy gumikefét meg egy szőrvakarót, és nekilátok az állat másik felének.

– Szóval? – pillant rám Szilvia néhány másodperc múlva az állat gerince fölött.

– A… szakmai gyakorlatról van szó – kezdem, miközben azonos ritmusban vakarjuk az állat két oldalát. – Azt hiszem, sikerült megoldanom a feladványt. Illetve, nem hiszem, tudom… tulajdonképpen azért jöttem ide.

Egy pillanatra gombostűhegynyire szűkül a pupillája, de szinte azonnal megrázza a haját, és elmosolyodik.

– Tudod, hogy mi erről a véleményem – mondja, és felkacag. – Szerintem hajlamos vagy összeesküvés-elméleteket vizionálni. – Rám kacsint. – Nem baj, így kedvellek.

Egyre lágyabban simogatja Csillagot. Önkéntelenül is átveszem a tempót. Puhák, már-már érzékiek a mozdulatai. Azon gondolkozom, mi lenne, ha nem lenne közöttünk a ló. Elválaszt, vagy inkább összeköt? Ahogy az állat gerincén dolgozunk, egy-egy pillanatra összeér a kezünk. Elönt a forróság.

– Tehát? – ingerkedik Szilvia. – Hadd halljam, mire jutottál?

Zsong az agyam. Amikor idefele jöttem, még olyan kristálytiszta volt minden, most azonban azt se tudom, hol áll a fejem. Elkezdeni is képtelen vagyok, nemhogy logikusan sorrendbe szedve előadjam a mondandómat. Csillag húz ki szorult helyzetemből. Nagyot horkantva odébb sétál, jelezve, elege van a babusgatásból. Most, hogy odébb ment, nincs közöttünk semmi.

– Hát jó – mondja Szilvia vontatottan. Nem tudom eldönteni, nekem szól-e vagy a lónak. Ledobja a vakarót és a kefét, és megindul a szénabálák felé. Követem. Lassú, ringó járással sétál előttem.

– Ne csigázz – néz rám, amikor megáll az egymásra halmozott, szénabálák előtt. Itt a félhomályban hatalmasra nyílik a szembogara. – Ezt nem lehet egy nővel csinálni.

Nagyot nyelek. Hülye helyzet, ahogy itt állunk az istállóban…mély lélegzetet veszek, és belevágok.

– Emlékszik ugye, amikor azt mondtam, hogy a PASTRUJNO folyton felbukkan valami módon a pendrive-on kapott anyagban?

Bólint, de nem szól.

– Szóval az anyag elemzése közben rájöttem, hogy az Alapítvány több diákja is részt vesz a PASTRUJNO különböző projektjeiben.

– Ez baj? – kérdezi.

Megrázom a fejem.

– Önmagában nem lenne gond, bár a PASTRUJNO üzleti tevékenysége több mint kétes. Bárhol jelentek meg, a piacot uraló versenytársak pillanatok alatt kiszorultak. Rejtélyes balesetek történtek, vagy csak látszólag minden különösebb ok nélkül hirtelen feladták pozícióikat. Egyszer az is előfordult, hogy valakik egész egyszerűen szitává lőtték a konkurencia fejét.

Látom, meg akar szólalni, úgyhogy figyelmeztetően felemelem az ujjamat. Furcsa módon hat a dolog, mert nem szakít félbe.

– A PASTRUJNO üzleti stratégiája mögött nem nehéz felfedezni az egykori szovjet különleges erők, a Spetsnaz filozófiáját és taktikáját. Ugyanaz a kíméletlen céltudatosság jellemzi mindkettőt.

– Nem azt mondtad, hogy a PASTRUJNO tulajdonosa… öö… most nem jut eszembe a neve… szóval ő nem afganisztáni veterán? – kérdez hirtelen közbe Szilvia.

– Dehogynem – felelem.

– Akkor miért csodálod, hogy erre a mintára építette fel a cégét?

(Folyt. köv.)

Ahogy én érzékeltem őt, ő is ugyanúgy érzékelt engem. Mindketten kihegyezett állapotban voltunk. Alex tisztában volt azzal, hogy érzem, van valaki a közelemben, és én legalább annyira vonzottam őt.

Ahogy visszafelé megyünk, hirtelen átvillan rajtam, mi van, ha mindez csak fedő sztori, ami pusztán arra szolgál, hogy elaltassa az éberségemet. Az előbb még valamennyi érzékszervem felajzottan várta a lehetséges összecsapást. Mostanra kiengedtem. Sokkal könnyebb célpontot jelentek. Megkísérlem felszívni magam, de valahogy nem az igazi.

– És mit csinálnál egy éles helyzetben? – fordulok Alexhez. – Úgy értem, ha azt a feladatot kaptad volna, hogy hatolj be észrevétlenül egy védett objektumba. Ilyenkor visszafordulnál?

Könnyedén vállat von.

– Akkor már nem élnél.

Május 3.

Kemény napunk van. Év végén amúgy is felpörög a tempó, és tanáraink úgy döntenek, a budapesti hétvégét követően visszaráznak bennünket a rendes kerékvágásba. Persze nem ér váratlanul a dolog. Amikor tegnap elváltunk Alexszel a harmadik emeleti lépcsőfordulóban, még két és fél órán át gyilkoltam az agyam tanulással. Életmentőnek bizonyult a dolog.

A többiek is elébe mentek a várható számonkérésnek. Mostanra mindenkinek van annyi rutinja, hogy felkészüljön a maihoz hasonló tanári ámokfutásokra. Emlékszem, az első pár évben rezgett a fejünk az ilyen napokon. Többször gondoltam rá, hogy feladom. Csak kínkeservvel sikerül annyira összekapni magamat, hogy teljesíteni tudjam az elvárt minimumot. Most ugyanez jóval könnyebben megy. Megtanultunk tanulni. Mindenki tudja, hogy most lehet elcsúszni, amit ezekben a napokban rontunk, azt csak vért izzadva tudjuk kijavítani az utolsó hetekben. Annak idején elviselhetetlennek tűnt a nyomás. Fedor bá’ például egy kismalacot kezdett rajzolni, miután feltett egy kérdést. A malac kunkori farka hosszú szárú egyesben végződött. Ha a felhívott diák nem adott értékelhető választ, mielőtt Fedor bá’ befejezte a kismalcot, irgalmatlanul bevarrta az egyest.

Dani bá’ ezzel szemben csupán döghosszú memoritereket adott fel, és egy-egy versnél legfeljebb háromszor lehetett hibázni. Persze pillanatok alatt teli lettünk karóval. A végén már úgy készültünk a feleletekre, hogy míg a delikvens rezzenéstelen arccal darálta a memoritert, a többiek fricskázták az orrát, a képébe üvöltöttek, jelentőségteljesen cöcögve ingatták a fejüket, könyvvel csapkodták a fejét. A módszert a felsősök hagyták ránk örökül, és remekül bevált. Így tanultuk meg kikapcsolni a külvilágot.

A külvilágot igen, de nem a belső hangokat. De még így is csuklóból oldom meg az órákon a feladatokat. Vagy talán épp ezért szólalnak meg bennem a kételyek. Nincs szükség rá, hogy száz százalékosan itt legyek, az agyam egy része máshol csatangol. Mindenesetre alig várom, hogy véget érjen a tanítás. Amikor a többiek levonulnak az ebédlőbe, nem tartok velük.

– Már a második kajálást hagyod ki két napon belül – állapítja meg Marko, amikor elválunk. Nincs a hangjában érzelem, legalábbis én nem hallom ki belőle.

– Ha így folytatod, el fogsz fogyni, Geri – jegyzi meg Stefi, és belemarkol az oldalamba. Becsülettel megcibálja. – Bár úgy látom, ettől azért egyelőre még nem kell tartanunk.

Kálmán felnevet. Vállat vonok, nem törődöm velük. Kisétálok az épületből, és az istállók felé veszem az irányt. Ahogy közeledem, ráébredek, valójában már tegnap is ide igyekeztem, bár nem tudatosult bennem. Igazából nem meditálni akartam, csak valami eltérített a célomtól.

Még fel kell tennem egy kérdést, akkor is, ha valójában tudom a választ. Gondolatban még egyszer utoljára ellenőrzöm a kirakós játék darabjait. Megfejtettem a feladványt, mégse vagyok boldog.

Erősen tűz a nap, kristályosan kék az ég. A tavasz harsány színei éles tömbökként ugranak elő a tájból. Nem párás a levegő, messzire ellátni. Kiélesednek az érzékszerveim. Belém ivódik a pillanat. Észre se veszem, mikor váltok át futásra, de egyszer csak szaladok. Szeretnék túl lenni az egészen.

Kifulladva érek az istállókhoz. Szilvia ott van, ahogy vártam. Egyedül, hiszen mindenki reggelizik. Csillaggal foglalkozik. A ló lassan odalépked hozzá, és az arcához dörgöli a fejét. Szilvia megérzi, hogy figyelem, és lassan felém fordul. Felragyog, amikor meglát.

– Szia, Geri – mondja vidáman.

Visszamosolygok. Meleg van, de még inkább melegem lesz.

(Folyt. köv.)

Az emberben, amikor elkezd harcművészetet tanulni, az okok közt rendszerint ott motoszkál az a homályos, közelebbről nem körülírt cél, hogy „meg tudjam védeni magam”. Hogy ki ellen, mi ellen, az nem mindig tiszta. Sokaknál ez azt fedi, hogy valamiféle rejtélyes távol-keleti technikák segítségével szeretnék leszerelni az ellenfelet – nagyon sok irányzat él ebből az óhajból. Azok, akik azért választják a full contact irányzatok egyikét, mert azok keménynek, már közelebb járnak a megoldáshoz. Az önvédelem nagyon ingoványos terület, ha az ember nem őszinte magához. Az önámítás keményen visszaüthet. De a másik fél mindenképpen.

Nem lehet eléggé kihangsúlyozni: kellő fizikum nélkül nincs hatékony önvédelem. Ha a támadások nem átütők, hiába visz be az ember találatokat, nem megy vele sokra. Legfeljebb annyit ér el, hogy felbőszíti az ellenfelet. Hiába a biztos blokkok, a jó ütemérzés és a megfelelő távolság: a legkicsiszoltabb technikai elemrepertoár se ér semmit, hogyha nem sikerül megrendíteni a másikat. A legjobb védekezés a letaglózó ütőerő. Ha hatástalan a támadás, semmi se állítja meg az ellenfelet.

A mai anyag jó példázza mindezt. Mike Bernardo és Masaaki Satake fizikailag nincsenek egy súlycsoportban. És innentől nem segít az okos taktika, sem a jól felépített kombinációk.

Az elv gondolom az lehetett, hogy Satake combosokkal távol tartja és lelassítja ellenfelét. Ez az elgondolás több szempontból is kudarcnak bizonyult. Az első, hogy Bernardo viszonylag jól védte a combrúgásokat (01:13, 01:17, 01:24, 01:32, 02:04, 02:52, 03:17, 06:08, 06:22). A másik, hogy amik betaláltak, se nagyon okoztak neki problémát (02:03, 02:43, 02:46, 03:32, 03:35, 04:44, 06:11, 06:29). Egyáltalán nem lassult le, sőt még ehhez hasonló ruganyos ellentámadásokra is telt tőle (02:20). Nem ment bele a szurkálós-ellentámadásos játékba, hanem keményen rámászott a másikra (01:33).

Satake hiába állt oda verekedni, az első menetben gyakorlatilag végig esett, kelt (01:41, 03:03, 03:36). Ráadásul a fejrúgásokkal (01:57, 02:02, 02:25) se volt több szerencséje, mint a combosokkal, a testre mért támadások pedig lepattantak ellenfeléről (03:20, 03:23, 03:30, 03:32, 03:42), aki ha nem ment bele a bunyóba pont olyan levegőpajzsot húzott maga köré, amilyet neki kellett volna (02:06, 04:48). Persze nem mindig jönnek össze a dolgok, de valljuk be őszintén, Satakét az első menetben csupán a bíró mentette meg (03:46).

A második menet eleje ismét Bernardo egyértelmű fölényét hozza. Egészen addig, amíg rá nem szalad egy pörgősre (06:43), ami azután padlóra teríti (06:44). Igaz, nem akar ott dekkolni, de ezután fordul a kocka. Most Satake lendül bele (06:46, 06:47, 06:50, 06:52, 06:56, 06:57, 06:59). Azonban érezhetően kezd kifulladni (07:05, 07:07, 07:12, 07:18, 07:25), nem bírja szuflával. Bernardo ütése viszont pontosan ül (07:05, 08:52), és véget is vet az összecsapásnak.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Minden energiámmal a légzésemre összpontosítok. Ki-be, ki-be. Egy idő után nem létezik más, csak a lélegzetvételem üteme. Aztán megtörténik, amire vártam: mintha egymásba nyíló szobák végtelen során zuhannék keresztül. Tények, adatok, gondolatmenetek, elméletek suhannak el mellettem, ahogy végigszáguldok az agytekervényeimben kanyargó információs sztrádán. Azután hirtelen ott van – nem felbukkan, vagy megjelenik, egyszerűen ott van, és mindent betölt. A bizonyosság.

Kinyújthatom a kezem, megérinthetem, de nem teszem. Tudom, most bármely problémát megoldhatnék, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy fölösleges. Minek foglalkoznék múló kis ügyekkel, amikor a birtokomban van a megoldás maga? Mindent a kezemben tartok, ezért semmit se csinálok. Nem szűkítem a lehetőségeket. Élvezem, hogy bármire képes vagyok.

Hirtelen átsuhan egy árnyék a tudatom peremén. Nem túl sok időre, épp csak egy szemvillanásnyira, azonban ez elég ahhoz, hogy kizökkenjek az előbbi állapotból. Erős és összeszedett vagyok, azonban az energiáimnak egyre tisztábban formálódó célja van. Hagyom, hogy a külvilág ingerei lekössék a figyelmemet. Látszólag még mindig odaát vagyok, ám ez már nem az előbbi tiszta állapot.

Az árnyak itt ólálkodnak körülöttem. Tisztán érzem a szándékukat. Vakító élességgel hasít belém a gondolat, ami már a buszon is foglalkoztatott. Az internetet nem véletlenül hívják világhálónak – mindent összeköt. Mi van, ha véletlenül megrántottunk egy szálat, ami felébresztette a mostanáig szendergő fenevadat? Ha olyasvalaki érzi fenyegetve magát, aki töviről-hegyire ismeri az Alapítvány biztonsági rendszerét? Az alapelveket, a gondolkozásmódunkat, ahogy felépítjük a védelmi stratégiánkat. Izanagi szan mondta egyszer: „ha kiismerhetővé válsz, legyőzhető leszel”. Nincs tökéletes rendszer, mindennek megvan az ellenszere. Előbb vagy utóbb megtalálják az Achilles-sarkát.

Mintha sűrű bozótosban lennék, vagy opálos vízben, ahol ragadozók villannak fel egy-egy pillanatra. Mire odaugrana a szemem, már semmi sincs ott. Inkább csak a villámgyors mozgást érzékelni, mint az elegánsan elsuhanó, csupa izom testeket. Mégis egyre szűkül a kör. Ha nem kavarognának köröttem, hanem meglapulnának, előbb-utóbb belesétálnék a csapdába. Így csupán óvatosabb leszek. Ők is tudják, én is tudom. Ideje visszatérnem a földi dimenzióba. Ha ugyan nem késő.

A külső szemlélő számára láthatatlan, apró mozdulatokkal lopom vissza tagjaimba az életet. Átmelegítem az izmokat, ízületeket. Minden érzékszervem kiélesedik. Tudom, valaki van itt, ugrásra készen. Engem figyel.

Kinyitom a szemem. Alex áll a tisztás másik oldalán, hátát egy fa derekának veti. Mosolyog.

– Szevasz, Geri – mondja.

Mintha rémálmaimból lépett volna elő. Minden idegszálam azt sikoltja, menekülj! Lázasan kattog az agyam, latolgatom az esélyeimet. Nemigen lennék képes hatékonyan szembeszállni vele. Sokkal gyorsabb nálam, elfutni sincs mód. Ráadásul senki se tudja, hogy itt vagyok, és hiába kiáltanék segítségért, nem hallanának, látnának. Nagyot nyelek.

– Szia – felelem. – Hát te hogy kerülsz ide?

– Megkértek rá, hogy teszteljem le az Intézet biztonsági rendszerét. Azt a feladatot kaptam, hogy hatoljak be észrevétlenül a központi épületbe. Ami a technikai riasztórendszert illeti, nem volt vele gond. Viszont nem számítottam rá, hogy vacsoraidőben bárkit is idekint találok. Szóval ezt buktam.

Elmosolyodom.

– Vedd úgy, hogy itt se voltam. Felőlem folytasd. Mi nem találkoztunk.

Megrázza a fejét.

– Nem lenne fair – szögezi le azon a hangon, ahogy az életpont támadások alapjait mesélte. – Nem az a kérdés, hogy én be tudok-e jutni egy kis baráti segítséggel, hanem az, hogy ha egy jó információkkal rendelkező ember próbálkozik, fennakad-e. Misi bá’ tesztelni akarja a rendszert. Minden apróság számít. Az is, hogy én most beléd futottam. Vagy egy másik, ehhez hasonló, váratlan tényező… az ilyen apróságok segítenek abban, hogy valóban biztonságos lehessen a rendszer. Nem tudom, miért lett hirtelen ennyire fontos a dolog, de az a legkevesebb, hogy megpróbálom.

Fellélegzem. Erre a lehetőségre nem gondoltam. Ha Alex Misi bá’ kérésére hatolt be az Alapítvány területére, akkor fölöslegesen görcsölök.

– Ezek szerint feladtad? – kérdem.

– Igen.

Megindulunk a központi épület felé. A kiserdőn és Alexen gondolkozom: itt húzott ki a szarból, és most is itt akadt belém. Ha más útvonalat választ, észrevétlenül eljut Misi bá’ irodájáig. De ha elmegy mellettem, akkor is. Vajon miért állt meg? Simán kikerülhetett volna, amíg meditáltam.

Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű.

(Folyt. köv.)

Csodálkozva pillantok rá. Sose hittem volna róla, hogy képes beáldozni a holmiját.

– Gondoljátok, hogy működni fog? – kérdezi kételkedve Natalia.

– Persze – vágja rá Stefi lelkesen. Azután elbizonytalanodik. – Mármint, ha sikerül valahogy észrevétlenül becsempészni Jovanék szobájába. Csak erre sajnos nincs túl sok esély…

Sajnos igazat kell neki adnom. Gyakorlatilag kizárt, hogy bárki észrevétlenül átjusson a felsőbb évesek biztonsági rendszerén. Azután hirtelen belém hasít a megoldás. Kristályos, tiszta, egyszerű.

– Szerintem van – mondom lassan. – Jovan ugyanis télen-nyáron nyitott ablaknál alszik.

Május 2.

Nem állítom, hogy túl nagy élmény olyan emberrel ülni egy buszon, aki előző nap összetűzésbe keveredett egy szkunkkal. Kivéve, ha az illetőt Jovan Stojanovičnak hívják. Bármilyen fojtó a bűz, nem zavar. Robi azt mondja, ő ki akarta hívni a személyzetet, amikor észrevették, hogy valami mozog az ágyuk alatt, Jovan viszont ragaszkodott hozzá, hogy elkapja a dögöt, és az igazgató íróasztalára vágja. Egy partvissal próbálta kipiszkálni a patkánynak vélt állatot. Telibe kapta az egész adagot. Szerencséjére nem ment a szemébe, de a haját rendesen beterítette a szkunk. Most kopaszra borotvált fejjel duzzog a hátsó ülésen. Egyébként a birkanyírás sem segített rajta, a szag beleette magát fejbőrébe. Állítólag két hét, amíg elpárolog.

Persze senki se értette, hogyan került a szkunk a szobába. Állítólag az igazgató még az előző lakót is felhívta, hogy véletlenül nem felejtette-e ott házi kedvencét. Jovannak mostanra persze leesett, hogy közülünk lehetett a tettes valaki. Csakhogy túl sok mindenkinek lépett a tyúkszemére az utóbbi időben ahhoz, hogy bárkit gyanúsíthasson. Addig valószínűleg ő is eljutott, hogy ez nem egyetlen ember műve, hanem csapatmunka volt, márpedig ebben az esetben én egész biztosan kiesem a szórásból. A buszt a gyilkos szag mellett szokatlanul derűs, elégedett hangulat lengi be.

Azért igyekszem nem túl szélesen vigyorogni. Semmi kedvem felhívni magamra a figyelmet. A legszívesebben köddé válnék, azonban tudom, hogy hosszú távon az is gyanús, ha valami nagyon nem látszik. Nem akarom elkövetni azt a hibát, amit a PASTRUJNO alkalmazásában álló, egykori alapítványi diákok. Ezért időnként nyüzsgök egy kicsit, de csak annyit, hogy érezhetően jelen legyek.

Kora délután fordul be a busz az Alapítványhoz vezető, kanyargós erdei útra. Bár az aszfalt elég töredezett, időről-időre vadonatúj táblák hívják fel az erre járók figyelmét, hogy ez már magánterület, forduljanak vissza. Most először gondolok arra, hogy ez csak azokat tartja vissza, akik véletlenül keverednek erre. Aki be akar hatolni ide, azt néhány frissen festett tábla nem fogja visszatartani. Persze kérdés, hogy bárki át tud-e siklani az Alapítványt övező biztonsági rendszeren. Gyakorlatilag erre sincs sok esély. Hacsak nem olyasvalaki próbálkozik, aki itt nőtt fel, és ismeri az erdő minden szegletét.

Megborzongok, pedig meleg van. Eddig amiatt aggódtam, hogy miért nem jövünk haza. Itt legalább hazai terepen tudhatjuk magunkat. Pesten túl sok az ismeretlen tényező, ami bekavarhat. Most, hogy megjöttünk, olyan biztonságban éreztem magam, akár egy nyúl, amelyikre rácsukják a ketrec fedelét. Igazából nem tudom eldönteni, hogy az Alapítvány menedék-e, vagy inkább csapda.

Amikor végre leparkol a busz, és a többiek megrohamozzák a központi épületet, én inkább lemaradok kicsit. Nem veszek részt az étkező ellen induló össznépi támadásban. Észrevétlenül elszakadok a többiektől, és az istállók felé veszem az utam. A kiserdei útvonalat választom, így még kisebb az esélye, hogy bárkinek feltűnjön, hova tartok.

Szükségem van egy kis magányra itt kint a természetben, hogy nyugodtan végig tudjam gondolni a dolgokat. Pest túl zajos, rohanó, nyüzsgő. Persze nem akarok igazságtalan lenni. Ha nem megyünk el a fővárosba, sose találom meg a megoldást. Most viszont csendre vágyom. Túlságosan pörgök ahhoz, hogy tisztán lássam a helyzetet. Abban bízom, hogy ha leülepednek az érzéseim, minden a helyére kattan. Azt hittem, a feladvány megoldása minden gondomra választ ad, de tévednem kellett. Új kérdések merültek föl, és ezekre sokkal nehezebb feleletet adni, mint bármilyen rejtélyt kibogozni.

Letelepszem a kedvenc helyemre. Bokroktól övezett, aprócska tisztás. Alig pár lépés, mégis terem rajta némi fű, és a talaj is viszonylag egyenletes. Japánülésbe ereszkedem, lehunyom a szemem, és lassan, egyenletesen lélegzem. Orromat betölti a tavaszi föld illata. Miután elcsitultak a gondolataim, lassan ráhangolódom a gyakorlatra. Testem, szellemem a végtelenbe tágul, magamba fogadom a mindenséget. Érzem, a válaszok ott bujkálnak a tudatalattim peremén. Tapasztalatból tudom, nem lehet erőszakkal előrángatni őket: meg kell várni, amíg maguktól megjelennek.

(Folyt. köv.)

– Egyáltalán, hogy a fenébe tudtatok felszállni ezzel a bűzbombával? – kérdezi hirtelen támadt érdeklődéssel Natalia.

– Rendes körülmények közt nincs vele gond – magyarázza a kissrác. – Csak biztosan megijedt valamitől.

– Az más – bólint megértően a lány.

– És honnan szereztétek ezt a dögöt? – kérdezi Stefi.

– Apróhirdetésben találtuk. A gazdája hajlandó volt felhozni Pestre, mert vidéki, és…

– Mennyit fizetett azért, hogy elhoztátok? – vág közbe Stefi.

– Gondoltam, hogy nem egy lakótelepi lakásban őrizgették – morogja Kálmán.

– Mi fizettünk – nyomja meg a szót jelentőségteljesen a kissrác.

– Ezért? – húzza fel az orrát Stefi. – Egyébként mi a fenének nektek ez a dög? Jelzem, ha le akarjátok hozni a koliba, már a buszról repülni fogtok. A kisemlőssel együtt.

Bingó! Ez motoszkált bennem is az elejétől fogva. Mi a fenének a srácoknak a dög? Oké, mi is voltunk tizedikesek, tudom, hogy az ember agya még másképpen működik, de ez azért még egy kispöcstől is túlzás.

Nem kapunk választ. A kérdés a levegőben lóg.

– Szóval? – néz a két tizedikes arcra Marko.  Meg kell hagyni, profi módon csinálja. Nem keménykedik, nem húzza ki magát, szinte hangsúlytalanul kérdez. Mégis van benne valami kimondatlan fenyegetés.

– Ööö… Jovanéknak – törik meg váratlanul a táskát cipelő kissrác. Felkapom a fejem. Bevillan, ahogy a mobiljáért nyúl a bécsi szállodafolyosón, miközben becsukódik mögöttünk a liftajtó. Jovan. Megint Jovan. Vajon mire kellhet neki egy szkunk? Mondjuk, nincsenek különösebb illúzióim. Leszervezte, elzavarta őket a dögért. Ebben a pillanatban kristálytisztán látom magam előtt, ahogy vigyorogva megveregeti a vállamat a kosárlabdapályán: „Csak az a baj, Geri, hogy nem vagy csapatjátékos.”

– Értem – bólint komolyan Marko. Nem ígér sok jót az arca.

– Nem, nem, félreérted – hadarja gyorsan a kissrác. – Nem neki hozzuk… illetve neki… csak nem úgy…

Összenézünk a fiúkkal. Lehetséges lenne? Ami azt illeti, nem tűnik hihetőnek. Mi a fene baja lehetne a srácoknak Jovannal? Alig egy hónapja még remekül megvoltak egymással. Az a gyanúm, megpróbálnak csőbe húzni. Vagy legalábbis megúszni a bulit.

– Aha – mondja ismét ugyanazon a kifejezéstelen hangon Marko.

– Tudjátok, április elseje után, amikor Misi bá’ mindenkitől levont húsz pontot – kezdi gyorsan magyarázni a kissrác.

Hogyne emlékeznék. Jovan aznap is begyűjtött egy rossz pontot nálam, pedig e nélkül is elég hosszú a listája. Ha nem szólal meg a tűzriadó… önkéntelenül is Nataliára pillantok. Ő meg rám. Azután elkapja a szemét, és elpirul.

– Szóval, mi akkor ezzel becsúsztunk a ponthatár alá. Misi bá’ meg Jovanékra bízta, hogy adjanak valami feladatot, amivel visszatornázhatjuk magunkat. Húsz napon át nyalhattuk a vécét helyettük.

– Igazat mond – erősíti meg Marko. – Többször láttam őket, amikor a mosdókat pucolták. Jovan meg röhögve mesélte, milyen jó boltot csinált.

– De mit akartok a szkunkkal? – kérdezi Kálmán.

– Hát, becsempészni a szobájukba – feleli a kissrác.

– Esélytelen – sóhajtja Stefi. – Pedig nem lenne rossz – teszi hozzá vigyorogva.

– Kizárt, hogy észrevétlenül bejuss a szobájukba – mondja Marko is. – Ha bejutsz, és rájönnek… hát, nem lennék a helyetekben. Szerintem engedd el ezt a dögöt. Még így jársz a legjobban.

– Nem – rázza meg a fejét a kissrác.

Közben elindulunk a szálloda felé. Gyalog. A szkunk szaga nem enyhül. Igaz, erősebb se lesz. Mármint ha bármilyen szag lehet ennél erősebb egyáltalán.

– Hogy a fenébe gondoltad, hogy behozod a szállodába? – fordulok a kissráchoz. – Ezzel sose jutsz át a portán.

– Mondom, hogy alapjáraton nincs szaga – feleli. – Csak ha megijed valamitől. Pont ez benne a pláne.

Elképzelem, amint Jovan felfedezi a kisemlőst, és megpróbálja kipiszkálni… határozottan vonzó a dolog.

– Legalábbis kéne egy új táska – morogja Stefi.

– Nekem van – jelenti be váratlanul Kálmán. – Felugrom érte, és itt a parkban áttereljük bele valahogy a dögöt. Remélem, nem spriccenti el újra magát.

(Folyt. köv.)