A Taekwondo elsősorban akrobatikus lábtechnikáiról ismert. A koreai iskola jól példázza, mennyire lényeges egy stílus esetében, hogy pontosan határozzák meg a célokat. A Taekwondo a koreai Taekkyon és a japán rendszerek ötvözete. Erőteljes csípőmunka jellemzi, és nagy hangsúly fektetnek a töréstechnikára, a sajátos versenyszabályok azonban más pályára állították a stílust. A taekwondósok nemigen tarolnak a full contact versenyeken. A más iskolák képviselőivel összecsapások jól kihozzák az elsődlegesen látványelemekre építő irányzat gyengéit. De mint azt többször megírtam, nem annyira a stílus, mint inkább az ember számít, és ez a Taekwondo esetében is igaz.

Apache Serkan láthatóan otthon érzi magát a ringben. Az a fajta bunyós, aki odamegy a pofonért. A mérlege távolról se hibátlan, de nem lehet mindenki élvonalbeli klasszis. A hozzáállása nekem bejön, azok meccs előtti pillantások nagyon ott vannak (00:57, 01:05).

Nem lehet ráfogni, hogy sokat pepecselne a kezdéssel (01:12). Az ellenfél felmérése nála lendületes ütésváltást jelent. Ezekre a rúgásokra azonban senki se mondhatja, hogy csupán pontgyűjtő pilinckálások lennének (01:12, 01:13, 01:16, 01:20, 01:22). Becsülettel odateszi mindegyiket. Egy-egy sorozás után jól tartja a távolságot, hagyja, hadd dolgozzanak a találatok (01:20). Azután, ha úgy érzi, sikerült megfognia a másikat, rendesen rámászik (01:24), azonban ilyenkor se feltétlenül ragad ott (01:28).

Bár villámgyors és kifejezetten látványos a lábtechnikája (01:56, 02:02, 02:04, 02:05, 02:33, 03:02, 03:04, 03:15, 03:30, 03:41), és ezekben a rúgásokban vitathatalanul van kakaó, azért a megrendítő találatok többsége nem a Taekwondo versenyszabályzat által annyira favorizált akrobatikus elemeknek, hanem becsületes combosoknak (01:22, 01:44, 01:47, 02:08, 02:12, 02:28, 02:57, 03:22, 04:00, 04:42), lábsöpréseknek (01:41), ökölvívó- (01:25, 01:48, 02:01, 02:30, 02:51, 03:32, 04:04, 04:16, 04:23, 05:17) és muay thai (02:46, 03:50) technikáknak köszönhető.

Mindenesetre nem az a pontgyűjtögető típus: megvan benne az a vagányság, ami a nehéz helyzeteken is átsegíti az embert (02:41, 02:50), és ilyenkor az se zavarja, ha a technikája nem olyan csillogó (04:13). A legtöbb taekwondós hozzáállása más, amikor bemegy a ringbe – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy győznek vagy veszítenek. Serkan full contact harcművészetként kezeli saját stílusát, és bebizonyította, hogy ugyanolyan hatékony lehet, mint bármely más rendszer.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Kinyújtom a kezem, lágyan megfogom a tarkóját, és a számhoz húzom a fülét. Nem ellenkezik, de nem is siet. Tökéletes az összhang, mintha csak táncolnánk.

– Te se hallasz semmit? – ordítom a fülébe.

Ezt vélhetőleg megértette, mert hátrahajtja a fejét, azután nevetve megrázza. Az ujjai még mindig a combomon pihennek. Váratlanul egy árnyék nyomul közénk. Egy tizedmásodpercre felszívom magam, azt hiszem, a lány pasija, aztán leesik, hogy Natalia az.

– Gyere, megyünk! – ordítja a képemtől fél centire.

– Nem értem! – üvöltöm vissza.

– Ne szórakozz!

– Mi van? – ordítom torkom szakadtából. Határozottan élvezem a játékot. Semmi kedvem hagyni, hogy Natalia elrángasson innen, akár egy szaros kiskölyköt, ha eljött a lefekvés ideje.

Nem vitatkozik, elkapja a karomat, és indul kifelé. Sajnálkozó pillantást vetek a lányra, bocsánatkérően vonom meg a vállam. Kifejezéstelen mosollyal néz vissza rám. Követem Nataliát a zegzugos folyosón át az utcára. A többiek már ott várnak. A Kazinczy utca olyan, mintha a Szimpla folytatása lenne. Szűk, büdös, kopott és sötét. Csak egy utcalámpa pislákol a kereszteződésnél. Inkább iránytű, mint fényforrás.

– Mi van? – fordulok Nataliához. Félig még süket vagyok a benti hangzavartól.

– Ideje indulnunk – válaszolja. – Ha túl későn érkezünk, Milena balhézni fog.

Nem ellenkezem. Kevés dolgot kívánok kevésbé, mint hogy Milena Dravič kipécézzen magának. Megindulunk a körút felé. Útközben azon vitatkozunk, melyik irányba induljunk. Végül úgy döntünk, inkább körbevillamosozzuk a fél várost, csak ne kelljen vakonddal utazni.

Ahhoz képest, hogy este van, meglepően nagy a tömeg. Szerencsére sűrűn járnak a Combinók, felszuszakoljuk magunkat a következőre. Már az Oktogonnál vagyunk, amikor iszonyatos bűz csapja meg az orromat. Nemcsak az enyémet. Néhány pillanatig gyanakodva méregetjük egymást. Kálmán bírja legkevésbé a feszültséget.

– Most mit néztek? – horkan föl sértetten. – Nem én voltam!

Hiszek neki, annál is inkább, mert a villamos elejében kitör a balhé. Először csak az ingerült hangsúlyok jönnek át, de nemsokára már tisztán lehet érteni a vitát, ahogy egyre jobban belelovallják magukat a felek.

– Annak a fiatalembernek a táskájából jön!

– Mi van ecsém, hazagondoltál?

– Ezt nem lehet bírni!

– Csináljanak már vele valamit!

– Szálljon le! Fiatalember! Igen, maga! Azonnal szálljon le!

Végre szétnyílik a tömeg, és meglátom az érintetteket. Ketten vannak, két tizenöt év körüli srác. Ahogy megpillantom őket, megáll bennem az ütő. Ezek a mi tizedikeseink. Pontosabban szólva egyikük az az arc, aki Bécsben a liftnél állt, és értesítette Jovanékat, amikor beszálltunk. Egyáltalán nem érzek kárörömet amiatt, hogy zűrbe keveredtek. Az Alapítványhoz tartozás minden mást felülír. Megkísérlem átverekedni magamat odáig, de közben megérkezünk a Nyugatihoz, és a két tizedikes leszáll. Két ajtóra vagyunk tőlük, mi is követjük példájukat. Rajtunk kívül nemigen szállnak le, a legtöbben beérik egy kiadós anyázással. Mikor elhúz a villamos, odamegyünk hozzájuk. Láthatóan megszeppennek, ahogy körbefogjuk őket. Gondolom, a srácnak eszébe jutott a legutóbbi mocskos kis húzása, mert látszik rajta, a legszívesebben köddé válna.

– Mi volt ez? – kérdezi Stefi.

– Semmi – felelik kórusban.

Ehhez képest a táska átható adagokban lövelli magából az újabb és újabb bűzhullámokat.

– Most kit akarsz hülyére venni? – veti közbe Marko. Kihúzza magát. Én ugyanezt teszem a srácok másik oldalán. Ettől elmegy a kedvük a keménykedéstől.

– Semmi… csak egy szkunk – helyesbít végül a liftes srác haverja.

– Hogy mi? – esik ki a szerepéből Marko.

– Szkunk – ismétli meg a kölyök. – Észak-amerikai görényféle.

Valamennyiünk agyán átfutnak a szkunkkal kapcsolatos olvasmány és filmélmények. Eddig még nem volt szerencsém közelebbről megismerni az állatfajtát, de most már értem, miért nem tartanak szkunkot az állatkertek. Nem egyszerűen büdös: gyomorforgatóan, elképzelhetetlenül rettenetes szagot áraszt. Még így, szabadtéren is. Nem csoda, hogy a villamoson fellázadtak az emberek.

– Te nem vagy normális – állapítja meg Stefi. – Kész csoda, hogy nem kaptatok pár taslit. Amúgy rátok fért volna…

– Á, ettől nem féltem – legyint a tizedikes arc. – Legalábbis addig, amíg nálam van a táska.

(Folyt. köv.)

– Mondjuk az, hogy mindannyian ide jártak? – kérdezi ártatlanul Natalia. Utálom, amikor így pislog.

Megrázom a fejem.

– Nem ez a lényeg – felelem. – Ez egyértelműen kiderül a pendrive-on kapott anyagból. Ehhez semmi szükség se lenne ránk. – Azután visszatérek az eredeti kérdéshez. – Szóval mindvégig azt a momentumot kerestük, ami összefűzi őket, igaz?

Végignézek a többieken. Kényszeredetten bólintanak.

– De nem ez az érdekes. Hanem az, ami hiányzik. Amit mindannyian töröltek az anyagukból, hogy ne legyen egyértelmű a kapcsolat.

*

Este lazítunk. Végigjárjuk a romkocsmákat, lógunk, csocsózunk. Most nem esik olyan jól a játék, mint általában, mert itt van velünk Natalia. Amikor tavaly ilyenkor szórakoztunk a Szimplában, majdnem éjfélig játszottunk három csajjal.

Kálmán utána hosszan levelezett is az egyikkel, míg szép lassan el nem halt a dolog. Hát most minden ilyen jellegű kaland ki van lőve Natalia miatt. Illetőleg most is elvagyunk, és elég keményen pörgetjük a labdát, csak valahogy megváltozott a játék jellege. Fura, de amint sikerül valamiféle áttörést elérnem a feladványban, és ezzel megerősítenem a vezető helyzetemet, Natalia valahogy mindig a figyelem középpontjába kerül. Most is, mire észbe kapok, már mindenki körülötte nyüzsög. Megvallom, bosszant a dolog. Nem csak magam miatt, miatta is. Pedig az április elsejei könyvtárbeli találkozásunk óta nem beszéltünk négyszemközt egymással. Nem mintha ellenemre lett volna – az első pár napban kifejezetten keresetem az alkalmat –, azonban egy idő után elkapott a gépszíj, teljesen belemerültem a tanulásba. Ezzel együtt kifejezetten bőszít, hogy a többiek kocsányon lógó szemmel sürgölődnek körötte. Stefi a legbőszítőbb, valóságos nyálcsíkot húz maga után.

Bármilyen szánalmasnak találom, Nataliát egyáltalán nem zavarja, sőt, szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. Részint azon tönölök, én is ilyen szerelmes baknyúlként ugrándoztam-e Szilvia körül, részint azon, vajon Natalia melyik pillanatban játszott: amikor csak pár centire lebegett a szájunk egymástól ott a könyvtárban, vagy most, amikor a többieket futtatja? Igazat mondott-e Szilviával kapcsolatban, vagy csak kamu az egész? És ha igaz a dolog, az én esetemben is az? Mindenesetre nem keresem Szilviát, és nem szállok be a Natalia körüli felhajtásba se.

Még Marko se képes kivonni magát a lány hatása alól. Bár nem koslat folyton körülötte, elég egy kis elnyújtott hangsúly, vagy némi pillogás, és ő is ugrik. Egy idő után hagyom a fenébe a csocsózást, öten úgyis túl sokan vagyunk a játékhoz. Natalia fura pillantást vet rám, de a többiek a legkevésbé se bánják, mikor odébb ballagok.

Támasztom a pultot, és a törzsközönséget nézegetem. Most, hogy kicsit eltávolodtam a csapattól, meg kell állapítanom, hogy eléggé kilógunk innen. Persze valami módon mindenki kilóg, épp ez a dolog lényege. De mi másként tűnünk idegennek, és nem a márkás cuccaink miatt. Az beleolvad a füstös félhomályba. Viszont egyértelműen vidékiek vagyunk. Látványosan. Más a hangsúlyunk, a mozgásunk, mások a gesztusaink. Egyedül a korunk az, ami ideköt. Igaz, ez bőven elég ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.

Farmernadrágos, trikós lány csapódik a mellettem lévő székre. Rendel valami rövidet. Láthatóan ismeri a csapost. Pár mondatot jópofizik vele, azután hosszan játszadozik a poharával. Végül én is kapok egy pillantást. Tudom, hogy nekem szól a műsor, úgyhogy visszamosolygok rá. Közel hajol hozzám.

– Gyakran jársz ide? – üvölti a fülembe.

– Évente egyszer – ordítom vissza.

A folyamatosan dübörgő zene teljesen irreálissá teszi az egészet. Élvezem. Tetszik a lány válla, nyakának íve, a szája. Talán az is belejátszik, hogy Natalia egész nap pendlizteti a srácokat. Mindenesetre meglepően jól egymásra hangolódunk, tekintve, hogy alig értjük egymás szavát. Vagy talán épp azért. A harsogó, végtelen gitárszóló, a gomolygó bagófüsttől sűrűsödő homály összezár bennünket. Önkéntelenül is közel hajolunk egymáshoz, a fülébe beszélek, érzem a leheletét az arcomon, amikor válaszol. Különös súlyt kapnak a mozdulatok és gesztusok. Egy pillanatra átfut a fejemen mindaz, amit Misi bá’ óráján tanultunk a flörtszabályokról, aztán nem törődöm vele: felgyorsulnak az események. Képtelen vagyok megélni és elemezni egyszerre. A lány – Éva? Ilona? még a nevét sem értem pontosan – kérdez valamit, amire a legjobb tudásom szerint válaszolok. Remélem, nem tértem el nagyon a tárgytól. Illetve, hogy arra válaszoltam, amit kérdezett. Vélhetőleg ugyanúgy van vele, mert mosolyogva bólogat. Azért igyekszik fenntartani a kommunikáció látszatát. Persze úgyse ez a lényeg. Felém fordul, könnyedén a combomra támaszkodik, és újra hozzám simul, hogy kérdezzen valamit.

Csupán a gesztusok számítanak.

(Folyt. köv.)

– Pont ez az – mondom.

– Akkor a kudarc a siker? – kapja fel a vizet Stefi. – Ezeregy olyan dolgot tudok mondani, ami a lehető legtávolabbról se kapcsolódik az Alapítványhoz. Ennek így semmi értelme. – Olyan lesújtóan pillant rám, mintha én kardoskodtam volna a pesti út mellett, nem ő.

– Odaengednétek? – kérdezem válasz helyett.

Arrébb húzódnak. Félig az ágyra hasalok, így mindannyian látják valamennyire a monitort. Megnyitom a pendrive-on kapott anyaggal kapcsolatos képtárat. Legalább két tucatszor átpörgettem már ezeket a fotókat. Újra meg újra átszűrtem, rendszereztem. A legnagyobb részüket leselejteztem. Persze ezeket se dobtam ki, csak más könyvtárba pakoltam. A maradék viszont, több mint érdekes. Most ezeket veszem elő. A belgrádi merénylet. A gyógyszerészeti konferencia. A német testépítő klubok. A kijevi zavargások. A hamburgi cégegyesítés. A budapesti ingatlanvásárlások. Lassan hívom be a képeket, egyiket a másik után. Hagyom, hadd égjen be a retinájukba, ahogy az enyémbe is beleégett. Marko csöndesen figyel. Stefi igyekszik összpontosítani, mert érzi, hogy itt van a kutya elásva. Kálmán láthatóan unja a banánt. De Natalia a meglepőbb valamennyiük közül. Szinte issza a képeket, pedig ő az egyetlen, aki legalább annyiszor átnézte őket, mint én.

Amikor végzek, visszamegyek a tablóképekre. Nem kell magyaráznom. Látom a szemükben a felismerést. Némelyik ember több helyen is ott volt. Mások csak egy-egy eseményen bukkantak fel. Összesen nyolc embert számolok össze. Mind az Alapítványnál végeztek.

Marko hosszan fújja ki a levegőt.

– Ez több mint véletlen egyezés – dörmögi.

– Aha – bólogat Setfi is áhítatosan.

– Csodás – töri meg váratlanul az ünnepi hangulatot Natalia. – Viszont meg tudnátok magyarázni nekem, hogy miért nem láttunk ezek közül senkit a mostani konferencián? Nagyon szép ez az összeesküvés-elmélet, aminek persze nem tudjuk a lényegét, csak ha így van, akkor nem kellett volna itt is felbukkanniuk? Oké, nem mindenkinek, de legalább egyvalakinek?

– Talán nem szúrtuk ki…– mondja Kálmán, ám a lány olyan jeges pillantással válaszol, hogy rögtön belészakad a szó.

Natalia szokás szerint rátapintott a dolog gyenge pontjára, azonban nem hagyom, hogy erre terelődjön a többiek figyelme.

– Fogalmam sincs, miért nem láttuk egyiküket se – ismerem be. – De nem ez a lényeg. Sose jöttem volna rá, hogy mi a feladvány megoldása, ha ők is itt vannak. Tulajdonképpen már mindannyian a látóterünkbe kerültek, amikor feltérképeztük Palotás Kristóf kapcsolati hálóját, csak persze nem vettük észre, hogy mi a közös bennük, mert fogalmunk se volt, hogy mit keresünk.

– Túrót, erre már Bécs után rájöttünk – száll vitába velem Natalia. – Emlékezz, csináltunk egy listát, amin összevetettük a fényképeken szereplő embereket a faszbukos anyaggal.

– Erre gondolsz? – nyitom meg szinte azonnal a kérdéses fájlt.

– Aha.

– Akkor arra is emlékszel, hogy egyiküknek se volt kapcsolata Alexszel? – kérdezek vissza.

– Persze.

– Ezért pattantunk le erről a szálról – magyarázom a többieknek. – Gyakorlatilag vakvágányra futott az elméletem.

– A hanyadik is? – szúrja közbe epésen Stefi.

Nem törődöm vele.

- És most, amikor a konferencián néztem az embereket – folytatom –, beugrott a dolog. Először nem tudtam, miért olyan ismerős az érzés. Persze, nagy nyüzsi, felhajtás, celebek, meg minden. Később észrevettem néhány arcot ezekről a fotókról – mutatok a PASTRUJNO-val kapcsolatos könyvtárra. – De ők szokták a hivatalos rendezvényeken képviselni a céget. Azután bevillant, mi zavar annyira: hogy senkit se látok a mieink közül.

– Nagy ügy – mondja Stefi. – Volt egy feltevésünk. Nem jött be. Buktuk. Nem értem, miért kerítesz olyan nagy feneket a dolognak.

– Persze, hogy nem jött be – mutatok rá. – Mert egészen mostanáig az egyezéseket néztük. Minden erőnkkel azt kerestük, ami összeköti ezeket az embereket. Egymással és az Alapítvánnyal.

(Folyt. köv.)

Végigjáratom a szemem a többieken.

– Szóval jutottatok valamire?

Nem felelnek. Önkéntelenül is a Misi bá’tól ellesett hangsúllyal tettem fel a kérdést. Meglep, mennyire megbénítja őket a dolog. Olyasfajta csönd zuhan ránk, mint órán, amikor senki se tudja a választ a tanár kérdésére. Mindenesetre megjegyzem, alkalomadtán még jól jöhet.

Szándékosan hagyom lebegni a mondatot. Ők rángattak bele a budapesti utazásba, miattuk vágtuk gallyra a hétvégét. Persze tudom, legkevésbé nekem van jogom emiatt megítélni őket, hiszen az én tanulmányi átlagomat kellett feltornászni a béka segge alól, most azonban nagyvonalúan eltekintek ettől a ténytől, és szerencsére nekik se jut eszükbe. Pontosan tudom, milyen az, amikor az embert elkapja a gépszíj. De azt is, hogy egyetlen dolog indokolhatja a tanulástól elrabolt időt. A siker.

– Oké – köszörüli meg Marko a torkát. – Elcsesztük. Ezt akartad hallani?

– Volt valami elképzelésetek, hogy mit kerestek? – kérdezek vissza.

Ismét csönd telepszik közénk.

– Abban bíztam, hogy beüt valami – válaszolja végül Stefi. – Mint Pécsett… vagy Bécsben.

Elnyomok magamban egy diadalmas mosolyt. Ami azt illeti, nekem bejött, amikor kockáztattam. Sőt, talán most is szerencsém lesz. Úgy döntök, nem hagyom tovább főni őket a saját levükben.

– Elképzelhető, hogy igazad van – felelem csendesen.

Eltart pár másodpercig, amíg tudatosul bennük, mit mondtam. Ezúttal négy reménykedő szempár mered rám.

– Emlékeztek még a képanyagra, amit a pendrive-on kapott dokumentumokhoz gyűjtöttem?

Bizonytalanul bólogatnak. Az a szál látszólag sehova se vezetett. Egyedül Natalia nézte végig velem az összes fotót.

– Néhány arc visszaköszönt, amikor megpróbáltuk rekonstruálni Palotás Kristóf kapcsolati hálóját. – folytatom. – Azután a PASTRUJNO-nál is. Egyébként itt a konferencián szintén kiszúrtam párat közülük.

Zavartan figyelnek. Láthatóan nem értik, hová akarok kilyukadni.

– És? – veti közbe Kálmán.

– Emlékeztek még Kelemen Zsoltra Bécsben?

Noná, hogy emlékeznek. Nem hiszem, hogy a legutóbbi bécsi utunk bármelyik apró részlete valaha is feledésbe merülne. Bennem legalábbis olyan élénken él minden perc, mintha az agyamba vésték volna.

– Azt mondta, hogy szinte mindenütt vannak az Alapítványnál végzett diákok, igaz?

Marko kurtán biccent, mintha azt mondaná, Gyerünk, ne húzd már.

– Igen…? – dünnyögi Stefi. Nem lehet eldönteni, kérdés, vagy kijelentés.

– Kérdés, hogy most a konferencián voltak-e nálunk végzett emberek. És ha igen, akkor van-e közük a PASTRUJNO-hoz? Szerintem ez lesz a kapcsolat.

– Logikusan hangzik – szűri Marko a foga közt a szót.

– Logikusan – bólint lassan Stefi. – Csak az a baj, hogy ehhez haza kell mennünk. És addigra a fene se fog emlékezni az itt látott arcokra.

Kálmán természetesen azonnal csatlakozik hozzá. Egyedül Natalia nem avatkozik a vitába. Bízik bennem? Vagy csak kivár? Úgy döntök, kiterítem a lapjaimat.

– Nem kell hazamennünk – mondom. A laptopomhoz lépek, és elindítom a gépet. Megnyitom a Barnának megadott postafiókot. Nem csalódom: már ott van benne az anyag. Letöltöm, azután ráeresztem a File Shreddert a netkapcsolatokra. Úgy állítom be, hogy nyolcszor írjon felül mindent. Ezek után biztosan nem marad nyoma annak, hogy valaha is jártam azon a helyen.

– Azta… – suttogja Stefi elképedve, amikor megnyitom a fájlt, és egymás után kibomlanak a végzősök tablóképei. Nem csak az „A”szárnyé, hanem a „B”szárnyé is.

– Királyság – dörmögi Marko elégedetten.

Rávetik magukat a gépre, lelkesen pörgetik előre-hátra a tablóképeket. Természetesen kitúrnak a laptopom elől, de nem érdekel. Néhány perc elteltével alábbhagy a lendületük.

– Eddig még egyetlen embert se találtunk, aki ott lett volna a konferencián – ad hangot Kálmán a csalódásának. Kicsit sértett a hangja. A többiek is lehangoltnak tűnnek. Engem viszont egyáltalán nem zavar a dolog. Valójában erre számítottam.

– Pont ez az – mondom.

(Folyt. köv.)

Aki követi a blogot tudja, hogy élesen megkülönböztetem a harcművészetet és a mozgásművészeteket. Az utóbbiakkal csupán néhány bejegyzés erejéig foglalkoztam. A legsúlyosabb edzői hibák egyikének tartom, amikor valaki mozgásművészetet tanít, és azzal kábítja tanítványait, hogy az általuk gyakorolt mozdulatsorok önvédelemre is alkalmasak. A hamis önbizalomnál nincs veszélyesebb. Idevonatkozó történeteket elég sok harcművész tud mesélni.

A wushu gyűjtőnéven elterjedt kínai irányzatok többsége inkább az egészségügyi torna és a mozgásművészet közti tartományban mozog. Nem hinném, hogy az MMA-s ketrecben sokáig húzná valaki ezekkel a technikákkal, de ennek ellenére kár lenne kihagyni a mai anyagot.

Pedig kevés dolog áll tőlem távolabb, mint az öncélú akrobatika. Az itt bemutatott elemek egy része inkább arra jelent veszélyt, aki végrehajtja. Van köztük néhány, ami szimplán csak fájdalmasnak tűnik (00:10, 00:19, 00:20), de akadnak olyanok is, ahol már felsejlik a komolyabb sérülés lehetősége (00:24, 00:25). Nem értek a kung fuhoz, de az az érzésem, hogy az efféle mozdulatoknak (00:11, 00:12, 00:15, 00:17, 00:27, 00:28, 00:29, 00:31) nem igazán nagy a harcértéke. Legalábbis ringben én még senkit se láttam ezekkel a technikákkal győzni.

Ilyen lendületesen ugrálni még akkor se tűnik jó ötletnek, ha karddal a kézben csinálják (00:32). Mindennek ellenére ettől az anyagtól valahogy valóságosabbá válik a tradicionális kung fu filmek világa. És tegyük hozzá, hogy tizenévesen mindenki szeretett volna legalább egyszer egy ilyet villanni (00:34) a strandon vagy a suli folyosóján.

Bár a hatékonyságot illetően a páros bemutatók se győznek meg igazán (00:38, 00:41, 00:43, 00:44, 00:48, 00:49, 00:50, 00:52, 00:55, 00:57, 01:00, 01:03, 01:05, 01:07) – legalábbis én nem értem, miért jó, ha pl. a támadó ügyesen belelép az ellenfél gondosan összekulcsolt kezébe, hogy azután messzire elrugaszkodjon tőle (00:58) –, azért be kell vallani, hogy ezek a pillanatok a legpörgősebb kung fu filmek csúcsjeleneteivel is felveszik a versenyt. Itt viszont nincsenek filmtrükkök. Hogy a  kung fu film formálta ilyenné a bemutatókat, vagy a kung fuban rejlő lehetőségek ihlették meg a filmipart, azt nehéz lenne kideríteni. Egy biztos: ezekhez a jelenetekhez (00:41, 00:42, 00:44, 00:46, 00:48, 00:49, 00:50, 00:55, 00:56, 00:57, 01:01, 01:11) valami elképesztő fizikumra, összhangra, és időzítésre (01:03) van szükség. Az én felfogásom szerint mindez messze áll a harcművészettől (az élesben eladható technikák jóval földhözragadtabbak ezeknél), de megdöbbentő a látvány.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Eltalpalok az első fizetős telefonfülkéig. Jó sokáig tart, mire találok egyet. Kártyás. Még megvan a tavaly vett kártyám. Kicsit parázok, mi van, ha nem jó a telefon, de szerencsére kicseng. Barna szinte azonnal felveszi.

– Halló?

– Én vagyok az.

Nem válaszol azonnal, eltart egy ideig, amíg összerakja magában a dolgot.

– Geri? – kérdezi végül fojtott hangon.

– Én vagyok.

Hallgatunk.

– Örülök, hogy hallom a hangod, haver – mondja végül.

Megrohannak az emlékek. Aztán a telefon kijelzőjére pillantok: vészesen fogy a kártyán lévő pénz.

– Gyere fel a netre. Bejelentkeztem – mondom végül. Ezúttal elmarad a nagy ömlengés. – Most utcáról hívlak. Kb. öt perc, mire gépközelben leszek.

– Oké.

Megszakítom a vonalat. Nem tudok elvonatkoztatni attól, milyen távoli lett Barna hangja. Nem csak fizikailag szakadtunk el egymástól. És mégis, egyedül rá számíthatok. Elképzelem a kórteremben, a rehabilitáción. Bevillan az a végzetes pillanat, amikor rázuhant a ló. Összeszorul a gyomrom. Neki vajon hányszor jut eszébe naponta?

Kirázom fejemből a gondolatokat. Most nincs erre idő. Mire újra letelepszem a gép elé, már rendszereztem magamban a teendőket. A csetszoba ablaka narancssárgán villog. Barna bejelentkezett.

– Mi van? – kérdezi.

Néhány mondatban ismertetem a legutóbbi fejleményeket. A környezetvédelmi konferenciát. Azt, hogy mit láttam, illetve, hogy mit nem.

– Üdv a fedélzetem – mondja. – És ez miért olyan nagy szám? – kérdez vissza.

Nem magyarázom meg.

– Be tudsz menni az Alapítvány adatbázisába? – kérdezem.

Egy szmájlit küld feleletképpen. Azután kifejti:

– Szabadon választott házi feladatot kaptunk – írja. – Én úgy döntöttem, körülnézek kicsit a volt iskolám központi gépében. Hát, találtam pár izgalmas dolgot, haver…

– Le tudnád tölteni a végzősök tablóképeit? – vágok közbe.

– Nem csak a tablóképeket. Pont ezt magyarázom…

– Egyelőre elég lesz az is – szakítom félbe ismét. – Mikor tudod átküldeni?

– Vedd úgy, hogy már ott is van – feleli kicsit sértetten. – Hova nyomjam?

Csinálok egy új postafiókot, és megadom neki a címet.

– Kösz. Még kereslek.

Kiszállok. Tudom, bunkó vagyok, de most semmi kedvem jópofizni. Azt akarom, hogy minél előbb küldje át az anyagot. Látni akarom, jó-e a teóriám. Ha igen, a kirakós minden eleme a helyére kerül. Küldetés teljesítve.

Felállok, és visszamegyek a szállodába. Útközben azon gondolkozom, mi van, ha helyesnek bizonyul az elméletem. Meg azon, hogy milyen furcsa flikkeket produkál néha az élet. Egyáltalán nem akartam eljönni Pestre, és mégis, amikor már teljesen letettem arról, hogy megoldjam a feladványt, talán mégis összejön a dolog. Sose voltam ilyen közel a sikerhez, mégsem érzek elégtételt. Minél tisztábban látom a célt, annál inkább összeszorul a gyomrom.

*

– Te meg hova a faszba tűntél? – mordul rám Stefi, amikor belépek a szobánkba.

Itt vannak valamennyien. Négy vádló szempár mered rám. Szuper.

– Eszembe jutott valami – válaszolom. – Jelzem, nem értem, miért vagy kiakadva. Ti is felszívódtatok. Vagy lemaradtam valamiről?

Egymásra néznek. Ezek szerint nem. Úgy döntök, átveszem az irányítást. Semmi kedvem hagyni, hogy a padlóba döngöljenek.

– Amúgy odaszóltam, csak nem vetted fel – fordulok Markóhoz.

– Te se – feleli.

Előkapom a mobilom. Egy nem fogadott hívás. Vállat vonok.

– Biztos a metrón voltam – mondom. – Akkor 1:1.

Láthatóan megzavarodnak. Gondolom, egész idáig fűtötték egymás agyát, hogy jól kiosztanak, amiért görény módon leléceltem. Viszont láthatóan nem tervezték be, hogy nem húzom be a nyakam, amikor lecsesznek. Hozzászoktak, hogy mindenre rábólintok az utóbbi időben.

(Folyt. köv.)