– Mondjuk az, hogy mindannyian ide jártak? – kérdezi ártatlanul Natalia. Utálom, amikor így pislog.

Megrázom a fejem.

– Nem ez a lényeg – felelem. – Ez egyértelműen kiderül a pendrive-on kapott anyagból. Ehhez semmi szükség se lenne ránk. – Azután visszatérek az eredeti kérdéshez. – Szóval mindvégig azt a momentumot kerestük, ami összefűzi őket, igaz?

Végignézek a többieken. Kényszeredetten bólintanak.

– De nem ez az érdekes. Hanem az, ami hiányzik. Amit mindannyian töröltek az anyagukból, hogy ne legyen egyértelmű a kapcsolat.

*

Este lazítunk. Végigjárjuk a romkocsmákat, lógunk, csocsózunk. Most nem esik olyan jól a játék, mint általában, mert itt van velünk Natalia. Amikor tavaly ilyenkor szórakoztunk a Szimplában, majdnem éjfélig játszottunk három csajjal.

Kálmán utána hosszan levelezett is az egyikkel, míg szép lassan el nem halt a dolog. Hát most minden ilyen jellegű kaland ki van lőve Natalia miatt. Illetőleg most is elvagyunk, és elég keményen pörgetjük a labdát, csak valahogy megváltozott a játék jellege. Fura, de amint sikerül valamiféle áttörést elérnem a feladványban, és ezzel megerősítenem a vezető helyzetemet, Natalia valahogy mindig a figyelem középpontjába kerül. Most is, mire észbe kapok, már mindenki körülötte nyüzsög. Megvallom, bosszant a dolog. Nem csak magam miatt, miatta is. Pedig az április elsejei könyvtárbeli találkozásunk óta nem beszéltünk négyszemközt egymással. Nem mintha ellenemre lett volna – az első pár napban kifejezetten keresetem az alkalmat –, azonban egy idő után elkapott a gépszíj, teljesen belemerültem a tanulásba. Ezzel együtt kifejezetten bőszít, hogy a többiek kocsányon lógó szemmel sürgölődnek körötte. Stefi a legbőszítőbb, valóságos nyálcsíkot húz maga után.

Bármilyen szánalmasnak találom, Nataliát egyáltalán nem zavarja, sőt, szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. Részint azon tönölök, én is ilyen szerelmes baknyúlként ugrándoztam-e Szilvia körül, részint azon, vajon Natalia melyik pillanatban játszott: amikor csak pár centire lebegett a szájunk egymástól ott a könyvtárban, vagy most, amikor a többieket futtatja? Igazat mondott-e Szilviával kapcsolatban, vagy csak kamu az egész? És ha igaz a dolog, az én esetemben is az? Mindenesetre nem keresem Szilviát, és nem szállok be a Natalia körüli felhajtásba se.

Még Marko se képes kivonni magát a lány hatása alól. Bár nem koslat folyton körülötte, elég egy kis elnyújtott hangsúly, vagy némi pillogás, és ő is ugrik. Egy idő után hagyom a fenébe a csocsózást, öten úgyis túl sokan vagyunk a játékhoz. Natalia fura pillantást vet rám, de a többiek a legkevésbé se bánják, mikor odébb ballagok.

Támasztom a pultot, és a törzsközönséget nézegetem. Most, hogy kicsit eltávolodtam a csapattól, meg kell állapítanom, hogy eléggé kilógunk innen. Persze valami módon mindenki kilóg, épp ez a dolog lényege. De mi másként tűnünk idegennek, és nem a márkás cuccaink miatt. Az beleolvad a füstös félhomályba. Viszont egyértelműen vidékiek vagyunk. Látványosan. Más a hangsúlyunk, a mozgásunk, mások a gesztusaink. Egyedül a korunk az, ami ideköt. Igaz, ez bőven elég ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.

Farmernadrágos, trikós lány csapódik a mellettem lévő székre. Rendel valami rövidet. Láthatóan ismeri a csapost. Pár mondatot jópofizik vele, azután hosszan játszadozik a poharával. Végül én is kapok egy pillantást. Tudom, hogy nekem szól a műsor, úgyhogy visszamosolygok rá. Közel hajol hozzám.

– Gyakran jársz ide? – üvölti a fülembe.

– Évente egyszer – ordítom vissza.

A folyamatosan dübörgő zene teljesen irreálissá teszi az egészet. Élvezem. Tetszik a lány válla, nyakának íve, a szája. Talán az is belejátszik, hogy Natalia egész nap pendlizteti a srácokat. Mindenesetre meglepően jól egymásra hangolódunk, tekintve, hogy alig értjük egymás szavát. Vagy talán épp azért. A harsogó, végtelen gitárszóló, a gomolygó bagófüsttől sűrűsödő homály összezár bennünket. Önkéntelenül is közel hajolunk egymáshoz, a fülébe beszélek, érzem a leheletét az arcomon, amikor válaszol. Különös súlyt kapnak a mozdulatok és gesztusok. Egy pillanatra átfut a fejemen mindaz, amit Misi bá’ óráján tanultunk a flörtszabályokról, aztán nem törődöm vele: felgyorsulnak az események. Képtelen vagyok megélni és elemezni egyszerre. A lány – Éva? Ilona? még a nevét sem értem pontosan – kérdez valamit, amire a legjobb tudásom szerint válaszolok. Remélem, nem tértem el nagyon a tárgytól. Illetve, hogy arra válaszoltam, amit kérdezett. Vélhetőleg ugyanúgy van vele, mert mosolyogva bólogat. Azért igyekszik fenntartani a kommunikáció látszatát. Persze úgyse ez a lényeg. Felém fordul, könnyedén a combomra támaszkodik, és újra hozzám simul, hogy kérdezzen valamit.

Csupán a gesztusok számítanak.

(Folyt. köv.)