Szétsodor bennünket a tömeg. Megállok az egyik emelet korlátja mellett, innen viszonylag jól átlátom a terepet. Igazából nem tudom, mit keresek, de most már engem is elkapott a vadászat izgalma. Az emberek kis csoportokra, párokra bomolva beszélgetnek. Ahogy a lent kavargó tömeget figyelem, óhatatlanul eszembe jutnak a Misi bá’ óráján tanultak. Bár fogalmam sincs, miről folyik köztük a szó, tökéletesen látom a viszonyokat. Távolság, testtartás, mimika, gesztusok… mintha egy nyitott könyvet nézegetnék. Minden, ami szokatlan, azonnal kiugrik: a diszharmónia ugyanúgy, mint hogy két ember túl közel áll egymáshoz.

Folyamatosan pásztázom a sokaságot. Tudat alatt egy jelre várok, ami átlendít a holtponton. Abban reménykedem, hogy kiszúrok valamit, ami más megvilágításba helyezi a dolgokat. De hiába. Nem bukkan fel a főgonosz, mint a kalandfilmekben. Unalmas konferencia médiaszemélyiségekkel, diákokkal, látvány-értelmiségiekkel. Az egyik sarokban egy senki által sem ismert fazonnal készít interjút egy tévétársaság. Fél perc hírnév, másfél milliós nézettségi index, de vajon mi ragad meg mindebből a sörtől tompult tévénézők agyában? Egy idő után azon kapom magam, hogy már csak a csajokat nézegetem. Zavartan pillantok körbe. Nem szeretném, ha Natalia észrevenné a dolgot. Akárhogy keresem, sehol se látom.

Ami azt illeti, a többiek is felszívódtak a tömegben. Kíváncsi lennék, ezúttal találtak-e valakit, aki az Alapítványnál végzett annakidején. Aztán megint körbepillantok az odalent hullámzó embertömegen. Reménytelen. Felsóhajtok. Elővadászom a mobilomat. Ideje összetrombitálni a többieket. Ebből úgyse lesz semmi.

Megcsörgetem Markót, de nem veszi föl. Vagy lenémította a telefonját, vagy elnyomja a csengést a zsibongás. Felsóhajtok. Ahogy elnézem, hosszú napom lesz. Mindenesetre remélem, előbb-utóbb a többiek is megunják a dolgot. Szótlanul szemezek a mobilom kijelzőjével, szuggerálom, hogy valakinek jusson már eszébe összeszedni a csapatot, és húzzunk innen a fenébe. Percről-percre ingerültebb leszek, dühös vagyok, hogy hagytam magam belerángatni ebbe az ökörségbe, ahelyett, hogy otthon maradtam volna.

Hirtelen észreveszek egy ismerős arcot a tömegben. Nem, nem a srácokat vagy Nataliát. Egész egyszerűen arról van szó, hogy láttam a fickót valahol. Talán a tévében, vagy valami újságban. Nem tudom, kicsoda, csak halványan ismerős. Persze egy ilyen konferencián miért ne lennének celebek? Mégse hagy nyugodni a dolog. Azután meglátok egy másik, hasonlóan ismerős fickót. Először arra gondolok, talán csak képzelem. Nincs semmiféle véletlen egyezés. És akkor végre beugrik, hol láttam őket.

A PASTRUJNO-val kapcsolatos gyűjteményemben. Pontosabban szólva azokon a képeken, amelyeket még az elején gyűjtöttem a pendrive-on kapott anyaghoz. Egyre több ismerős arcra bukkanok a tömegben. Férfiak, nők vegyesen. Mintha egy zártkörű klub rendezvényén lennénk. Többségüket egyébként nem cikkekben láttam, hanem a Faszbukon, amikor Alex és Palotás Kristóf kapcsolati hálóját próbáltam felfejteni. De nem is ez az érdekes. Nem azok izgatnak, akik itt vannak. Hanem azok, akiket nem látok.

Valaminek a hiánya legalább olyan hangsúlyos tud lenni, mint a jelenléte. Ahogy Lao ce mondja, az edény hasznát a benne lévő üresség adja, a ház hasznát a benne lévő üres tér adja. Nem találtam meg azt, amit kerestem, de ide kellett jönnöm ahhoz, hogy rájöjjek, mit keresek.

Azt is tudom, hol kaphatom meg a választ. Nem itt a konferencián. Kicsit még nézelődöm, azután úgy döntök, nem szólok a többieknek. Hadd kergessék a ködöt. Nem akarok időt veszteni azzal, hogy őket győzködöm. Kiviharzom ez épületből, visszabuszozom Pestre, és beveszem magam az első netcaféba. Rendelek egy kapucsinót, és veszek kétórányi internet használatot.

Felmegyek a tumblr-ra, és üzenetet hagyok Barnának. Átváltok csetre, és várok. Nyúlósan követik egymást a percek. Képregényeket nézek, de nem igazán köt le a dolog. Fél szemmel végig a csetszoba ablakát figyelem. Magamban beszélek hozzá, próbálok gondolati síkon üzenetet küldeni, hogy lépjen már be. Persze hiába. Ülök, egyre feszültebb vagyok, és közben vészesen fogy az időm. Azután eszembe jut valami. Barna mobilszáma. Kikeresem a telefonomból. Pár pillanatig nézem, azután döntök.

– Mindjárt jövök – vetem oda a pult mögött ülő srácnak.

Nagy szemet mereszt rám, de semmit se mond. Bólint és visszatemetkezik a monitorába. Gondolom, valami játékot játszik, mert nem túl boldog, hogy megzavartam. Mondjuk, ha nekem kéne egész nap ezen a helyen rohadni, valószínűleg én se szívesen bukkannék ki az álomvilágból.

(Folyt. köv.)

Dühös vagyok magamra, amiért nem láttam át a szitán. Arra gondolok, hogy meg kéne osztani mindezt a többiekkel. Persze nem itt, ehhez túl sokan vagyunk. Kipislantok az ablakon. Még bő egy óra, mire bevergődünk Pestre. Felsóhajtok. Aztán lassan hatalmába kerít a busz motorjának álmosító hangja, az ülés ringatása, a hetek óta tartó folyamatos hajtás okozta fáradtság. Lecsukódik a szemem, és elalszom.

*

Arra ébredek, hogy kegyetlenül elgémberedett a nyakam és lábam. Pedig kényelmesek az ülések, de az emberi testet mégse arra tervezték, hogy több száz kilométeren keresztül zötyögtesse magát. Megmozgatom a fejem, ásítok, kérdő tekintetet vetek Markóra a szomszédos ülésen.

– Mindjárt megérkezünk – mondja.

Bólintok, és feljebb tornászom magam az ülésben. Most már megcsapja fülemet a forgalom zaja, érzékelem a busz rövid nekifutásokkal, megállásokkal tarkított rángatózó mozgását. Pest eltéveszthetetlen. Feszült, zsúfolt, hisztérikus és leharcolt. Folyton épül, de sose készül el. Mintha az állandó felfordulás lenne a cél. Dugó dugó hátán, széttúrt járdák, úttestek, mégis van benne valami ellenállhatatlan, friss lüktetés. Nem lehet nem szeretni.

– Mi lesz a program? – nyomok el egy ásítást.

– Lecuccolunk és megnézzük magunknak a konferenciát, hátha okosabbak leszünk – válaszolja Marko.

Nem vitatkozom, elfogadom, hogy ők irányítanak. Közben persze járatom az agyamat, hogy vajon minek köszönhető ez a hirtelen pálfordulás. Három hete még leordították a fejem, amikor arról szónokoltam, hogy ne adjuk fel a szakmai gyakorlatot. Ma mind a négyen folytatni akarják a játszmát, pedig szerintem nekik volt igazuk. Kíváncsi lennék, mi változott meg. Igazából nem is kíváncsi vagyok, inkább bosszant a dolog. Egyértelmű, hogy lemaradtam valamiről. Túlságosan belemerültem a tanulásba, és átsiklottam azon az infón, ami beindította a többieket. Talán jobb is így. Ha nem gyújtom be az utolsó pillanatban a rakétákat, nagy valószínűséggel meghasalok év végén. Nem az a lényeg, hogy elsők legyünk a pontversenyben, hanem az, hogy bent maradjunk a suliban. Amíg ezt szem előtt tartom, addig senki se vitatja a vezető szerepemet. Most valahogy olyan hihetetlennek tűnik, hogy képes voltam szem elől téveszteni az alapvető célt.

Aztán bevillan. Tudat alatt végig Barnával hadakoztam. Neki még sose sikerült megnyernie az iskolai pontversenyt. Úgy éreztem, muszáj felülmúlnom ahhoz, hogy a csoport vezetőjének érezzem magam. Még akkor is, ha ehhez talán tőle kaptam a legtöbb segítséget.

Ahogy leszállunk, magába ránt a város tempója. Energikusnak, erősnek érzem magam. Este hatig szabad programunk van. Villámgyorsan lehajigáljuk a holminkat, azután megindulunk a Kongresszusi Központ felé. Útközben azon gondolkozom, mi van, ha az egész PASTRUJNO szál zsákutca csupán. Olyan hihetetlennek tűnik, hogy rajtunk kívül senki se szúrta ki. Bécsben még előfordulhatott, hogy elkerültük egymást, de most, amikor teljesen kötetlen a program, meglep, hogy senki se célozza be a globális felmelegedéssel kapcsolatos konferenciát. Ráadásul eszembe jut, Szilvia milyen kétkedve fogadta a céggel kapcsolatos fejtegetéseimet. Elönt a bizonytalanság. Ebben a pillanatban kegyetlenül bánom, hogy nem maradtam otthon tanulni. Úgy érzem, csak az időmet vesztegetem.

Mégse szólok semmit. A többiek láthatóan rápörögtek a projektre. Nem akarok ünneprontó lenni. Míg a Kongresszusi Központ felé buszozunk, azért átfut az agyamon, hogy vajon miben reménykednek. Abban, hogy pont most jelenti be a PASTRUJNO tulajdonosa, hogy át akarja venni a világuralmat? Esetleg, hogy sikerül kihallgatnunk valami gyilkos összeesküvést?

Nehezen kattan át az agyam a tanulásról a szakmai gyakorlat elmélethalmazára. Amikor megpillantom a Kongresszusi Központ eltéveszthetetlen épületegyüttesét, a legszívesebben visszafordulnék. Azért nagy levegőt veszek, és lenyelem a kétségeimet. A legrosszabb esetben igazam lesz, de ezt a kis diadalt majd megtartom magamnak.

Megvesszük a belépőket – pofátlanul drágák ahhoz képest, hogy elvileg az emberiség túlélésének esélyeiről szól a rendezvény. Persze tudom, hogy a környezetvédelem elsősorban üzlet. Meglep a résztvevők száma, csak most döbbenek rá, mekkora pénz lehet ebben a piacban. Az előcsarnokban, a folyosókon, a lépcsőfordulókban nyüzsögnek az emberek. A pénztárban a kezünkbe nyomtak egy programfüzetet – teli van előadásokkal. Úgy vélem, ezek senkit se érdekelnek, hiszen mindenki idekint tolong. Aztán kíváncsiságból bekukkantok az egyik előadóba. Zsúfolásig telt, még a földön is ülnek az emberek. Az öltönyös üzletembertől a laza bringásig mindenféle akad, bár az utóbbiakon is legalább száz rongy ára ruha van, így első pillantásra.

(Folyt. köv.)

A modern karate látványosan elszakadt a klasszikus gyökerektől, amikor az oktatás és önnevelés helyett fokozatosan a versenyzés felé fordultak a mesterek. Hogy ez jó vagy rossz, az egyéni nézőpont kérdése, mindenesetre a világ ebbe az irányba haladt. Míg a hagyományos karate nem követte a változásokat, ezért edzésmódszertana egyre inkább túlhaladottá vált, a full contact versenyeken induló iskolák beágyazódtak a világ harcművészeti életébe.

Az Ashihara karate a Kyokushinkaiból nőtt ki. Bár alapítója inkább utcai önvédelemnek szánta, mint versenysportnak, a profi versenyzők közt szép számmal találhatunk Ashihara karatésokat is. Ez az iskola nemigen hasonlít a hagyományos Shotokan edzésekre. Az Ashihara sallangmentesített karate. Természetesen ezt is lehet jól (00:27), és kevésbé jól (00:31) csinálni – a harcművészetben sosem a stílus, hanem az ember számít.

Nekem mindenesetre nagyon bejön ez az oktatófilm. Az egyik legjobb, amit ebben a műfajban láttam. A bázis meggyőző (03:25, 07:06), a blokkok pontosak és kemények (00:39, 02:16), a támadások, ellentámadások gyorsak, erőteljesek (00:01, 00:02, 00:50, 01:36, 02:40, 04:41). A technikákat több szögből is megmutatják (02:51). A paóval végrehajtott gyakorlatokon (06:02, 06:12) látszik igazán, milyen magas színtű lábtechnikát kíván a rendszer, de ezeket a kombinációkat is rendkívül meggyőzően mutatják be (00:27, 06:35, 06:44, 08:20).

Ezzel együtt se lehet azt mondani, hogy csupán annak ajánlható a stílus, aki kedveli a magas rúgásokat. Az Ashiharára a gyakorlatias gondolkodás jellemző. A támadásokba igyekeznek nem beleállni, ha lehet, inkább kitérnek előle (01:24, 02:27, 02:52, 02:56). Az ellenfél egyensúlyát lábtámadásokkal igyekeznek megingatni (00:02, 00:12, 00:15, 00:24, 01:43, 01:53, 06:30, 06:33, 06:48, 07:52), viszonylag sok a dobás, földrevitel (00:16, 00:45, 01:37, 01:44, 01:53, 07:01), és természetesen nem maradhat el a befejező támadás sem (00:50, 00:53, 00:56, 01:45, 04:55). A magas rúgások blokkját meglepően gyakran követi szűk könyékütés (00:06, 00:10, 00:13, 00:16), és a töréstechnikai bemutató (00:07) nem hat kétséget afelől, hogy mennyire hatékony ez a megoldás.

Az Ashihara előszeretettel használja a térdrúgásokat is (01:26, 01:36, 01:52, 02:29, 04:42, 06:52). Ha kell, szívesen épít az egyidejűségre (01:13, 01:24), de nem feltétlenül ragad bele a leglogikusabbnak tűnő technikákba (01:28). Mivel elsődlegesen önvédelemben gondolkozik, alapvetőnek tartja a folyamatos kontrollt (00:48, 01:25, 01:58, 02:33, 02:46, 08:20). Kifejezetten utcai technika a lendülő csípőt célzó rúgás (06:40), a tartó láb térdének szétrúgása (06:48), illetve a földrevitelt (08:20) követő fejrúgás is (08:30) – bár ez utóbbi mehet bordába is (09:02). Persze mindehhez tökéletesen kell tapadni a talajba (08:44, 08:46), de ha megvan, nagyot zakózik a másik (09:00). Az utcán ilyenkor természetesen kötelező a folytatás (09:02).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Úgyhogy most mindannyian itt ülünk a Pest felé tartó buszon. A székembe süppedve találgatom, mitől lett a többieknek egyszerre olyan fontos, hogy elcsesszünk két napot. Nincs rá racionális magyarázat.

Egy idő után feladom, és visszavonulok önmagamba. Az utazás során egyetlen célt tűztem ki magam elé: hogy ne essek ki a ritmusból. Mármint az utóbbi hónapokban elvesztett, és nemrégiben ismét megtalált ritmusomból. Fura, de mióta én lettem a csapat vezetője, egyre több dologban kell igazodnom a többiekhez. Kíváncsi lennék, Barna is így volt-e vele.

Lehunyom a szemem. Azon töprengek, ki irányít kit. Vajon én a többieket? Kötve hiszem, elvégre azon az ösvényen haladunk, amit ők választottak. Igaz, mióta beadtam a derekamat, és gyakorlatilag arra megyünk, amerre ők akarják, egyre erősebb bennük az igény, hogy vezessem őket. Azóta elfogadnak. Talán csak azért van szükségük rám, hogy amolyan felsőbb énként megtestesítsem az akaratukat? Arra kellek, hogy szabadon önmaguk lehessenek? Hogy rájuk kényszerítsem a saját akaratukat? Ha igen, mennyiben tekinthető az ő akaratuknak? Vagy csupán kell valaki, akire át lehet hárítani a felelősséget önnön döntéseik miatt? Nem tudok dönteni. Az utóbbi pár hónap eseményeit szemlélhetjük úgy is, mint Stefi és köztem folyó harcot, amelyben elbuktam, pedig már karnyújtásnyira voltam a sikertől. Érzem. Ugyanakkor teljesen mindegy, hogy sikerült volna megfejtenem a feladványt vagy sem. Ha még egy lépést teszek abba az irányba, mindent elveszítek. Tudom, hol hibáztam: a taktikai céljaimért feladtam a stratégiai célokat.

Persze nem ilyen egyszerű a kérdés. Ötünk viszonya nem szűkíthető le a Stefivel folytatott párharcunkra. A többi szereplő legalább ennyire fajsúlyos. Na jó, Kálmán nem, illetve csak annyiban, amennyiben ő jelentette Stefi számára az archimedesi pontot, ahonnan kimozdíthatott a pályámról. Marko fejével viszont még sose gondolkoztam. Nem látok bele, pedig jól megvagyunk. Tudom, hogyan működik, mikor mire számíthatok vele kapcsolatban, de sose sikerült megfejtenem, mi működteti. Ha innen nézem, csapatvezetői pályafutásom teljes kudarc. Tegyük hozzá, magamat sem ismerem, nemhogy az embereimet…

Aztán itt van Natalia. Az ő esetében végképp nem tudom, mi merre hány lépés. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy egy csapatban pingpongozunk… csak időnként felmerül bennem, vajon melyik lehet a mi csapatunk. Mármint Natalia szerint. Különös, mennyire nem ismerem, pedig kedvel. Pontosabban szólva, szeretném, ha kedvelne. Valójában azért van velünk, mert ez az egyetlen módja annak, hogy az Alapítványnál maradhasson. Igaz, hogyha őszinte akarok lenni, ez tartja össze a csapatot.

És akkor még nem beszéltem Barnáról. Néha felmerül bennem, vajon miért segít ennyire lelkesen. Ő az egyetlen, aki mindvégig kitartott mellettem. Még akkor is, amikor már én is elhagytam a zászlót. Amit most a többiek felemeltek…

Felpörög az agyam. Próbálom a történések felől felfejteni, kinek mi lehet az indoka. Szinte átláthatatlanok a mozgatórugók. Szilvia vajon mit akar? Tényleg minden évben kiszemel magának egy végzős diákot? Az idén – engem? Választhatott volna a végzősök közül, az sokkal kényelmesebb – legalábbis Natalia szerint. Vagy ez most komoly? De nem, hihetetlennek tűnik a dolog. És ha igen, akkor miért nem Jovant? Aki szerint kár, hogy nem vagyok csapatjátékos…

Bármennyire fájt is akkor, be kell látnom, igaza van. Talán a futás miatt. Vagy emiatt választottam a futást? Nem tudom. Aludni akartam, hogy kirekesszem a gondolataimat, és lehetőség szerint minél kevésbé zökkenjek ki a munkaverkliből. Ehhez képest ezerrel pörög az agyam. Azon kapom magam, hogy megint a pendrive-on kapott anyagon rágódom, a többieken, akik ismét vissza akarnak szállni a játszmába. Vajon tudatosan vagy öntudatlanul?

Stratégiai célok, taktikai célok. Jó lenne belelátni a többiek fejébe. Vagy legalább a magaméba.

A busz egyenletes sebességgel kanyarog a főváros felé vezető úton. Azon gondolkozom, vajon mi is ilyen kitérőkkel haladunk-e a célunk felé, és ha igen, akkor ki és miért jelölte ki az oda vezető utat. Akárhogyan is, de visszarángattak a játszmába, pedig nemrég már feladtam. Furcsa érzés, kényelmetlen, és mégis otthonos. Lehet, hogy sose tettem le arról, hogy a végére járjak a dolognak? Valószínűleg igen, mert ha nem így lenne, akkor most vélhetőleg nem lennék itt.

Visszatérek a kiindulóponthoz. Hirtelen ráébredek, valójában nem is a feladvány megoldása érdekel, hanem az, hogy miért adták fel nekünk a rejtvényt. Valójában ez az igazi kérdés. A stratégiai cél. Kinek jó? És mi köze ehhez az Alapítványnak? Most, hogy új megvilágításba helyeztem a kérdést, talán még reménytelenebbnek tűnik, hogy a végére járjak, mint az elején. Értelmetlennek látom az eddigi munkámat. Az orrom előtt rázott répára koncentráltam, és észre se vettem közben, hogy húzom a kocsit. Vajon kinek a kocsiját?

(Folyt. köv.)

NEGYEDIK RÉSZ

Május 1.

Az elmúlt pár hétben rendesen belehúztam. Mármint a tanulásba. A szakmai gyakorlatot hagyom a fenébe. Mostantól nem keresek rejtett üzeneteket az órán elhangzottakban. A pendrive-on kapott doksikkal kapcsolatos dolgokat az agyam hátsó részébe száműzöm. Nem létezik más, csak a tananyag. Az utolsó utáni pillanatban kapom össze magam. 82–90%-on teljesítem az első felmérőket. Ahol nem ütöm meg a mércét, kibrusztolok magamnak egy javítási lehetőséget. Szerencsére egyik tanárt se kell sokat győzködni. Misi bá’ egyszer kifejtette, hogy a teljesítményünket csupán visszajelzésként kezelik: nem csak a mi munkánkat mérik, hanem azt is, hogy a tanárok mennyire jól tudták átadni az anyagot. Év végéig mindenkinek módja van javítani. Nem érdekes, hányszor futunk neki, a lényeg az, hogy elsajátítsuk az anyagot. Persze azért nem ilyen szép a leányzó fekvése: a pótlás az újabb anyagrész benyalásától veszi el az időt, és ha valaki év végéig se képes összekapni magát, azt nem pátyolgatják tovább. Ha akartok, tanulhattok, mi minden segítséget megadunk hozzá, mondta Misi bá’, de nem fogjuk beemelni helyettetek az anyagot. Mindenki végezze a maga dolgát.

Furcsa módon megerősítette a helyzetemet, hogy ráfeküdtem tanulásra. Végig attól féltem, hogy ha nem sikerül átnyomnom a projektet, megrendül a pozícióm. Egy csomó mindent kitaláltam, hogy ne veszítsem el a vezető szerepemet: meg akartam oldani a szakmai gyakorlatként kapott feladványt, belementem a felsősökkel folytatott eszement háborúba, meg akartam nyerni a kosárbajnokságot, csak azért, hogy ne Stefi javaslatát kövessük. Féltem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Először Stefit vesztettem el, utána Kálmánt, Markót, végül Nataliát. Most, hogy elsődlegesen megint a tanulásra koncentrálok, ismét felsorakoztak mögém. Egyedül Barnával lazult meg a kapcsolatom, mióta esténként nem töltök órákat a net előtt. És persze Szilviával is.

Nem tudom, bánom-e. Nincs időm ezen töprengeni. Minden percemet, minden energiámat leköti a tanulás. Ahogy összekaptam magam, észrevétlenül húzni kezdtem magammal a többeket is. Lassan, de biztosan kapaszkodunk előre a tanulmányi pontversenyben. Persze megnyerni nem fogjuk, ahhoz kellett volna a szakmai gyakorlat. Már ez se érdekel. Stefivel most is versengünk, azonban a vetélkedésünk tárgya az átlagunk lett. Van, amiből ő jobb, van, amiből én. Általában lekörözöm, viszont az utóbbi két hónapban eléggé elhúzott. Azért már elkezdtem lefaragni a hátrányomat, sőt, a legutóbbi két dolgozatban sikerült rávernem néhány pontot. Ha minden jól megy, év végre ismét magam mögé utasítom.

A dolgok visszakerültek a rendes kerékvágásba. Reggelente együtt futunk, órák után felhúzunk a tanulószobába. Natalia rendszeresen átjön egyeztetni. Bő másfél hónap van a jegyeink lezárásáig. Barna hiánya fakuló emlék, és egyre kínosabb esti levélváltás a semmiről. Nincs mit mondanunk egymásnak. Ha kérdez, kisiklok a válaszadás elől – szégyellem bevallani, hogy feladtam. Csak annyit írok, most nagy a nyomás, és keményen tanulok.

Aztán tegnap este Kálmán bedobta a bombát.

– Hétvégén két nap Budapest – mondta. – Fakultatív.

– Kit érdekel? – vontam meg a vállam.

– Mondjuk… engem? – kérdezett vissza Natalia.

Felkaptam a vizet. Én fogcsikorgatva küzdöttem vissza magam tanulmányilag, ami persze közös érdekünk, de még egyáltalán nem állok olyan jól, hogy nyugodtan lazíthatnék, és erre bedobja, hogy menjünk fel Pestre. Annyira azért nem jó hely.

– Háááát… – Stefi láthatóan bizonytalan, menne is, maradna is. Meglepődtem, azt hittem, arra szavaz, hogy maradjunk. Végül Marko döntötte el a kérdést.

– Átfutottam a rendezvényeket a fővárosban – mondta olyan sebességgel, mintha royalflöst terítene egy vérre menő pókerjátszma utolsó fordulóján. – Találtam egy érdekes programot: A globális felmelegedés következményei. Egy újabb konferencia. Lesz szó ivóvízről, termőföldről, alternatív energiaforrásokról, ezen belül a geotermikus energiáról, génmódosított növényfajtákról… és tudjátok, ki az egyik meghívott cég tulajdonosa? A PASTRUJNO.

– Ez tényleg olyan, mint a Burger King vagy a Coca-Cola – morogtam. – Mindenütt ott van.

– Akkor is érdekes – jegyezte meg Marko.

– Szerintem menjünk – vágta rá lelkesen Natalia. – Szavazzunk: ki van mellette?

Mondanom se kell, hogy 4:1 arányban alulmaradtam.

(Folyt. köv.)

Függelék II.

Adatlap – „A” szárny

Név: Rácz Barna

Anyja neve: Lovass Andrea

Születési hely és év: Debrecen, 1993.

Állampolgársága: magyar

Besorolása: H

Feladatkör: S-97

Nyelvek: angol, francia, orosz. Eredmények félévekre lebontva itt.

Speciális képzés: matematika, általános nyelvészet, pszichológia, informatikai rendszerek védelme, szoftverfejlesztés.

Teljesítmény: 97,2%. Tantárgyakra lebontva itt.

Jellemzés: Kitűnő problémaérzékenységgel és helyzetfelismerő képességgel rendelkezik. Született elemző. Végtelenül pragmatikus, a cél elérésének érdekében csupán a szükséges erőfeszítésekre hajlandó. Ennek ellenére a megfelelő előnyök felkínálásával könnyen motiválható, a kapott feladatot csaknem 100%-os színvonalon teljesíti. Tisztánlátása fegyelmezettséggel és kitartással párosul.

Fizikai állapota: rokkant. Az utóbbi időben érzelmi állapota stabilizálódott. Szabálykövető, bár legutóbb számítógépének szúrópróbaszerű ellenőrzése alapján, az általa vizsgált honlapok tartalma alapján úgy tűnik, hogy tiltott kapcsolatot tart fenn valakivel. Az erre utaló nyomokat gondosan törli a gépéről. A kapcsolattartás módját, illetve a kapcsolat személyét még nem sikerült kideríteni.

További teendők: Folyamatos kontrollt igényel.

Megjegyzés: balesete miatt A-kategóriából visszaminősítve. Kapcsolattartó: Igor Makszimov.

Tanári adatlap – „A” szárny

Név: Kereszti Mihály

Anyja neve: Czeller Ilona

Születési hely és év: Kaposvár, 1976

Állampolgársága: magyar

Nyelvek: angol, német, olasz

Végzettség: Táncsis Mihály Gimnázium, Kaposvár

Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi kar

Diplomái itt.

Jellemzés: Kitűnő szervező. Fényképező memóriával rendelkezik. Végsőkig elkötelezett az Alapítvány céljait illetően. Képes stratégiai döntéseket hozni, és végigvinni azokat. Az esetleges veszteségeket az élet természetes velejárójának tekinti. Kitartó, sosem adja fel. Érzelmileg nem, racionális érvekkel azonban könnyen motiválható. Amennyiben valaha szembefordulna az Alapítvánnyal, kiemelt veszélyforrást jelenthet.

Megjegyzés: előszeretettel ápol helytelenített kapcsolatot a „B”szárny diákjaival.

Tanári adatlap – „A” szárny

Név: Fedor Jakovlev

Anyja neve: Svetlana Sokurov

Születési hely és év: Moszkva, 1967

Állampolgársága: magyar

Nyelvek: angol, spanyol, tádzsik, orosz

Végzettség: Alexandr Puskin Középiskola, Moszkva

Lomonoszov Egyetem, Általános Orvostudományi Kar

Diplomái itt.

Jellemzés: Nyugodt, pontos, körültekintő. A végsőkig elkötelezett az Alapítvány céljait illetően. Az afganisztáni harcokban komoly tapasztalatokat szerzett. Tanítványaival következetes és türelmes. Őszinte. Bizonyos kérdésekben hajlamos a kapott utasításokat felülbírálni és önállóan dönteni.

Megjegyzés: 1992-ben települt át Magyarországra. Az állampolgárságot 1997-ben nyerte el. Adott esetben alkalmas az intézmény vezetésére.

SZÁNALMAS HALLGATÁS A BELVÁROSI ORK-GYILKOSSÁG ÜGYÉBEN

A rendőrség közel két hónapja semmit se közöl a Budapest szívében elkövetett brutális gyilkossággal kapcsolatban. A sajtó is meglepő visszafogottságról tett tanúbizonyságot, rajtunk kívül csak néhány nemzeti hirportál szellőztette meg az ügyet. Utánanéztünk az áldozat, P. Kristóf családjának, de nincsenek hozzátartozói. Így teljes nyugalommal lehet fektetni az ügyet. Megjegyeznénk, hogy amikor egy, a közrend nyugalmát megsértő rabbinak beverték az ablakát, napokig zengett a sajtó. Ez nyilvánvalóan sokkal fajsúlyosabb ügy, mint az, hogy már a belváros közepén se lehet biztonságban az életünk. Vagy csupán azért a nagy hallgatás, mert az elkövető – a tanúvallomások szerint – egy réti néger volt?

Mi mindenesetre nem hagyjuk elaludni az ügyet. Újra meg újra visszatérünk rá, amíg a rendőrség ki nem deríti, hogy ki végzett P. Kristóffal, azon a január 25-i éjszakán.

(Lehel Kürtje)

INDEX FÓRUM – KISÁLLATOK ROVAT – SZKUNK

Pitypalatty                                      válasz/megnéz                       04.05.

Nem ismer valaki egy szkunk-tenyésztőt, aki segítene?

Diridongó                                         válasz/megnéz                        04.11.

Láttam egy filmet a szkunkokról és arra gondoltam, meglepem vele az otthoniakat. Nem tudjátok, hol lehet beszerezni ilyen állatot?

Csabi86                                         válasz/megnéz                        04.11.

Diridongó, nem tűnt fel, hogy a szkunkot bűzösborznak hívják?

Diridongó                                 válasz/megnéz                       04.11.

De, csak arra gondoltam, hogy ki lehetne venni a bűzmirigyét, vagy valami ilyesmi.

Pokoli_torony                                válasz/megnéz                      04.12.

A görénynek is kiveszik a bűzmirigyét, oszt’mégis qvára büdös. Én szóltam…

Rúzsasöndör                                  válasz/megnéz                      04.14.

A múltkor jártam egy állatkereskedésben és láttam egy ilyet. Az eladó persze össze-vissza hazudozott, hogy kölyökállat (kifejlett példány volt), meg, hogy nincs szaga, meg, hogy a hátán futó fehér csík jelzi, hogy hím… totál el volt tévedve a pasi. Ha kell, megadom a címét.

Slemilemil                                     válasz/megnéz                      04.15.

Innye, de pörög mostanság ez a topic!

Pitypalatty                                      válasz/megnéz                     04.15

Oké, de viccen kívül: tud valaki egy megbízható tenyésztőt?

Szkunkfarmer                                válasz/megnéz                    04.17

Ha komolyan gondolod, írj. Nálam törzskönyvezett tenyészállatok kaphatók. Pest megyében lakok. Megegyezünk.

(Folyt. köv.)

– Mire gondolsz? – kérdezem zavartan.

– Ó, majd úgyis rájössz – feleli gúnyosan. – Mi az neked, ezzel a tengersok eszeddel? Két nemzetközi összesküvés felgöngyölítése között, majd ezt is megfejted. Állj félre az útból, szeretnék hazamenni.

Csak most veszem észre, hogy szinte beszorítottam a sarokba.

– Nem – rázom meg a fejemet. – Most már mondd el, mi ez az egész.

– Hogy Szilvia nagykanállal fogyasztja a kisfiúkat? – kérdez vissza gonoszul. Élvezi, hogy megforgathatja bennem a tőrt.

– Nem – hazudom. Fals a hangom. – Hanem ez a dolog azzal, hogy nincsenek véletlenek… meg, hogy mire megy ki a játék.

– Semmi kedvem most kiselőadást tartani neked – válaszolja durcásan. – Fáradt vagyok. Veled ellentétben, én keményen tanultam… hátha kegyes lesz hozzánk a sors, és valamiképpen sikerül átvinned a lécet.

Utálom, ha kispöcsként kezelnek. Amit Szilviáról mondott, mellbe vágott. Persze tisztában vagyok vele, hogy Nataliánál lenulláztam az esélyeimet, amikor meglátott bennünket Szilviával az istállóban, de a tudat, hogy Szilvia csak játszadozik velem… ráadásul hirtelen szembesültem a rám váró év végi hajrával. Nem arról van szó, hogy meglepetésként ért a dolog, csak eddig sikerült az agyam hátulsó részébe száműznöm a problémát. Natalia viszont beleverte az orromat, hogy mindent elveszthetek a hülyeségem miatt.

– Ne hülyéskedj – rázom meg a fejemet. – Tudom, kisiklottak a dolgok. Ezért is akartam beszélni veled… és félreérted ezt a dolgot Szilviával…

Sebzetten néz vissza rám.

– Persze – mondja keserűen. – Félreértem…

Hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy megóvjam mindentől. Hogy védelmezzem. Megfogadom magamban, hogy ha beledöglök, akkor is teljesítem az elvárt tanulmányi szintet. Nem csak magam miatt. A többiekért is. Kinyújtom a kezem, és megsimítom a haját.

– Vedd le rólam a kezed! – kiált rám.

Öklével a bicepszembe csap, azután hevesen meglök. Rendes körülmények között szabad utat hagynék neki, hadd menjen, most azonban túl váratlanul ér az egész. A testem automatikusan reagál, elnyelem az energiáját. Csupán annyit érzékel, hogy még mindig elállom az útját. Nekem esik, akár egy sarokba szorított vadállat. Ki tudja, milyen emlékek támadtak föl benne. Látom a szemén, már nem mérlegel. Ugyanazzal a lendülettel támad rám, ahogy Péter bá’ra is.

Elrántom a fejem egy ütés elől, a következő becsattan, de szerencsére elcsúszik. Rávetem magam, átölelem, próbálom lefogni. Az arcomba fejel. Szerencsére elhibázza az orromat, azonban így is felreped a szám. Egész testemmel leszorítom az asztalra. Keményen küzd, vergődik, ám csaknem kétszer annyit nyomok, mint ő. Valósággal odaszögezem az asztallaphoz. Hiába tekergőzik, nem tud mozdulni. Egyre jobban liheg, fogy az ereje. A tehetetlenségtől folynak a könnyei.

– Higgadj le – suttogom.

Persze ez csak olaj a tűzre. Ismét nekifeszül, próbál kiszabadulni a szorításomból. Patakokban folyik rólunk a víz, minden tapasztalatomra szükségem van, hogy ne tudjon kicsúszni. Aztán váratlanul felsóhajt, hátrahajtja a fejét, és kiszalad belőle az erő. Megadja magát. Ellágyulnak az izmai. A szeme megváltozik, opálos lesz. Mintha egy feneketlen kút lenne, egyre közelebb vonz magához. Fölé hajolok, a szájunk csak pár centiméterre lebeg egymástól.

A tűzjelző riasztása csörömpölve töri szét a csendet. Egy pillanatra mindketten megdermedünk, azután szétugrunk, mintha valaki rajtakapott volna minket. Feszülten figyelek, hátha szól valaki, hogy nyugi, csak összeakadt valami a rendszerben, de a csengő könyörtelenül szól.

– Gyerünk – vetem oda Nataliának, és talpra rántom.

Kifutunk a folyosóra, és elindulunk lefelé a lépcsőn. Őrült tumultus fogad, mindenki ész nélkül igyekszik kijutni az épületből. Egymás sarkát tapossuk. Pedig minden évben van egy tűzriadó, ám az nagyon más. Akkor előre szólnak, rendezett sorokban levonulunk a lépcsőn, és annyi. Most egymásnak szorulunk, könyökölve próbáljuk előbbre fúrni magunkat. Azon imádkozom, nehogy elessen valaki. Aztán kijutunk a kapun a szabadba. Elrángatom az épület közeléből Nataliát. Csak most veszem észre, hogy a könyvet még mindig a kezében szorongatja. Visszanézek, azon gondolkozom, mi gyulladhatott ki, de sehol se látok füstöt. Csupán a srácok özönlenek ki hosszú, tömött sorban.

Felbukkan Misi bá’ is. Nem tűnik aggodalmasnak. Úgy látszik, nem komoly a dolog, gondolom. Azután egyre ritkábban szállingóznak az emberek. Jovanék jelennek meg utolsónak.

– Minden rendben? – fordul hozzájuk Misi bá’.

– Igen – bólint Jovan.

– Rendben, egy kis figyelmet kérek! – bődül el Misi bá’.

Lecsendesedünk, mindenki feléje fordul. Kicsit kivár, míg teljesen elhal a zsizsegés.

– Mint tudjátok, április elseje van – kezdi.

Felmordul a tömeg. Ezt beszoptuk.

– Csöndet! – Amikor elhalkulunk, Misi bá’ folytatja. – Megkértem Jovanékat, szervezzenek tűzriadót… illetve nekik jutott eszükbe, és beleegyeztem. Sajnálattal tapasztaltam, hogy senki se tartotta be a tűzriadónál szokásos előírásokat. Ezért minden csapattól levonok húsz pontot. Jovanék kapnak ötven pontot a kiváló szervezésért. Leléphettek!

A csalódás moraja söpör végig a srácokon. Nem elég, hogy a felsősök tanári segédlettel szívatnak meg, még profitálnak is belőle, míg mi mindannyian hátrébb szorulunk a pontversenyben.

Lassan visszaszállingózunk az épületbe. Natalia a beszéd alatt elsodródott mellőlem. Hiába keresem, sehol se látom. Biztosan hazament. Pedig jó lenne még beszélgetni vele. Azután eszembe jutnak a rám váró dolgozatok. Visszamegyek a szobámba, és hajnali egyig tanulok.

(Folyt. köv.)