– Mire gondolsz? – kérdezem zavartan.

– Ó, majd úgyis rájössz – feleli gúnyosan. – Mi az neked, ezzel a tengersok eszeddel? Két nemzetközi összesküvés felgöngyölítése között, majd ezt is megfejted. Állj félre az útból, szeretnék hazamenni.

Csak most veszem észre, hogy szinte beszorítottam a sarokba.

– Nem – rázom meg a fejemet. – Most már mondd el, mi ez az egész.

– Hogy Szilvia nagykanállal fogyasztja a kisfiúkat? – kérdez vissza gonoszul. Élvezi, hogy megforgathatja bennem a tőrt.

– Nem – hazudom. Fals a hangom. – Hanem ez a dolog azzal, hogy nincsenek véletlenek… meg, hogy mire megy ki a játék.

– Semmi kedvem most kiselőadást tartani neked – válaszolja durcásan. – Fáradt vagyok. Veled ellentétben, én keményen tanultam… hátha kegyes lesz hozzánk a sors, és valamiképpen sikerül átvinned a lécet.

Utálom, ha kispöcsként kezelnek. Amit Szilviáról mondott, mellbe vágott. Persze tisztában vagyok vele, hogy Nataliánál lenulláztam az esélyeimet, amikor meglátott bennünket Szilviával az istállóban, de a tudat, hogy Szilvia csak játszadozik velem… ráadásul hirtelen szembesültem a rám váró év végi hajrával. Nem arról van szó, hogy meglepetésként ért a dolog, csak eddig sikerült az agyam hátulsó részébe száműznöm a problémát. Natalia viszont beleverte az orromat, hogy mindent elveszthetek a hülyeségem miatt.

– Ne hülyéskedj – rázom meg a fejemet. – Tudom, kisiklottak a dolgok. Ezért is akartam beszélni veled… és félreérted ezt a dolgot Szilviával…

Sebzetten néz vissza rám.

– Persze – mondja keserűen. – Félreértem…

Hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy megóvjam mindentől. Hogy védelmezzem. Megfogadom magamban, hogy ha beledöglök, akkor is teljesítem az elvárt tanulmányi szintet. Nem csak magam miatt. A többiekért is. Kinyújtom a kezem, és megsimítom a haját.

– Vedd le rólam a kezed! – kiált rám.

Öklével a bicepszembe csap, azután hevesen meglök. Rendes körülmények között szabad utat hagynék neki, hadd menjen, most azonban túl váratlanul ér az egész. A testem automatikusan reagál, elnyelem az energiáját. Csupán annyit érzékel, hogy még mindig elállom az útját. Nekem esik, akár egy sarokba szorított vadállat. Ki tudja, milyen emlékek támadtak föl benne. Látom a szemén, már nem mérlegel. Ugyanazzal a lendülettel támad rám, ahogy Péter bá’ra is.

Elrántom a fejem egy ütés elől, a következő becsattan, de szerencsére elcsúszik. Rávetem magam, átölelem, próbálom lefogni. Az arcomba fejel. Szerencsére elhibázza az orromat, azonban így is felreped a szám. Egész testemmel leszorítom az asztalra. Keményen küzd, vergődik, ám csaknem kétszer annyit nyomok, mint ő. Valósággal odaszögezem az asztallaphoz. Hiába tekergőzik, nem tud mozdulni. Egyre jobban liheg, fogy az ereje. A tehetetlenségtől folynak a könnyei.

– Higgadj le – suttogom.

Persze ez csak olaj a tűzre. Ismét nekifeszül, próbál kiszabadulni a szorításomból. Patakokban folyik rólunk a víz, minden tapasztalatomra szükségem van, hogy ne tudjon kicsúszni. Aztán váratlanul felsóhajt, hátrahajtja a fejét, és kiszalad belőle az erő. Megadja magát. Ellágyulnak az izmai. A szeme megváltozik, opálos lesz. Mintha egy feneketlen kút lenne, egyre közelebb vonz magához. Fölé hajolok, a szájunk csak pár centiméterre lebeg egymástól.

A tűzjelző riasztása csörömpölve töri szét a csendet. Egy pillanatra mindketten megdermedünk, azután szétugrunk, mintha valaki rajtakapott volna minket. Feszülten figyelek, hátha szól valaki, hogy nyugi, csak összeakadt valami a rendszerben, de a csengő könyörtelenül szól.

– Gyerünk – vetem oda Nataliának, és talpra rántom.

Kifutunk a folyosóra, és elindulunk lefelé a lépcsőn. Őrült tumultus fogad, mindenki ész nélkül igyekszik kijutni az épületből. Egymás sarkát tapossuk. Pedig minden évben van egy tűzriadó, ám az nagyon más. Akkor előre szólnak, rendezett sorokban levonulunk a lépcsőn, és annyi. Most egymásnak szorulunk, könyökölve próbáljuk előbbre fúrni magunkat. Azon imádkozom, nehogy elessen valaki. Aztán kijutunk a kapun a szabadba. Elrángatom az épület közeléből Nataliát. Csak most veszem észre, hogy a könyvet még mindig a kezében szorongatja. Visszanézek, azon gondolkozom, mi gyulladhatott ki, de sehol se látok füstöt. Csupán a srácok özönlenek ki hosszú, tömött sorban.

Felbukkan Misi bá’ is. Nem tűnik aggodalmasnak. Úgy látszik, nem komoly a dolog, gondolom. Azután egyre ritkábban szállingóznak az emberek. Jovanék jelennek meg utolsónak.

– Minden rendben? – fordul hozzájuk Misi bá’.

– Igen – bólint Jovan.

– Rendben, egy kis figyelmet kérek! – bődül el Misi bá’.

Lecsendesedünk, mindenki feléje fordul. Kicsit kivár, míg teljesen elhal a zsizsegés.

– Mint tudjátok, április elseje van – kezdi.

Felmordul a tömeg. Ezt beszoptuk.

– Csöndet! – Amikor elhalkulunk, Misi bá’ folytatja. – Megkértem Jovanékat, szervezzenek tűzriadót… illetve nekik jutott eszükbe, és beleegyeztem. Sajnálattal tapasztaltam, hogy senki se tartotta be a tűzriadónál szokásos előírásokat. Ezért minden csapattól levonok húsz pontot. Jovanék kapnak ötven pontot a kiváló szervezésért. Leléphettek!

A csalódás moraja söpör végig a srácokon. Nem elég, hogy a felsősök tanári segédlettel szívatnak meg, még profitálnak is belőle, míg mi mindannyian hátrébb szorulunk a pontversenyben.

Lassan visszaszállingózunk az épületbe. Natalia a beszéd alatt elsodródott mellőlem. Hiába keresem, sehol se látom. Biztosan hazament. Pedig jó lenne még beszélgetni vele. Azután eszembe jutnak a rám váró dolgozatok. Visszamegyek a szobámba, és hajnali egyig tanulok.

(Folyt. köv.)