Szétsodor bennünket a tömeg. Megállok az egyik emelet korlátja mellett, innen viszonylag jól átlátom a terepet. Igazából nem tudom, mit keresek, de most már engem is elkapott a vadászat izgalma. Az emberek kis csoportokra, párokra bomolva beszélgetnek. Ahogy a lent kavargó tömeget figyelem, óhatatlanul eszembe jutnak a Misi bá’ óráján tanultak. Bár fogalmam sincs, miről folyik köztük a szó, tökéletesen látom a viszonyokat. Távolság, testtartás, mimika, gesztusok… mintha egy nyitott könyvet nézegetnék. Minden, ami szokatlan, azonnal kiugrik: a diszharmónia ugyanúgy, mint hogy két ember túl közel áll egymáshoz.

Folyamatosan pásztázom a sokaságot. Tudat alatt egy jelre várok, ami átlendít a holtponton. Abban reménykedem, hogy kiszúrok valamit, ami más megvilágításba helyezi a dolgokat. De hiába. Nem bukkan fel a főgonosz, mint a kalandfilmekben. Unalmas konferencia médiaszemélyiségekkel, diákokkal, látvány-értelmiségiekkel. Az egyik sarokban egy senki által sem ismert fazonnal készít interjút egy tévétársaság. Fél perc hírnév, másfél milliós nézettségi index, de vajon mi ragad meg mindebből a sörtől tompult tévénézők agyában? Egy idő után azon kapom magam, hogy már csak a csajokat nézegetem. Zavartan pillantok körbe. Nem szeretném, ha Natalia észrevenné a dolgot. Akárhogy keresem, sehol se látom.

Ami azt illeti, a többiek is felszívódtak a tömegben. Kíváncsi lennék, ezúttal találtak-e valakit, aki az Alapítványnál végzett annakidején. Aztán megint körbepillantok az odalent hullámzó embertömegen. Reménytelen. Felsóhajtok. Elővadászom a mobilomat. Ideje összetrombitálni a többieket. Ebből úgyse lesz semmi.

Megcsörgetem Markót, de nem veszi föl. Vagy lenémította a telefonját, vagy elnyomja a csengést a zsibongás. Felsóhajtok. Ahogy elnézem, hosszú napom lesz. Mindenesetre remélem, előbb-utóbb a többiek is megunják a dolgot. Szótlanul szemezek a mobilom kijelzőjével, szuggerálom, hogy valakinek jusson már eszébe összeszedni a csapatot, és húzzunk innen a fenébe. Percről-percre ingerültebb leszek, dühös vagyok, hogy hagytam magam belerángatni ebbe az ökörségbe, ahelyett, hogy otthon maradtam volna.

Hirtelen észreveszek egy ismerős arcot a tömegben. Nem, nem a srácokat vagy Nataliát. Egész egyszerűen arról van szó, hogy láttam a fickót valahol. Talán a tévében, vagy valami újságban. Nem tudom, kicsoda, csak halványan ismerős. Persze egy ilyen konferencián miért ne lennének celebek? Mégse hagy nyugodni a dolog. Azután meglátok egy másik, hasonlóan ismerős fickót. Először arra gondolok, talán csak képzelem. Nincs semmiféle véletlen egyezés. És akkor végre beugrik, hol láttam őket.

A PASTRUJNO-val kapcsolatos gyűjteményemben. Pontosabban szólva azokon a képeken, amelyeket még az elején gyűjtöttem a pendrive-on kapott anyaghoz. Egyre több ismerős arcra bukkanok a tömegben. Férfiak, nők vegyesen. Mintha egy zártkörű klub rendezvényén lennénk. Többségüket egyébként nem cikkekben láttam, hanem a Faszbukon, amikor Alex és Palotás Kristóf kapcsolati hálóját próbáltam felfejteni. De nem is ez az érdekes. Nem azok izgatnak, akik itt vannak. Hanem azok, akiket nem látok.

Valaminek a hiánya legalább olyan hangsúlyos tud lenni, mint a jelenléte. Ahogy Lao ce mondja, az edény hasznát a benne lévő üresség adja, a ház hasznát a benne lévő üres tér adja. Nem találtam meg azt, amit kerestem, de ide kellett jönnöm ahhoz, hogy rájöjjek, mit keresek.

Azt is tudom, hol kaphatom meg a választ. Nem itt a konferencián. Kicsit még nézelődöm, azután úgy döntök, nem szólok a többieknek. Hadd kergessék a ködöt. Nem akarok időt veszteni azzal, hogy őket győzködöm. Kiviharzom ez épületből, visszabuszozom Pestre, és beveszem magam az első netcaféba. Rendelek egy kapucsinót, és veszek kétórányi internet használatot.

Felmegyek a tumblr-ra, és üzenetet hagyok Barnának. Átváltok csetre, és várok. Nyúlósan követik egymást a percek. Képregényeket nézek, de nem igazán köt le a dolog. Fél szemmel végig a csetszoba ablakát figyelem. Magamban beszélek hozzá, próbálok gondolati síkon üzenetet küldeni, hogy lépjen már be. Persze hiába. Ülök, egyre feszültebb vagyok, és közben vészesen fogy az időm. Azután eszembe jut valami. Barna mobilszáma. Kikeresem a telefonomból. Pár pillanatig nézem, azután döntök.

– Mindjárt jövök – vetem oda a pult mögött ülő srácnak.

Nagy szemet mereszt rám, de semmit se mond. Bólint és visszatemetkezik a monitorába. Gondolom, valami játékot játszik, mert nem túl boldog, hogy megzavartam. Mondjuk, ha nekem kéne egész nap ezen a helyen rohadni, valószínűleg én se szívesen bukkannék ki az álomvilágból.

(Folyt. köv.)