Ha harc, hát legyen harc. Furcsa haragszomrádot játszunk az üres könyvtárban. Mostanra végeztem, kizárólag Natalia miatt ülök a monitor előtt, és biztos vagyok benne, hogy őt se köti le annyira a könyv, mint ahogy mutatja. Mégse mozdulok. Száz százalékra veszem, hogy ebben az esetben megalázó módon faképnél hagyna. Egy újabb pofon pedig egyáltalán nem hiányzik a lelkivilágomnak. Talán ha sikerülne valami módon egyértelművé tenni, hogy nem csak én teperek utána, rendezhetnénk a kettőnk viszonyát. Hiába töröm a fejem, egyetlen épkézláb ötletem sincs, pedig mérget vennék rá, hogy tudat alatt ő is erre vár. Peregnek a percek, és egyre jobban félek, hogy egyszer csak megunja, feláll és elmegy. Akkor mit tegyek? Fussak utána?

Aztán váratlanul bevillan. A tükör. Óvatosan odasandítok. Natalia még mindig dühödten olvas. Nem szúrja ki, hogy innen figyelem. A szemem idegesen cikázik a tükör és a monitor között. Olyan érzésem van, mintha meglesném. Na jó, éppen azt teszem. De akkor se úgy. Valamit mégiscsak érezhet, mert nem emeli fel a tekintetét. Pont az ellenkezőjére játszunk: ha én figyelem, ő a könyvére mered, ha viszont én érzem, hogy néz, igyekszem elkapni a tekintetét. Egyelőre nem sok sikerrel.

Visszabújok a monitor mögé. Igyekszem lekötni magam, szörfölgetek az oldalak között. Aztán váratlanul kipillantok a tükörre. Jól sejtettem. Natalia most egyenesen rám mered. Ahogy megmoccanok, gyorsan visszabújik a könyvébe.

Megdobban a szívem. A legszívesebben ráüvöltenék: „Tudom, hogy néztél az előbb.” Csak nem lenne nyerő. Úgyhogy ismét kényszerítem magam, hogy a monitort bámuljam. Igyekszem kirekeszteni Nataliát a fejemből. Minden idegszálammal a netre összpontosítok. Amikor megérzem, hogy figyel, anélkül, hogy mozdulnék, ellenőrzöm a dolgot a tükörben. Most nem a könyvét nézi, hanem engem. Láthatóan bizonytalan. Vajon ugyanazok a kétségek gyötrik, amik engem is?

Elmerülök a látványban. Hasonlít a dolog a cserkelésre. A zsákmány sejti, hogy nincs biztonságban, azonban fogalma sincs, honnan fenyeget a veszedelem. Natalia zavarba jön, egy idő után visszakapja tekintetét a könyvre, ám pár másodperc múlva ismét felpillant. Továbbra se mozdulok. Bátortalanul figyel, készen rá, hogy bármelyik pillanatban visszaugorjon az olvasmányába. Kiszárad a szám. Izzad a tenyerem. A legszívesebben odamennék hozzá, és átölelném. Persze tudom, hogy amint a leghalványabb reakciót mutatom, vége a varázslatnak. Natalia legalább szabadon fészkelődhet, nekem viszont úgy kell a monitor előtt ülnöm, mintha egy darab kiszáradt fa lennék.

Aztán oldalra pillant, és összeakad a tekintetünk. Lángvörös lesz az arca, ismét a szövegbe mélyed, azután felpattan, összecsapja a könyvet, és a polchoz megy. Mire odaér, már ott állok mellette. Megpördül.

– Hagyj békén! – sziszegi.

– Ugyan már…– próbálkozom.

– Mondtam, hogy nem miattad jöttem! – csattan fel.

– Na, persze – felelem.

– Túl sokat képzelsz magadról.

– Aha… azért bámultál végig engem – vágok vissza.

– Nem igaz! – tiltakozik. – Rád se néztem. A te szemed viszont végig kocsányon lógott… így nem lehet tanulni!

– Honnan veszed, hogy téged figyeltelek, ha oda se pislantottál?

– Tudom is én… éreztem.

Határozottan nem úgy alakul a beszélgetés, mint szeretném. Mondjuk, nem olyan fals, mint ahogy a magamban folytatott párbeszédekben elképzeltem, de a legtávolabbról se halad az általam tervezett irányba.

– Nézd, tulajdonképpen mindegy – sóhajtok fel. – Lényeg az, hogy beszélnünk kellene.

– Minek? – kérdezi. – Hogy megoszd velem a legújabb összeesküvés-elméletedet? Az az igazság, hogy kurvára unom már a hülyeségedet. Nyomasd valaki másnak… Stefinek, Markónak, Kálmánnak, vagy akár Szilviának! Vagy nem értek rá erről beszélgetni a nagy édelgés mellett?

– Szilviát ne keverd bele! – vágok a szavába.

– Miért ne? Talán tabutéma, vagy mi van? Te akartál beszélni… hát tessék! Ha egy pillanatra kilátnál a fejedből, észrevennéd, mennyire rezeg a léc… csak éppen annyira elbódultál, hogy föl se fogod, mekkora szar van. Éjjel-nappal azt a hülye szakmai gyakorlatot nyomatod, pedig mindjárt nyakunkon a záró dolgozatok. Szerinted így hozni fogod a 92%-os szintet? Mit mondasz a többieknek, ha lapátra teszik miattad az egész csapatot? Hogy majdnem sikerült megoldanod a rejtélyt? Sokra megyünk vele…

– Fölöslegesen aggódsz – felelem erőtlenül. Megcsap a szavai mélyén húzódó igazság. Túl sokat tökölök a feladvány kibogozásával. A legutóbbi három röpdolgám nem sikerült túl fényesen. Gondolom, Stefiék köpték el neki. Hogyha egy tárgy lenne, azt még lazán tudnám kezelni, azonban háromból maradtam le, és az az igazság, hogy a többiből se állok túl jól. Ideje lenne begyújtani a rakétákat. Persze nem annyira Szilvia, mint a Barnával folytatott esti levelezések miatt folynak szét a napjaim.

– Kit akarsz etetni? – mordul fel. – Nagyfiúnak érzed magad? Azt hiszed, hogy Szilviának imponálsz, ha pofára ejted a szakmai gyakorlaton a felsősöket? Szarik rá! Minden évben felszed magának egy kis pöcsöt, akivel fut… csak eddig a végzősökkel csinálta. Ha nem vágnának ki, jövőre láthatnád, hogyan dob egy másik taknyosért. Csak az fogja megmenteni a kurva nagy önérzetedet, hogy addigra rég kihajítanak.

Szíven ütnek a szavai. Érzem, hogy kifut az arcomból a vér.

– Félreérted…– nyögöm ki rekedten.

Mélyen a szemembe néz.

– Nem, Geri, te érted félre. Még most sem látod, hogy mire megy ki ez az egész? Azt hiszed, hogy jó fej vagy, meg vannak véletlenek. De nincsenek. És ez a te nagy tévedésed.

(Folyt. köv.)

Április 1.

A könyvtárban tanulok, várom, hogy lassan mindenki húzzon a vackára, és felvehessem Barnával a kapcsolatot. Az elmúlt pár napban rengeteg üzenetet váltottunk. Elmeséltem, Jovanék hogy tettek másodszor is hidegre. Barna megértő, de érezhetően nem sebzi meg a kudarcunk. Inkább felidézi, hogyan vágtuk át tavaly Jovan fejét Pesten. Meg azt is, ahogy a legutóbbi harci játék során pofára ejtettük őket. Működik a dolog, csak sajnos nem tart soká a hatás. Izanagi szan és Igor bá’ is azt tanította, a közös szívás összekovácsolja az embereket. Hát én nem ezt tapasztalom. Úgy tűnik, a balul sikerült kosármeccs volt az utolsó csepp a pohárban. Azóta úgy érzem, kiközösítenek a többiek. Gyakorlatilag megfagyott körülöttem a levegő. Az a legfurcsább, hogy eközben senki se kérdőjelezi meg csoportvezető szerepemet. Én vagyok a főnök – csak éppen mindenki utál.

Talán emiatt találtunk olyan jól össze Barnával. Bizonyos értelemben mindketten kihullottunk a csapatból. Mivel az utóbbi pár napban nincs senki, akivel beszélhetnék, a szokásosnál is jobban fókuszálok rá. Persze minden szabadidőnket a pendrive-on kapott anyagok elemzésével töltjük. Ő is egyetért velem abban, hogy a PASTRUJNO meghatározó szerepet játszik a történetben. Elvarrjuk az eddig még szabadon lebegő szálakat. A végeredmény kifejezetten impozáns, csak éppen az nem világos, hogy mi köze mindennek az Alapítványhoz. Pedig érzem, hogy valójában ez a megoldás kulcsa.

Lassan kilenc óra, egyre kevesebben vagyunk. Végül az utolsó ember is feláll és kimegy. Elégedetten ropogtatom meg az ujjaimat. Erre vártam. Megnyitom a tumblr-t és megkeresem Barna legfrissebb üzenetét. A válaszon töprengek, amikor valaki bejön az olvasóba. Igazából az ajtó mozgására leszek figyelmes. Összerezzenek, felkapom a fejem. Tudom, hogy tilosban járok. A szívem a torkomba ugrik. Amikor meglátom ki az, még jobban elképedek.

Natalia.

Összeakad a tekintetünk.

– Segíthetek? – kérdezem rekedten.

Tulajdonképpen már napok óta beszélni akartam vele. Tisztázni a helyzetet. Csak éppen sehogy se tudtam, hogy kezdjek hozzá. Féltem belevágni. Fogalmam se volt, mit mondjak neki. Pedig magamban már legalább ötvenszer lejátszottam a beszélgetésünket. Egyszer se tetszett: fals volt mindegyik. Ami az egyik percben meggyőzőnek tűnt, végtelenül erőltetettnek hatott a másikban. Ezer és egy ürüggyel halogattam a dolgot. Valójában Szilvia miatt. Persze ahhoz egy pillanatig se fért kétség, hogy le kell ülnünk beszélni, azonban az meg se fordult a fejemben, hogy ő jön el hozzám.

Ehhez képest nem felel, csak megrázza a fejét. A könyvespolcok felé indul, aztán néhány lépés után megáll.

– Nem miattad jöttem – közli határozottan. – Csak meg akarok nézni valamit.

 Zavartan bólintok, és visszahúzódom a monitorom mögé. Kikapcsolom a tumblr-t, nem akarom, hogy esetleg meglássa, mit nézegetek. Eszembe jut az első találkozásunk itt a könyvtárban. Belepirulok. A vele kapcsolatos emlékek peregnek a fejemben. Lovaglóleckék. Amikor leszedtük Péter bá’ról. Kettesben a padláson. A szobámban, mikor megmasszíroztam.

Kipislantok a monitor mögül. A szemben lévő asztalok egyikénél ül, azonban látványosan a könyvébe temetkezik. Hiába próbálom felvenni vele a szemkontaktust, nem reagál. Állhatatosan mered a szövegre. Egy idő után feladom, és újból a monitorra meredek. Úgy döntök, nem érdekel, mit hisz Natalia. Visszamegyek a tumblr-ra, de elég idegesen böngészgetem Barna megjegyzéseit. Kapkodva írom a válaszokat, nem igazán van ott az agyam. Hirtelen megérzem, figyelnek. Odakapom a szemem, ám Natalia konokul a könyvére szegezi a tekintetét.

Nem értem, mi van, úgy gondolom, csupán vágyaim játszadoznak velem. Felsóhajtok, megpróbálok a Barnával folytatott beszélgetésre összpontosítani. Nem sok sikerrel. Aztán megint azt érzem, Natalia engem néz. Felpillantok, azonban ugyanúgy ül a könyve felett, mint az előbb. Kezd kínossá válni a dolog. Különösen, hogy semmi értelme, hogy a mi könyvtárunkat használja. Kizárt, hogy itt olyan dolgok legyenek, amit a „B”szárnyban nem talál.

Hülye helyzet, hülyén is érzem magamat. Ha ez a célja, sikerrel járt. Töröm a fejem, hogyan lehetne színvallásra kényszeríteni, ám semmiféle használható ötletem sincs rá. Oda kéne menni hozzá, mélyen a szemébe nézni, és megmondani neki… na itt akadok el. Gőzöm sincs, hogyan kezdjem. Persze rajta áll, hogy sikerül-e egyben tartani a csapatot, csak éppen nem tudom, hogyan mondjam el neki. Mióta meglátott Szilviával az istállóban, gyakorlatilag levegőnek néz. Elmondhatnám neki az igazságot, hogy nincs köztünk semmi, de olyan szánalmasnak tűnik… és igazából szeretném, hogy legyen. Talán lenne is, ha Natalia nem toppan be az istállóba. Jó lenne tudni, Szilvia mit mondott neki. Már amennyiben egyáltalán érintették a témát. Na jó, nem igazán lenne jó. Attól tartok, ártana az önérzetemnek.

(Folyt. köv.)

Kicsit húzom a lábam. Pár lépés után szerencsére nem érzem. Valamelyest lelassultunk, észrevétlenül átvesszük a tizedikesek tempóját. Megpróbálunk belendülni, azonban valahogy hiányzik belőlünk az igazi elszántság. Talán tudat alatt dolgozik bennünk az előny. A tizedikesek viszont összekapták magukat. Szívósan darálják le hátrányukat. Időnként elhúzunk, mégse tudunk igazán nekilódulni, ők viszont egy buldog kitartásával faragják le egyik pontot a másik után. Ami jobban aggaszt, hogy a szoros emberfogás miatti óhatatlan ütközésekben begyűjtök további két személyi hibát. Meg kell vallanom, ezt nagyon jól csinálják: váltogatják az embereket, úgyhogy közel sem állnak olyan rosszul a faultokkal, mint én.

Az utolsó percben járunk. Nagyon kéne egy hárompontos, de legalább két pont, hogy nyugodtan vágjunk neki a harmadik harmadnak. Felszívom magam, és amikor elhibázzák kosarunkat, elhalászom a lepattanót, indítom Stefit, és előrevágom Markónak a labdát. Tiszta helyzet, mégis elbaltázzák. Most a tizedikesek jönnek előre, jó hosszú passzokkal. Felugrom a labdáért az ellenfelemmel. Sikerül elkapnia, azonban korán örül: kiütöm a kezéből. Újabb sípszó, Bence mutatja, hogy újabb személyi hiba nekem. Ráadásul kapunk egy büntetőt. Ezt nem hiszem el.

– Nem a kezére ütöttem! – szólok oda neki.

– Visszapofázol? – villan meg a szeme.

Nem felelek. Szégyellem, hogy az előbb egy pillanatra elveszítettem az önuralmamat. Mélyen belénk verték, hogy a bíró szava szent. Amit mond, az a törvény a pályán. Megrázom a fejem, és ismét a játékra összpontosítok. Azonban valami eltört bennem. Egy személyi hiba választ el a leléptetéstől, és ez óvatossá tesz.

Persze gond nélkül bedobják mind a két büntetőt, és ezzel feljönnek két pontnyira. Az csak egy kosár. Amennyiben sikerül összehozniuk egy hárompontost, átvették a vezetést. Most kéne fölráznom a csapatot. Nem megy. Próbálok lelket önteni beléjük, ám valahogy hiteltelenül csengnek a szavaim. Nem vagyunk egy hullámhosszon, nem kattanunk egymásra. Pedig ha valamikor, akkor most van erre szükség. Létkérdés, hogy visszataláljunk régi önmagunkhoz. Talán, ha mindent őszintén megbeszélnénk, rendbe lehetne hozni a dolgokat, döbbenek rá. Persze nem a két harmad közötti pár percben.

Bence int, hogy menjünk vissza a pályára. A szokásos helyezkedés, feldobás. Stefi hozza a formáját, elhalássza a labdát a tizedikes elől. Én kapom el, nem passzolok, megindulok előre. Pár lépés után a magasba ugrom, és megcélzom a kosarat. Sikerül. Három pont. Lélegzetvételnyi előnyhöz jutottunk.

Most már mind a két csapaton látszik a fáradtság. Nem tüdőből, akaratból játszunk. Lelassul a játék, többet helyezkedünk, rengeteget hibázunk. Ide-oda hullámzunk a pályán, de csak ritkán születik kosár. Arra még van erőnk, hogy elhalásszuk a lepattanót, vagy elcsípjünk egy ellenséges passzt, be tudunk robbanni a palánk alá, azonban befejezni már nem tudjuk az akciót. Zihál a tüdőnk, összeakad a lábunk, koordinálatlan a mozgásunk. Elfogyott a szuflánk. Az egyetlen szerencsénk, hogy a másik csapat ugyanígy van vele. Mostanra behoztak, szinte fej-fej mellett haladunk, ám még mindig tartjuk a pár pontos előnyünket, nem sikerül átvenniük a vezetést. Már nem ábrándozom arról, hogy fölényesen elhúzunk, bőven beérem egy párpontos, izzadságszagú győzelemmel.

Másfél percig bírják, azután szétesnek. Lehetetlen nem látni a védelmükön tátongó lyukakat. Felismerem, itt az alkalom, most lehet bebetonozni a vezetésünket. Indítom Markót, majd előrerohanok a palánk alá. Megfogadom, hogy ezúttal nem adom fel, amennyiben kell, akár ötször is nekirugaszkodom, de be fogjuk szenvedni a kosarat. Marko ésszel játszik, Nataliának adja a labdát, aki azonnal továbbadja Stefinek. Stefi kosárra dob, azonban elhibázza, a labda kipattan a gyűrűből. Felugrom érte, két tizedikes próbál fogni. Elkapom a labdát, azonban összegabalyodunk a levegőben, és mindhárman elterülünk az aszfalton.

Bence sípol, személyi hibát jelez, és int, hogy menjek le a pályáról. Döbbenten nézek vissza rá.

– Állj ki, Geri – mondja. – Megvan az öt személyi hibád.

Elönt a keserűség. Csak most ébredek rá, mindvégig erre ment ki a játék. A tizedikesek mindent megtettek annak érdekében, hogy kipontozzanak, és Bence aktív közreműködésével sikerült is nekik. Megmakacsolom magam, megrázom a fejemet.

– Te is tudod, hogy nincs öt személyi hibám – felelem dacosan.

– Ne vitatkozz, húzzál – feleli.

Elpattan bennem valami. Felszívom magam, és megindulok felé. Kétségbeesetten néz körül. Nincs tanár a közelben. Ekkor egy kéz nehezedik a vállamra. Hátrapillantok. Marko az.

– Menj le a pályáról, Geri – mondja csendesen. – Ne törődj vele. Ez csak egy játék.

A legszívesebben megráznám, és a képébe üvöltenék: Nem látod, hogy jóval több annál? Mégse teszem. Vagy fél percig mozdulatlanul állok, azután levonulok a pályáról. A szélén megállok, és csaknem a vonalon cövekelek le. Mintha abban bíznék, hogy Bence megszán, és int, menjek vissza játszani. Hiú ábránd.

A tizedikesek persze könyörtelenül kihasználják az előnyüket. Lazán kipasszolják a mieinket, egyenlítenek, azután elhúznak két pontra. Stefi ettől begörcsöl, kapkodni kezd, ami még rosszabb. Csak a játék végét jelző sípszó ment meg minket a komolyabb ruhától. Lehajtott fejjel jönnek le a pályáról.

– Azért szép volt – próbálom menteni a menthetőt.

– Kösz – veti oda Stefi keserűen.

Valahol megértem. Ha nem hagyom kipontozni magam, talán másképpen alakul. Legalábbis sokkal jobb rám hárítani a felelősséget, mint szembenézni azzal, hogy sikeres aknamunkája következtében gyakorlatilag széthullott a csapat. Meg kéne beszélni ezt is, ám nem ez a legmegfelelőbb pillanat.

A tizedikesek a pálya közepén ölelgetik egymást. Örülnek. Van minek. A nézők csoportjából elszórt taps csattan. Bence olyan elégedett képpel ácsorog, mintha csak arra várna, hogy valaki megdicsérje. Ahogy megindulok az épület felé, Jovan kiválik a tömegből, és odalép hozzám.

– Jó voltál – vigyorog, és megveregeti a vállam. – Csak az a baj Geri, hogy nem vagy csapatjátékos.

(Folyt. köv.)

A legtöbb harcművészetet, legyen szó akár a kaliról, a jujutsuról, a kung furól, muay thairól, vagy számos más stílusról – az ősi katonai rendszerekből eredeztetik. A csatatereken alkalmazott fogások szelídültek sporttá, iskolai tantárggyá, az önnevelés eszközévé, dinamikus meditációvá, esetleg egészségmegőrző tornává. Közös vonásuk azonban, hogy mindegyik hatékony önvédelemnek tekinti önmagát. Van egy iskola, amelyik úgyszólván a szemünk előtt alakult katonai közelharcból szabadidősporttá: a krav maga.

A krav magáról szívesen mondják, hogy magyar gyökerekkel rendelkezik, hiszen alapítója, Imi Lichtenfeld Budapesten született, és 1940-ig Pozsonyban élt. Apja a pozsonyi rendőrség közelharc oktatója volt. Imi a háború alatt vándorolt ki Palesztinába, ahol az izraeli hadsereg legendás kiképzője lett.

Bárki bármit mondjon, a katonai közelharc elsősorban fegyveres küzdelem (01:25). Ez lehet kés, gyalogsági ásó, szurony, puskatus – a lényeg, hogy a katona csak a legvégső esetben harcol puszta kézzel. A katonai közelharc másik lényeges eleme, hogy elsősorban katonáknak, vagyis erős, fiatal férfiaknak tanítják. Elitalakulatokba ritkán kerülnek háziasszonyok. Mindez azért fontos, mert Imi Lichtenfeld kiváló fizikummal rendelkezett: eredményes ökölvívó, birkózó, tornász volt, és az általa tanított katonai közelharc rendszeren egész biztosan nyomott hagyott a dolog. Nem véletlen, hogy a neves krav maga oktatók mind rendesen fel vannak gyúrva.

A polgári krav maga csak Imi nyugdíjba vonulását követően született meg. Tehát bármennyire is eredményes az izraeli hadsereg közelharc kiképzése – és ne feledjük: a katonák elsődlegesen fegyverrel harcolnak – az elitalakulatoknak tanított harcmodor nem azonos a krav maga néven elterjedt civil önvédelemmel.

Ennek a fent említetteken túl még egy lényeges oka van. A katonákat az ellenfél megsemmisítésére képzik ki, ami a hétköznapi helyzetekben nem túl szerencsés megoldás. A civil önvédelem ezért más technikákat használ, és természetesen a kiinduló helyzetek se ugyanazok, mint a hadseregben.

A krav maga mindezek ellenére viszonylag gyorsan elterjedt. Egyfelől, mert a régi izraeli hadsereg és titkosszolgálat rendkívül szellemes megoldásokkal operált, így egyenlítve ki a másik oldal erőfölényét, ami kisugárzott a katonainak mondott, izraeli önvédelemre is. A másik, hogy a krav maga anyaga módszertanilag nagyon jól felépített rendszer: a viszonylag szűk elemrepertoárt változatos helyzetekben alkalmazzák. Legalább ilyen lényeges, hogy meg se próbálják elérni a távol-keleti harcművészetek zömében távlati célként kitűzött, háboríthatatlan lelki nyugalmat. Arra törekszenek, hogy a stressz-helyzet feltételes reflexként váltsa ki a technikák alkalmazását.

A krav maga technikák egy része – álló helyzetből történő csukló és könyékfeszítések – ennek ellenére se nevezhetők túl gyakorlatiasnak. Szinte elképzelhetetlen, hogy ezeket a fogásokat egy kisebb és gyengébb ember eredményesen alkalmazza egy nagyobb és elszánt támadón. A késtámadások, fojtások se olyanok már, mint a ’60-as, ’70-es évek akciófilmjeiben. Amiben viszont jó a rendszer, az éppen a reális önvédelem: megtanítja, hogyan vegye észre az ember a potenciális veszélyhelyzeteket, és azt is, miként próbálja elkerülni azokat. Az nem valószínű, hogy az átlagember sikerrel vegye fel a küzdelmet egy 4-5 fős csoporttal. Viszont ha idejében kiszűri az esetleges veszélyforrásokat, ép bőrrel megúszhatja.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A többiek viszont elég lagymatagon játszanak. Látszólag persze hajtanak, ennek ellenére hiányzik belőlük a motiváció. Az a többlet, ami ahhoz kell, hogy egy hajszállal a másik előtt érje el az ember a labdát, hogy kikanalazza a gyűrűből, elcsípje az ellenfél passzát, a védelmet áttörve zsákoljon, vagy éppen sorozatban szórja a hárompontosokat.

Ehelyett csupán erőtlen akciókra telik. Még az se működik, ami különben szokott. Amikor Stefinek adom a labdát, nem akarom igazán, hogy kosarat dobjon, és ez is azok közé az apróságok közé tartozik, amelyek megdöglesztik a játékot. Rajtam kívül senki se látja, milyen fontos lenne pár győzelem. Vagy csak azt látják, hogy nekem milyen fontos lenne. Azt, hogy mindannyiunknak szükségünk lenne rá, egyelőre csak én érzem.

A tegnapi napot két vereséggel zártuk. Ma egy győzelemmel nyitottunk a kilencedikesek ellen, ami természetesen kötelező körnek számít. Viszont volt néhány szép akciójuk, ami rendes körülmények közt elő nem fordulhatott volna, azonban most engedtük őket kibontakozni, és ez előrevetítette vesszőfutásunkat. Ezt követően rászaladtunk Jovanékra, akik csúcsformában játszanak, és valósággal lemostak bennünket. Láthatóan feldobta őket, hogy beletaposhatnak a betonba. A bécsi húzásukkal fordult a kocka: eddig mi nevettünk rajtuk, most viszont mindenki rajtunk mulat. Bár a mostani meccs korántsem olyan horderejű, mint az eddigi egymás elleni húzásaink, azért rendesen fáj a vereség. Jovan tudja a módját, hogyan élvezze ki a diadal minden cseppjét.

A mai harmadik meccsünkön a tizedikesek ellen állunk föl. Azon ellen, akik kiragadták a kezünkből a hashajtóval teli narancs dzsúszt Pesten. Akik összefogtak Bécsben Jovanékkal, hogy kikészítsenek. Most mindenesetre le akarom söpörni őket a pályáról. Látni akarom, ahogy összetörnek. Legalább olyan szintű győzelmet szeretnék, mint amilyet Jovanék arattak felettünk az előbb.

Megvan rá minden esélyünk. Mi vagyunk az idősebbek, és ezen az se változtat, hogy Nataliával súlyosbítva kell felállnunk. Az a stratégiám, hogy az elején lerohanjuk őket, és rendesen elhúzunk. Ez meg fogja törni a gerincüket. A többiek is rábólintanak a tervemre. Végre egységesnek tűnik a csapat.

Az elején úgy tűnik, bejön a dolog. Mi kezdünk, Stefi megszerzi feldobásnál a labdát, átadja Kálmánnak, aki előrevágja nekem. Nem tökölök, megkockáztatok egy hárompontosat. Bemegy. Ők jönnek előre, de elvétik a kosarat, és megszerezzük a lepattanót. Megismétlem az előbbi hárompontost. Alakul.

Innentől persze már elég szorosan fognak. Nem zavar, lekötöm két emberüket. Stefi nem is próbál finomkodni, végigvezeti a pályán a labdát, és bedobja. Diadalmas mosollyal fut vissza. Érzem, hogy megvan, elkaptuk a töküket.

Kicsit összekaparják magukat, lerohannak minket, és megszerzik az első kosarukat. Még javában örülnek, amikor előrevágom a labdát Markónak, Stefi közben beszalad a palánk alá, és bevarrja a következő kétpontost. Ez az! Ha tartani tudjuk a különbséget, előbb-utóbb felőrli őket, hogy nem tudnak befogni. Mostantól az idegek harcán múlik a győzelem.

Rendesen hullámzik a játék. Néha feljönnek pár ponttal, azután mindig kihagyják a ziccert, és visszaállítjuk a nyolc pontos vezetést. Persze, jó lenne tovább növelni az előnyünket, ám most nem görcsölök ezen. Lazán játszom, arra várok, hogy hibázzanak. Láthatóan jobban bírjuk, aminek persze elsősorban a korkülönbség az oka, azonban benne vannak a reggeli futások is. Az utolsó másfél percben őrült hajrába kezdenek, rendesen megszorongatnak, mégse sikerül beszenvedniük a kosarat. Elcsípem a lepattanót, és kilövök. Végigszáguldok a pályán, és dobok még egy kétpontost. Ahogy visszafutok a térfelünkre, összecsapjuk a tenyerünket Stefivel. Pont, mint az előbb Jovanék. A bíró lefújja a harmadot. Két perc pihenő. Nem mondom, ránk fér.

Nem ülök le, föl-alá járkálok a szünetben. Érzem, megvan a meccs. Látom a többieken, hogy ők is fel vannak dobva. Bevált a taktikám. Ha sikerül megnyernünk a mérkőzést, az össze fogja rántani a csapatot.

Jól kezdünk, Stefi ismét megszerzi a labdát. Megkísérlek kitörni, nem megy. Tapadnak rám, mint a csiriz. Marko indul meg a másik oldalon, azonban megakad a palánk alatt. Visszajátssza Nataliának, aki nekem passzol. Megindulok, magasra ugrom, de a védő is. Összeakadunk a levegőben, mindketten a földre zuhanunk. A labda persze elrepül a francba.

Sípszó. Kapok egy személyit, és a tizedikeseknek ítélik a bedobást. Vállat vonok. Szerintem nem egyértelmű, hogy én vagyok a hibás, de gondolom, kívülről jobban látszott. Meg persze, Bence a bíró. Nem várom, hogy kétes helyzetekben a javunkra ítéljen.

(Folyt. köv.)

Március 27.

Még mindig tart a melegfront, napközben csaknem húsz fokig kúszik a hőmérő. Tiszta az ég, a kosárlabdapálya fekete aszfaltborítása magába szippantja a napfény melegét. Igor bá’ a hétvégén kihajt bennünket egy gyors házibajnokságra. Mindenki játszik mindenkivel, a végén a győztes meccsek és a pontok alapján rangsorolják a csapatokat. Az öt fő adott. Persze vannak meglepetésgyőzelmek – a körmérkőzések során mindenkinek szükségszerűen vannak hullámvölgyei –, ennek ellenére alapvetően nem változnak a trendek. A felsősök viszik a prímet minden évben.

Régen nem idegesített ennyire a vereség, de most, hogy már csaknem beértük a végzősöket, dühít, hogy beleverik az orrunkat a két év előnyükbe. Most valahogy nem vigasztal az a tudat, hogy két év múlva mi leszünk a csúcson, mert az idei végzősöket már nem fogjuk tudni legyőzni. Szóval most, vagy soha.

Ahogyan most állunk, inkább soha. Háromszor ötperces mérkőzéseket játszunk, hogy gyorsabban pörögjön a buli. Egy csapat sose játszik két meccset egymás után, szóval elvileg van időnk regenerálódni. A gyakorlatban kevésbé szép a leányzó fekvése. Egy nap akár három-négy meccset is vívhatunk, és a mérkőzések közti szünetek inkább arra jók, hogy lemerevedjenek az izmaink. Ez főleg akkor öröm, ha friss ellenfelet kapunk.

Többszörös hátrányban játszunk az idén. Először is, nincs velünk Barna, aki remek irányító volt. Ráadásul sose húzta fel magát, mindig le tudta nyugtatni a csapatot. Ő maga úgy játszott, akár a gép: pontos volt és megbízható. Nem csillogott, ezt meghagyta Stefinek és nekem. Most kegyetlenül érezzük a hiányát. Nincs hinterlandunk.

Natalia természetesen a csapatunkban játszik. Ő az Achilles-sarkunk. Nem csak azért, mert alacsony és vékony, hanem mert a srácok kifejezetten szemetek vele. Ahol lehet, húzzák: lesprintelik, elhalásszák a feje fölül a labdát. Határozottan rászálltak. Ő összeszorított foggal játszik tovább, mégis látom rajta, nem sok választja el attól, hogy kiboruljon.

Ezzel együtt nem Barna hiánya, vagy Natalia a baj, hanem az, hogy az utóbbi pár hétben teljesen szétesett a csapat. Nem arról van szó, hogy nem beszélünk egymással, vagy bárki fűrészelné a másikat. Természetesen ugyanúgy tanulunk, áthúzzuk egymást a dolgozatokon, mégis mindenki a maga feje után megy. Tudom, nekem kéne összerántanom a többieket, csakhogy nem megy. Stefi lassan meggyőzte a srácokat, hogy nem érdemes a pendrive-on kapott anyagon rágódni. Hiába állt össze a kép – szerintem –, ha erről nem tudom meggyőzni a többieket. Amikor felvázoltam nekik a legújabb elméletemet, Stefi csak annyit mondott: Oké, ez nagyon logikusan hangzik. Lehet, hogy igazad van. Viszont mondd meg, mi köze ennek az Alapítványhoz?

Nem feleltem, mert nem tudom a választ. Az az igazság, hogy egyedül Barna tartja bennem a lelket. Ha ő nincs, sose jutok el idáig a megfejtésben. Legutóbb azt írta, most már tutira sínen van a dolog, azonban ezt nem árulhatom el a többieknek. Amennyiben véletlenül kiszivárog, hogy tartjuk a kapcsolatot, azonnal cuccolhatok – és persze az egész csapat is. Natalia talán meg tudná fordítani a hangulatot, csakhogy ő nem áll velem szóba, amióta meglátott Szilviával az istállóban. Természetesen váltunk pár szót, ha muszáj, de érezhetően jeges a viszonyunk. Hiába szeretném megbeszélni vele a dolgot… igazából fogalmam sincs, mit mondjak neki. Azt hiszem, valójában ez a legnagyobb baj. Hogy még szebb legyen, Szilvia is gondosan tartja a három lépés távolságot. Kedves, ám nem enged közel magához.

Persze minden sínen lenne, amennyiben elfogadnám a többiek álláspontját, és a szakmai gyakorlat helyett a tanulásra koncentrálnék. Csakhogy ezzel átadnám Stefinek a stafétát. Izanagi szan mondása jár az eszemben: Időnként csatát kell veszíteni, hogy megnyerhesd a háborút – azonban képtelen vagyok rászánni magam.

Inkább a kosárlabdára összpontosítok. Ha sikerül jó helyezést elérni, az összeránthatja a csapatot. Ezzel az a gond, hogy jelenlegi szétesett állapotunkban esélyünk sincs a tisztes szereplésre. Huszonkettes csapdája: ahhoz, hogy összekovácsoljam az Ötösfogatot, sorozatban kéne nyernünk a meccseket, de ez nem fog menni addig, amíg nem vagyunk egységesek. Pedig rendesen hajtunk. Mégis egymás után csúszunk le a passzokról, adjuk el a labdát, hagyjuk ki a ziccereket. Nem vagyunk egymásra hangolva. Utoljára talán két éve szerepeltünk ilyen lehangolóan, csak akkor, kilencedikes korunkban lazán belefért. Most viszont több mint kínos. Ráadásul a többi csapat is látja, hogy valami baj van velünk. Érzik a vérszagot, rendesen kihasználják a hibáinkat. És mint mondtam, Natalia se sokat javít az esélyeinken.

Ebben a helyzetben csak egyet tehetek. Megpróbálom a hátamon vinni a csapatot. Kőkeményen hajtok, harcolok, egyszerre próbálok önmagam lenni és átvenni Barna szerepét. Nem sok sikerrel. Mégse adom fel. Mindenáron győzni akarok, mert ezzel egyszerre erősítem meg a csapatot és a saját helyzetemet.

(Folyt. köv.)

– Sajnálom, nem akartalak megbántani – mondja mélyen a szemembe nézve. – Bocsánatot kérek, amiért az előbb kiabáltam veled…

Máskor valószínűleg elvesznék zöld szemében, ám most valami miatt nem hat. Inkább csak olaj a tűzre.

– Nem az a kérdés, hogy mit akart, tanárnő – válaszolom epésen. – Az a lényeg, hogy mit tett. És nem csak velem – folytatom egyre növekvő haraggal, és a mellettünk idegesen toporgó Csillagra mutatok. – Azt mondja, hogy mindent megtenne annak érdekében, hogy a lovaknak minél jobb legyen. Azt szeretné, hogy lovak és emberek egyenrangú felekként élhessenek egymás mellett, hogy egyetlen állatnak se kelljen többé rettegnie. De nézzen csak Csillagra… ez a ló most legszívesebben elmenekülne. És nem tőlem fél. Én csak egy almát hoztam neki. Maga riasztotta meg. Persze magát valójában hidegen hagyja a dolog, ahogy az sem érdekli, ha belém törli a sáros csizmáját, mert éppen feszült valami miatt. Gondolom, nem érdekes. Majd legközelebb ismét beülünk valahova csevegni egy kicsit, amikor úgy tartja kedve, és megint a tenyeréből fogok enni… hát nagyon téved!

– Fogalmad sincs, milyen nehéz ez az egész – suttogja váratlanul. Könnybe lábad a szeme. – Nem értesz te semmit… tényleg csak kölyök vagy, én meg… remélem, kitomboltad magad. Menj, és dicsekedj el a kis haverjaidnak, hogy milyen jól kiosztottad a tanárnőt. Legalább két napig te leszel a sztár.

Meghökkenek. Hiába értem a szavait, fogalmam sincs, mit akar mondani. Hirtelen elbizonytalanodom. Most, hogy kiadtam magamból a dühömet, a legszívesebben visszaszívnám az egészet. Persze, Szilvia indulatára reagáltam, de valójában nem emiatt akadtam ki. Rázúdítottam minden haragomat. Elszégyellem magam.

– Szilvia… – kezdem békülékenyen.

– Hagyj békén – morogja lehajtott fejjel. – Menj innen… menj már!

Valami megakadályozza, hogy engedelmeskedjek, pedig pontosan tudom, hogy ez lenne a legjobb. Holnap majd megbeszélnénk, vagy éppen úgy tennénk, mintha meg se történt volna a dolog. Csak éppen képtelen vagyok megtenni. Közelebb lépek hozzá. Kinyújtom a kezem, és megérintem a karját.

Válaszképpen átölel, és a vállamba fúrja a fejét. Egész testét rázza a görcsös zokogás. Fogalmam sincs, mit csináljak, vagy fél percig bénultan állok. Azután tétova, suta mozdulattal megsimogatom a fejét. Úgy tűnik, nem sokat ér, mert még hevesebben sír. Könnyei átnedvesítik a pulóveremet. Ujjaim a tarkóján matatnak, lágy, körkörös mozdulatokkal próbálom nyugtatni. Halk nyüszítés szakad ki belőle, hüppögve kapkod levegő után. Zavarban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Szilvia görcsösen kapaszkodik belém. Érzem, minden izma megfeszül.

Önkéntelenül is átkarolom, és lágyan ringatni kezdem. Ahogy nekem dől, kicsit elveszítem az egyensúlyomat. Teszünk pár bizonytalan lépést, aztán az állás falának dől a hátam. Lassan megnyugszik, azonban még mindig szorosan egymáshoz tapadunk. Egyre jobban ellazul. Bár rettenetesen zavarban vagyok, valami más is megmoccan bennem. Testemet elönti a forróság, kiszárad a szám. Egy ütemre lélegzünk. Megpróbálok elhúzódni – nem akarom, hogy Szilvia észrevegye, hogyan reagálok a közelségére –, csakhogy ő nem vesz tudomást a dologról. Egész testével hozzám simul.

Hirtelen furcsa érzésem támad. Mintha célba vettek volna. A sokéves harcművészeti gyakorlás eredménye. Az ember megérzi, ha valaki rá összpontosít. Felemelem a tekintetemet. Natalia áll az istálló ajtajában. Találkozik a pillantásunk. Láthatóan torkán akad a szó. Halálsápadtan mered kettőnkre.

Szilviának is feltűnik, hogy valami baj van. Odakapja a fejét. Aztán Natalia váratlanul sarkon fordul, és kiviharzik az épületből. Szilvia kicsit eltávolodik tőlem. Érezem, ismét feszült lett. Csupán Csillag álldogál békésen mellettünk. Láthatóan megnyugodott.

– Sajnálom, ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondja Szilvia rekedten, miután kibontakozik a karomból. Már nem könnyes a szeme. Semmi jele, hogy pár perce még csillapíthatatlanul zokogott a vállamon. Se annak, hogy hosszan összetapadva ölelkeztünk. Meglepően nyugodt az arca. Megigazgatja a haját, és könnyedén végigsimít az arcomon. – Ne haragudj, Geri.

Aztán lassú léptekkel kisétál az istállóból. Nem magyarázza meg, mire gondol: arra, hogy nem kellett volna a nyakamba borulnia, vagy arra, hogy Nataliának nem lett volna szabad meglátnia minket. Nem értem, mi van. Ereimben még mindig vadul lüktet a vér. Nem értem: ha az előbb zavart voltam, most hússzor olyan tanácstalan vagyok. Orromban még érzem Szilvia hajának illatát, a bőröm őrzi testének melegét… hirtelen üresnek érzem magamat. Mintha kiszippantottak volna belőlem minden energiát.

Csillag horkantása ránt vissza a jelen pillanatba. Odalép hozzám, és finoman megböki orrával a vállamat. Odafordulok hozzá, és átölelem a nyakát. Kicsikét toporog, ám nem tiltakozik. Az elmúlt félórán rágódom. Valószínűtlennek tűnik az egész: az üvöltözésünk Szilviával, az, ahogy a karomban tartottam, Natalia halálsápadt arca, és metsző tekintete, amikor meglátott bennünket.

Megértem Szilviát, hogy Natalia után ment, de akkor is azt érzem, elárultak. Akárhogy szépítem, a két szék közt a pad alá estem. Lágyan megpaskolom Csillag nyakát:

– Csak te maradtál nekem – súgom a fülébe.

(Folyt. köv.)