Kicsit húzom a lábam. Pár lépés után szerencsére nem érzem. Valamelyest lelassultunk, észrevétlenül átvesszük a tizedikesek tempóját. Megpróbálunk belendülni, azonban valahogy hiányzik belőlünk az igazi elszántság. Talán tudat alatt dolgozik bennünk az előny. A tizedikesek viszont összekapták magukat. Szívósan darálják le hátrányukat. Időnként elhúzunk, mégse tudunk igazán nekilódulni, ők viszont egy buldog kitartásával faragják le egyik pontot a másik után. Ami jobban aggaszt, hogy a szoros emberfogás miatti óhatatlan ütközésekben begyűjtök további két személyi hibát. Meg kell vallanom, ezt nagyon jól csinálják: váltogatják az embereket, úgyhogy közel sem állnak olyan rosszul a faultokkal, mint én.

Az utolsó percben járunk. Nagyon kéne egy hárompontos, de legalább két pont, hogy nyugodtan vágjunk neki a harmadik harmadnak. Felszívom magam, és amikor elhibázzák kosarunkat, elhalászom a lepattanót, indítom Stefit, és előrevágom Markónak a labdát. Tiszta helyzet, mégis elbaltázzák. Most a tizedikesek jönnek előre, jó hosszú passzokkal. Felugrom a labdáért az ellenfelemmel. Sikerül elkapnia, azonban korán örül: kiütöm a kezéből. Újabb sípszó, Bence mutatja, hogy újabb személyi hiba nekem. Ráadásul kapunk egy büntetőt. Ezt nem hiszem el.

– Nem a kezére ütöttem! – szólok oda neki.

– Visszapofázol? – villan meg a szeme.

Nem felelek. Szégyellem, hogy az előbb egy pillanatra elveszítettem az önuralmamat. Mélyen belénk verték, hogy a bíró szava szent. Amit mond, az a törvény a pályán. Megrázom a fejem, és ismét a játékra összpontosítok. Azonban valami eltört bennem. Egy személyi hiba választ el a leléptetéstől, és ez óvatossá tesz.

Persze gond nélkül bedobják mind a két büntetőt, és ezzel feljönnek két pontnyira. Az csak egy kosár. Amennyiben sikerül összehozniuk egy hárompontost, átvették a vezetést. Most kéne fölráznom a csapatot. Nem megy. Próbálok lelket önteni beléjük, ám valahogy hiteltelenül csengnek a szavaim. Nem vagyunk egy hullámhosszon, nem kattanunk egymásra. Pedig ha valamikor, akkor most van erre szükség. Létkérdés, hogy visszataláljunk régi önmagunkhoz. Talán, ha mindent őszintén megbeszélnénk, rendbe lehetne hozni a dolgokat, döbbenek rá. Persze nem a két harmad közötti pár percben.

Bence int, hogy menjünk vissza a pályára. A szokásos helyezkedés, feldobás. Stefi hozza a formáját, elhalássza a labdát a tizedikes elől. Én kapom el, nem passzolok, megindulok előre. Pár lépés után a magasba ugrom, és megcélzom a kosarat. Sikerül. Három pont. Lélegzetvételnyi előnyhöz jutottunk.

Most már mind a két csapaton látszik a fáradtság. Nem tüdőből, akaratból játszunk. Lelassul a játék, többet helyezkedünk, rengeteget hibázunk. Ide-oda hullámzunk a pályán, de csak ritkán születik kosár. Arra még van erőnk, hogy elhalásszuk a lepattanót, vagy elcsípjünk egy ellenséges passzt, be tudunk robbanni a palánk alá, azonban befejezni már nem tudjuk az akciót. Zihál a tüdőnk, összeakad a lábunk, koordinálatlan a mozgásunk. Elfogyott a szuflánk. Az egyetlen szerencsénk, hogy a másik csapat ugyanígy van vele. Mostanra behoztak, szinte fej-fej mellett haladunk, ám még mindig tartjuk a pár pontos előnyünket, nem sikerül átvenniük a vezetést. Már nem ábrándozom arról, hogy fölényesen elhúzunk, bőven beérem egy párpontos, izzadságszagú győzelemmel.

Másfél percig bírják, azután szétesnek. Lehetetlen nem látni a védelmükön tátongó lyukakat. Felismerem, itt az alkalom, most lehet bebetonozni a vezetésünket. Indítom Markót, majd előrerohanok a palánk alá. Megfogadom, hogy ezúttal nem adom fel, amennyiben kell, akár ötször is nekirugaszkodom, de be fogjuk szenvedni a kosarat. Marko ésszel játszik, Nataliának adja a labdát, aki azonnal továbbadja Stefinek. Stefi kosárra dob, azonban elhibázza, a labda kipattan a gyűrűből. Felugrom érte, két tizedikes próbál fogni. Elkapom a labdát, azonban összegabalyodunk a levegőben, és mindhárman elterülünk az aszfalton.

Bence sípol, személyi hibát jelez, és int, hogy menjek le a pályáról. Döbbenten nézek vissza rá.

– Állj ki, Geri – mondja. – Megvan az öt személyi hibád.

Elönt a keserűség. Csak most ébredek rá, mindvégig erre ment ki a játék. A tizedikesek mindent megtettek annak érdekében, hogy kipontozzanak, és Bence aktív közreműködésével sikerült is nekik. Megmakacsolom magam, megrázom a fejemet.

– Te is tudod, hogy nincs öt személyi hibám – felelem dacosan.

– Ne vitatkozz, húzzál – feleli.

Elpattan bennem valami. Felszívom magam, és megindulok felé. Kétségbeesetten néz körül. Nincs tanár a közelben. Ekkor egy kéz nehezedik a vállamra. Hátrapillantok. Marko az.

– Menj le a pályáról, Geri – mondja csendesen. – Ne törődj vele. Ez csak egy játék.

A legszívesebben megráznám, és a képébe üvöltenék: Nem látod, hogy jóval több annál? Mégse teszem. Vagy fél percig mozdulatlanul állok, azután levonulok a pályáról. A szélén megállok, és csaknem a vonalon cövekelek le. Mintha abban bíznék, hogy Bence megszán, és int, menjek vissza játszani. Hiú ábránd.

A tizedikesek persze könyörtelenül kihasználják az előnyüket. Lazán kipasszolják a mieinket, egyenlítenek, azután elhúznak két pontra. Stefi ettől begörcsöl, kapkodni kezd, ami még rosszabb. Csak a játék végét jelző sípszó ment meg minket a komolyabb ruhától. Lehajtott fejjel jönnek le a pályáról.

– Azért szép volt – próbálom menteni a menthetőt.

– Kösz – veti oda Stefi keserűen.

Valahol megértem. Ha nem hagyom kipontozni magam, talán másképpen alakul. Legalábbis sokkal jobb rám hárítani a felelősséget, mint szembenézni azzal, hogy sikeres aknamunkája következtében gyakorlatilag széthullott a csapat. Meg kéne beszélni ezt is, ám nem ez a legmegfelelőbb pillanat.

A tizedikesek a pálya közepén ölelgetik egymást. Örülnek. Van minek. A nézők csoportjából elszórt taps csattan. Bence olyan elégedett képpel ácsorog, mintha csak arra várna, hogy valaki megdicsérje. Ahogy megindulok az épület felé, Jovan kiválik a tömegből, és odalép hozzám.

– Jó voltál – vigyorog, és megveregeti a vállam. – Csak az a baj Geri, hogy nem vagy csapatjátékos.

(Folyt. köv.)