Április 1.

A könyvtárban tanulok, várom, hogy lassan mindenki húzzon a vackára, és felvehessem Barnával a kapcsolatot. Az elmúlt pár napban rengeteg üzenetet váltottunk. Elmeséltem, Jovanék hogy tettek másodszor is hidegre. Barna megértő, de érezhetően nem sebzi meg a kudarcunk. Inkább felidézi, hogyan vágtuk át tavaly Jovan fejét Pesten. Meg azt is, ahogy a legutóbbi harci játék során pofára ejtettük őket. Működik a dolog, csak sajnos nem tart soká a hatás. Izanagi szan és Igor bá’ is azt tanította, a közös szívás összekovácsolja az embereket. Hát én nem ezt tapasztalom. Úgy tűnik, a balul sikerült kosármeccs volt az utolsó csepp a pohárban. Azóta úgy érzem, kiközösítenek a többiek. Gyakorlatilag megfagyott körülöttem a levegő. Az a legfurcsább, hogy eközben senki se kérdőjelezi meg csoportvezető szerepemet. Én vagyok a főnök – csak éppen mindenki utál.

Talán emiatt találtunk olyan jól össze Barnával. Bizonyos értelemben mindketten kihullottunk a csapatból. Mivel az utóbbi pár napban nincs senki, akivel beszélhetnék, a szokásosnál is jobban fókuszálok rá. Persze minden szabadidőnket a pendrive-on kapott anyagok elemzésével töltjük. Ő is egyetért velem abban, hogy a PASTRUJNO meghatározó szerepet játszik a történetben. Elvarrjuk az eddig még szabadon lebegő szálakat. A végeredmény kifejezetten impozáns, csak éppen az nem világos, hogy mi köze mindennek az Alapítványhoz. Pedig érzem, hogy valójában ez a megoldás kulcsa.

Lassan kilenc óra, egyre kevesebben vagyunk. Végül az utolsó ember is feláll és kimegy. Elégedetten ropogtatom meg az ujjaimat. Erre vártam. Megnyitom a tumblr-t és megkeresem Barna legfrissebb üzenetét. A válaszon töprengek, amikor valaki bejön az olvasóba. Igazából az ajtó mozgására leszek figyelmes. Összerezzenek, felkapom a fejem. Tudom, hogy tilosban járok. A szívem a torkomba ugrik. Amikor meglátom ki az, még jobban elképedek.

Natalia.

Összeakad a tekintetünk.

– Segíthetek? – kérdezem rekedten.

Tulajdonképpen már napok óta beszélni akartam vele. Tisztázni a helyzetet. Csak éppen sehogy se tudtam, hogy kezdjek hozzá. Féltem belevágni. Fogalmam se volt, mit mondjak neki. Pedig magamban már legalább ötvenszer lejátszottam a beszélgetésünket. Egyszer se tetszett: fals volt mindegyik. Ami az egyik percben meggyőzőnek tűnt, végtelenül erőltetettnek hatott a másikban. Ezer és egy ürüggyel halogattam a dolgot. Valójában Szilvia miatt. Persze ahhoz egy pillanatig se fért kétség, hogy le kell ülnünk beszélni, azonban az meg se fordult a fejemben, hogy ő jön el hozzám.

Ehhez képest nem felel, csak megrázza a fejét. A könyvespolcok felé indul, aztán néhány lépés után megáll.

– Nem miattad jöttem – közli határozottan. – Csak meg akarok nézni valamit.

 Zavartan bólintok, és visszahúzódom a monitorom mögé. Kikapcsolom a tumblr-t, nem akarom, hogy esetleg meglássa, mit nézegetek. Eszembe jut az első találkozásunk itt a könyvtárban. Belepirulok. A vele kapcsolatos emlékek peregnek a fejemben. Lovaglóleckék. Amikor leszedtük Péter bá’ról. Kettesben a padláson. A szobámban, mikor megmasszíroztam.

Kipislantok a monitor mögül. A szemben lévő asztalok egyikénél ül, azonban látványosan a könyvébe temetkezik. Hiába próbálom felvenni vele a szemkontaktust, nem reagál. Állhatatosan mered a szövegre. Egy idő után feladom, és újból a monitorra meredek. Úgy döntök, nem érdekel, mit hisz Natalia. Visszamegyek a tumblr-ra, de elég idegesen böngészgetem Barna megjegyzéseit. Kapkodva írom a válaszokat, nem igazán van ott az agyam. Hirtelen megérzem, figyelnek. Odakapom a szemem, ám Natalia konokul a könyvére szegezi a tekintetét.

Nem értem, mi van, úgy gondolom, csupán vágyaim játszadoznak velem. Felsóhajtok, megpróbálok a Barnával folytatott beszélgetésre összpontosítani. Nem sok sikerrel. Aztán megint azt érzem, Natalia engem néz. Felpillantok, azonban ugyanúgy ül a könyve felett, mint az előbb. Kezd kínossá válni a dolog. Különösen, hogy semmi értelme, hogy a mi könyvtárunkat használja. Kizárt, hogy itt olyan dolgok legyenek, amit a „B”szárnyban nem talál.

Hülye helyzet, hülyén is érzem magamat. Ha ez a célja, sikerrel járt. Töröm a fejem, hogyan lehetne színvallásra kényszeríteni, ám semmiféle használható ötletem sincs rá. Oda kéne menni hozzá, mélyen a szemébe nézni, és megmondani neki… na itt akadok el. Gőzöm sincs, hogyan kezdjem. Persze rajta áll, hogy sikerül-e egyben tartani a csapatot, csak éppen nem tudom, hogyan mondjam el neki. Mióta meglátott Szilviával az istállóban, gyakorlatilag levegőnek néz. Elmondhatnám neki az igazságot, hogy nincs köztünk semmi, de olyan szánalmasnak tűnik… és igazából szeretném, hogy legyen. Talán lenne is, ha Natalia nem toppan be az istállóba. Jó lenne tudni, Szilvia mit mondott neki. Már amennyiben egyáltalán érintették a témát. Na jó, nem igazán lenne jó. Attól tartok, ártana az önérzetemnek.

(Folyt. köv.)