Miközben Fedor bá’t hallgatom, olyan érzésem támad, mintha egyenesen hozzám intézné a szavait. Mintha ezt mondaná: Vedd már végre észre, ami a szemed előtt van. Ne csak nézz, hanem láss!

Hirtelen minden, eddig szabadon lebegő szál értelmet nyer. Újfent megvilágosodnak a dolgok. Natalia pár nappal ezelőtt pont emiatt húzta az orrát, hogy egy csomó tény nem illeszkedik a képbe, amit felvázoltam. Hát most nem panaszkodhat emiatt. A látszólag egybe nem illő dolgok, történések, tények, helyszínek, dokumentumok, elemzések végre olyan közös rendezőelvet kaptak, ami súlyt ad a pendrive-on kapott anyag minden elemének. Persze ez még csak a keret, viszont végre esélyünk nyílik rá, hogy megfejtsük, mire megy ki ez az egész.

*

Illatos tavaszi este van, meglepően meleg, úgy 13 fok körül lehet. Az utolsó lovat kefélem. A kabátomat már rég ledobtam, egy szál pulóverben dolgozom, de így is rendesen kimelegszem. Egyenletes, körkörös mozdulatokkal masszírozom Csillag izmait. Amikor végzek, a feje következik. Bizalmas mozdulatokkal böködi a vállamat. Amióta Szilvia irányítja az istállóban folyó munkát, gyökeresen megváltozott a viszonyom ezekkel az állatokkal. Ő ragaszkodik hozzá, hogy minden egyes lóval csináljuk végig  a csatlakozást. Az elején izgultam, később rutinná vált, míg végül megtaláltam benne az örömet. Ma már tudom, mire miért és hogyan reagálnak. Nem tartok tőlük, olvasok a gesztusaikból. Most sincsenek kétségeim afelől, hogy Csillag mit akar. Igaz, ez már túlmegy a szokványos ló-ember kapcsolaton, a legkevésbé se lószerű, mégse tudom megállni, hogy ne kényeztessem kicsit az állatot. Igen, kivételezek vele. A zsebembe nyúlok, és odaadom neki az almát. Boldog horkantással falja be. Láthatóan elégedett.

– Hányszor mondtam, hogy ne etesd! – csattan egy hang mögöttem. Megdermedek. Nem vettem észre, hogy Szilvia bejött az istállóba. Tudom, hogy ennek most meglesz a böjtje. Rendkívül szigorúan veszi, hogy nem kényeztethetjük külön a lovakat. Ne az állatot akard domesztikálni, szokta mondogatni. Te magad válj lóvá.

Nem idegen tőlem a gondolat. Valójában nagyon is egybevág azzal, amit Igor bá’tól és Izanagi szantól hallunk a terepgyakorlatok során: Válj eggyé az erdővel. Lélegezz úgy, mint a fák.

– Csak egy alma volt – védekezem sután.

– Még jó, hogy nem kockacukor – húzza el a száját gúnyosan Szilvia. – Százszor elmondtam, hogy ne akarj ennivalóval bevágódni az állatnál. Ez nem természetes. Lerombolod vele az eddigi munkádat. Manipulálod. – Egyre jobban belelovallja magát. – Az egyik kezeddel lerombolod azt, amit a másikkal építesz. Így sose lesz lószerű a kettőtök kapcsolata!

Most már kiabál. Csillagra pillantok: hátrasunyja a fülét. Láthatóan ideges. A legszívesebben menekülne, de nincs hova. Szilvia elállja a kijáratot. Hirtelen nagyon együtt érzek a lóval. Én ugyanígy ide vagyok kötve. Nem futhatok el. Legfeljebb a pályán róhatom reggelente a köröket. Még ennél is rosszabbul esik, hogy Szilvia ordibál velem. Mostanáig azt hittem, más a kapcsolatunk. Különleges. Ám úgy kezel, mint egy hülyegyereket. Pár perc után nem bírom tovább, elpattan bennem valami.

– Hát persze, hogy nem viselkedem lószerűen! – vágok vissza keserűen. – Mitől lennék lószerű, amikor ember vagyok? És nekem is vannak vágyaim, érzéseim, még akkor is, ha kényelmesebb, ha erről senki se vesz tudomást. Nem a lótársa akarok lenni Csillagnak, nem akarom, hogy lóként tekintsen rám. Nem akarom manipulálni, azt szeretném, ha magam miatt kedvelné a társaságomat, és nem azért, mert kihasználom a vele született reakcióit. Én egy ember-ló kapcsolatot szeretnék kiépíteni vele. Nem akarok alakoskodni, csak azért, hogy befolyásolható legyen. Jó lenne, ha valaki végre azért fogadna el, mert ilyen vagyok, és nem azért, amilyen képet mutatok magamról! Még akkor is, ha az egy ló!

Szilviát láthatóan meglepi a kifakadásom, mert elhallgat. Zihálva meredünk egymásra. Látom, nem feltétlenül fogja fel, mit mondok, de megérinti a szavaimban tomboló indulat.

– Jaj, Geri, én nem úgy értettem – mondja, és könnyedén megérinti a vállamat. Lerázom magamról a kezét.

– Szerintem meg pontosan úgy értette… a tanárnő – felelem jegesen. – Úgy értette, hogy egyáltalán nem számítok magának. Ha olyanja van, elbeszélgetünk kettesben, ha meg ideges valami miatt, leüvölti a fejemet. Persze nem érdekes… csak egy újabb tanítvány, igaz? Két év múlva elballagok, maga meg talál egy újabb kis játékszert magának, akit kedvére manipulálhat. Vagy azt hiszi, nem látok át a kisded játékain? – Most már remegek a dühtől. Az elmúlt hónapok minden feszültsége, bizonytalansága, félelme és csalódása vibrál a hangomban.

(Folyt. köv.)

Mindkét nagyhatalom olyan mennyiségű atomfegyvert halmozott fel, hogy külön-külön is többszörösen fel tudnák robbantani az egész bolygót – folytatja Fedor bá’.

–Hozzáteszem, ez mind a mai napig így van, ám továbbra is irdatlan pénzeket fektetnek ebbe a projektbe – bár erről mostanság nem illendő beszélni. Csupán annyi változott, hogy újabb játékosok is jelentkeztek, például Kína. Igaz, a jelen háborúit inkább gazdasági téren vívják.

Bár nem mindig. Oroszország láthatóan átvette a japánok stratégiáját, és gazdasági téren próbál nyomulni. Ha uralod egy ország gazdasági kulcspozícióit, tökéletesebben kézben tarthatod, mint ha megszállnád, ráadásul, míg az utóbbi komoly pénzeket emészt fel, az előbbi kifejezetten nyereséges vállalkozás. Jelzem, az oroszoktól azért egyáltalán nem idegen egy kis erőfitogtatás: ezt legutóbb a grúz–orosz konfliktusban láthattuk. Az ilyesfajta háborúk rendszerint jó befektetésnek számítanak: megnövelik a többi kiszemelt fél együttműködési hajlandóságát.

– Ismét meg fognak szállni bennünket? – bukik ki a kérdés Fecóból.

Fedor bá’ elnyom egy félmosolyt.

– Ez azért nem megy olyan könnyen. Először ott van Ukrajna és a balti államok. De ha Észtország, Lettország, Litvánia csatlakozott a FÁK-hoz, kezdhetünk aggódni.

– Komolyan? – kapja fel a fejét Kálmán.

– Az orosz politikának van néhány prioritása – feleli komolyan Fedor bá’. – Egy olyan déli kikötő megszerzése, ahonnan akadálytalanul hajózhatnak egész évben, India kapujának ellenőrzése, illetve az, hogy valamilyen módon európai hatalommá váljanak. I. Péter cár ezért nyitott ablakot Európára – egyénként ez már önmagában jelzi, hogy akkor még nem tartották Európa részének a birodalmat. Azóta, mint tudjuk, változott a helyzet.

– Éppen ez az – veti közbe Marko váratlanul. – Ha már így is Európához tartoznak, akkor miért akarnának újra háborút?

– Nem feltétlenül akarnak háborút – sóhajtja Fedor bá’. – Kétségtelen tény, hogy a napóleoni háborúkban eljutottak Párizsig, a második világháborúban pedig Berlinig, és ezt követően ráadásul mintegy negyven évig meg is tudták tartani a hódításaikat. Egyébként a délszláv háborúból látszik, hogy Oroszország a pánszlávizmus nevében mindmáig saját befolyási övezetnek tekinti a szláv államokat. Ez persze inkább Bulgáriára és Szerbiára igaz, mint mondjuk Lengyelországra, de Szlovákiával is elég komoly tárgyalások folynak. Ettől függetlenül, mint már mondtam, más síkon folyik a küzdelem, mint idáig. Nem államok és hadseregek csapnak össze: multinacionális cégek birkóznak egymással, azonban ha az ember jobban megfigyeli, azért elég markánsan kirajzolódnak az egyes érdekcsoportok. Az orosz tőke nagyon határozottan nyújtogatja a csápjait Európa, és ezen belül is főként a korábbi megszállt területek felé. Ne felejtsük el, hogy a ’90 előtti kapcsolati háló egy része még ma is aktív, ami azt jelenti, hogy Németországban jóval erősebb pozíciókkal rendelkeznek, mint ahogyan azt bárki sejtené. De mindez valójában nem egyszerűen a gazdasági befolyási övezetekről szól. A jövő háborúit az ivóvízkészletekért és a termőföldekért fogják vívni. Ha ilyen ütemben fogynak az erdők, előbb-utóbb elfogynak az édesvíz készletek. Ahhoz, hogy megfordítsuk a folyamatot, máris erdőket kéne telepíteni. Nem csupán itt, Magyarországon, hanem az egyes országokon átívelő, összefüggő erdőséget kéne létrehozni, egészen a tengerpartokig.

Ugyanez a helyzet a termőfölddel: a jelenlegi gazdálkodás mellett körülbelül száz év alatt elfogy a termőföld a bolygón. Nem véletlenül hozzák a termőföldek védelméről szóló törvényeket az egyes államok. Nem arról van szó, hogy ki hódít meg kit: az a kérdés, ki hal éhen, kinek lesz tiszta ivóvize. Az emberiség szaporodásának ütemét nem a háborúk, hanem az egész bolygón végigsöprő éhínségek fogják lecsökkenteni. Az ivóvízkészletek és a termőföld feletti uralom ismét stratégiai kérdéssé vált. Pár évtizeden belül ugyanolyan, vagy talán még lényegesebb tényező lesz, mint napjainkban az energiahordozóké. Ezt a legtöbb ország már átlátja, és megpróbálnak valamilyen módon reagálni rá: földvásárlási moratóriumot hoznak, igyekeznek állami kézben tartani az ivóvízkészletek kezelési jogát. Épp ezért egyre lényegesebb, hogy egy ország – esetleg államszövetség – megőrizze gazdasági stabilitását. Amennyiben sikerül gazdaságilag megrendíteni egy régiót, ott a gazdasági összeomlás veszélye miatt fellazulnak a törvénykezési szabályok. Mint tudjátok, Magyarország vízgyűjtő területei főként a környező államokban vannak, viszont a termőföldeket és a geotermikus energiát tekintve komoly potenciállal rendelkezünk. Stratégiai szempontból elemi érdekünk, hogy minél szorosabb viszonyt alakítsunk ki a régió többi államával. Ha valaki összeomlik, az könnyen magával ránthatja a többieket. Az egyes országok gazdasága ellen irányuló, komoly pénzügyi spekulációs manőverek ma már jóval túlmutatnak önmagukon. Nem csupán a gazdaság összeroppantását, és az így keletkező űrben a jobb piaci pozíciók elfoglalását célozzák: olyan stratégiai területekre lehet befurakodni, amelyek birtoklása száz éven belül élet vagy halál kérdésévé válik. Már nincs hova továbbmenni. Nincsenek fehér foltok a térképen. A bolygó minden szegletén ott vagyunk, és ráadásul, gőzerővel vágjuk magunk alatt a fát.

(Folyt. köv.)

– Átugorjak, ha befejeztem a házimat? – veti fel Natalia. – Végigrághatnánk még egyszer az egészet.

Csábítóan hangzik, csak sajnos besokalltam. Semmi kedvem egész este ezen vitatkozni vele. Magányra van szükségem, hogy nyugodtan átgondolhassam az egészet.

– Inkább ne, ma nagyon sűrű a nap – hárítom. – Talán holnapra kitisztul kicsit a kép.

– Rendben – feleli Natalia. Érzem a hangján, hogy nincs rendben, de ez van.

Elbúcsúzom, és kinyomom a telefont. Végigheveredem az ágyamon, és számba veszem az elmúlt hónapok történéseit. Először Barnát veszítettük el, azután állandósult a konfliktusom Stefivel. Ráadásul Kálmán átmeneti ingadozás után mellette döntött. Tudom, Markóra számíthatok, ez azonban csupán megszorításokkal érvényes: Markóra az Ötösfogat számíthat. Nem én, Stefi vagy Kálmán, hanem mi együtt, beleértve Nataliát is.

Szilvia… hát igen… nem mondom, hogy nem akad el a lélegzetem, valahányszor látom, viszont érezhetően nem vesz komolyan. Talán kedvel, ami persze menő, meg minden, és a srácok kétharmada egy kanál vízben megfojtana, ha kiderülne, milyen viszonyban vagyunk, viszont én azt szeretném, ha felnézne rám. Őszinte pillanataimban tisztában vagyok vele, hogy erre semmi esélyem – pontosabban szólva nincs nála esélyem. Most őszinte pillanatom van. És Natalia… sokáig azt hittem, vele mindent megoszthatok, mert mindig mellettem áll. Tévedtem. Túl önálló ahhoz, hogy valóban támaszkodni lehessen rá. Vannak időszakok, amikor az ember nem jópofa benyögésekre vár, hanem arra, hogy kétely nélkül támogassák. Ezt sose fogom megkapni tőle.

Hanyatt dőlök az ágyon, és a mennyezetre bámulok. Hófehér téglalap, akár egy üres papír. Várom, hogy szokás szerint megelevenedjen, peregni kezdjenek rajta a legkülönfélébb történetek, ám ezúttal hiába.

Magamra maradtam.

Március 24.

Dani bá’ kidőlt, elkapta valami influenza, és most Fedor bá’ tartja helyette a történelmet. Alapvetően kedvelem ezeket az órákat. Noha Fedor bá’ érezhetően úgy jön be helyettesíteni, hogy nem fog eltérni a tananyagtól, tudom, csupán idő kérdése, mikor adja fel, és indul más irányba, mikor vált át tudománytörténetre. Illetőleg a problémamegoldásra. Fedor bá’t azok a pillanatok érdeklik legjobban, amikor a tudományos és a gazdasági tényezők gyökeresen megváltoztatják az élet addigi menetét. A társadalmi problémákat sosem a háborúk oldják meg, hanem a gazdaság, mondja ilyenkor. A gazdaság pedig a tudomány és technika fejlődésének függvénye.

Amikor helyettesít, szinte kicserélik. A saját óráin mindig nyugodt tempóban ad elő, kérlelhetetlen logikával építi fel az anyag menetét. Ilyenkor viszont egy idő után elragadja a hév. Nem csak nekünk magyaráz, hanem önmagával is vitatkozik. Hosszan sorolja az állításai mellett szóló érveket, ugyanakkor idecitálja az ellenérveket is. Nem arról van szó, hogy a saját tárgyait nem jól tanítja, hanem arról, hogy ezek az órái fergetegesek. Egyszer megkérdeztem, miért nem ezt tanítja, mire legyintett. Ehhez nem értek igazán, ez csak a hobbim, felelte. Furcsa, én pont fordítva érzem.

Ilyenkor elképesztő íveket képes felhúzni. Nemegyszer évszázadokat ugrik egyetlen óra alatt. Azt mondja, azért sűríti az anyagot, hogy lássuk, hogyan épülnek egymásra a történések. Most a ’48 –’49-es szabadságharc eseményein kéne rágódnunk, azonban Fedor bá’ egy idő után legyint, és inkább arról beszél, hogy a Bach-korszakban hogyan folytatódott a reformkorban megkezdett ipari fejlődés.

– Tudtátok, hogy Clark Ádám 1866-ban halt meg Budán? – néz végig rajtunk. – Nem csupán a Lánchíd megépítése fűződik a nevéhez, amit egyébként nem ő tervezett. Ő vezette a budai Alagút munkálatait is, amit 1857-ben adtak át. Attól, hogy a nemesség a passzív rezisztenciát választotta, az élet még ment tovább. És ez a lényeg. Még akkor is, ha a történelemkönyvek nem ezt hangsúlyozzák.

Lemondóan legyint, és végignéz az osztályon.

– Tanár úr, azért mégiscsak a kiegyezés után indult be a gazdasági fellendülés, vagy nem? – veti közbe Kornél.

– Dehogynem – bólint Fedor bá’. – A lényeg, hogy a robbanásszerű gazdasági fejlődés eszközei akkor már rég a rendelkezésünkre álltak. Csupán rajtunk múlt, mikor teremtünk olyan környezetet, amelyben maximálisan kihasználhatjuk a lehetőségeket. A kiegyezés hozta létre azokat a feltételeket, amelyeknek köszönhetően gőzerővel beindulhatott a gazdaság. Tegyük hozzá, hogy ez a boldog időszak csupán az első világháborúig tartott. Igaz, a két háborúban is töretlennek mondható az ipari-tudományos fejlődés – sőt bizonyos keretek között a termelés is – ám ekkor, hogy úgy mondjam, a gazdasági élet más szegmensei kerültek előtérbe. Amikor egy ország élet-halál harcot vív, megváltoznak a prioritások. Egyébként nem kell háborúzni ahhoz, hogy teljesen irreálissá váljanak bizonyos dolgok – teszi hozzá. – Ott van például a huszadik század második felének fegyverkezési versenye. Józan ésszel azt gondolná az ember, hogy amikor annyi atomfegyver gyűlik fel a bolygón, amivel már el lehet pusztítani a Földet, a felek nem folytatják tovább, hiszen a továbbiakban az egésznek semmi értelme. Ha kitör a háború, a Föld úgyis megsemmisül. Tévedés.

(Folyt. köv.)

– Szerintem ne kezdj el összeesküvés-elméleteket gyártani – figyelmeztet Natalia. – Ha ebben az ütemben folytatod, pillanatokon belül eljutsz oda, hogy a PASTRUJNO valójában világhatalomra tör.

– Maradjunk abban, hogy ezt a baromságot te vetetted fel – felelem kicsit sértetten. – Kicsit olyan a helyzet ezzel, mint a kocsmákkal. Alkoholt fogyasztani legális, kábítószert nem, mégis minden felkapottabb helyen lehet anyagot szerezni. Egyszerűen benne van a pakliban. Amúgy meg a dopping függőséget okoz. Ugyanúgy megvannak a felpörgős és a depressziós szakaszok, mintha valami mást tolnál. Például a szteroidtól nem csak nagyobb leszel, hanem jóval gyorsabb és agresszívabb is. Gyilkos kombináció. Ha telinyomod magad anyaggal, sokkal intoleránsabb leszel, viszont a bíróság előtt nem számít súlyosbító körülménynek, ha valami balhéba keveredsz.

– Jól van, ne rugózzunk már ezen – vág a szavamba Natalia. – De honnan veszed, hogy a PASTRUJNO doppingszereket forgalmaz?

– Mert kibaszott logikus. Szerinted mi másért másztak volna bele a vállalati védelembe?

– Talán… mert pénz van benne? – kérdez vissza Natalia.

– Igen. – Úgy döntök, nem veszek tudomást a hangjában csengő gúnyról. – A doppingszerekben pedig még sokkal több pénz van. Két legyet ütnek egy csapásra: egyfelől beverekszik magukat a piacra, másfelől pedig van egy legális fedővállalkozásuk.

– És ez lenne a megoldás? Szerintem túl egyszerű.

– Ahhoz képest, hogy milyen egyszerű, csak most jöttünk rá. – Szándékosan használok többes számot, remélem, így könnyebben elfogadja az ötletemet.

– Rendben, vegyük át még egyszer – mondja Natalia. – Volt afganisztáni veteránok gyógyszergyártásba és forgalmazásba kezdenek, majd beszállnak az osztrák és német vállalati védelembe, hogy szabadon tudják forgalmazni termékeiket.

Nem felelek azonnal. Így lecsupaszítva elég hülyén hangzik.

– Nézzük kicsit máshonnan – javaslom végül. – Dmitrij Ivanov részt vett egy sor afganisztáni bevetésen. Szinte biztos, hogy valamivel felpörgették magukat, ha akcióra került a sor. Ismeri a szereket, tudja, mennyit dobnak az ember teljesítményén. A háborúban megszedi magát – csak a hülyék és született lúzerek nem vastagodnak meg, amikor nincsenek törvények. A tőkéjét a gyógyszeriparba fekteti, és kapcsolati tőkéjének hála, megveti a lábát a piacon. Ez szolid, de biztos üzlet: fájdalomcsillapítót, kötszert mindig vesznek az emberek. Amikor megerősödik, körülnéz, hogy hol tudná hasznosítani azt, amihez igazán ért: a harcászat, az objektumok támadása és stratégiai védelme. Viszont ha már itt van, miért ne kötné össze a kellemeset a hasznossal? Na, még mindig olyan hajánál fogva előrángatott ötletnek tűnik?

Most Natalián van a hallgatás sora.

– És hogy jön ide a belgrádi merénylet? – kérdezi végül.

– Nagy kérdés, mit csinált Dmitrij Ivanov a szerb-horvát háborúban. A háború végén az oroszok bevonultak Szerbiába, megelőzendő, hogy a NATO megszállja az országot. Kérdés, hogy a PASTRUJNO nyújtott-e valamiféle humanitárius segítséget a háború vagy az újjáépítés során. Ha igen, megvan a kapcsolat. A Briztina Magazin cikksorozata azzal foglalkozott, hogy az egykori háborús csapatvezérek és önjelölt hadurak hogyan próbálják átmenteni magukat a civil életbe. Ezer és egy ponton sérthette a PASTRUJNO érdekeit.

– Hát… egészen meggyőzően hangzik – adja meg magát nagy nehezen Natalia. – Csak az a baj, hogy ez már a sokadik elméleted, és mindegyik rendkívül meggyőző – teszi hozzá.

Kösz.

– Nézd, nem tudom, mit akarsz – felelem ingerülten. – Amennyiben azt várod, hogy prezentáljam neked Dmitrij Ivanov részletes beismerő vallomását, akkor még várnod kell. De ha engem kérdezel, akkor egész szépen sikerült a helyére tenni a pendrive-on kapott kirakós darabjait.

– Azért van még egy-két elvarratlan szál – veti közbe Natalia.

– Van jobb ötleted? – vágok vissza élesen.

– Nincs. – Szinte látom, ahogy megrázza a fejét. – Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy a legkisebb darabka is gyökeresen módosíthatja a képet. Attól, hogy lendületesen félresöpörjük a problémákat, azok még problémák maradnak.

Hirtelen rájövök, miért idegesít annyira. Olyan, mintha Szilviát hallgatnám. Furcsa, hogy mostanában mindenki azon aggódik, nehogy vakvágányra tévedjek, miközben egyre több dolog erősíti meg, hogy jó irányba haladok. Vagy legalábbis úgy tűnik. Ilyenkor azonban mindig elbizonytalanodom. Tudom, beszélhetnék Szilviával, azonban ő, Nataliával ellentétben, nem csak egy-két hiányosságra mutatna rá, hanem apró darabokra cincálná az elméletemet.

(Folyt. köv.)

A Judo sose volt klasszikus harcművészet abban az értelemben, hogy eredetileg is versenysportnak szánták. Persze a hagyományos iskolák képviselői is versenyeztek, azonban a Judót az angolszász versenysportok mintájára alakították ki, és emiatt a mérkőzések központi szerepet kaptak. A rendszer hatékonyságához nem férhet kétség, a judósok az mma versenyeken is megállják a helyüket. A Judo elemrepertoárjának és filozófiájának köszönhetően hamar népszerű lett, és a mai reklámcentrikus világban is őrzi olimpiai versenyszám státuszát, bár a látványsportok királyával természetesen nincs egy súlycsoportban.

Ezzel együtt is elképesztő a mai válogatás. Azt persze mindig tudta az ember, hogy a Judóhoz – akár mit is mondjon bárki a lágy művészetről – pokoli fizikum kell, de némelyik pillanat ennek ismeretében is hihetetlennek tűnik (00:09, 00:36, 00:42, 00:57, 01:08). Be kell látni, hogy tisztességgel gyúrnak nyakra. Ráadásul úgy cigánykerekeznek, mintha valamilyen ninjafilmben lennének (00:32, 00:36, 00:50, 01:02, 01:23, 01:29), és hogy teljes legyen a kép, a végére még egy szaltó is becsúszik (01:43).

De nem csupán a kontrák miatt lenyűgöző a klipp. Ezek a technikák természetesen korábban is benne voltak a Judo anyagában, láttuk is őket különböző bemutatókon és oktatófilmeken, azonban itt és most élesben adják el őket. Ráadásul olyanoknak, akik maguk is felkészült versenyzők, tehát nem ismeretlenek számukra ezek a megoldások.

Természetesen tudom, hogy egy átlagos Judo meccs nem ilyen. Ezek a pillanatok ritkák, de nem ritkábbak, mint egy-egy szép gól a futballmérkőzéseken, legfeljebb a harcművészethez nem értenek annyian, mint a focihoz. De egy-egy akció sikere (00:44, 01:14), vagy az, hogy nem jön össze a dolog (00:36, 00:55, 01:38) igazából nem érdekes, mert sokkal fontosabb, hogy ezek a lehetőségek mind benne vannak a harcművészetben. És nem csupán elméletileg: itt éles helyzetben láthatunk olyan megoldásokat, amilyeneket gyerekkorunkban még akciófilmekben se mertek eladni.

A kielészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Leteszem a rudat, és a helyükre pakolom a tárcsákat.

– Végeztél? – kérdi Fedor bá’. Ez a szokásos játszmánk: pontosan tudom, hogy a szeme sarkából végig követi az edzésemet. Nem csak az enyémet, mindenkiét. Nála nincs ellógott széria. Ha valaki ilyesmivel próbálkozik, visszazavarja izzadni. Viszont ha bármi problémát lát, azonnal odamegy, és segít.

– Igen – felelem.

– Akkor irány húzódzkodni, nyújtsál, és mehetsz zuhanyozni – mondja.

Húzódzkodom huszonötöt, utána hosszan lógok nyújtott kézzel a rúdon. Mikor megunom, lehuppanok a földre, és bő negyedórán át lazítom az eddig dolgoztatott izmokat. Módszeresen haladok, egyik izomcsoportot a másik után mozgatom át. Végül átcsattogok a zuhanyzóba, beállok a forró víz alá. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy a bőrömre záporozó, forró vízsugár kimossa belőlem a maradék feszültséget is.

Elzárom a csapot, és lekapom a fogasról a törölközőmet. Szárazra törlöm magam, azután a falon sorakozó hajszárítók egyikéhez lépek. Ujjaimmal folyamatosan borzolom a hajamat, hogy gyorsabban száradjon. Amikor készen vagyok, összeszedem a mosdókagylóból a hajat, és bedobom a szemetesbe. Megakad a szemem a kidobott fecskendőn. És ebben a pillanatban végre a helyükre ugranak a részletek.

Igor bá’ hatalmas háta, ahogy dolgozik az evezőpadon. A gyógyszerészeti kongresszus, amin Palotás Kristóf is részt vett. A belgrádi merénylet. A PASTRUJNO ausztriai és németországi terjeszkedése. Az inzulinosnak hitt fecskendők. Alex robbanékonysága. Mindvégig itt volt a szemünk előtt a megoldás. Most már értem, miért szedte darabokra Misi bá’ az Operában a telefont. Ez tényleg nem játék. Ahogy Kelemen Zsolt mondta: „Egy bizonyos összeg fölött már nem számít az emberélet. Ebben a buliban pedig nagyon nagy pénz van. Ráadásul jórészt adómentesen.”

Reszkető kézzel kapkodom magamra a ruhámat. Az edzés okozta jótékony fáradtság hirtelen elpárolog belőlem. Elönt az adrenalin. Kettesével veszem a lépcsőket, míg a szobámba nem érek. Felkapom az asztalról a mobilomat. Beütöm Natalia számát.

– Szia. Mi van? – kérdezi, amikor végre felveszi. Valószínűleg megzavartam valamiben, mert nem túl lelkes a hangja.

– A PASTRUJNO, Bécs, megvan a megoldás – hadarom egy szuszra.

– Mi van? – ismétli meg értetlenül Natalia.

– Belgrád… most már tudom, miért terjeszkedtek Németországban – vágom rá. – Végre összeállt a kép. Megfejtettem! Pofonegyszerű az egész.

– Szuper – feleli pikírten. – Én nagyon örülök, hogy örülsz, bármi legyen is az oka, de nem lehetne a kedvemért úgy elmondani, mi van, hogy én is megértsem?

– Megtaláltam a megoldást! – kiáltom boldogan.

Valószínűleg elvette a fülétől a készüléket, mert kissé mintha távolabbról jönne a hangja.

– Tudom, nem hiszed el, de erre már én is rájöttem. Lehet, hogy azért, mert már harmadszor mondod el. Viszont érdekelne, mi az, ugyanis ezt eddig még nem sikerült elmondanod. Vagy én nem figyeltem?

  – Oké – sóhajtok megadóan. – Szóval megvan, hogy mi a kapcsolat a PASTRUJNO gyógyszerkereskedelmi ága és a vállalati védelmi leányvállalatuk között. Teljesítményfokozókat terítenek.

– Szóval szerinted csak a doppingról szól ez az egész?

– Igen.

– Hát… ez nem nagy cucc.

Újabb érv, ami azt jelzi, jó úton járok. Szilvia óvott, ne higgyem, hogy valamiféle nemzetközi összeesküvést kell felgöngyölítenünk. Majdnem kicsúszik a számon a dolog, ám még idejében visszaszívom.

– Azt hittem, valami komolyabb – folytatja Natalia. Érzem hangjában a csalódást. – Ez viszont azt jelenti, hogy ugrott a budapesti gyilkossággal kapcsolatos elméleted. Nem hinném, hogy bárkit megölnének a doppingok miatt. Ha igazad van, a belgrádi merénylet is kilóg. A szteroid azért nem kábítószer.

– Erre azért nem vennék mérget – tiltakozom. – A narkónepperek is a piac miatt háborúznak. Nem a kábítószer az érdekes, hanem a pénz. A teljesítményfokozókban pedig iszonyatosan nagy pénz van. A sport legális üzlet, rengetegen élnek belőle. Egy csomó ember van, aki bármit megadna azért, hogy feljusson a csúcsra, mert nincs más esélye az életben. És ezek a többieket is húzzák magukkal. Egy bizonyos szint fölött már nem lehet kikerülni a doppingszereket. Ráadásul ez nemcsak az élsportra igaz. Egy csomó ember szeretne jobban kinézni, vagy a munkájához kell az izomtömeg, vagy csak így érzi jól magát. Egyébként elsődlegesen nem a szteroidokról van szó. Az számít doppingnak, ami fent van a tiltólistán, vagyis ismerik. Viszont amiről nem tudnak, azt nem is tiltják. Szerintem a még be nem azonosított szerek terítése a legnagyobb üzlet. Akár kereskedelmi forgalomba is kerülhet, hiszen semmilyen tiltott anyagot sem tartalmaz. A sok mikiegér pedig boldogan vásárolja, aztán döngeti a mellét, hogy doppingszerek nélkül is úgy dagad, mint a luftballon.

(Folyt. köv.)

– Remélem, nem sértődtél meg – folytatja. – Én komolyan gondoltam, hogy időnként beszélgethetnénk – dobja hátra ismét a haját. – Igaz, azóta nem jelentkeztél…

Kiszárad a torkom. Nem tudok mit felelni.

– Elég sok minden szakadt ránk – mondom végül rekedten.

– Natalia azt mondja, egész jól masszírozol – folytatja. – Kitől tanultad?

– Izanagi szantól az alapokat. Hogy ha baj van, tudjunk segíteni. És Alextől is felszedtem még valamennyit, amikor az életpontok támadását tanította. Azt mondta, nem árt tudni, hogyan kell rendbe hozni, amit szétbarmolt az ember.

– Pontosan – bólint komolyan Szilvia. – Ha gondolod, kicsit belemélyedhetnénk ebbe egyszer. Pontmasszázzsal csodákat lehet művelni. Például növelheted a teljesítményedet edzés közben. Akár így is…

Ujjai lágyan köröznek az alkaromon. Tényleg mélyül a légzésem, és jóval élénkebb leszek. Olyan, mintha magamba döntöttem volna egy nagy adag energiaitalt. Elég szkeptikus vagyok mindenfajta csodaszerrel szemben, azonban úgy tűnik, ez valóban működik. El kell ismernem, hogy Szilvia nem csak a lovakhoz ért. Ezt tényleg jó lenne megtanulni.

– Milyen? – kérdezi.

– Kicseréltek – vallom be.

– Akkor jó. – Rám kacsint és felnevet. – Szerintem ideje, hogy kérjük a számlát.

Az órámra pillantok. Igaza van. Alaposan elfecsegtük az időt. Szilvia fizet – nálam nincs pénz –, azután kisétálunk az utcára.

– Szerintem az lenne a legjobb, ha külön mennénk vissza – mondja, amikor már kint vagyunk. Először meglep a kérése, ám egy másodperccel később már belátom, igaza van. Persze, nem csináltunk semmit, csak elbeszélgettünk egy kicsit, azonban egyáltalán nem lenne jó, ha bárki félreértené a helyzetet.

Bár ki tudja.

Egyfelől elfogadom a döntését, másrészt viszont meg vagyok sértve. Szilvia láthatóan kedvel, ugyanakkor legfeljebb eldugott kávézókban hajlandó szóba állni velem. Valahol titkon arra vágyom, hogy igenis együtt menjünk vissza a szállodába, hadd lássa mindenki, hogy csípi a fejem. Ezen rágom magam, míg különféle kerülőutakat választva hazafutok. Közben Bécs már éledezik, egyre többen járnak az utcán, egyáltalán nem olyan kihalt, mint amikor lejöttem. Már csaknem visszaérek, amikor hirtelen ráébredek, hogy ami történt, sokkal jobb mindennél, még annál is, mintha kéz a kézben érkeznénk.

Közös titkunk van Szilviával.

Március 19.

Kipréselem a levegőt, és ezzel egyidejűleg a magasba nyomom a súlyzót. Lassan eresztem vissza a rudat a villába. Felülök a padon, és újabb tárcsákat teszek a rúdra. Minden sorozatnál növelem a súlyt. Míg ezzel bíbelődöm, lassan rendeződik a szívverésem. Visszafekszem a padra, eligazgatom a hátamat, és kiemelem a villából a rudat. Lassan engedem a mellkasomig, majd elkezdem a szériázást. A vége felé járok, nagy súlyokkal dolgozom, úgyhogy ez már a hatos sorozat. Nem kapkodok, hagyom, hadd dolgozzanak az izmok. Amikor befejezem, ismét felülök, iszom egy keveset, hogy pótoljam a folyadékot, és felrakom az utolsó sorozat tárcsáit.

Régen mindig a fekvenyomással kezdtem, mostanában ezt hagyom a végére. Váltogatom az edzésmódszereket. Nem szálkásítok, kockahasra se gyúrok – ezt meghagyom a szépelgő hülyegyerekeknek. Egyértelműen a testtömegnövelés a cél. Az elején persze nagyon nekiszaladtam, egyre nagyobb súlyokkal dolgoztam, de Fedor bá’ még idejében leállított, és elmagyarázta, hogy az izületeim csak jóval lassabban fogják követni az izmok fejlődését. Nem hagyja, hogy a magunk feje után menve rángassuk a súlyokat. Mindenki személyre szabott edzéstervet kap – igaz, valamennyi sráccal megbeszélik, ki mit szeretne. Ennyiben liberális a dolog. Az edzésterv betartatásában, az edzés menetében viszont nem. Sose vagyunk egyedül a súlyzóteremben. Igor bá’ vagy Fedor bá’ mindig itt van velünk. A többi tanár is gyakran lenéz, de nem szólnak bele az orosz munkájába.

Fedor bá’ nem tűri a dumálást. Itt csak a vasak koccanása, a drótkötelek surrogása, és egy-egy hangosabb nyögés tölti be a termet. Bár a súlyzózás teljes embert és maximális koncentrációt kíván, csaknem olyan pihentető, mint a reggelenkénti futás. Annyira persze nem lehet elszállni, ez a tevékenység jóval változatosabb, mint vég nélkül róni egymás után a köröket, ennek ellenére majdnem olyan hatékonyan kiszakít a mindennapok taposómalmából. Mire végzek, kocsonyásak az izmaim, és minden feszültség kiszáll belőlem. Ilyenkor egész más szemszögből látom a világot.

(Folyt. köv.)