– Értsd meg, Geri: én tényleg nem erőltetem, hogy olyasmiről mesélj, amiről nem szeretnél. – Lágy a hangja, akár egy testetlen ígéret. – Csak gondoltam, beszélgetünk kicsit. Nem akarok faggatózni. Bocsáss meg, ha erőszakosnak tűntem. Tudod, a női kíváncsiság…

Annyira kedves és annyira megértő. Ilyen közel még sose voltunk egymáshoz. A kis asztal fölött szinte összeér az arcunk.

– A PASTRUJNO miatt mentünk ki – bököm ki gyorsan, mielőtt meggondolhatnám magam.

Mintha felhő suhanna át az arcán. Talán nem érti? Gondolom, nincs igazán otthon az anyagban.

– Egy dinamikusan terjeszkedő orosz cég – magyarázom. – Folyton felbukkan a pendrive-os anyagban. Az elején azt hittem, csak véletlen. Hogy csak olyan, mintha a McDonald’s vagy a Pepsi lenne. De tévedtem: a PASTRUJNO mindenütt ott van…

– Mint a Coca-Cola? – vág a szavamba Szilvia. Halvány mosoly játszik a szája sarkában. Ismerem ezt a mosolyt: azt jelzi, hogy pillanatokon belül cafatokra fogja szedni az elméletemet. Csakhogy ezúttal nem adom olyan könnyen magam. Elég sok adat jött össze a legutóbbi beszélgetésünk óta, ami alátámasztja az elméletemet. Megrázom a fejem.

– Nem, nem úgy, mint a Coca-Cola – felelem lendületesen. – Éppen ezt magyarázom. Persze egy multi mindenütt jelen van. Vagy legalábbis majdnem mindenütt. Csakhogy ezekbe folyton az anyag stratégiai pontjain akadok bele…

– Mint például? – kérdezi Szilvia évődve.

Tíz esetből kilencszer mindent megadnék, hogy ezt a hangsúlyt halljam. Most nem. Érzem, hogy nem vesz komolyan. Bepöccenek. Főleg, mert ilyenkor egyértelművé válik, hogy milyen hatalmas lyukak tátongnak az elméletemen. Pedig biztos, hogy jó irányba tartok, csak még nem állt össze teljesen a kép. Mondjuk, így elég nehéz meggyőzőnek lenni. Ebben a pillanatban egyedül arra vágyom, hogy higgyen nekem.

– Mint például a gyógyszerészeti konferencia – vágom rá. – Ahol Palotás Kristóf is ott volt. – Majdnem hozzáteszem, hogy Alexszel, de ezen már összekaptunk egyszer, és nem akarok újból belemenni ebbe a vitába. – És most is itt voltak…– teszem hozzá.

– A vállalati védelemmel foglalkozó expón? – vonja fel a szemöldökét Szilvia. – Nem azt mondtad, hogy gyógyszergyártásban utaznak?

– Igen, de egy afganisztáni veterán vezeti a céget – magyarázom. – Dmitrij Ivanov. És ráálltak a vállalati védelemre is. Állítólag egész ügyesen betörtek az osztrák és a német piacra.

– Aszpirint forgalmaznak? – pislog ártatlanul Szilvia. Láthatóan remekül szórakozik.

– Nem, ők védik az itteni konditermeket – mondom dühösen.

Szilvia meghökken egy pillanatra.

– Ezt meg honnan veszed?

Vállat vonok. Úgy döntök, nem adom ki az informátoromat. Úgy érzem, elég sokat levonna a renomémból, ha kiderülne, hogy pusztán mázlink volt, amikor belefutottunk Kelemen Zsoltba. Persze, exalapítványos mindenütt akad, csak elég triviálisnak tűnik a megoldás.

– Megvannak a magam forrásai – mormogom.

Ezúttal nem nevet. Elgondolkozva néz rám. Úgy tűnik, bevált a taktikám. Végre sikerült kitörnöm a kedves kis tanítvány kategóriából.

– Egy afganisztáni veterán – ismétli meg az előbbieket. – Gondolom, dúsgazdag a pasi. Szerinted mennyi lehet most? Negyvenöt-negyvennyolc? – Hátradobja a haját. – Mit gondolsz, itt van most Bécsben?

– Nincs! – vágom rá. Egyáltalán nem ebbe az irányba akartam terelni a beszélgetést.

Szilvia felsóhajt.

– Sajnos igazad lehet…– mondja csalódottan.

Most először nem vitatkozik azzal, amit mondok. Mégse vagyok maradéktalanul boldog.

– Szóval a PASTRUJNO valami módon kötődik a legtöbb pendrive-os anyaghoz – próbálok visszatérni az eredeti témánkhoz. – És itt van Bécs is… pont akkor jöttünk ide, amikor a PASTRUJNO is itt van az expón. Ez nem lehet véletlen.

– Isteni útmutatás? – kérdezi a korábbi hangsúlyával. Ismét nem vesz komolyan. Nem tudom, mi a jobb: ez, vagy amikor olyan élénken érdeklődött Dmitrij Ivanov után. Elkedvetlenedem.

– Jól van – teszi csillapítóan a kezét a kezemre. – Nem akarlak bántani. Csak nem szeretném, ha túlzottan beleélnéd magad a légvárépítésbe, mert nagyot fogsz csalódni a végén. A csalódástól szeretnélek megkímélni. A szakmai gyakorlat mindig izgalmas játék, de azért sose valamiféle nemzetközi összeesküvés felgöngyölítése a feladat.

Bizonytalanul bólintok. Egyáltalán nem arra vágyom, hogy úgy bánjon velem, mint valami óvodással, akit meg kell kímélni a „csalódástól”. Valószínűleg látja rajtam, mert ezúttal nem veszi el a kezét a kezemről.

(Folyt. köv.)

Szilvia már letelepedett az egyik sarokasztalhoz. Leülök vele szemben. Testhez tapadó pólója és nadrágja kirajzolja az alakját. Próbálom nem bámulni. Kevés sikerrel. Nem zavarja, vagy csak nem vesz róla tudomást. Beletemetkezik az étlapba.

– Te mit kérsz? – néz rám végül.

Ínycsiklandó illatok úsznak a levegőben. Az alhasam enyhe rándulással jelzi, nem lenne jó ötlet beleszabadulni a kajába.

– Talán valami pirítóst – felelem óvatosan.

– Fogyózol? – mosolyog rám, Szilvia.

Szerencsére nem erőlteti. Hálás vagyok, hogy nem kell magyarázkodnom. Persze az is lehet, hogy tudja, mekkorát szívtunk. Igazából az lenne a meglepő, ha még nem értesült volna róla. Elvörösödöm. Csodálkozó pillantást vet rám, ám mielőtt bármit kérdezhetne, odajön a pincérnő, és felveszi a rendelést.

– Nem láttalak a kiállításon – veszi fel Szilvia a beszéd fonalát, amikor elmegy a csaj. – Megléptetek?

Nem felelek azonnal.

– Reggel nem voltam túl jól – mondom óvatosan. – És később már nem akartunk a többiek után menni, úgyhogy kiugrottunk egy kicsit az expóra.

– Milyen expóra? – kérdezi Szilvia hanyagul.

– Vállalati biztonsággal foglalkozó expót rendeztek a hétvégén – csúszik ki a számon. Egy pillanat múlva már legszívesebben visszaszívnám. Emlékszem, milyen balhét csapott legutóbb Natalia, amikor kiderült, hogy megbeszéltem Szilviával, hol tartunk. Igazából azóta se derült ki, hogy miért kapta fel a vizet annyira, mindketten gondosan kerültük a témát, de semmi kedvem bevállalni egy újabb konfliktust emiatt.

– Igen? – nyújtja el a szót Szilvia. A vége szabadon lebeg, mintha csak arra várna, hogy valaki csatlakozik hozzá. Hagyom elúszni.

Visszajön a pincérnő, lepakol az asztalra. A nyamvadt kis pirítósom eltörpül Szilvia rendelése mellett. Nem mondom, hogy akkora, mint a szokásos reggeli adagom, de azért simán jóllaknék vele.

– Nos? – pillant rám talányosan, amikor végez a tojásrántottával, és belekortyol a kávéjába.

Az ajkamba harapok. Felnevet.

– Mi van, némasági fogadalmat tettél? Ne félj, nem fújlak be amiatt, hogy ellógtátok a tárlatot. Egyébként egészen jó volt.

Érzem, hogy az arcomba szökken a vér.

– Nem… khm… nem erről van szó – krákogom zavartan.

– Ó? – mosolyog Szilvia. Kicsit szétnyílik az ajka. – Talán beletrafáltam valamibe?

– Nem – rázom meg a fejem. – Csak ez is olyan dolog, ami összefügg… ööö… a szakmai gyakorlattal.

– Mint ahogyan Pécs is – bólint, és elkomolyodik az arca. – Sejthettem volna – teszi hozzá. Ismét halvány mosoly bujkál a szája szögletében. – Rendben, ha megbeszéltétek, hogy senkinek se mondjátok el, mire jutottatok, én nem akarlak faggatni.

Több mint kínos. Ráakaszkodtam, meghív reggelire, én meg játszom neki a néma leventét.

– Szó sincs róla – felelem gyorsan.

– Akkor? – vonja fel a szemöldökét. – Esetleg velem van baj? Bárkinek mesélhetsz róla, csak nekem nem?

– Egyáltalán nem – bukik ki belőlem. – Csak…

Ismét elakadok.

– Csak? – viszi fel a szót Szilvia.

– Nem igazán akarom terhelni ezzel. – Már, amikor kimondom, tudom, hogy ez a lehető legfalsabb duma.

Felsóhajt.

– Nézd, én felajánlottam, hogy üljünk le néha beszélgetni, már amennyiben van hozzá kedved. Persze, ha nem akarod, én a világért sem erőltetem…

Ismét hagyja lebegni a mondat végét. Ezúttal megragadom.

– Tényleg nem ez a helyzet, tanárnő, csak…

– Szilvia – mondja nyomatékosan, és a szemembe néz. Megfogja a kezemet. Száraz és forró a tenyere. Kiszárad a szám.

(Folyt. köv.)

 És a szűk mozgástér. Nincs időnk fölösleges dolgokon rágódni. Minden pillanatban kockáztatjuk a lebukást. Nem tudom, Barna életére milyen kihatással lenne, ha kiderülne, tartja velem a kapcsolatot, de az biztos, hogy én búcsút vehetnék az Alapítványtól. Tudom, mivel játszom, mégse vagyok képes felégetni magam mögött a hidat. Olyan érzés, mintha fegyver lapulna a zsebemben. Ez a tudat biztonságot ad.

Elbúcsúzom, és bontom a kapcsolatot. Az órámra nézek: messze nem használtam ki a rendelkezésemre álló időt. Kicsit még szörfözök a neten, ám hamarosan elunom. Ideje visszamenni a szállodába. Nem mintha bárki is hiányolna – ma szabadnapunk van, és a mobilom is itt pihen a zsebemben, igaz, eddig nem csörrent meg. Kimegyek az utcára, és futni kezdek. Bár nem tudom pontosan, hol vagyok, azért egész jól elnavigálok. Az aszfalttól és a forgalomtól eltekintve teljesen olyan, mintha otthon rónám a köröket. Sehol egy domb vagy akár egy emelkedő.

Ahogy futok, a szemem sarkából kiszúrok egy jó nőt a túloldalon. Olyan érzésem támad, mintha már láttam volna azelőtt. Elhessegetem a gondolatot, elvégre nem egy James Bond filmben vagyok. Senki se szegődik a nyomomba, arra meg végképp kár lenne számítani, hogy sportos bombázókat állítanak rám.

A nő előbb ér a következő kereszteződéshez. Épp akkor vált a lámpa. Átszalad a zebrán, és olyan húsz-harminc méterrel előttem folytatja a futást. Óhatatlanul is gyorsítok a tempón. Nem tudom, megérzi-e, vagy csak most gyújtja be a rakétákat, de ő is nagyobb sebességre kapcsol. Felpörgetem, most már tudatosan is csökkenteni akarom a távolságot. Ahogy egyre közelebb érek, meg kell állapítanom, hogy elképesztően jó alakja van. Minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban belefeledkezem a látványba. A haja, a combja, a dereka, a feneke… hirtelen rádöbbenek, miért olyan ismerős.

Szilvia.

Belehúzok, míg fej-fej mellé nem kerülünk. Nem vesz észre, fülhallgató van rajta, feje ütemesen bólogat a zene ritmusára. Jó pár métert futunk egymás mellett, míg odapislant rám. Elkerekedik a szeme. Elmosolyodik.

– Mi van, Geri? – kiáltja teli torokból.

Eltart pár másodpercig, amíg rájövök, hogy a fülében harsogó zenekart próbálja túlüvölteni.

– Futok! – üvöltöm vissza.

– Mi van?

– Futok! – ismétlem meg.

Összevonja a szemöldökét, azután kapcsol, leveszi fejéről a fülhallgatót és a nyakába akasztja.

– A finisben vagy? – kérdezi.

Bólintok. Nagyon jól emlékszem, mennyire képes megpörgetni a végét. Úgy döntök, nem pazarlom fecsegésre a levegőt, mostantól csak a légzésemre figyelek. Szótlanul futunk egymás mellett.

– Látom, tanultál – biccent felém Szilvia mosolyogva két sarokkal később. – Mi legyen? Visszamegyünk a szállodába, vagy reggelizünk itt?

Mégiscsak sikerül kizökkentenie a ritmusomból. Csaknem összeakad a lábam. Persze, bíztam benne, hogy együtt futunk vissza, azonban álmomban se mertem remélni, hogy együtt reggelizünk.

– Reggelizzünk, persze! – vágom rá gyorsan, mielőtt meggondolná magát.

Felnevet:

– Akkor gyere! – kiáltja, és gyorsabb iramra vált. Mire észbe kapok, már több méterrel elhúz előttem. Rákapcsolok, hogy legalább ne szakadjak le teljesen. Közben reménykedem, hogy nincs túl messze a hely. Élénken emlékszem rá, milyen keményen rám vert legutóbb. Ha most is ennyire felpörgeti a tempót, jó esélyem van rá, hogy szem elől veszítsem. Ezt nagyon nem szeretném, úgyhogy kipréselek magamból minden energiát. Tekintetem szélben lobogó hajára tapad.

Szerencsére nem tart soká a rohanás. Szilvia úgy százötven méterrel később befordul a sarkon, és benyit egy kis üvegajtón. Követem. Ahogy belépek, halk csengés jelzi, új vendég érkezett. Kávéillat csapja meg az orromat. Körülnézek a szűk helyiségben. Ez bizony nem az Oberlaa. Munkásemberek ülnek a kis asztaloknál. Az első pillanatban kicsit aggódtam, hogy kinéznek, ha szabadidőruhában ülünk be, de fölöslegesen paráztam. Itt egyáltalán nem lógunk ki.

(Folyt. köv.)

Tudom, hogy Markóra, Stefire, Kálmánra vagy Nataliára ugyanúgy számíthatok. A felsősök az ellenségeink. Markónak keserves lehetett megtanulni, hogy rajta keresztül húztak csőbe bennünket, de ez olyan lecke, amit nem felejt el az ember. Egy életre megtanultuk mindannyian, hova tartozunk, és kikre támaszkodhatunk.

Szükségem van egy kis magányra, hogy átgondoljam a történteket, úgyhogy ma reggel leszakadok a többiekről. Céltalanul bolyongok a belvárosban: elég kicsi ahhoz, hogy ismerős legyen, azonban nem járok itt olyan gyakran, hogy ne esne jól felfedeznem újra meg újra. Kinézek magamnak egy közel három kilométeres útvonalat. Futás közben végigpörgetem magamban az elmúlt napok eseményeit. Azon filózok, hol és mit szúrtam el. Nem mondhatnám, hogy rövid a lista. Időrendben visszafelé görgetem az eseményeket. Úgy tűnik, egyik a másikra épül, kikerülhetetlenül, míg végül eljutottunk oda, hogy Jovan összefogott ellenünk az alsósokkal. Ha innen nézem, mindennek én vagyok az oka. Ugyanakkor azt a feladatot kaptam, hogy szerezzem meg a mobilt Jovanék szobájából. Nem mondhattam nemet. Vannak helyzetek, amikor az ember nem gondolkozik, hanem cselekszik. Túl sok minden forgott kockán. Átvillan a fejemen, ha Barna nem sérül meg, vajon belemegyek-e ebbe a helyzetbe? Vajon akkor is elfogadom Misi bá’ ajánlatát? Egyáltalán: sor került volna rá? Fogas kérdés. Az énvédő mechanizmusom természetesen teli torokból azt üvölti, nem. Ha viszont kikapcsolom a bensőmben tiltakozó hangot, már nem ilyen egyértelmű a válasz. Lépéseim hangja ütemesen kopog. Igen-nem. Igen-nem. Képtelen vagyok dönteni. Csak, amikor visszafordulok a szálloda felé, jövök rá, hogy valójában nem ez a kérdés. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Akárhogy alakul, ezzel már örökre együtt kell élni.

De mindez valójában nem érdekes. Amikor erre rájövök, hirtelen lekerül a vállamról a súly. Megkönnyebbülten szaladok tovább. Bármi történt, az csupán egy új helyzet, ami elsüllyed majd a többi pillanattal. Kiindulópont, és rajtam áll, merre indulok tovább. Elönt a megkönnyebbülés. Csak később jövök rá, hogy valójában nem önmagammal vitatkoztam. Mindvégig Izanagi szan hangja szólt a fejemben. Ekkor ráébredek, miért jöttem el idáig. Nem csupán azért, hogy egyedül legyek. A magam álláspontját ugyanolyan jól ismerem, mint a többiekét, akik elől megszöktem. Nem, valójában nem magányra vágytam, hanem arra, hogy alaposan átrágjam valakivel a helyzetet. Valakivel, akiben megbízom. Valakivel, aki képben van. Azzal a valakivel, aki feltehetőleg most is ott ül a gépe előtt, és szörfözik a neten, mivel nem tehet mást.

Oda van szögezve a laptopja elé.

Megcélzom a legközelebbi netcafét. Pofátlanul drága a magyarországi árakhoz mérten, de valójában nem számít. Szükségem van egy szabad gépre. Kifizetek két órát, és bőséges reggelit rendelek hozzá. Felmegyek a tumblr.com-ra, és megnézem Barna legutóbbi üzenetét. Pár adat a PASTRUJNO-val kapcsolatban, azon túl semmi lényeges. Mindegy, valójában nem emiatt jöttem. Bejelentkezem a Pesten nyitott gmail-es fiókomba, és megnézem fent van-e. Zöld pont villog a neve mellett. Bepötyögök egy hellót, és megvárom, reagál-e rá. Amint visszajelez, kiszállok, és visszamegyek a tumblr.com-ra. Mostantól a megbeszélt kód szerint cikázunk a fórumok között. Beszámolok neki az elmúlt két nap eseményeiről.

„Mozgalmas éjszakátok volt?”, kérdezi hatalmas szmájlirengeteg közepette. Nem mondom, lehetne kicsit együttérzőbb, de alapvetően nem amiatt jöttem, hogy kizokogjam magamat a vállán.

„Aha”, felelem szűkszavúan.

„Szar ügy.”

Ott a pont.

Témát váltok, visszaterelem a szót a PASTRUJNO-ra. Összefoglalom a Kelemen Zsolttól hallottakat, azután felteszem Barnának a kérdést: vajon mi köze lehet mindennek Alexhez, a gyógyszerészeti kongresszusokhoz, vagy Palotás Kristóf halálához. Rövid ideig hallgat, azután megjelenik a válasz: „Passz.”

Jelzem, nem erre vártam. A legkínosabb, hogy itt motoszkál bennem a megoldás, csak sehogy se tudom előcsalogatni. Reméltem, Barnának bevillan. Még locsogunk pár percet, arról, hogy mi van vele. Lehetetlen nem érezni, hogy napról-napra nő kettőnk élete közt a szakadék. Ő egyre inkább beilleszkedik a kórház világába. Gyógytorna, rehab, folyamatos kontroll-vizsgálatok. Nem árul el túl sokat a mindennapjairól, ám ami átjön, az elég lelombozó. Ismerem Barnát, sose adja fel, azonban attól tartok, ezt a küzdelmet nem nyerheti meg. Ráadásul az utóbbi hónapokban a mi életünk is fenekestül felfordult. Ha holnap visszatérne, idegenül érezné magát. Natalia megjelenése mindent átrendezett. Mások a viszonyok, és mi magunk is megváltoztunk. Ugyanakkor kettőnk virtuális világában egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Úgy érzem, elmosódott bennem Barna alakja, és azt hiszem, ő is így lehet velem. Pársoros üzenetekké váltunk, a monitoron megjelenő betűk halmazává. Fogalmam sincs, megtalálnánk-e a régi hangot a való életben, azonban tudom, itt a neten bármikor, bármivel fordulhatok hozzá. Nem számít, összekaptam-e a többiekkel, szenyóznak-e Jovanék, mennyire nyuvasztanak a tanáraink. Barnára mindig számíthatok. Nem a régi, kimért, mindent hidegen mérlegelő Barnára, hanem erre a srácra, itt a világháló túlfelén. A távolság hozott össze bennünket.

(Folyt. köv.)

Az a baj, hogy logikusan hangzik, amit mond. Miközben hallgatom, egyre inkább érzem, talán elszúrtunk valamit. Lehet, hogy végtelen kitartással evezünk olyan irányba, ahol semmi sincs? Csakhogy mindezzel szemben áll az adatok tömege. Minden, amit kiindulásként kaptunk, és minden, amit azóta megtudtunk, erre lök bennünket. Tények állnak szemben a spekulációval. Igaz, végtelenül logikus elmélettel, de akkor is, csupán egy elmélettel. Úgy döntök, nem megyek bele ebbe a játékba, hanem maradok az eredeti vágányon.

– Szóval mit tudsz a PASTRUJNO-ról? – teszem fel a kérdést, immár sokadszor.

Felsóhajt, és a kezemben tartott prospektusra bök.

– Hát, alapvetően kb. annyit, mint ti – válaszolja. – Sőt, ha elég alaposan átböngésztétek ezeket a szórólapokat, könnyen lehet, hogy leköröztök. Mint mondtam, a PASTRUJNO viszonylag friss szereplő ezen a piacon. Még az se biztos, hogy hosszú távon meg tudnak kapaszkodni itt. Persze az ő hátterükkel szinte kizárt, hogy ne sikerüljön. Ráadásul éhesek. Nagyon éhesek. És…

Ismét elhallgat. Fanyarul elmosolyodik és megrázza a fejét. Pedig most kezd érdekes lenni, amit mond.

– És? – teszem fel a kérdést nyomatékkal. Nem akarom, hogy másra terelődjön a szó. Érzem, hogy ez a dolog lényeges lehet.

Nem felel azonnal. Amikor megszólal, óvatosan latolgatja minden egyes szavát:

– Igazából semmi. Mármint semmi konkrétum. Valójában nem megfogható, csak ha az ember már évek óta nyomul a szakmában, lejön, amikor gond van valamivel. Márpedig a PASTRUJNO gázos. És ne kérdezzétek, hogy miért. Inkább afféle homályos benyomás. Talán az, hogy már rendesen benne vannak egy sor más ágazatban. Nem arról van szó, hogy ne lenne logikus, hogy megkísérelnek betörni erre a terepre. A vállalati védelemben rengeteg pénz van. Inkább az a meglepő, hogy milyen gyorsan sikerült gyökeret verniük.

– Erre gondoltál, amikor azt mondtad, éhesek? – akasztja meg Stefi.

A legszívesebben pofán vágnám. Szerencsére Zsolt nem zökken ki. Bólint a kérdésre.

– Két év alatt szinte teljesen befúrták magukat a piacra. Találtak egy addig még kiaknázatlan piaci szegmenst: ők a konditermek, sportközpontok védelmére szakosodtak, ami eddig még senkinek se jutott eszébe. Elvégre ki olyan hülye, hogy bemenne balhézni egy rakat izomember közé? A PASTRUJNO mégis villámgyorsan meggyőzte az érintetteket, kössenek velük üzletet. – Felemeli a kezét, mielőtt bármit is mondhatnánk. – Nem, ne gondoljatok a klasszikus védelmi pénzes bulira. Már a huszonegyedik században vagyunk. Ha egy külföldi nekiállna gengszterkedni Európában, villámgyorsan rács mögött találná magát. Kizárt, hogy erről lenne szó. Mégis, a PASTRUJNO emberei ott vannak szinte az összes edzőteremben. A legtöbb helyen ők állnak a pult mögött. Nem afganisztáni veteránok. A legtöbbször fiatal srácok, vagy csajok, mint ti. Bevándorlók. Harmadik-negyedik generációs törökök, bosnyákok, esetleg kelet-európaiak. Persze, mindez teljesen legális. Csakhogy a sportban hatalmas pénzek mozognak. Legális, de nem száz százalékig legális összegek. Sose láttam adóellenőrt, aki bement volna egy sportközpontba. Én edzőteremben még nem kaptam számlát. És ahol nem kérik számon a szabályokat, ott előbb-utóbb felpuhulnak a keretek. A PASTRUJNO ebben a közegben tudta megvetni a lábát, ami azért több mint figyelemreméltó. A másik terület, amire ráálltak, az adatvédelem. Csakhogy ez megint kétélű dolog. A sikeres elhárítás titka, hogy képben legyél. Tudnod kell az ellenfelek minden rezdüléséről. Ha van homályos mezsgye a vállalati védelemben, hát ez az.

Megköszönjük a segítséget, és elbúcsúzunk. Kicsit még ténfergünk a végtelen csarnokban, de nem sikerül rákattannunk a hely ritmusára. Amire kíváncsiak voltunk, megtudtuk, sőt talán még többet is. Míg visszamegyünk a szállodába, szótlanul forgatom magamban az új információkat. Még nem tudom, mi köze lehet mindennek Alexhez, Palotás Kristófhoz, vagy a gyógyszerészeti konferenciához, azonban egyre biztosabb vagyok benne, hogy lassacskán összeáll a kép.

Március 15.

A nemzeti ünnepet gyakorlatilag Bécsben töltjük. Az utóbbi öt évben mindig külföldön vagyunk ezekben a napokban. Igaz, előtte se kerítettünk túl nagy feneket a dolognak. Március 15-én mindenki kokárdával jár, ám sose rendezünk műsort vagy ilyesmit. Ahogy Misi bá’ mondta egyszer: a ’48-as forradalommal és a szabadságharccal kapcsolatos tényeket történelem órán tessék megtanulni, és nem az iskolai ünnepély során. Ami azt illeti, Dani bá’ mindent megtett, hogy ezen a téren is biztos tudással rendelkezzünk. Különös gondot fordított rá, hogy belénk verje a nemzetiségi mozgalmak történetét.

„Ahhoz, hogy esélyetek legyen bármit is csinálni ebben a régióban, meg kell tanulnotok a másik fejével gondolkozni”, emelte magasba a mutatóujját. Ilyenkor mindig Szun cu jut az eszembe: aki a helyzet pontos ismerete nélkül bocsátkozik harcba, az veszíteni fog.

Az itt élő valamennyi nép szemszögéből nézve tanuljuk a történelmet. Nincs túl nehéz dolgunk. Össze vagyunk zárva: magyarok, szerbek, szlovákok, románok. Azt gyorsan megtanultuk, hogy ne a kulturális gyökereinkbe kapaszkodjunk. Az Alapítványnál csupán két dolog számít, az itt megszerzett tudás, és az egymásba vetett feltétlen bizalom. 

(Folyt. köv.)

– De hát ez egy nyilvános expo, nem? – kérdezi Stefi értetlenül. – Bejegyzett cégek vesznek részt ezen a hivatalos rendezvényen. Sok szeretettel várják az érdeklődőket. Vagy ha nem, akkor minek az egész felhajtás?

Kelemen Zsolt elmosolyodik.

– Persze, ez legális üzlet – sóhajtja. – Csak ezzel együtt az élet egyik olyan területe, ahol egy idő után könnyen elmosódik a határ törvényes és törvénytelen között. A biztonságtechnika nincs szem előtt. Ebben az iparágban árnyékban dolgoznak az emberek, és nagyon nem szeretnének reflektorfénybe kerülni. Itt hatalmas pénzek mozognak azért, hogy még nagyobb pénzeket védjenek. Egy bizonyos összeg fölött pedig már nem számít az emberélet. – Megcsóválja a fejét. – Az az igazság, hogy még mindig alig hiszem el, hogy Misi bá’ ideküldött benneteket.

Felfogom, mi baja, de Stefinek adok igazat. Szerintem Zsolt kicsit túlspilázza a dolgot. Ugyanakkor láthatóan benne van a témában, ezért úgy döntök, visszakanyarodom az eredeti kérdésre.

– Szóval úgy tűnik, hogy a PASTRUJNO-nak köze van az idei feladatunkhoz – mondom. – Tudsz valamit erről a cégről, ami érdekes lehet?

Szárazon fölnevet.

– Te aztán nem adod föl, igaz? Hát, ahhoz, hogy érdemben tudjak válaszolni, tudnom kéne, mi a feladat.

Nem válaszolok. Most megfogott: alapvető tétel, hogy sose beszélünk kívülállóknak az Alapítvány ügyeiről. Márpedig akárhogyan tekerem is a dolgot, Kelemen Zsolt már végzett, azaz nem tekinthető az Alapítvány diákjának. Még akkor sem, ha különben száz szállal kötődik az intézményhez. Látom a többieken, hogy ők is ugyanezzel a dilemmával küszködnek. Még Natalia se szólal meg, pedig közülünk ő érzi magára nézve a legkevésbé kötelezőnek az intézmény szabályait.

– Csináljuk másképpen – javasom. – Mondj el mindent, amit tudsz a cégről, és mi majd elraktározzuk a számunkra lényeges adatokat. Ha meg valami különösen érdekel, úgyis rákérdezek.

– Szerinted nincs jobb dolgom, mint kiselőadást tartani négy kölyöknek? – horkan fel Zsolt. Azután legyint: – Na jó, most az egyszer. De nehogy azt higgyétek, hogy rendszer lesz belőle.

Egymásra vigyorgunk. Egyre jobban tetszik a fickó.

– Tulajdonképpen nem tudok túl sokat – kezdi el. – A PASTRUJNO viszonylag új cég ezen a területen. Legalábbis itt Európában az. Állítólag valami afganisztáni veterán a feje. Ha ez igaz, akkor alapból értenie kell a biztonságtechnikához. Egyébként ők nem annyira szoftverfejlesztéssel, mint inkább vagyon-, objektum- és személyvédelemmel foglalkoznak, tehát az iparág klasszikus területeivel. Hogy ezen belül milyen a hírszerző, elhárító és elemző profiljuk, arról fogalmam sincsen. Nekem megvan a magam szűk szakterülete, és nemigen ártom bele magam mások dolgába. Az információ hatalom, de csak akkor, ha tudod a módját, hogyan használd fel. Mint már említettem, egy adott pénzügyi tartományban már egyáltalán nem számít az emberélet. Én ezen a körön kívül tartom magamat.

– Szóval szerinted a PASTRUJNO-nak gázos ügyletei vannak?

– Én ezt egy szóval se állítottam – emeli fel a kezét Zsolt. – Csupán annyi az egész, hogy még véletlenül se ütöm az orrom mások ügyeibe. És biztosra veszem, hogy annak se örül senki, ha egy csapat kölyök kezd el szaglászni körülötte.

– Az Alapítványnál végzettek közül nem dolgozik valaki a PASTRUJNO-nál? – vág közbe váratlanul Natalia.

Zsolt megakad egy pillanatra.

– Nem hiszem – feleli lassan. – Rendszerint tudunk egymásról. Legfeljebb külsősként dolgozhat valaki nekik.

– Ez mit takar? – kérdezi Marko.

– Mármint, hogy külsősként dolgoznak nekik?

– Igen.

– A biztonságtechnika eléggé összetett dolog – magyarázza Zsolt. – Számtalan részterülete van, és mindegyik egy-egy önálló szakma, mint az objektumok védelme, a készpénzlogisztika, vagy a számítógépes adatok védelme, hogy néhány példát említsek. Nincs olyan cég, amelyik mindenben egyaránt otthon lenne. Ha megnyernek egy tendert, bizonyos részmunkákat egészen biztosan nem ők végeznek el. A piacon látszólag kemény a verseny, azonban ha jobban megvakarjuk, kiderül, hogy csupán néhány nagy érdekcsoport torzsalkodásáról van szó. Nemegyszer előfordul, hogy bizonyos esetekben egy cég olyan lépésekre kényszerül, amelyeket nem vállalhat fel. Ilyenkor külsősöket kér fel a probléma elhárítására. Ezek az esetek természetesen hétpecsétes titoknak számítanak. De mint már mondtam, a diszkréció alapvető feltétel ebben a szakmában. Épp ezért nem hiszem, hogy jó irányba kapirgáltok. Bármerre indultok, falakba fogtok ütközni.

(Folyt. köv.)

A kezdők számára örök kérdés, mi hatékonyabb egy utcai helyzetben: a küzdősport, a hagyományos harcművészetek, esetleg az önvédelemre szakosodott modern rendszerek. Azt hiszem, a választ mindenki megtalálja néhány év edzés után. Az más kérdés, hogy ha valakinek nem a megélhetése függ a dologtól, nemigen éri meg azért edzésre járni, hogy adott esetben meg tudja védeni magát. A legtöbben életükben talán kétszer-háromszor kerülnek éles helyzetbe. Ha ezt összevetjük azzal, hogy hosszú éveken át hetente többször összevereti magát az ember, nem igazán ár-érték arányos a dolog. Persze a legtöbb harcművész számára csak kellemes hozadéka a tengernyi edzésnek, hogy amikor pofozkodásra kerül a sor, nem feltétlen ő kerül a földre.

A muay thai a leghatékonyabb rendszerek közé tartozik, ahogyan az ökölvívás is. Küzdelemcentrikus felfogása miatt az mma egyik alapköve, ami azért jelez valamit. Természetesen a muay thai legalább olyan színes legendákkal rendelkezik, mint a kung fu vagy a karate. Emiatt sokan kíváncsiak az ősi technikákra, amelyeket még a harctéren gyakoroltak.

A ránk maradt tekercsek nem mindig tükrözik a valóságot. Az, hogy egy rendszert lejegyeztek, az még nem feltétlen jelzi azt, hogy valóban hatékony iskoláról volt szó. A technikák pontos kivitelezését elég nehéz pontosan rekonstruálni a rajzok alapján, hiszen az élő stílusoknál is látjuk, mennyire megváltoztak az utóbbi száz év során. Azt végképp nem lehet tudni, melyek voltak az alkalmazott technikák, és melyek a rávezető gyakorlatok – bár azért némi harcművészeti gyakorlattal mindenkinek van rá ötlete. Tegyük hozzá, hogy minden harcmodort csak a maga korában érdemes értékelni, hiszen minden korszaknak megvan a maga jellegzetes stílusa, amihez alkalmazkodni kell.

Az ősi muay thai technikák akkor is jelentősen eltérnek a ringben alkalmazott fogásoktól, ha számtalan olyan megoldást láthatunk a kötelek között, amit a régi iskolák anyagát tartalmazó tekercsek is ábrázolnak (00:010, 00:12, 00:21, 00:24). A fegyveres technikákat persze itt is csak a hagyományőrzők gyakorolják (00:39), viszont az ősi pusztakezes fogásokat kevésbé szertartásosan mutatják be, mint a japán mesterek. A muay thai rávezető gyakorlatai (01:09) is sok esetben megőrizték a harci alkalmazást.

Bár a hagyományos muay thai inkább a jujutsuval, mint a mai küzdősportokkal rokon, azért a földreviteleket (01:30, 01:44, 01:57, 02:10, 02:19, 02:38, 03:06, 03:22), feszítéseket (02:07, 02:22) mindig reális küzdelemmel (01:24, 01:43, 02:33) vezetik fel. Természetesen van jó néhány akrobatikus elem is (02:02, 02:56), de ezeket valahogy nemigen szokták eladni a ringben. Persze tudjuk, hogy kellő fizikai fölény esetén nemigen van kivitelezhetetlen technika, de az az igazság, hogy ha a másik nem akarja, még a legletisztultabb kombinációkat se könnyű végrehajtani. A muay thai attól hatékony, hogy küzdelemben gondolkozik, és emiatt nagyon gyakorlatias módon jut el oda, hogy bevigye a döntő találatokat.