MAGAMRÓL

Szabados Tamás vagyok, 4. danos ninjutsu oktató. 2008-ban alapítottam és azóta vezetem a MAFC Ninjutsu szakosztályát. Amikor testnevelést kezdtem tanítani a BME-n, szembesültem azzal, hogy a testnevelés órák semmilyen módon sem illeszkednek az egyetem tananyagába. Ezért úgy állítottam össze az óráim anyagát, hogy segítsék a mérnökképzést, és összhangban legyenek a modern európai iskolarendszer anyagával, oktatási-, nevelési céljaival és módszereivel. Szabadidő szakosztály vagyunk, nem versenyzünk. Ezen az oldalon a harcművészettel, harcművészet oktatással kapcsolatos tapasztalataimról, gondolataimról olvashattok. A honlapunk: http://modernninjutsu.eu/

Friss topikok

A SIEBENKREUZ ALAPÍTVÁNY 89.

2011.08.12. 07:00 Napi Maflás

 

– Szerintem menjünk oda – javasolja Natalia.

– Na, persze – horkan fel gúnyosan Stefi.

– Miért, van jobb ötleted? – néz a szemébe Marko.

– És mit mondasz neki? – húzza el a száját Stefi. – Hogy volt egy egész jó elméletünk a PASTRUJNO-val kapcsolatban, de nem jött be?

– Szerintem mondjuk az igazat – felelem Marko helyett.

– Megőrültél?

– Nem a teljes igazságot – csillapítom a kedélyeket. – Viszont annyit elmondhatunk neki, hogy mi is az Alapítványnál tanulunk, és hogy felismertük a tablóról.

Hallgatnak. Mivel senki se tud jobbat, megindulok a fickó felé. Elvégre én ismertem fel. Megérzi a rá irányuló figyelmet, és felém fordul. Látom rajta, gőze sincs, ki vagyok, mit akarhatok. Arcára kiül az ügynökök jellegzetesen szívélyes, az érdeklődőknek szóló mosolya.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Segíthetek?

– Igazából csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem a Siebenkreuz Alapítványnál végezte a középiskolát? – vágok a közepébe, mellőzve a szokásos udvariassági köröket.

Fennakad a szeme.

– Talált, süllyedt – válaszolja. Azután összeszűkül a pupillája: – Honnan tudod?

– Tudtam! – kiáltok fel felelet helyett. – Mi is oda járunk – teszem hozzá magyarázatképpen. – Megismertem a végzős tablóképről.

– Kelemen Zsolt – nyújt váratlanul kezet, és miközben kezet rázunk, megváltozik a mosolya: – Hagyd a fenébe ezt a magázódást. – A többiek felé int a fejével: – Ők a csoporttársaid?

– Igen.

– És a kiscsajt hol szedtétek össze?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Ő is a csapat tagja.

Meghökkenve néz rám.

– Hát… hallottam a srácoktól, hogy állítólag egy vegyes csapat is van, de nem akartam elhinni. Tényleg ti lennétek azok?

Odahívom a többieket. Lefutjuk az ilyenkor szokásos köröket: mindenki bemutatkozik, Zsolt nosztalgiázik egy sort. Türelmesen hallgatjuk, mert egyfelől valóban jól sztorizik, és ezeket a történeteket még senkitől se hallottuk, másfelől azért, mert mindannyian tudjuk, milyen szerencsénk van, hogy sikerült nyelvet fognunk.

– Amúgy mit kerestek itt? – szegezi nekünk a kérdést, amikor végre befejezi.

Latolgatom a választ, és úgy döntök, nem próbálok összeütni valami fedőtörténetet. Ha rájön, hogy meg akarom vezetni, valószínűleg jóval kevésbé lesz segítőkész. Az őszinteség eddig bejött, és bevált recepten sose változtatok.

– A szakmai gyakorlat miatt jöttünk ki – felelem. – Úgy tűnik, az idei feladatnak köze van a vállalati biztonságtechnikához.

 

 

Egy szemvillanás alatt lehull róla a szívélyes mosoly.

– Nem vagytok túl fiatalok ahhoz, hogy felsősök legyetek? – kérdez vissza.

– Dehogynem. Ennek ellenére mi is beszállhattunk a játszmába.

Megcsóválja a fejét. Látom rajta, hiszi is meg nem is.

– Egyre cifrább – morogja mintegy magának. – Koedukált csoport, ráadásul részt vesznek a szakmai gyakorlatban is…

– Misi bá’ rángatott bele a dologba – árulom el.

– Tényleg? Még mindig ugyanúgy sántikál, mint régen? – vált témát hirtelen a srác.

Zavartan nézünk egymásra.

– Régen sántított? – kérdezi Marko elképedve. – Mióta ismerem, kutya baja…

Kelemen Zsolt fölnevet.

– Rendben van – mondja vidáman, és megveregeti Marko vállát. – Már azt hittem, hogy valakik meg akarnak vezetni. Szóval miért is vagytok itt?

Utálom, amikor ismételni kell magamat.

– Úgy tűnik, a szakmai gyakorlatnak köze van a vállalati védelemhez.

– Jó, ezt már mondtad – legyint. – De konkrétan mi az?

Önkéntelenül is egymásra nézünk a többiekkel. Nem mondhatjuk, hogy mostohán bánik velünk a szerencse.

– Igazából az egyik cégről van szó – válaszolom. – A PASTRUJNO-ról. Talán már hallottál róla.

– Srácok, ez nem játék – mondja. – Azt hittem, valami általános dologra vagytok kíváncsiak… struktúrára, módszertanra, ilyesmire. Esetleg valami technikai megoldásra. Viszont bizonyos cégek ügyei után kutatni… nos, nem egészséges.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Folyt. köv.)

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: regény a siebenkreuz alapítvány

A SIEBENKREUZ ALAPÍTVÁNY 88.

2011.08.11. 07:00 Napi Maflás

Egyfelől jól esik, hogy Natalia a csapattal maradt, másfelől van egy kis rossz érzésem. Ő megúszta, és most velünk van. Kicsit olyan, mintha tudta volna, mi lesz, és ellenőrizné, mit lépünk. Persze tudom, hogy hülyeség. Bőven elég lett volna, ha nem eszik a csokiból. A másik része pedig… Barna balesete nem Jovanéknak köszönhető. Erről jut eszembe, majd beszélnem kell a fiúval. Most, hogy kiszabadultunk a suliból, kicsit szabadabban kommunikálhatok vele.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Latolgatom a dolgokat, és rájövök, sokkal rosszabbul érintett volna, ha Natalia elmegy a többiekkel. Úgy érezném, cserbenhagyott. Persze fölösleges ezen rágódni, amikor itt van.

– Szóval most mi legyen? – kérdezi Natalia.

– Megnézzük, mi a helyzet Stefiékkel, és utána elhúzunk a vállalati védelemmel foglalkozó expóra – felelem.

– Komolyan mondod? – néz rám elkerekedő szemmel.

– Nézd, túl vagyok azon, hogy bármi is kijöjjön belőlem – magyarázom. – Mármint, ha nem viszek be semmit.

Bólint, jelezve, hogy megértette.

– Kapjuk össze magunkat – fordulok Markóhoz. – Menet közben felszedjük Stefiéket.

 

 

Pár perc múlva útrakészek vagyunk. Hiába: az Igor bá’val folytatott táborozásoknak megvan az eredménye: bárhol, bármikor két percen belül összecuccolunk. Stefi velünk tart, Kálmán viszont nem mer öt méternél messzebb távolodni a vécétől. Tekintve, hogy ő fogyasztotta el a csoki nagyját, megértem az aggodalmát.

 

 

Metróval megyünk ki az expóra. Alig negyven perc alatt odaérünk, pedig a külvárosban van. Megvesszük a belépőt, és bemegyünk. Az az igazság, hogy a dolgok többségével nem tudunk mit kezdeni. Pedig sok mindent tanultunk: Barna vagy Marko például minden további nélkül képes meghackelni egyszerűbb védelmi rendszereket. Valamennyien ki tudunk iktatni egy sor elektronikus riasztót, a védett objektumokba való észrevétlen behatolást pedig szinte állandóan gyakoroljuk. Eddig sose gondolkoztam azon, miért. Jó móka, élvezem. De ahogy itt járkálunk fel-alá a kiállítás standjainak szinte végtelennek tűnő rengetegében, felmerül bennem a kérdés, vajon miért. Igaz, itt azt is megtapasztaljuk, hogy a biztonságtechnika már fényévekkel előttünk jár. Egy modern intézménybe nem lehet hamis beléptető kártyával belógni – illetőleg bejutni lehet, azonban komolyabb adatokhoz legfeljebb a belső munkatársak tudnak hozzáférni. Vagy esetleg az, aki képes feltörni a számítógépes adatbázis védelmi rendszerét, ami valljuk be, nem valószínű.

 

 

Hosszas bolyongás után megtaláljuk a PASTRUJNO standját. Külsőre ugyanolyan, mint a többi. Veszünk a prospektusokból, illedelmesen végignézzük a kínálatot, mégse leszünk sokkal okosabbak. A személy- és vagyonvédelemtől, az ipari elektronikán át a szoftverekig terjed a cég kínálata, amibe sok minden belefér. Csalódott vagyok, noha igazából nem tudom, mire számítottam. Bár magam se hittem, hogy állig felfegyverzett, afganisztáni veteránokkal találkozom, meg kell állapítanom, elég gagyi módon oldották meg a cég képviseletét. A pult mögött álló hosztesz lányokat láthatóan csak a hétvégére vették fel. Betanultattak velük valami egyenszöveget, és annyi. Ami ezen túlmutat, arra nem tudnak válaszolni. Kedvesen ajánlgatják, hogy hívjam föl a cég ügyfélszolgálatát, számuk ott virít az összes prospektuson. Ugyanazok a címek, fax- és telefonszámok, amiket az internetről is ismerek.

Rövid kérdezősködés után feladom, és odébb ballagok. Nem szeretném felhívni magamra a figyelmet. Fogalmam sincs, van-e az oroszoknak bármiféle közük Palotás Kristóf halálához, de a magam részéről egyáltalán nem akarok a srác sorsára jutni.

 

 

Céltalanul ődöngök fel-alá. Ezért teljesen értelmetlen volt idejönni. Persze megpróbálhatnék beszélni a cég valamelyik képviselőjével, ám attól tartok, a magam tizenhét évével nem igazán tekintenének potenciális ügyfélnek.

– És most? – szegezi nekem a kérdést Stefi.

Nem válaszolok. Semmi kedvem beismerni a vereséget. Közben azon rágódom, mennyire összevágott minden: a PASTRUJNO szerepe ebben a történetben, az expo, a bécsi kirándulás. Csak éppen azt nem látom, ami összeköti őket. Valami nagyon nem kerek ebben a történetben.

– Odanézzetek! – mutat Marko egy arcra a tömegben.

Odapislantok. Határozottan ismerős valahonnan. Eltelik jó néhány másodperc, mire rájövök, hol láttam: a tanári folyosóján kifüggesztett tablók egyikén. Ahol Alexet és Palotás Kristófot is.

Még egy közös pont. Túl sok ahhoz, hogy véletlen legyen. Stefi és Natalia értetlenül néz ránk, nem értik, miért bámulunk úgy, mintha kísérletet látnánk. Pár szóban vázolom a helyzetet.

– Most mi lesz? – kérdezi Stefi.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Folyt. köv.)

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: regény a siebenkreuz alapítvány

A SIEBENKREUZ ALAPÍTVÁNY 87.

2011.08.10. 07:00 Napi Maflás

Nem megyünk le reggelizni. Nem csak azért, mert az étel gondolatára is összefacsarodnak a beleink, hanem mert képtelenek lennénk elviselni a többiek gúnyos pillantásait. Az az igazság, hogy Jovan hadművelete egyszerűen tökéletes volt: mindenben Szun cu útmutatásait követte. Először is szövetségest szerzett ellenünk, méghozzá olyan szövetségest, akit mi hangoltunk önmagunk ellen. Arra is rájött, hogyan tereltük el a figyelmüket Budapesten. Ezt követően sikerült teljesen elaltatnia a gyanúnkat. És ahogy megszervezte az egészet… a csőbe húzásunkhoz már jó előre tudnia kellett a bécsi útról, megszereznie a szálloda műszaki tervrajzát, előkészíteni az akciót. Mindeddig jókat röhögtem, amiért sikerült megfújnom a mobilt a szobájából, de a jövőben ezzel a haditettel nem nagyon büszkélkedem. A visszavágás kegyetlenül hatékonyra sikerült. Jovanék megmutatták, mennyivel előttünk járnak. Persze némi szerencsével mi is bevihetünk egy-egy találatot, de nagyon messze vagyunk attól, hogy egy ilyen összetett műveletet kiterveljünk és végrehajtsunk.

 

Nem tehetek róla, de valahol haragszom Markóra. Ő volt a gyenge láncszem. Ha nincs különleges viszonyban Jovannal, sose húznak csőbe. Persze tudom, ez csak félig igaz. Ha nincs Marko, másképp húztak volna csőbe. Jovan nem hagyhatta magán száradni, hogy egy alsóbb évfolyamos megvezesse. Ha innen nézem, nagyon nagy ökörség volt feltételezni, hogy Jovan valaha is békejobbot nyújt nekem. Mégis elhittem, mert el akartam hinni. Elaltattak, és elbíztam magam. Sokkal kellemesebb volt abba a hitbe ringatni magunkat, hogy meg lehet úszni a dolgot. Pedig az én döntésem volt, hogy elemelem a mobilt. Akkor jó poénnak tűnt. Egy darabig áltathattam magam azzal, hogy úgyse derül ki, de miután Bence elköpte a dolgot, tudnom kellett, hogy célkeresztben leszek. Jovan nem is csinált titkot belőle, és csak Alexnek köszönhettem, hogy megúsztam. Mégis ellustultam, mert… mert nem bírtam az állandó feszültséget. El akartam hinni, hogy Jovan lenyeli a békát, és békejobbot nyújt, csupán azért, mert nekem ez így kényelmes. Az egész pofára esés ebből következett. Én kezdtem a háborút, de belefáradtam. Pedig tudhattam volna, hogy nem én döntöm el, mikor lesz vége. Hirtelen bevillan Igor bá’, amint alkalmazott közelharcot tanít. Nem szokta kímélni az embereket. Minden technikát sérüléshatárig visz, és amikor a srácok a fájdalomtól üvöltve, kétségbeesett kopogással jelzik, hogy feladják, elbődül, hogy mindenki értse: Ne kopogj! Akkor van vége, amikor én befejeztem!

Azon töprengek, Jovan vajon miért éppen Bécsben csapott vissza. Nyilván, mert itt számítottam rá a legkevésbé. Azért ennél összetettebb a dolog. Nem csupán azért beszélt az együttműködésről, mert el akart altatni. Túl hosszan foglalkozott a témával, és ez elárulta. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy jó irányba tapogatóztam: nem véletlenül jöttünk Bécsbe, a mostani kirándulásnak köze van a játszmához is. És mi tehetné teljesebbé Jovan diadalát, mint az, hogy ezen a kulcsfontosságú helyen sikerül kiiktatnia minket a képből?

 

 

Fogalmam sincs, ők mire jutottak, azonban tudom, mi milyen irányba indultunk. Persze kérdés, hova visz ez az út, lényeges szál-e a történetben, vagy csak színezi a képet… mindenesetre ebbe akadtunk bele, ezt kíséreljük meg kibogozni. Míg ezen töprengek, rájövök, hogy a siker nem csupán felkészültség és tapasztalat, hanem nagyon sok esetben a szerencse dolga is. A tapasztalat inkább ahhoz kell, hogy az ember felismerje, lényegi momentumra bukkant, és ne hagyja elsikkadni a dolgot.

 

 

Tíz óra felé azért már sikerül összekapni magunkat. Megbízhatóan rendbe jöttem, pontosabban szólva teljesen kiürültem. Nem kívánom az ételt, ami szerencse: ha tombolnának a gyomorsavaim, bizonyára jóval keservesebb lenne.

A többiek elmentek a kiállításra. Mi négyen itt maradtunk. Ami azt illeti, nem nagyon bánom. Bécs nincs felkészülve a kelet-európai turisták rohamára. Az ilyen slágertárlatokon hatalmas a tumultus. Kíváncsi vagyok, mikor kapnak észbe és látják be, egészen más módon kell szervezniük az efféle rendezvényeket.

 

 

Kopognak az ajtón. Biztosan Stefiék, gondolom.

– Bújj be! – kiáltom.

Natalia óvakodik be a szobába.

– Hogy vagytok?

– Kösz, egész jól.

– Hallottam, mi történt.

Szuper. Erre vágytam leginkább. Vajon van valaki ebben a kurva szállodában, aki még nem tudja, mekkorát szívtunk? Esetleg még egy táviratot is küldtek az otthoniaknak? Azután kapcsolok.

– Hát te? – kérdezem. – Nem kéne a többiekkel lenned a tárlaton?

– Itt maradtam.

– Azt látom.

Natalia nagyon sóhajt.

– Azt mondtam, hogy én is rosszul vagyok – mondja. – Együtt voltunk az Oberlaában… szóval Szilvia csont nélkül bevette.

 

 

(Folyt. köv.)

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: regény a siebenkreuz alapítvány

A SIEBENKREUZ ALAPÍTVÁNY 86.

2011.08.09. 07:00 Napi Maflás

Jovan előrenyúl, és bekap egyet az asztalon heverő bonbonok közül.

– Jaj, bocs, hogy bunkó voltam, egyetek ti is – kínál, a tányérra mutatva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vacsora után vagyunk, de azért megkívánom. Sokat ehettem, mert nem esik igazán jól, a második után abbahagyom. A többiek is módjával csipegetnek, Kálmán viszont rendesen beleszabadul. Míg Jovan tovább magyaráz, fejtegeti az együttműködés előnyeit, Kálmán folyamatosan tömi magába a csokoládét. Legszívesebben rámordulnék, hagyja már abba: csak azért nem teszem, mert tudom, fölösleges lenne. Azért nagyon égő. Csaknem az egészet magába nyomja. Kicsit csodálkozom is, hogy Robi megállja megjegyzés nélkül, sőt, elnéző mosollyal figyeli. Jovan valószínűleg beleverte, hogy kussoljon, amíg megpróbál meggyúrni bennünket.

– Nos? – kérdezi Jovan, az órájára pislantva, amikor végre befejezi a győzködésünket. Legalább ötödször nézi meg, mennyi az idő. Mintha sietne valahova.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem tudom, mit válaszoljak. Továbbra sem tetszik a dolog, viszont nem akarok kategorikusan nemet mondani. Az utóbbi időben hallgatólagosan fegyverszünetet kötöttünk, és semmi kedvem kihúzni a gyufát azzal, hogy elütöm a felém nyújtott kezet.

– Még átgondoljuk – felelem.

Jovan furcsamód nem tűnik csalódottnak. Igazság szerint egy újabb nagy tirádára számítottam. Ehhez képest meglepően lazán fogadja az elutasítást.

– Persze, rágjátok csak át – mondja barátságosan. – Azután, ha sikerült dönteni, jelezzétek. Nem is tartalak fel benneteket…

A helyében én se nagyon tartóztatnám magunkat. Elköszönünk, és kilépünk a folyosóra.

–- Nos? – kérdezi Stefi, amikor kint vagyunk.

– Mint mondtam, átgondoljuk – válaszolom.

 

 

A liftnél egy tizedikes arc áll. Pont akkor ér fel a lift, amikor odaérünk. Eltéveszthetetlen szusszanással nyílik ki a fülke ajtaja.

– Menj csak – int Marko a kissrácnak.

– Á, még várok valakit – hárítja el a gyerek az ajánlatot.

Vállat vonok, és a belépek a fülkébe. Persze, csak két emelet lefelé, illenék gyalog menni, de lusta vagyok. Sokat kivett belőlem a mai nap, a vacsora is elnehezített, Jovan hosszas győzködése pedig felőrölte a maradék energiámat. Szeretnék végre elnyújtózni az ágyamon. Látom, a többiek is így vannak vele. Kálmán a legtürelmetlenebb.

– Csukódj már – sziszegi a liftajtónak, amikor mindannyian betömörülünk a fülkébe, és megnyomom a második emelet gombját.

 

 

Halk surranással záródik az ajtó, és aprót zökkenve indulunk lefelé. Pár másodperccel később, a fülke rándul, és megállunk. Egy tizedmásodpercre kialszik a villany, azután visszakapcsol, de jóval halványabb fénnyel. Vészvilágítás.

– Basszameg! – mordul fel Stefi. – Ezt nem hiszem el! Áramszünet.

Bennszorultunk. Csöndesen peregnek a percek. Remélem, viszonylag hamar kijavítják a hibát. Semmi kedvem éjfélig itt dekkolni.

– Szerintetek sokáig tart? – nyöszörgi elkínzott arccal Kálmán. Gyors pillantást vetek rá: láthatóan gyötri valami.

És akkor váratlanul összekattan a kép. Az asztalon heverő csokik. Jovan, ahogy folyton az óráját nézi. A tizedikes arc. A szemem sarkából láttam, ahogy előveszi a mobilját, miközben csukódik az ajtó. Most már tudom, ki ő. Ő hisztizte el tőlünk a narancslevet Budapesten. Azt a narancslevet, amibe a hashajtót tettük.

Imádkozom, legyen már vége. De sokáig tart az áramszünet. Legalábbis jóval tovább, mint szeretném.

 

 

Március 14.

Körülbelül negyedórát töltöttünk a liftben. A srácok még azelőtt megszüntették a hibát, hogy a szálloda személyzete észbe kapott volna. Az egész nem tartott sokáig, csak számunkra tűnt egy örökkévalóságnak. Amikor végre kiszabadultunk a fülkéből, apró léptekkel szaporáztunk a szobánk felé.

A modern szállodák komoly előnye, hogy minden szobához jár vécé. Hátránya, hogy csak egy. A vészhelyzetekre senki se gondolt. Ennek következtében az est hátralévő része azzal telik, hogy egymást lökdössük Markóval az ülőkéről. Csak hajnalra csitul annyira a helyzet, hogy el tudunk aludni. Ránk fér, mozgalmas éjszakánk volt. A szó legszorosabb értelmében.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Folyt. köv.)

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: regény a siebenkreuz alapítvány

A SIEBENKREUZ ALAPÍTVÁNY 85.

2011.08.08. 07:00 Napi Maflás

 

Átrendezték a szobájukat. A szemben lévő két falhoz húzták az ágyakat, és az egyik mellé tették a két széket. Ők az egyik ágyra és a székekre telepednek, mi velük szemben szorongunk egymáshoz préselődve, mint villanyvezetéken a verebek. Ha az volt a céljuk, hogy kellőképpen oldott állapotba kerülve tudjuk mérlegelni az ajánlatukat, nem jártak sikerrel.

 

 

– Gondolom, Marko elmondta, miért akarunk beszélni veletek? – kezdi Jovan.

Egyszerre bólintunk, mintha vezényszóra tennénk. Kezd nagyon hülye érzésem lenni.

– Tényleg, a kis pinát hol hagytátok? – vág közbe Robi.

Egy pillanatra elborul az agyam, de mielőtt bármit mondhatnék, Marko megelőz:

– Az orrát púderezi – feleli.

Robi és Pável értetlenül merednek rá, de Jovan szélesen elvigyorodik:

– Szóval rávettétek, hogy ne üsse az orrát a fiúk dolgába? – kérdezi kedélyesen.

 

 

– Valahogy úgy – mormogom.

– Nos, a szakmai gyakorlatról lenne szó – mondja Jovan, felvéve a beszélgetés előbb elejtett fonalát. – Tudjátok, hogy emiatt minden évben egymásnak ugranak a végzős évfolyamok. Az idén ti is belekóstoltatok, és szerintem egyetértünk abban, hogy valamennyiünknek rengeteg energiája megy el erre a játszmára.

 Végignéz rajtunk, mire ismét beindul a bólogató-reflex. Kicsit olyan, mintha rugóra járnék. Idegesít.

 

 

– Összedugtuk a fejünket a fiúkkal, és átgondoltuk a dolgot – folytatja. – Az az igazság, hogy nem tiltják a szabályok, hogy összefogjunk. Gondoljatok csak bele: ahelyett, hogy egymást ekéznénk, összerakhatnánk, amink van. Gondolom, ti is jutottatok már valamire.

Megszólal bennem a riasztócsengő.

– Miért, ti mire jutottatok? – kérdezek vissza kapásból.

Jovan arca elsötétül egy pillanatra. Talán egy századmásodpercig tart, utána ismét derűsen mosolyog, de nekem ennyi elég. Valami csavar van a buliban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Az az igazság, hogy nem sokra – válaszolja Jovan lefegyverző őszinteséggel. – Szerinted, ha a megoldás közelében járnánk, idehívtunk volna benneteket?

Akár meggyőző is lehetne, csakhogy túl tökéletes a pillanat. Az előbb villanásnyi időre kizökkent a szerepéből, és már nem tudok hinni neki. Persze logikus, amit mond, meg minden, azonban valahogy mégis disszonáns az egész. Nem tudom, talán az zavar, hogy annyira készségesen ismerte be a kudarcot.

– És mi van, ha mi viszont már a megoldás közelében vagyunk? – nézek végig rajtuk.

Ez láthatóan zavarba hozza őket. Egymásra pillantanak, azután gyorsan elkapják a tekintetüket.

– Tényleg? – hajol előre Bálint kíváncsian.

Nem veszek róla tudomást. Jovanra függesztem a tekintetem, és folytatom:

– Szóval ebben az esetben mi érdekünk fűződne az együttműködéshez?

Minden rezdülését figyelem. Nagyon fegyelmezi magát, de éppen ez árulja el: nem az, ahogyan megfeszül az álla, hanem az, ahogy egy szemvillanással később ellazítja magát. Meg akar vezetni bennünket. Nem tudom, mivel, miért, azonban ez a mostani beszélgetés nem a lehetséges együttműködésről, hanem valami másról szól. 

 

 

– Esetleg nem tesszük folyamatosan pokollá egymás életét? – néz keményen a szemem közé Jovan.

Nem kell magyaráznia. Értem, mire gondol.

– Hát… megfontolandó – válaszolom. Ha innen nézem, kétségkívül vannak előnyei a dolognak.

– Gondoljatok csak bele: még soha senki se próbálta így megoldani a szakmai gyakorlatot – üti tovább a vasat Jovan. – Történelmet írhatnánk: mi lehetnénk az elsők az Alapítvány történetében.

Érdekes, mostanában mindenki erre hajt, fut át az agyamon. Persze, igazságtalan vagyok. Mindannyian arra törekszünk, hogy nyomot hagyjunk az Alapítvány évkönyveiben. A legjobbak legyünk a legjobbak között. Jovan ajánlata több szempontból is vonzó, amellett logikusan hangzik. Mégis van bennem egy csöppnyi rossz érzés ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy azért, mert nem nekem jutott az eszembe?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Folyt. köv.)

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: regény a siebenkreuz alapítvány

A SIEBENKREUZ ALAPÍTVÁNY 84.

2011.08.07. 07:00 Napi Maflás

 – Bevállalom - mondom. - Félóra múlva az aulában.

Szeretem az Oberlaát, de megvannak a maga hátrányai. Például, hogy teli van vidékről a fővárosba felrándult osztrákokkal, akik hihetetlen intenzitással képesek utálni a magunkfajta társaságokat. Csöndesen, de kitartóan. Az az igazság, hogy kifejezetten bőszít a dolog. Cserébe egyáltalán nem veszek tudomást arról, hogy kinéznek, és a lehető legjobban érzem magam. Kálmán szerint ez már-már a perverzitás határát súrolja. Szerintem csak gerjedek a süteményükre és a kávéjukra.

 

 

Tisztességgel kinyaljuk magunkat a rendelkezésünkre álló fél órában. Még véletlenül se szeretnék szakadt kelet-európai turistának tűnni. Mikor lecsattogunk az aulába, látom, hogy Bécs Nataliára is hasonlóképpen hat. Ma meglepően visszafogottan öltözik, igaz, ebben talán az is közrejátszik, hogy még eléggé ott vannak az arcán a tegnapelőtti küzdelem nyomai. Mindenesetre hatalmas napszemüveget vett fel.

Kimegyünk az utcára, és megindulunk a kávéház felé. Nincs messze, a belváros amúgy se túl nagy. Bécs az undokabb arcát mutatja, esős, szeles, az ég szürke. Az Oberlaa nem okoz csalódást, a kiszolgálás korrekt, a kávé és a süti isteni, a törzsközönség fagyos, mint rendesen.

 

 

– Szóval mit is akarnak a felsősök pontosan? – fordul Natalia hozzám, amikor már csaknem végeztünk az evéssel.

– Nem a felsősök: Jovan – pontosít Marko. – Valamiféle együttműködést akar ajánlani.

– Miért? – faggatózik tovább Natalia.

Ezt, mondjuk, én sem értem, de meg kell vallanom, megnyugtat, hogy nem kell folyamatosan azon aggódnom, mikor rúgják szét a seggemet. Tudom, magánügy, de mindenkinek megvannak a maga szempontjai.

– Egyszer azt mondtad, korábban is voltak vegyes csoportok a szakmai gyakorlatokon, vagy nem? – kérdezi Stefi Nataliát. – Ez végül is ugyanaz.

– Nem egészen – feleli a lány.

– Hogyhogy? – értetlenkedik Kálmán.

Natalia elmosolyodik. Nem látom a szemét a napszemüveg mögött, de az az érzésem, hogy a távolba réved.

– Az más volt – feleli végül. Furán ellágyul a hangja. – Egészen más.

 

 

Összenézünk a srácokkal. Jó lenne kicsit többet tudni erről a játszmáról. Mondjuk annyit, amennyit a csajok is megosztanak egymással. Fura, de régen a szabályok betartása jelentette számomra a zsinórmértéket. Mindig azokhoz igazodtam. Most viszont úgy érzem, folyton korlátokba ütközöm. Kezdek a saját szabályaim szerint játszani, még akkor is, ha egyelőre magam se látom tisztán őket.

Talán Natalia miatt, aki ugyanezt csinálja. Mint most is. Számunkra a csapat az első. Mi mindent megosztunk egymással. Ő viszont néhány dolgot megtart magának, és nem is titkolja. Legalább annyira tartozik a „B”szárnyhoz, mint hozzánk. Mégis maradéktalanul megbízom benne.

– Most nem értem, mit görcsöltök ezen – morogja Stefi. – Vacsora után úgyis megtudjuk, nem?

Felsóhajtok. Valahol igaza van. Ugyanakkor jó volna tudni, pontosan mire számítsunk. Ha nemet mondunk, kiújul az ellenségeskedés, ami a legkevésbé se hiányzik. Persze, épp az a szakmai gyakorlat lényege, hogy folyamatos nyomás alatt tartsuk egymást.

 

 

Szedelőzködünk, fizetünk, és visszasétálunk a szállodába. A vacsora bécsi mértékkel nem rossz, de azért visszasírom az otthoni konyhát. Jó, nem ért meglepetésként a dolog, ezért is ballagtunk át az Oberlaába. Amikor végzünk az evéssel, Jovan odaszól a szomszédos asztaltól:

– Húsz perc múlva, jó?

Bólintok. Visszamegyünk a szobánkba, emésztünk, azután fölszedjük Stefit és Kálmánt. Natalia úgy döntött, nem jön velünk. Amikor visszaértünk a szállodába, az orrára tolta a napszemüveget, és mélyen a szemembe nézett:

– A magam részéről kihagynám a ma esti szeánszot – mondta. – Jobb lesz, ha ezt egymás közt tárgyaljátok meg: fiúk a fiúkkal.

Még mindig elég kék a szeme alja.

– Jól van – feleltem zavartan.

Bekopogok Jovanék ajtaján, és választ se várva belépek a szobájukba. Ők már mind ott vannak.

– Pontos vagy – mosolyodik el Robi.

Nem tetszik a mosolya.

 

(Folyt. köv.)

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: regény a siebenkreuz alapítvány

A STÍLUS AZ EMBER

2011.08.06. 22:49 Napi Maflás

A mondás a harcművészetekre is igaz, ugyanakkor ebben a műfajban a fordítottja is megállja a helyét: minden harcművészet ott hagyja a lenyomatát azon, aki komolyan műveli. Bár rengetegszer elmondták már, hogy a versenysport megöli a harcművészetek sokszínűségét, ez azért nem egészen van így. Kétségtelen tény, hogy a ringben a küzdelem leszűkül az adott szabályrendszerben működő technikákra, de még a viszonylag kötött, K1-típusú versenyeken is jól látható, ki, milyen irányzat képviselőjeként lép a kötelek közé.

 

 

 

Az öklöző például akkor is alapvetően a kezéből fog élni (00:08, 00:55, 01:32), ha időközben megtanulta a rúgásokat is, ahogy egy kickboxert se fog senki karatésnak nézni (01:21, 02:50). Az mma-s harcmodort szintén nehéz lenne összetéveszteni bármi mással (01:55), még akkor is, ha a térdrúgás (01:13, 01:54) leginkább a muay thaira jellemző.

 

 

A mai válogatásban a thai boksz dominál, bár ezeket a mérkőzéseket K1 versenyeken vívták. Kétségtelen tény, hogy a muay thai versenyzőknek sok szempontból előnyt jelent a K1, még akkor is, ha le kell mondaniuk a rögzített térdrúgásokról, és a könyéktechnikákról – bár egy-egy könyökös azért ezeken az összecsapásokon is bevillan (01:39).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A stílusra jellemző robbanékonyság (00:11, 00:34, 01:02, 01:04, 01:43, 02:44), az állóképesség (00:21), illetve az, hogy szorult helyzetben is képesek fordítani (00:23, 00:45, 01:47), a K1-ben is rangot biztosított a muay thainak. És persze vannak azok a megoldások, amelyek kifejezetten a thaiföldi versenyzőkre jellemzők (02:20, 02:27, 03:03).

Nem mondom, hogy nincs némi tendencia ebben a válogatásban, de nem akarom azt sugallni, hogy a muay thai legyőzhetetlen lenne, viszont pörgős pillanatokat, és szép kiütéseket láthatunk.

 

 

 

 

 

 


 

 

1 komment

Címkék: thai ko k1 muay kick boksz

süti beállítások módosítása