– Szerintem menjünk oda – javasolja Natalia.
– Na, persze – horkan fel gúnyosan Stefi.
– Miért, van jobb ötleted? – néz a szemébe Marko.
– És mit mondasz neki? – húzza el a száját Stefi. – Hogy volt egy egész jó elméletünk a PASTRUJNO-val kapcsolatban, de nem jött be?
– Szerintem mondjuk az igazat – felelem Marko helyett.
– Megőrültél?
– Nem a teljes igazságot – csillapítom a kedélyeket. – Viszont annyit elmondhatunk neki, hogy mi is az Alapítványnál tanulunk, és hogy felismertük a tablóról.
Hallgatnak. Mivel senki se tud jobbat, megindulok a fickó felé. Elvégre én ismertem fel. Megérzi a rá irányuló figyelmet, és felém fordul. Látom rajta, gőze sincs, ki vagyok, mit akarhatok. Arcára kiül az ügynökök jellegzetesen szívélyes, az érdeklődőknek szóló mosolya.
– Segíthetek?
– Igazából csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem a Siebenkreuz Alapítványnál végezte a középiskolát? – vágok a közepébe, mellőzve a szokásos udvariassági köröket.
Fennakad a szeme.
– Talált, süllyedt – válaszolja. Azután összeszűkül a pupillája: – Honnan tudod?
– Tudtam! – kiáltok fel felelet helyett. – Mi is oda járunk – teszem hozzá magyarázatképpen. – Megismertem a végzős tablóképről.
– Kelemen Zsolt – nyújt váratlanul kezet, és miközben kezet rázunk, megváltozik a mosolya: – Hagyd a fenébe ezt a magázódást. – A többiek felé int a fejével: – Ők a csoporttársaid?
– Igen.
– És a kiscsajt hol szedtétek össze?
– Ő is a csapat tagja.
Meghökkenve néz rám.
– Hát… hallottam a srácoktól, hogy állítólag egy vegyes csapat is van, de nem akartam elhinni. Tényleg ti lennétek azok?
Odahívom a többieket. Lefutjuk az ilyenkor szokásos köröket: mindenki bemutatkozik, Zsolt nosztalgiázik egy sort. Türelmesen hallgatjuk, mert egyfelől valóban jól sztorizik, és ezeket a történeteket még senkitől se hallottuk, másfelől azért, mert mindannyian tudjuk, milyen szerencsénk van, hogy sikerült nyelvet fognunk.
– Amúgy mit kerestek itt? – szegezi nekünk a kérdést, amikor végre befejezi.
Latolgatom a választ, és úgy döntök, nem próbálok összeütni valami fedőtörténetet. Ha rájön, hogy meg akarom vezetni, valószínűleg jóval kevésbé lesz segítőkész. Az őszinteség eddig bejött, és bevált recepten sose változtatok.
– A szakmai gyakorlat miatt jöttünk ki – felelem. – Úgy tűnik, az idei feladatnak köze van a vállalati biztonságtechnikához.
Egy szemvillanás alatt lehull róla a szívélyes mosoly.
– Nem vagytok túl fiatalok ahhoz, hogy felsősök legyetek? – kérdez vissza.
– Dehogynem. Ennek ellenére mi is beszállhattunk a játszmába.
Megcsóválja a fejét. Látom rajta, hiszi is meg nem is.
– Egyre cifrább – morogja mintegy magának. – Koedukált csoport, ráadásul részt vesznek a szakmai gyakorlatban is…
– Misi bá’ rángatott bele a dologba – árulom el.
– Tényleg? Még mindig ugyanúgy sántikál, mint régen? – vált témát hirtelen a srác.
Zavartan nézünk egymásra.
– Régen sántított? – kérdezi Marko elképedve. – Mióta ismerem, kutya baja…
Kelemen Zsolt fölnevet.
– Rendben van – mondja vidáman, és megveregeti Marko vállát. – Már azt hittem, hogy valakik meg akarnak vezetni. Szóval miért is vagytok itt?
Utálom, amikor ismételni kell magamat.
– Úgy tűnik, a szakmai gyakorlatnak köze van a vállalati védelemhez.
– Jó, ezt már mondtad – legyint. – De konkrétan mi az?
Önkéntelenül is egymásra nézünk a többiekkel. Nem mondhatjuk, hogy mostohán bánik velünk a szerencse.
– Igazából az egyik cégről van szó – válaszolom. – A PASTRUJNO-ról. Talán már hallottál róla.
– Srácok, ez nem játék – mondja. – Azt hittem, valami általános dologra vagytok kíváncsiak… struktúrára, módszertanra, ilyesmire. Esetleg valami technikai megoldásra. Viszont bizonyos cégek ügyei után kutatni… nos, nem egészséges.
(Folyt. köv.)