Március 13.

Busszal érkezünk az osztrák fővárosba, ami mindig gondot jelent a napközbeni forgalomkorlátozás miatt. Illetve valójában nem is, jó a tömegközlekedés, csak sokadszorra állapítom meg, hogy a külföldi utakat illetően javíthatatlanul sznob vagyok: akkora bőröndöt húzok magam után, ami Nataliának is a becsületére válna. Bele se nagyon merek gondolni, hogy ő mekkora csomaggal érkezhetett.

Szeretem ezt a várost. Más, mint Budapest; élhetőbb, otthonosabb, nem olyan fésületlen, mint a magyar főváros. Bécs tényleg kávéillatú, de a Burg környéke – és főleg a Herkules kapu – inkább istállószagú, mint bármi más. A kávéillat enyhe, csak néha csapja meg az embert, a lóhúgy viszont eltéveszthetetlenül megül mindent. Maga a Burg: kaszárnya habbal, ahogy Barna fogalmazott. Egyesek nyöszörögnek, hogy itt csúnyák a nők, de tapasztalataim szerint Bécs teli van izgalmas, tizenéves lányokkal, és mind tud magyarul.

Most csak az impresszionista kiállításra jöttünk, ami azt jelenti, bőven van időnk kiugrani a vállalati védelemmel foglalkozó expóra is. Teljesen olyan érzésem van, mintha egy láthatatlan jó tündér teljesítené legtitkosabb kívánságaimat.

Az utazás most minden különösebb atrocitás nélkül telt. Hajnalban indultunk, úgyhogy a legtöbben elvackoltak az ülésen és aludtak, mi meg végképp nem kerestük a bajt. Csöndben beszélgettünk Markóval, latolgattuk az expóval kapcsolatos esélyeket, amikor Robi odajött hozzá. Nem tehetek róla, összeugrott a gyomrom, ahogy fölénk hajolt.

– Jovan beszélni szeretne veled – mondta Markónak. – A szerb esttel kapcsolatban akar valamit.

Összenéztünk, azután Marko már indult is. Mindketten tudtuk, hogy Jovan kérése valójában nem kérés. Nem foglalkoztam a dologgal. Az Alapítvány fontosnak tartja, hogy mindenki megőrizze a gyökereit, és valóban: a szerbek, románok, ukránok, cigányok összetartanak. Ez egy olyan kötelék, ami átível az évfolyamok és egyes csapatok fölött.

Marko bő negyedóra múlva jött vissza. Leült mellém, és csak ennyit mondott:

– Jovan beszélni akar velünk ma este.

– Mi van? – kapom föl a fejem. Sehogy se jön össze a szerb esttel a dolog.

Marko elmosolyodik.

– Az a kérése, hogy menjünk át a szobájukba ma este. A szakmai gyakorlatról szeretne beszélni velünk.

Megnyomta a „kérés” szót. Nem kellett magyaráznia. Értettem.

Most, amikor végre lecuccolunk a szobánkban, és kipakoljuk a bőröndjeinket, visszatérek a dologra.

–Mit akar Jovan valójában? – kérdezem.

– Fogalmam sincs – vonja meg Marko a vállát. – Valami olyasmit mondott, hogy ideje lenne békét kötni, és inkább egyesíthetnénk az erőinket ahelyett, hogy folyamatosan keresztbe teszünk egymásnak. De, gondolom, este úgyis bővebben kifejti majd.

Bólintok. Jovan ajánlata így első hallásra nem tűnik rossznak. Persze rengeteg hátulütője lehet. Igyekszem elhessegetni rossz érzéseimet. Minél tovább latolgatom a dolgot, annál több előnyét látom. Nem szabad, hogy felülkerekedjenek a sérelmeim. Tudnunk kell tiszta lappal újra kezdeni. Ez valamennyiünk érdeke.

Előkapom a mobilomat és megcsörgetem Nataliát. Néhány mondatban elmondom, mire jutottunk. Hosszú hallgatás a válasz.

– Jó – feleli végül Natalia. – És mi a biztosíték, hogy mi is jól jövünk ki a buliból?

Hát ez az. Bennem is ez motoszkál.

– Nézd, semmi se kötelező – válaszolom. – Elmegyünk és meghallgatjuk, mit ajánlanak. Ha nem tetszik, legfeljebb nem bólintunk rá – teszem hozzá. – De hülyeség lenne úgy nemet mondani, hogy fogalmunk sincs, mit akar.

– Igaz – mondja Natalia. – Mit mondott, hányra menjünk át?

Kérdő pillantást vetek Markóra.

– Vacsora után – segít.

– Vacsora után – ismétlem meg.

– Hallottam – morogja Natalia. – Addig mit csináljunk?

– Ugorjunk be az Oberlaába – javaslom.

– Hülye turistáknak való, procc hely – húzza az orrát Natalia.

– Ahogy mondod – bólintok rá. Nem hagyom elrontani a kedvem. – Épp ezért isteni a kávé és a süti.

- Pont erre vágysz a vacsora előtt? – kérdez rá a lány hitetlenkedve.

– Igen – erősítem meg.

– Hát jó – sóhajtja megadóan. – Ugye tudod, hogy kórosan elhízott, mindenféle nyavalyákkal kínlódó öregember leszel?

(Folyt. köv.)

Be kell látnom, hogy a meghitt hangulatnak annyi, úgyhogy lekászálódom Nataliáról.

– Lapoznátok? – vetem oda két hívatlan vendégemnek.

Stefi először az ágy felé mozdul, de végül az íróasztalom mellett dönt, és feltelepszik a tetejére.

– Szóval azért vagyok itt, mert átpörgettem magamban a legújabb elméletedet. Sőt – teszi hozzá mélyen a szemembe nézve –, utánamentem kicsit a nálam lévő anyagban ennek a cégnek. Elég merész dolgokat állítasz, de kétségkívül lehet benne valami, mert nagyon szépen összeállt a kép.

Megmelegszik a szívem. Stefi részéről ez felér egy bocsánatkéréssel, és tudom, ennél többre nem is számíthatok. Diadalmas pillantást vetek Nataliára. Ismét fordult a kocka: most már a srácokra támaszkodhatok a lány ellenében.

– Igen, a PASTRUJNO kétségkívül kikerülhetetlen eleme a feladványnak, de azért jó lenne, ha nem szállnánk el nagyon – veti közbe Natalia. Mielőtt bármit is mondhatnék, magához ragadja a kezdeményezést. – Az az igazság, hogy Gerivel alaposan átfésültük az anyagot. Megvan, mi az, amiben biztosak vagyunk, mi az, ami lehetséges, és hogy milyen dolgokat érdemes kizárni. – Lehajol a padlóra, és fölveszi a jegyzeteit: – Erre jutottunk végül.

Felsorolja a PASTRUJNO-val kapcsolatos tényeket. Szárazon kopog a hangja, hamar a lista végére ér. Meg kell állapítanom, hogy ezzel nem lövünk nyulat, pedig reggel még úgy tűnt, végre megtaláltam a megoldást.

– Ennyi? – kérdezi csalódottan Stefi. Hol Nataliára, hol rám villan a tekintete.

– Ennyi – erősíti meg a lány.

Nem tudok vitatkozni vele.

– Azért ez a bécsi szál még érdekes lehet – szólal meg Marko váratlanul.

– Miféle bécsi szál? – kapja fel a fejét Natalia. Ugyanúgy meglepődik, ahogy Stefi és én.

– Most hétvégén egy vállalati védelemmel foglalkozó expo lesz Bécsben – magyarázza Marko. – Talán emlékeztek, hogy a pendrive-on lévő egyik interjúban Dmitrij Ivanov azt nyilatkozta, nyitni szeretnének ebbe az irányba is.

Nem emlékszem rá.

– Na és – vonja meg a vállát Stefi. – Ez legfeljebb akkor lenne érdekes, ha a PASTRUJNO is részt venne ezen az expón.

– Részt vesz – varázsolja elő Marko az ászt a kabátujjából. Ugyanolyan nyugodt a hangja, mint rendesen. Egyáltalán nem érződik rajta a diadal.

Megdobban a szívem. A vállalati védelem és az ipari kémkedés között rendkívül elmosódott a határvonal. Gondolatban ismét átfutom a PASTRUJNO szerteágazó tevékenységét a gyógyszeripari kutatásoktól a szoftverfejlesztésig. Vajon melyik térfélen játszanak? Lehet, hogy mindkettőn? Vagy csak azért látok bele mindenfélét a cég tevékenységébe, mert tudom, hogy Dmitrij Ivanov afganisztáni veterán?

– És hogy jutunk ki Bécsbe? – veti ellen azonnal Stefi.

Szívem szerint rávágnám, hogy Szilviával, de tisztában vagyok vele, hogy reménytelen a buli. Jó, itt van március 15. meg a háromnapos ünnep, csakhogy a pécsi hétvége rendesen megfeküdte a többiek gyomrát. Nem fognak mozdulni… főleg egy ilyen homályos gyanú miatt.

– Oké, srácok, rágjátok át, én most magatokra hagylak benneteket – pattan fel hirtelen Natalia.

– Ha megzavartuk a gyógykezelést, már itt se vagyunk – ajánlja föl Marko lovagiasan. Érzem, hogy az arcomba szalad a vér.

– Á, majd máskor – legyint a lány, és kilibben az ajtón.

Gyilkos pillantást vetek a fiúkra.

– Bazd meg, ez azért nem semmi, Geri – morogja Stefi irigykedve. – Ha csak átjön az istállókhoz, a fél „A”szárny megdugja a kispárnáját… hogy vetted rá, hogy lefeküdjön az ágyadra?

– Figyelj, csak megmasszíroztam a nyakát, mert meghúzódott – tiltakozom erőtlenül.

– Hozzátenném: a csaj jelenlegi állapota azért elég sokat levon a teljesítmény értékéből – jegyzi meg Marko pikírten.

Ismét nyílik az ajtó. Egy pillanatra felszikrázik bennem a remény: Natalia jött vissza? De nem. Kálmán az.

– Hallottátok? – kérdezi lihegve. – A háromnapos ünnepen az egész suli elmegy Bécsbe.

(Folyt. köv.)

– Nem, tényleg működik – mondom. – Akupresszúra. Masszázs – teszem hozzá magyarázóan.

Látom a lányon, hogy tétovázik.

– Ugyan már, kipróbáljuk – győzködöm tovább. – Ha nem jó, abbahagyom. Mit veszíthetsz? Legfeljebb jobb lesz.

Ami azt illeti, tudom, hogy jobb lesz.

Látom rajta, hogy még mindig nincs meggyőzve.

– Feküdj fel az ágyra – intek a fejemmel, elvágva az esetleges ellenkezést. Nem vitatkozik, engedelmesen végigheveredik a takarón. A combjára ülök, bemelegítem a kezem, ahogyan tanultam, és nekiállok a masszázsnak. Első menetben végigtapogatom a csigolyákat és az izmokat.

– Ott fáj – nyöszörgi a lány.

Nem kell mondania, érzem. Lassú, körkörös mozdulatokkal gyúrom át, ahogyan tanultam. Időről-időre megállok egy-egy akupunktúrás pontnál. Meghatározott sorrendet követek. A nyak és a váll után áttérek a hátára. Meglep, milyen vékony. Úgy érzem, mindjárt elvész a kezeim között.

– Jobb már? – kérdezem.

Torokhangú mormogás a válasz. Egyre lágyabbak a mozdulataim. Fokozatosan haladok lefelé a gerince mentén. Amikor elérek a nadrágjáig, elidőzök a derekán. A pólója felcsúszott, egy vékony sávban kivillan a bőre. Odatéved a kezem. Lágyan mozgatom az ujjaimat, alig érek hozzá. Félrefordítja a fejét, kipirul a nyaka. Elmélyül a légzése. A kezem besiklik a pólója alá, és lassan megindul fölfelé. Natalia félig lehunyt pillákkal fekszik. Cseppfolyóssá dermed a pillanat.

Nyílik az ajtó, Marko ront be. Összerezzenek, Natalia szintén. Mindketten odakapjuk a fejünket. Hülye helyzet. Utólag leesik, hogy kopogott a srác, de szokás szerint a választ meg se várva, azonnal benyitott. Attól tartok, mi se vágunk értelmesebb képet, mint ő.

– Öööö – nyögi.

– Igen? – kérdezem, miközben igyekszem észrevétlenül elővarázsolni a kezemet Natalia pólója alól. Reménytelen próbálkozás. Legalábbis úgy érzem, hogy Marko tekintete végig odatapad.

– Azért jöttem, hogy segítsek átnézni a PASTRUJNO-val kapcsolatos anyagot – préseli ki végre magából nagy nehezen.

– Én is – jegyzi meg Natalia.

Hihető.

– Aha – bólint kényszeredetten a haverom. Azután, ha lehet, még jobban elkerekedik a szeme, ahogy jobban szemügyre veszi a lányt: – Veled meg mi történt?

– Geri – int felém a fejével Natalia.

Látom, Marko most már végképp nem tudja hova tenni az egészet.

– Nem most, tegnap – igyekszem menteni a menthetőt.

– Te aztán tudsz bánni a nőkkel – csettint elismerően Marko, aki azért közben összerakta magában a történteket. – Ha ráérsz, majd adsz pár leckét nekem?

– Le lehet zizzenni rólam – jegyzem meg.

Marko ártatlan szemmel bámul vissza rám:

– Zavarok?

– Nem, éppen kérni akartalak, hogy gyere át.

– Akkor jó – feleli, és letelepszik a székembe.

A legszívesebben megkérdezném, hogy kívánták-e az utóbbi időben a fészkes fenébe, de Nataliára való tekintettel moderálom magam. Azon tönölök, hogyan tessékelhetném ki finoman, amikor újra kopognak.

– Bújj be! – rikkantja Marko.

Anyád.

Stefi nyomul be a szobába. Amikor meglát bennünket az ágyon, ugyanúgy ledermed, ahogyan az előbb Marko.

– He… helló – dadogja. Az ő pillantása is megakad Natalia arcán. – Te meg lefejeltél egy kombájnt, vagy mi?

– Geri összeverte, és most gyógyítja – magyarázza Marko.

– Az még tegnap volt, amikor rám támadt a sötétben – próbálom kimosni magam. – Nem tudtam, hogy ő az.

– Neked tényleg nem tűnt fel, hogy egy negyven kilós kiscsajt agyalsz? – kérdezi Stefi álszent pofát vágva. Nekem persze bevillan, hogy ketten is alig tudtuk lefejteni Péter bá’ról a lányt. Mondjuk, ha innen nézem a dolgot, egész jól megúsztam. Mégse kezdem feszegetni a kérdést.

– Sose fogjuk megtudni, valójában mi kell a nőknek – bólogat Marko bánatos képpel, és nagyot sóhajt.

(Folyt. köv.)

– Megmutatod, mit találtál? – kérdezi néhány másodperces csönd után.

– Hogyne – élénkülök meg. Hálás vagyok, amiért másra terelte a szót. Elnézést szeretnék kérni, de nem tudom, hogyan vágjak bele. Inkább hagyom elúszni a dolgot.

Nekiállunk áttúrni az anyagot. Natalia biztos kézzel veri szét aprólékos gonddal felépített elméletemet. Könyörtelenül következetes: semmit se hagy meg, amit nem lehet száz százalékosan bizonyítani. A több óra munkájával összerakott, impozáns adathalmaz alig a tizedére olvad. Így már sokkal kevésbé tűnik meggyőzőnek a PASTRUJNO-val kapcsolatos feltevés, ráadásul jókora lyukak tátongnak az egyes elemek között. Amikor végzünk, Natalia még egyszer átfut a megmaradt fájlokon.

– A belgrádi merényletet miért raktad bele? – kérdezi.

– A PASTRUJNO-nak ott is van egy leányvállalata – felelem. Beletúrok a jegyzeteimbe. – Igen. Itt például nem gyógyszergyártással, hanem számítógép-forgalmazással foglalkoznak.

– Persze, ezen az alapon a McDonald’sot is belekeverhetnéd – fintorodik el a lány. – Gondolj csak bele: egy multi, amely behálózza az egész világot.

– De Goran Brankovič azt kutatta, hogy a jugoszláviai háborús bűnösök hogyan mentették át a polgárháborúban szerzett vagyont a békebeli gazdasági életbe – tiltakozom. – A PASTRUJNO pedig már a háború alatt megjelent Belgrádban. Csak akkor még nem a számítógép-kereskedelem volt a profiljuk.

– És ez azt jelenti, hogy közük van a Briztina Magazin riportere ellen elkövetett merénylethez?

– Szerintem logikus.

– Megemlítik a cikksorozatban a PASTRUJNO nevét?

– Fogalmam sincs – sóhajtom megadóan. – Nem tudok szerbül.

– Akkor miről beszélünk?

– Arra gondoltam, hogy Marko átnézhetné ezeket a lapokat – mondom. – Szerintem, van rá esély, hogy talál valamit.

– Jó, erre majd akkor visszatérünk, ha kiderül, hogy igazad van – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon Natalia. – Most nem regényt írunk. Ha lehet, maradjunk a tényeknél. A PASTRUJNO tényleg túl gyakran fordul elő ahhoz, hogy véletlen legyen – teszi hozzá sokkal lágyabb hangon. – Épp ezért lényeges, hogy ne fussunk vakvágányra.

Bizonytalanul bólintok. Fáj a szívem a porrá zúzott elmélet miatt. A többiek eleve elutasítóak voltak. Egyedül Natalia hajlandó foglalkozni a kérdéssel. Most úgy érzem, ő is ellenem fordult.

– Az biztos, hogy szeretnek a zavarosban halászni – folytatja a lány. – Ez a Dmitrij Ivanov elég gyanús figura. Azt hiszem, Afganisztánban megtanulta, hogyan lehet hasznot húzni a háborús konfliktusokból.

– Az is lúzer, aki nem gazdagszik meg a háborúban – mormogom önkéntelenül.

– Mi van?

– Valami Görgeyvel kapcsolatos blogon olvastam – felelem. – Illetve a kommentek között. Hosszan sorolták, hogy melyik katonai vezető hogyan szedte meg magát a különféle háborúkban, függetlenül attól, hogy a győztes vagy a vesztes oldalon állt. – Hirtelen megélénkülök. – Dmitrij Ivanov visszajött Afganisztánból, és röpke tíz év alatt egy multinacionális céget épített a semmiből. Ráadásul úgy fest, hogy a PASTRUJNO szinte keresi a gócpontokat. Ha nekünk feltűnt, miért ne tűnhetett volna fel Goran Brankovičnak is?

– Neked feltűnt, de ebből még egyáltalán nem következik, hogy Goran Brankovičnak is – hűti le lelkesedésemet a lány. – Kettő: a háború legális üzlet, és ha jól látom, a PASTRUJNO nem fegyver-, hanem gyógyszer-kereskedelemmel foglalkozik. Ez inkább humanitárius misszió, mint bármi más, még akkor is, ha jól lehet keresni vele. Szóval ez így eléggé sovány ahhoz, hogy komolyan foglalkozzunk vele.

– Jól van – dünnyögöm kelletlenül.

– Fáj a nyakam – nyújtózik elkínzott arccal Natalia. – Azt hiszem, kissé megroppant tegnap.

Elönt a bűntudat. Tegnap lenyomtam, most meg fanyalgok, amiért nem hagyja, hogy elszaladjon velem a ló.

– Rendbe rakjalak? – kérdezem.

Csodálkozó pillantást vet rám.

– Értesz hozzá?

– Izanagi szan tanított pár dolgot – felelem. – Szerinte annak, aki harcművészettel foglalkozik, gyógyítani is tudnia kell.

– Valami kínai varázslat? – mosolyodik el Natalia.

(Folyt. köv.)

Igyekszem rendet rakni a szobámban, ami persze nem olyan nagy truváj tizenkét négyzetméteren, de azért rendesen megkínlódom vele. Igaz, Natalia nem először jön át hozzám, azonban most végtelenül fontosnak érzem, hogyan fogadom. Miután kinyaltam a lakrészemet, nekiállok, hogy eltüntessem a gondos takarítás nyomait. Azért ciki lenne, ha észrevenné, hogy készültem.

Sokat hezitálok, milyen könyvek, lapok maradjanak elől. Először arra gondolok, meghagyom az ágyam mellett magasodó kupacot, később úgy döntök, elég lesz három-négy stratégiailag kiválasztott és elhelyezett kiadvány. A ruhámon legalább ennyit tökölök. Nem akarom túlságosan puccba vágni magam, de azért úgy se szeretnék kinézni, mint valami kiskrapek, akit a szülei lezavartak a Tescóba.

Gondosan előkészítem az anyagokat, rendszerezem őket, hogy könnyen átláthatók legyenek. Nincs értelme fölöslegesen tökölni, büszke vagyok rá, hogy végtelenül logikusan szortírozom a dokumentumokat. Mindennek megvan a maga helye, az eddig összegyűlt adag inkább irattárra, vagy még inkább, hatalmas mozaikra emlékeztet, még akkor is, ha egyelőre nem tiszta is a kép. Arra számítok, hogy… nos, igazából fogalmam sincs, mire számítok. Csak azt tudom, hogy Natalia átjön késő délután. Meg kell vallanom, nem bánom már, hogy a többiek nem haraptak rá az ötletemre. Egyáltalán nincs ellenemre, hogy nem fog itt szorongni az egész csapat.

Viszonylag jól vészelem át a napot, ám délután öttől tűkön ülök. Legszívesebben megcsörgetném, hol a fenében van, mikor kegyeskedik végre átlibbenni, de megfékezem magam. Nehogy már úgy tűnjön, hogy esz érte a fene. Viszont jó lenne, ha nekiesnénk ennek a nagy halom anyagnak, és találnánk benne valami vezérfonalat, amire felfűzhetjük a tényeket. Fél hatkor feladom, és nekiállok egyedül. Reménytelennek tűnik a dolog. Egy darabig kétségbeesetten ülök fölötte, azután magába szippant a kutatás izgalma. Jól számítottam: a PASTRUJNO valóban kikerülhetetlen ebben a történetben. Igazából azon csodálkozom, miért nem vettem észre előbb. Talán épp azért, mert mindvégig itt volt az orrom előtt.

Most először bánom, hogy nem tanultam oroszul. Azért találok egy szájtot, ahol képes vagyok cirill-betűkkel írni. Bepötyögöm, hogy PASTRUJNO. Persze, hogy közel százezer találatot kapok. Találomra megnyitok egy-egy oldalt, és ráeresztem a Google-fordítóprogramot. Nem valami nagy kaland. Közel se lehetek biztos abban, hogy legalább hozzávetőlegesen sikerült-e kihüvelyeznem az adott cikk értelmét. Mégis, a sok félinformáción keresztül lassan kirajzolódik a kép. Mindent mentek, ami érdekesnek tűnik, később majd lefordíttatom valamelyik alsóssal.

A mi forrásaink elég szűkszavúak. Hosszas utánakaparás után sikerült annyit kihámoznom, hogy a tulajdonost Dmitrij Ivanovnak hívják. Már rég megtanultam, hogy a legfőbb információforrás nem feltétlenül a szöveg. A képek legalább annyit elárulnak, feltéve, ha rájuk bukkan az ember. Persze Dmitrij Ivanov annyi van a neten, mint tarka kutya, pedig abból sincs kevés. Miután azonban sikerül azonosítanom az emberünket, nekiállok feltérképezni, hol fordult meg az utóbbi két évben. Furcsa, de az egyik első adat, amit sikerül kikukáznom, jóval régebbi: még az afganisztáni háború idejéből való.

Tovább kalandozom a neten. A nyugati anyagok inkább átfogó elemzések,  legtöbbjük a jelenlegi konfliktusra van kihegyezve, azonban az orosz szájtokon rendesen van anyag az ő háborújukról is. Szerencsére Ivanov életrajzában szerepel az alakulat is, ahol szolgált. Persze a tevékenységükkel kapcsolatban nem találok túl sok képet, ám az a néhány harctéri felvétel kínzó pontossággal felvillantja bennem a Jókai téri gyilkosságot, noha semmi bizonyítékom rá, hogy Ivanovnak vagy a cégnek bármiféle köze lehet Palotás Kristóf halálához.

Kopognak.

– Bújj be! – kiáltom bosszúsan. Az órámra pillantok: lassan fél hat. Natalia nem kapkodta el, hogy ideérjen.

– Szia – mondja. Szokatlanul visszafogott a hangja. Talán érzi, hogy ciki ennyit késni?

Ahogy rápillantok, elakad a lélegzetem. A lány arca a kék és sárga különböző árnyalataiban játszik. Leginkább a szeme környéke, ahol sikerül telibe kapnom könyökkel, és a szája, ahol lefejeltem. Látom, rendesen sminkelt, de ez se sokat segített rajta.

– Ööö – nyögöm meglepetten. Néhány másodpercig nemigen jön ki több a torkomon.

– Nagyon ciki? – kérdezi.

– Á, nem – felelem, amikor sikerül végre megtalálnom a hangomat.

– Most már egész jó – sóhajtja. – Szilvia jeget tett rá, amikor visszaértem. Azt mondja, sokat javult.

– Aha – bólintok gépiesen. Remélem, meggyőzőbb vagyok, mint ahogyan érzem. Iszonyatosan szégyellem magam.

(Folyt. köv.)

Csak két lényegi pont van, ami nem illik a láncba: a Briztina Magazin riportere ellen elkövetett merénylet Belgrádban, és a kijevi zavargások. Ebben a két esetben nem találok semmilyen közvetlen utalást, valami mégis azt súgja, a cég érintett lehet ezekben az eseményekben is. Persze tudom, hogy a világhálón bármelyik multiról néhány óra alatt össze tudok szedni ugyanilyen mennyiségű „terhelő” adatot. Ezt mégis másként kezelem. Közben azon gondolkozom, hogy talán a szakmai gyakorlat feladványának is több lehetséges megoldása van, akár egy másod- vagy harmadfokú függvénynek. Persze az is lehet, hogy inkább egy bűvös négyzet: akárhonnan indulok el és akármerre haladok, mindig ugyanazt a végeredményt kapom. Nem tudom, melyik hasonlat a nyerő, de mindkettőtől egyformán ideges leszek. Ebben a pillanatban nagyon vágyom rá, hogy a végére tudjak jutni ennek a dolognak.

Dehát ez szinte teljesen reménytelen. Egyelőre rengeteg a fehér folt a történetben, és folyton elakad a nyomozás. Ha az eszemre hallgatok, már rég hagytam volna a fenébe, azonban a tudatalattim olyan, akár a kotorékeb: nem ereszti a zsákmányt, újabb és újabb részleteket cibál a felszínre, ami arra késztet, hogy folytassam.

Bőszen jegyzetelek, nehogy bármi is kiessen a fejemből. Beindult az agyam, szórom az ötleteket. Tudom, hogy ha nem jegyzem fel őket, holnapra már csak a kínzó emlék marad, hogy sikerült megoldanom valamit, de fogalmam sincs, mi volt az, és hogyan jártam a végére. Tollam sebesen szántja a füzetemet. Amikor felpillantok, elkapom Fedor bá’ elismerő pillantását. Bízom benne, hogy nem akarja felolvastatni az órai jegyzeteimet. Nem tenne jót a kettőnk viszonyának.

Sokadszorra érzem úgy, hogy végre sikerült felfejtenem a rejtélyt. Tény, hogy minden eddigi áttörés közelebb vitt a célhoz, ennek ellenére még nem látom át, mire megy ki a játék. Azért a szereplőket legalább sikerült beazonosítanom, ami komoly előrelépés. Ha az ember tudja, kik vannak a pályán, könnyebb meghatározni, mi lehet a tét. Most, hogy a PASTRUJNO a látókörömbe került, határozottan úgy érzem, megfogható közelségbe került a megoldás. Igazából nem tudok sokat a cégről, de egy sor esemény hozzá köthető. Úgy vélem, egyelőre mindegy, milyen szerepet játszik a történetben. A lényeg, hogy feltérképezzük tevékenységi körét.

Szünetben megosztom a felfedezésemet a többiekkel. Marko rezzenéstelen arccal hallgat, Kálmán először izgatott lesz, aztán rájön, hogy fogalma sincs, miről beszélek, Stefi meg kifejezetten ellenséges.

– Mi van, most át akarsz ruccanni Kijevbe vagy Moszkvába? – kérdezi gúnyosan. – Attól függően, hogy hol van ennek a PASTRUJ… izé… szóval a cég központja? – teszi hozzá magyarázóan. – Ha már így belejöttél, kereshetnél olyan multit, aminek a Kanári-szigeteken van a központja.

– Most mi bajod van? – kapom fel a vizet.

– Az van, hogy kurva jó volt a pécsi kirándulás, és nagyon örülök, hogy sikeresen feltérképeztük Palotás Kristóf kapcsolati hálóját, sőt Alexét is, amihez jelzem, elég lett volna egy emil vagy telefon, hiszen elég jóban vagy vele, de majd’ megszakadtam, amíg pótoltam a kiesett két napot, és ha el akarod cseszni minden hétvégénket emiatt a szar miatt, akkor azt kockáztatjuk, hogy kibasznak mindannyiunkat. Szerintem feküdjünk rá a tanulásra, és hagyjuk a fenébe ezt a nyomozósdit. Legfeljebb elbukjuk a szakmai gyakorlatot… és akkor mi van? Lesz még két évünk rá, hogy ilyesfajta rejtvényeken rágódjunk. Kaptunk egy esélyt, és nem élünk vele. Akkora tragédia?

Nem felelek. Valahol igaza van. Mégse vagyok képes feladni. Egyedül viszont nem fog menni. Kell a többiek segítsége is. Egyelőre mégse izmozok a dolgon. Vállat vonok, és visszavonulót fújok.

– Csinálj, amit akarsz – felelem. – Nem kényszerítelek semmire.

Otthagyom őket. Megnézem az órámat. Még bő öt perc van a szünetből. Hirtelen elhatározással megcsörgetem Nataliát.

– Szia, mi van? – kérdezi.

Röviden vázolom neki a helyzetet. Nem válaszol azonnal, pár pillanatig emészti a hallottakat.

– Ez nem semmi – feleli végül csendesen.

Elönt a verejték. Csak most jövök rá, hogy mindvégig erre a reakcióra vártam. Persze nem véletlen, hogy Natalia harapott rá a dologra a csapatból. Rajtam kívül ő foglalkozik a legtöbbet az anyaggal –  képben van. Neki volt először használható ötlete. Ő is szeretné kibogozni, akárcsak én. És talán a tegnap történtek is némi szerepet játszanak ebben.

– Kösz – mondom. – A többiek sajnos nem nagyon lelkesek.

– Ne foglalkozz velük – válaszolja. – Felugrom délután, és átszitáljuk az anyagot.

(Folyt. köv.)

Rájuk kulcsolom magam. Nem akarok győzni. Csak azt, hogy velem foglalkozzanak.

Javában huzakodunk, amikor Natalia elviharzik mellettünk, és beugrik a dojóba. Bence megkísérli utánavetni magát, de erősen tartom. Mire lefejt magáról, Izanagi szan kidugja a fejét a folyosóra.

– Vége – közli. – Szóljatok a többieknek.

Milan kelletlenül kászálódik le rólam. Ezt beszopták: a veszteseknek öt kilométer futás, a „halottaknak” – mint nekem – három.

Ahogy kifelé megyünk, a lány odalép hozzám, a fülembe súg, ad egy puszit, és elrohan a „B”szárny irányába.

Nem mondom, hogy túl jó hangulatban rovom a köröket a pályán. Jovan nem szeret veszíteni. Biztos benne, hogy nem tiszta módszerrel nyertünk, amiben félig igaza van, de képtelen rájönni, hogyan jutottunk be az épületbe. Addig jó nekem, amíg nem tudja.

Amikor végzek, visszatalpalok az épületbe, gyorsan letusolok, és bezuhanok az ágyba. Ma nem kell altatódal. Mielőtt magába szívna az álom, Natalia hangját hallom, amint a fülembe suttogja:

– Ott a padláson… köszönöm, hogy nem éltél vissza a helyzettel.

Egy pillanatig érzem, ahogy hozzám simult a teste a szalmabálák között. Azután összecsap fejem fölött az álom örvénye.

Március 12.

Marketingstratégia óra.

Tavaly egyszer már átmentünk ezen a tárgyon. Akkor Dani bá’ tartotta a maga szokásos, száraz modorában. Nem mondom, hogy nem untam, de köpöm-vágom az efféle dolgokat, mint funkcionális stratégia, operatív tervezési ciklus, SWOT, kérdőjelek és döglött kutyák, versenyanalízis, stb. Az idén viszont Fedor bá’ tartja az órákat. Ő nemigen foglalkozik elmélettel, illetve alapvetően két könyvet olvastat velünk: Szun cutól A hadviselés törvényeit, illetve Muszasitól Az öt elem könyvét. Mindent ebből a két műből vezet le. Ugyan használja a modern fogalmakat is, de valahányszor bemutat egy-egy gyakorlati példát, az elv magyarázatakor visszakanyarodik a két távol-keleti klasszikus valamelyikéhez. Vagy mindkettőhöz.

Persze Izanagi szan már évek óta próbálja belénk tölteni a két alapművet, csakhogy ez most egészen más. Fedor bá’ más dimenzióba helyezi őket azzal, hogy a modern élet egyik területén alkalmazza a rég leírt alapelveket. Vírusmarketinget, gerillamarkeninget tanít. Az órák zömében reklámfilmeket elemzünk. Mivel Fedor bá’ tanítja nekünk a pszichológiát is, óhatatlanul felmerül bennem, hogy bezzeg Nataliáéknak pornófilmet vetít Szilvia. Ami azt illeti, nekünk is vetíthetne. Szerintem nem lehetne beférni az órájára.

Persze, ez csupán álom. A véres valóság Fedor bá’ és a YouTube-os reklámfilmek a minden órára elkészítendő elemzésekkel fűszerezve. Ezzel együtt, ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, nem is olyan rossz a helyzet. Legalább más szemszögből is végigrágjuk a harcművészeti klasszikusokat. Az utóbbi időben mintha Izanagi szan is sűrűbben idézgetné őket. Vagy lehet, hogy én fogom fel mélyebben, mit mond az öreg. Mindenesetre összevegyülnek bennem az edzésen és a marketingstratégia órákon tanultak, és lerakódik bennem a kettő szintézisének első, vékonyka rétege.

Miközben Fedor bá’t hallgatom, megragad egy mondat a fejemben. „A gerillamarketing során csak később derül ki, melyik cég termékére kívánják felhívni a figyelmet.” Igazából nem tudom, miért forgatom magamban pont ezt a mondatot. Evidencia. Mégis újra meg újra visszatérek rá.

Kikapcsol az agyam, már nem figyelek. Fedor bá’ szerencsére nem szúrja ki, hogy elkalandoztam, így van időm gondolkozni. Ismerősnek tűnik a mondat, de persze tudom, hogy nem… mégis van valami, amire rímel, csak nem jövök rá, hogy mi lehet az.

Azután beugrik.

A cég a fotókról. Nem az, ahol Palotás Kristóf dolgozott, nem Alex cége, hanem egy harmadik. Az, amelyik folyton előkerül a fényképeken, cikkekben, dokumentumokban. PASTRUJNO. Olyan, akár az árnyék: mindenütt ott van, aminek köze lehet a pendrive-on talált dokumentumokhoz.

És Palotás Kristófhoz is. Illetve egy újabb szál, ami megerősíti, hogy nem tévedtem. Palotás Kristóf halála és az idei szakmai gyakorlat megoldása valamiképpen összefügg. Egyre több dolog mutat ebbe az irányba. Félresöpröm a kétségeimet. Egymás után csusszannak helyükre az eddig még szabadon lebegő információmorzsák.

A konferenciák, ahol időről-időre felbukkan a cég neve. Dokumentumok, cikkek, termékek, adatbázisok. Kitörölhetetlenül ott van, szinte mindenütt. Mintha szándékosan hagyta volna ott a nyomát.

(Folyt. köv.)