Március 13.
Busszal érkezünk az osztrák fővárosba, ami mindig gondot jelent a napközbeni forgalomkorlátozás miatt. Illetve valójában nem is, jó a tömegközlekedés, csak sokadszorra állapítom meg, hogy a külföldi utakat illetően javíthatatlanul sznob vagyok: akkora bőröndöt húzok magam után, ami Nataliának is a becsületére válna. Bele se nagyon merek gondolni, hogy ő mekkora csomaggal érkezhetett.
Szeretem ezt a várost. Más, mint Budapest; élhetőbb, otthonosabb, nem olyan fésületlen, mint a magyar főváros. Bécs tényleg kávéillatú, de a Burg környéke – és főleg a Herkules kapu – inkább istállószagú, mint bármi más. A kávéillat enyhe, csak néha csapja meg az embert, a lóhúgy viszont eltéveszthetetlenül megül mindent. Maga a Burg: kaszárnya habbal, ahogy Barna fogalmazott. Egyesek nyöszörögnek, hogy itt csúnyák a nők, de tapasztalataim szerint Bécs teli van izgalmas, tizenéves lányokkal, és mind tud magyarul.
Most csak az impresszionista kiállításra jöttünk, ami azt jelenti, bőven van időnk kiugrani a vállalati védelemmel foglalkozó expóra is. Teljesen olyan érzésem van, mintha egy láthatatlan jó tündér teljesítené legtitkosabb kívánságaimat.
Az utazás most minden különösebb atrocitás nélkül telt. Hajnalban indultunk, úgyhogy a legtöbben elvackoltak az ülésen és aludtak, mi meg végképp nem kerestük a bajt. Csöndben beszélgettünk Markóval, latolgattuk az expóval kapcsolatos esélyeket, amikor Robi odajött hozzá. Nem tehetek róla, összeugrott a gyomrom, ahogy fölénk hajolt.
– Jovan beszélni szeretne veled – mondta Markónak. – A szerb esttel kapcsolatban akar valamit.
Összenéztünk, azután Marko már indult is. Mindketten tudtuk, hogy Jovan kérése valójában nem kérés. Nem foglalkoztam a dologgal. Az Alapítvány fontosnak tartja, hogy mindenki megőrizze a gyökereit, és valóban: a szerbek, románok, ukránok, cigányok összetartanak. Ez egy olyan kötelék, ami átível az évfolyamok és egyes csapatok fölött.
Marko bő negyedóra múlva jött vissza. Leült mellém, és csak ennyit mondott:
– Jovan beszélni akar velünk ma este.
– Mi van? – kapom föl a fejem. Sehogy se jön össze a szerb esttel a dolog.
Marko elmosolyodik.
– Az a kérése, hogy menjünk át a szobájukba ma este. A szakmai gyakorlatról szeretne beszélni velünk.
Megnyomta a „kérés” szót. Nem kellett magyaráznia. Értettem.
Most, amikor végre lecuccolunk a szobánkban, és kipakoljuk a bőröndjeinket, visszatérek a dologra.
–Mit akar Jovan valójában? – kérdezem.
– Fogalmam sincs – vonja meg Marko a vállát. – Valami olyasmit mondott, hogy ideje lenne békét kötni, és inkább egyesíthetnénk az erőinket ahelyett, hogy folyamatosan keresztbe teszünk egymásnak. De, gondolom, este úgyis bővebben kifejti majd.
Bólintok. Jovan ajánlata így első hallásra nem tűnik rossznak. Persze rengeteg hátulütője lehet. Igyekszem elhessegetni rossz érzéseimet. Minél tovább latolgatom a dolgot, annál több előnyét látom. Nem szabad, hogy felülkerekedjenek a sérelmeim. Tudnunk kell tiszta lappal újra kezdeni. Ez valamennyiünk érdeke.
Előkapom a mobilomat és megcsörgetem Nataliát. Néhány mondatban elmondom, mire jutottunk. Hosszú hallgatás a válasz.
– Jó – feleli végül Natalia. – És mi a biztosíték, hogy mi is jól jövünk ki a buliból?
Hát ez az. Bennem is ez motoszkál.
– Nézd, semmi se kötelező – válaszolom. – Elmegyünk és meghallgatjuk, mit ajánlanak. Ha nem tetszik, legfeljebb nem bólintunk rá – teszem hozzá. – De hülyeség lenne úgy nemet mondani, hogy fogalmunk sincs, mit akar.
– Igaz – mondja Natalia. – Mit mondott, hányra menjünk át?
Kérdő pillantást vetek Markóra.
– Vacsora után – segít.
– Vacsora után – ismétlem meg.
– Hallottam – morogja Natalia. – Addig mit csináljunk?
– Ugorjunk be az Oberlaába – javaslom.
– Hülye turistáknak való, procc hely – húzza az orrát Natalia.
– Ahogy mondod – bólintok rá. Nem hagyom elrontani a kedvem. – Épp ezért isteni a kávé és a süti.
- Pont erre vágysz a vacsora előtt? – kérdez rá a lány hitetlenkedve.
– Igen – erősítem meg.
– Hát jó – sóhajtja megadóan. – Ugye tudod, hogy kórosan elhízott, mindenféle nyavalyákkal kínlódó öregember leszel?
(Folyt. köv.)
