A csupasz öklös mérkőzések ritkán szépek technikailag. A legtöbb ilyen jellegű összecsapás valahol a sport és a kocsmai bunyó határán mozog, és inkább a szándék, ütőálló képesség, a reflexek és a szerencse dönti el, ki marad talpon a végén. A Maflásban már esett szó a kesztyű nélküli ír bunyóról, hiszen a szigetországban legalább olyan mély gyökerei vannak a belemenős, kemény adok-kapoknak, mint a mianmari-thai határvidéken. Bár itt is vannak bírák, menetidő, és több-kevésbé határolt küzdőtér, azért ez nagyon más világ, mint a kesztyűs küzdelem.

A tétmeccseket több ezer fontért vívják, úgyhogy jelentkezőkben sosincs hiány, pedig ezeken a mérkőzéseken nem ritkák a súlyos sérülések. Akármennyire is rendezetlennek tűnik néha a versenyzők mozgása, legtöbbjük tisztességes ökölvívó múlttal rendelkezik, és ha igazán jól csinálják, a csupasz öklös boksz legalább olyan látványos, mint a zártkesztyűs küzdelem. Igaz, itt nem találkozunk olyan táncos lábmunkával, mint a profi bunyóban, de azért ebben a műfajban elég nagy a tét. Egy-egy becsúszott ütés elég komoly következményekkel járhat (00:14). A legtöbbször egész testtel blokkolnak (00:14, 00:20, 00:27, 00:52, 01:00, 01:13, 01:23, 02:14, 03:44), azaz inkább igyekeznek kimozogni a másik ütéseit. Persze ezzel együtt sem árt, ha fent van az ember keze (00:26, 01:10), ahogy ennél a két srácnál végig látni lehet. Ha mégis blokkolnak, azt leginkább alkarral teszik (01:08, 03:23, 03:28, 03:59, 04:19), ahogyan a hagyományos muay thaiban is, pedig az európai ökölívásban nincs könyékütés. A karatéra jellemző söprés ritkán kerül elő (02:04).

Viszonylag sok az üresjárat, amikor keresik az ütőtávot, de ennek több oka van. Egyfelől jóval nagyobb a tér, mint a hagyományos ringben, másfelől a menetidők is jóval hosszabbak, harmadrészt az ütések is könnyebben törnek csontot, és ezekben a pofonokban a kontroll árnyéka sincsen. Épp ezért nemigen maradnak benn a támadások (01:36) után igyekeznek minél gyorsabban kikerülni az ütőtávból (02:12). A dukkolás (01:13) közel sem olyan kedvelt blokk, mint az egyenes vonalú hátrafelé mozgás (00:52), bár a legtöbb harcművészet oktató az ellenkezőjét javasolná. A megelőző ütések viszont sokkal jobban átrendezik az ellenfél mozgását (03:46), mint a kesztyűs küzdelemben.

Azért a döntő találat ezen a mérkőzésen is a hátsókezes egyenes (04:21). Ez már a sokadik sérülése a srácnak (04:30), mindenesetre van kedve tovább folytatni (05:24), ami azért elég sokat elárul a hozzáállásáról. De ettől szép a harcművészet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Kis ideig csöndben latolgatja az esélyeket. Végül ugyanoda jut, mint én: visszamászni legalább olyan kockázatos, mint folytatni.

– Rendben van – válaszolja. – Megpróbálom.

Nem kezd azonnal neki. Gondolkozik, mérlegeli a helyzetet. Azután ő is kétoldalt feszíti a kezét és a lábát. Úgy indul fölfelé, mintha egy kürtőben haladna. Nem kapkod, gondosan keresi a legbiztosabb támasztékot. Az ablak elég mély, így viszonylag kényelmesen elférünk mindketten.

– Készen állsz? – kérdezi, amikor a csípője az arcom magasságába kerül.

– Igen – préselem ki magamból.

Fél kézzel megragadja a vállamat, a másikkal a magasba nyúl. Alig negyven kiló, és csupán egy tizedmásodpercig kell tartanom, de azt hiszem, a két karom kiszakad a helyéből, és lezuhanunk. Megbillenek, azonban a lány már kapaszkodik, lába a vállamra kerül, majd a fejemre lép, azután megszűnik a nyomás.

– Bent vagy? – kérdezem.

– Persze. És most?

– Fel kéne húznod.

– Hogy mi?

– Húzz föl! – sziszegem. Ez az egyetlen esélyem. Ha Natalia után akarnám csinálni az előbbi mutatványt, hanyatt esnék a mélybe. A másik lehetőség, hogy itt szobrozok, amíg fel nem fedeznek. A két utóbbiból egyik se vonz igazán.

– Nem bírlak el – feleli.

Kezdek bepipulni.

– Akkor rögzíts valahova egy erős kötelet – suttogom jó hangosan. – De lehetőleg még az előtt, hogy lefújják a játékot.

Nem kell soká várnom. Úgy fél perc múlva megjelenik az arcom előtt egy lepedő. „Klasszikus megoldás”, fut át az agyamon. Lelki szemeimmel látom Jovant, amint egy újabb fekete pontot vés a nevem mellé. Mindegy. Megrángatom, elég biztonságosnak tűnik. Megragadom, és néhány fogással felkapaszkodom az ablak pereméig. Innen már könnyedén betornászom magam a szobába.

– Csináljunk rendet – mordulok a lányra.

– Mi van? – értetlenkedik.

– Jó lenne, ha nem jönnének rá, hogyan jutottunk be az épületbe – magyarázom. – Még jól jöhet legközelebb… és nem akarom kihúzni a gyufát.

Natalia bólint. Kisimítjuk a lepedőt, és újból megágyazunk. Remélem, Jovannak nem tűnik fel, hogy itt jártunk. Ha igen, biztos hirig lesz belőle. Megindulok az ajtó felé, amikor zajt hallok odalentről.

– Sérültet hozunk!

Megismerem Kálmán hangját. Óvatosan kidugom a fejem az ablakon. Kálmán és Marko közelednek. Kétfelől tartják Stefit. Elszorul a torkom. Jovanék odarohannak, hogy segítsenek. Szemvillanás alatt véget ér a játék.

Aztán váratlanul megkavarodik minden. Kálmán és Marko a feléjük közeledők közé hajítják Stefit, aki két embert leránt a földre, majd megrohamozzák a kaput. Kálmánt elkapják, Marko beverekszi magát az épületbe. A kintiek utána zúdulnak. Hatalmas a felfordulás.

Visszahúzom a fejem a szobába.

– Gyerünk – mondom. Bízom benne, hogy a lenti kavarodás eltereli rólunk a figyelmet. Kinyitom Jovan szobájának ajtaját, és kikémlelek a folyosóra. Üres.

A hátsó lépcső felé indulok. Natalia pár lépéssel lemaradva követ. Lesurranunk a földszintre. A kapu felől diadalmas ordítást hallunk. Ezek szerint Markót is leteperték. Nincs sok időnk. A fordulóban gyors pillantást vetek a dojo ajtaja előtti szakaszra, majd visszahúzódom. Jovan semmit se bízott a véletlenre. Milan és Bence ott dekkol. Rám tör a gyengeség. Remegni kezd a lábam. Túl sok volt a mai nap. A mászás is rengeteget kivett belőlem. Kizárt, hogy ebben az állapotban át tudjuk verekedni magunkat ezen a két faszfejen. Azután bekattan a megoldás. Mélyen Natalia szemébe nézek.

– Várj fél percet és gyere utánam – formálom hangtalanul a szavakat.

Bólint. Mély levegőt veszek, és kilépek a folyosóra. Lazán sétálok feléjük, mint aki csak épp erre jár. Csak akkor kapnak észbe, amikor már a nyakukon vagyok. Bencét nekilököm a falnak, és megpróbálok elsiklani Milan mellett. Megragadja a karomat. Birkózni kezdünk. Szándékosan nem ütök. Mostanra Bence is belém kapaszkodik. Lerántanak a földre.

(Folyt. köv.)

Csönd telepszik közénk. Aztán Natalia halkan felnevet.

– Amilyen merev vagy, sose hittem volna, hogy valaha is megszeged a szabályokat – mondja kuncogva. – Amúgy meg már rég megtanultam: a fair play mindig csak az erősebbet védi.

Az órámra pillantok. Alig öt percünk maradt a tisztességtelenül nyert időből.

– Akkor most elvesztegetjük az előnyünket, vagy megpróbálunk bejutni abba a kibaszott épületbe? – kérdezem.

*

A központi épületig könnyen eljutottunk, itt azonban fogalmam sincs, hogyan tovább. A feladat ugyanis nem az, hogy eljussunk ide, hanem hogy bejussunk. Egész pontosan a dojóba, ahol Izanagi szan várja a győztest. Egyelőre leküzdhetetlen nehézségnek tűnik, hogy Jovanék már abbahagyták a keresést, és idetömörültek a kapuba. Egyedül Milant és Bencét nem látom, gondolom, ők a közelben lapulnak valahol. Az az igazság, hogy nem túl fényesek a kilátásaink. Ha őszinte akarok lenni magammal, be kell vallanom, hogy ezért nem volt érdemes csalni.

Míg azon gondolkozom, hogyan juthatnánk be, eszembe jut a legutóbbi, Nataliával közös akciónk, amikor megszereztem a mobilt Jovanék szobájából. Jól esik kicsit elkérődzni a múltbeli diadalon, főleg most, hogy szinte biztos kudarc vár ránk. Persze nem minden nap papsajt. Hirtelen belém hasít a felismerés: Jovan mindig nyitott ablaknál alszik. Minél tovább forgatom magamban, annál jobban tetszik az ötlet. És persze nincs más esélyünk.

Felmérem a terepet. Milánékat keresem, de képtelen vagyok felfedezni őket, pedig ezen múlhat az akció sikere. Még húzom az időt, de könyörtelenül peregnek a másodpercek. Végül feladom, és vállat vonok. Talán valahol másutt várnak ránk. Ha kis szerencsénk van, a kerítésnél. De ha nem, akkor is mindegy. Tökölhetünk még, csak akkor biztosan veszítünk.

Oldalba bököm Nataliát, és az épület felé intek a fejemmel. Homlokát ráncolva néz vissza rám. Láthatóan nem érti, mit akarok.

– Másszunk fel! – súgom oda neki.

Felpillant a szinte tükörsima falra és megrázza a fejét. Nincs idő vitatkozni. Óvatosan előkúszom a bokrok közül, és megközelítem az épületet. A kapuból kiszüremlő fény derengésbe vonja a környéket. Ugyanakkor tudom, hogy mivel Jovanék a fénykörön belül állnak, nem láthatnak meg. Ők nem. Most mindjárt elválik, Bencéék itt vannak-e.

Semmi se mozdul. Ha elég lassan mozgok, nem vehetnek észre. Kiszámolom, melyik Jovan szobája. A földszinti ablakokat vasrács védi, de most éppen ez segít nekünk. Fölugrom és megkapaszkodom az erős rudakban. Könnyedén felhúzom magam, és felállok. Kifújom a levegőt. Megfordulok, és intek Nataliának. Néhány másodperc múlva ő is ott van mellettem.

– És most? – kérdezi.

– Tartsd magad erősen. Felmászom rajtad a következő ablak keretébe. Ha megvagyok, gyere utánam.

Nem vitatkozik. Rásimul a rácsra, kicsit süllyeszt, hogy könnyebben támaszt találjak a térdén. Fellépek rá, megkapaszkodom az első emeleti ablak peremében, majd talpamat a vállára helyezem. Ez a legkritikusabb pillanat. Magamban elátkozom azt, aki a bukóablakot kitalálta: ha kétszárnyú ablakok lennének az épületen, kényelmesen megkapaszkodhatnék, így viszont ki kell támasztanom magam az ablakkeretben. Először az egyik kezemmel tapogatom ki a fogást. Szerencsére érdes a kő, viszonylag biztonságosan meg tudok tapadni az ablakkeret sarkán. Amikor megvan, a másik kezemmel is oldalra araszolok. Lassan talpra állok. Natalia meginog alattam, egy pillanatra azt hiszem, hanyatt zuhanok, de sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. Hálát adok magamban Igor bá’nak a sok-sok boulderezésért, és Izanagi szannak is, amiért állandóan ujjhegyen csináltatja velünk a fekvőtámaszt. Most már ki tudom feszíteni magam az ablakkeretben. Fellépek a párkányra. Jó széles, legalább ez némi könnyebbséget jelent. Megfordulok.

– Gyere már! – sziszegem.

Natalia guggoló helyzetbe húzza magát a vasrács tetején, fél kézzel megragadja a párkányt, a másikkal a lábamat. Mindkét kezemet és lábamat oldalra nyomom, így biztos támaszt tudok adni neki. Úgy kapaszkodik fel rajtam, mint a mókus.

– És most? – kérdezi, amikor megpihen mellettem.

– Mássz fel rajtam.

– Megőrültél?

– Mássz fel – ismétlem meg. – Ha elég gyors vagy, meg tudlak tartani.

– És ha nem?

Nem felelek.

– A felettünk lévő ablak nyitva van. Csak el kell kapnod a peremét – mondom végül. – Utána könnyedén felhúzod magad. Két-három másodpercig biztosan kibírom.

(Folyt. köv.)

 Támadóm hátraránt, elvesztem az egyensúlyomat. Nem küzdök, hátravetem magam. Ettől mindketten megbillenünk, és hanyatt zuhanunk: ő a deszkákra, én rá. Nagyot nyekken, lazul egy kicsit a szorítása. Hátrafejelek, halk reccsenés jelzi a találatot. Odacsapok egyet könyökkel is, felnyög, bontom a fogást, azután rendesen megkínálom. Érzem, hogy elernyed, kap még kettőt, hogy biztosan ne álljon föl.

Odébb hengeredem, zihálva kapkodok levegő után. Ezek szerint rosszul számítottam. Valaki elbújt idefent, és várt ránk. Igaz, ő is eltaktikázta magát, amikor azt hitte, hogy egyedül is el tud kapni. Remélem, a dulakodás hangja nem csődíti ide a társait. Kíváncsi vagyok, ki lehet az. Valamiképpen ártalmatlanná kell tennem, amíg bejutok az épületbe, különben fellármázza a többieket.

Meglepően vékony a srác. Talán valami alsós? Elkap a lelkiismeret-furdalás, hogy túl keményen osztottam meg az előbb. Remélem, nem sérült meg. Végigtapogatom az arcát. Nem tűnik ismerősnek. Gyanúsan finom. Törékeny. Finoman megrázom, de nem nyög, nem mozdul. Hirtelen megáll bennem az ütő. A mellkasára siklik a kezem.

Elkapom onnan, mintha megégettem volna.

Natalia.

Csak ő lehet.

Futó léptek közelednek odalentről. Szóval meghallottak. Kétségbeesetten pillantok körül. Egymagam talán még el tudnék tűnni, de az eszméletlen lánnyal reménytelen. Hacsak…

– Szerintem itt vannak!

Megismerem Bence hangját.

– Kizárt, még nem jöhetnek vissza. Tíz perc legalább.

Ez Milan lesz.

– Akkor mi volt ez a puffanás?

– Talán az egyik ló rugdalta a karám falát. Meg mi a fenének csapnának lármát, ha ők azok? Ennél sokkal rutinosabbak.

Míg beszélnek, felnyalábolom az ájult Nataliát és beásom magunkat a szénabálák közé. Igyekszem minél halkabban csinálni, remélem, nem tűnik fel lent a zizegés.

– Itt semmi sincs – hallom odalentről.

– Jó, én azért még körülnézek fent.

Nyikorog a létra. Elemlámpa fénye csap végig a padláson. A szemembe világít, elvakít. Látom Milant a szalmafüggöny mögül, kérdés, hogy ő kiszúr-e engem. Natalia megmoccan. Szorosan átölelem, a szájára tapasztom a tenyeremet.

– Nyugi, ne mozogj – suttogom a fülébe. – Különben észrevesznek.

Nem hallgat rám. Megrándul, de szerencsére nincs benne erő. Ugyanakkor tudom, ha nagyon vergődik, árulónkká lesz a zaj.

– Lehet, hogy szándékosan csaptak zajt, hogy idecsaljanak minket – kiált fel Bence. – Vissza kéne mennünk.

Az elemlámpa néhányszor még körbevillan a padláson, azután ismét megreccsennek a létra fokai, ahogy Bence visszamászik. Tompa huppanás jelzi, hogy földet ért. Natalia teste megfeszül, kétségbeesetten próbál szabadulni a szorításomból.

– Nyugi már… én vagyok az, Geri – suttogom a fülébe. Rettegek attól, hogy felfedeznek.

Nem igazán sikerül lecsillapítanom. Szerencsére nemigen tud mozdulni. Egymáshoz tapad a testünk. Érzem minden rezdülését, ő is az enyémet. Ahogy Milan és Bence futó lépteinek zaja elhal, elernyed. Elönt a verejték. Alig hiszem el, hogy megúsztuk.

– Most elengedlek – morgom félhangosan. – Kérlek, ne sikíts. Nézd meg, tényleg én vagyok.

Amint lazul a fogásom, odébb hengeredik, és talpra pattan. Támadásra készen áll a sötétben. Néhány, végtelennek tűnő pillanatig tanulmányoz, gondolom, ő se lát többet, mint én belőle.

– Te teljesen megőrültél! – tör ki belőle végül az indulat. – Majdnem eltörted az orromat!

– Nem tudtam, hogy te vagy – védekezem. – Ráadásul te támadtál rám – teszem hozzá, miután átgondolom kicsit a történteket.

– Persze, mert neked nem is volna szabad itt lenned! – csattan fel. – Azt hittem, valaki más.

– Miért neked igen? – kérdezek vissza.

(Folyt. köv.)

Mozdulatlanná dermedek. Persze, ha belém botlanak, ez se segít, akkor vége a dalnak. Kisöprök az agyamból minden gondolatot, és igyekszem eggyé válni a tavalyi avarral. Tudom, bármi rám irányíthatja a figyelmet: egy aprócska nesz, akaratlan mozdulat, a szemem villanása, vagy akár az, hogy túl erősen figyelem őket, és megérzik.

Orromat betölti a tavaszi erdő illata. Alig lélegzem, elképzelem, hogy beleolvadok a gyökerek, nyákos avar, letört gallyak kusza halmazába. Kurvára hideg a föld. Most mégis magamba engedem ezt a hideget, mígnem úgy érzem, gyökeret eresztek a talajba, a talaj meg belém hatol. Nem merek felnézni, tekintetemet a földre szegezem. Tudom, végtelenül sebezhető vagyok ebben a helyzetben, mégis ez jelenti az egyedüli védelmet. Ebben a pózban nincs emberi formám, ezért könnyebben átsiklik rajtam a megszokott alakot kereső szem. Az egyik fickó csaknem a fejemnél áll meg. Ha véletlenül rám lép, lebuktam. Bárhogy is küzdök ellene, nem tudok nem gondolni rá. A srác valószínűleg megérzi, mert feszülten figyel. Szerencsére az érzékszerveire hagyatkozik.

– Mi van már? Gyere! – harsan egy hang a távolból. Megismerem, Jovan az.

– Olyan furcsa – feleli a fickó. Őt nem tudom azonosítani. – Mintha lenne itt valaki.

– Biztos csak egy róka – kiált vissza Jovan. – A kiscsajjal vannak, gondolom, próbálnak minél nagyobb kört tenni. Bencéék majd elkapják őket.

A srác még toporog egy kicsit, majd engedelmesen tovább indul. Lépteinek zaja távolodik, hamarosan egybeolvad a többiekével. Mégse merek megmozdulni. Attól tartok, csak pár métert tett, és most lélegzetvisszafojtva várja, hogy talpra álljak. Ez egyfajta türelemjáték. Aki hamarább feladja, veszít.

Végül mégis muszáj elindulnom, különben semmivé lesz az előny, amit szereztem. Noha hivatalosan csak egy óra múlva szabad átlépnünk az Alapítvány területének határát, úgy döntöttem, hogy ezúttal nem tartom be a szabályokat. Most még észrevétlenül be tudok jutni, és ott egészen biztosan nem keresnek. Ha szerencsém van, kiszúrom, hol várnak rám. Jovan nagy szívességet tett, amikor elárulta, hogy Bencéék maradtak hátra, hogy levadásszanak. Gondolom, a másik ember Milan. Pontosan tudom, mit fognak csinálni, csakhogy engem még egyszer nem etetnek meg ezzel a trükkel.

Hacsak nem átverés az egész.

Megfékezem a lelkemben sikoltozó paranoiát, és visszaindulok a kerítés felé. Most viszonylag gyorsan haladok, mert időközben feltámadt a szél. Igaz, így nem vagyok egészen hangtalan, de lépéseim nesze beleolvad a széltől nyögetett erdő suttogásába. Az idő most nekem dolgozik.

Kis tétovázás után úgy döntök, hogy az istállóknál kapaszkodom át a kerítésen. Tudom, ez a legtriviálisabb megoldás, viszont, ha jól számítottam, még senki se vár rám. Ahogy Szun cu mondja: „Ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk.” Ezzel persze megszegem a játékszabályokat. Korábban sose tettem ilyet, de mióta felvettem Barnával a kapcsolatot, egyre könnyebben hagyom figyelmen kívül az előírásokat. Tudom, addig jár a korsó a kútra… de bízom benne, hogy még nem jött el a pillanat.

Centiméterenként húzom fel magam a fal tetejére. Ez a kritikus pillanat. Amennyiben Milánék idecuccoltak, nekem annyi. Végtelenül lassan mozgok, mert így nem kapja oda a szemet a mozgás. Neszezésemet jótékonyan elnyomja a szél. Amint felhúzódzkodom, elhasalok, és hosszan fürkészem a környezetemet. Nem látok semmi gyanúsat, úgyhogy leereszkedem a kerítés túloldalán. Ez a legveszélyesebb pillanat, most vagyok a legsebezhetőbb. De semmi se mozdul.

Az árnyékban maradva osonok az istállók felé. Fel akarok kapaszkodni a padlásra, hogy szemügyre tudjam venni a terepet. Remélem, kiszúrom Milánékat, és innen könnyen be tudom vetni magam a kiserdőbe.

Senki se őrzi a lovakat. Nem mocorognak, ahogy elmegyek az állások között. Szerencsére nincs kivilágítva az épület, így nyugodtan átvághatok rajta a szénapadlásra vezető létráig. Elönt a magabiztosság, erősnek, legyőzhetetlennek érzem magam. A játékszabályok megszegése miatt érzett halovány lelkiismeret-furdalást elnyomja a siker mámora. Megcsináltam, bent vagyok. Már csak el kell jutnom a központi épületig.

Nem lesz könnyű.

Itt fent a szénapadláson már szabadabban mozgok. Persze nem dübörgök, de azért nem lassított felvételként settenkedem. Kilazítom az egyik cserepet, és pásztázni kezdem a környéket. Hangokat sodor felém a szél. Nem tudom kivenni az egyes szavakat, de annyi bizonyos, hogy egyelőre senki se számít rám.

Talán ezért ér annyira váratlanul a támadás.

Egy kőkemény rúgás csapódik a térdhajlatomba, és ahogy megroggyanok, kapok egyet a tarkómra, majd egy acélkemény kar kapja satuba a torkomat. A gégém megroppan, a nyaki artériám elszorul. Tökéletes fojtás, ebből nincs menekvés.

(Folyt. köv.)

– Most mi bajod, elvégre ő az egyik tanárunk – felelem. – A Pollack B-s buli után dumáltunk a bárban. Egyikünk se tudott aludni. De szerintem igaza van, nem?

– Dumáltatok a bárban? – kérdez vissza Natalia. – Ültetek, iszogattatok, és a szakmai gyakorlatról cseverésztetek? És mit ittál? Citromos Pepsit, vagy viszkit szódával?

– Koktélt. – Nem értem, most mi baja van. Ő volt annyira feldűlve Szilviával. Jelzem, joggal. – És szerintem egyáltalán nem rossz ötlet, hogy nézzük meg Alexet – teszem hozzá. – Egy csomó izgalmas adatot találtam. Szerintem bejön a dolog.

– Igen? Akkor talán beszéld meg vele. Biztosan segíteni fog. – Natalia leugrik a karám kerítéséről, és megindul a „B”szárny irányába. Döbbenten nézek utána. Nem értem, miért kell ennyire kiakadni azon, hogy elbeszélgettem Szilviával arról, amit eddig sikerült kiderítenünk. Tök jó fej volt, és segített. Ebben a pillanatban elszáll minden kétségem. Úgy érzem, megvan az áttörés.

Szilvia lassan mellém léptet a lóval. Nem adott rá zablát, se nyerget, szőrén üli meg a lovat. Csupán a kötőféket tett a fejére, de mindvégig laza a szár. Combja szorításával, testsúlyáthelyezéssel irányítja az állatot. Időről-időre előrehajol, és a ló fülébe duruzsol.

– Szia – mondja. – Mi van veletek? Min kaptatok össze?

Most mondjam meg? Inkább hallgatok. Szilvia nem erőlteti a beszélgetést. Visszakormányozza a lovat a karám közepéhez. A válla fölött hátraszól.

– Én élveztem a péntek estét – mondja. – Egyszer itt is elbeszélgethetnénk.

Natalia után pillantok, aki apró ponttá zsugorodva talpal a „B”szárny felé. Aztán Szilviára nézek, és arra gondolok, miért ne.

Ő legalább megért.

HARMADIK RÉSZ

Március 11.

Visszafojtott lélegzettel hallgatom a fák közt közeledő hangokat. Nagyon nem szeretném, ha most rám találnának. Persze, lenne előnye is – húzhatnék vissza a melegbe –, de pontosan tudom, Izanagi szan miféle elfoglaltságot szokott biztosítani azoknak, akiket elkapnak a harci játék során. Akkor inkább kockára fagyok.

A feladat viszonylag egyszerű: ki kell mennünk az Alapítványt övező erdőbe és meglapulni, hogy a többiek, akiket utánunk küldenek, ne találjanak meg. Este van, koromsötét minden, úgyhogy nem okoz gondot a dolog, csak van egy kis hátulütője: egy óra elteltével, de másfél órán belül vissza kell jutnunk a központi épületbe, anélkül, hogy elkapnának. Hogy hogyan oldjuk meg, az rajtunk múlik. Nem először játsszuk ezt a játékot, és szinte minden elképzelhető megoldást kipróbáltunk már: felmentünk a tetőre, és onnan leereszkedve próbáltunk visszajutni, a csapat pár tagja feláldozta magát, és elcsalta az üldözőket az erdőbe, míg a többiek rohammal bevették az épületet, volt, hogy az álcaruhánkat és a sötétséget felhasználva elvegyültünk a keresők között. Hol győztünk, hol veszítettünk, azonban a számtalan játéknak megvan a maga hátulütője: lassan minden valamirevaló taktikai ötletet elsütöttünk már. Egyre nehezebb valami újjal előállni, márpedig a régi megoldásoknak már rutinból megvan a maga ellenszere. A taktikai megbeszélésen nem is jutottunk semmire. Végül abban maradtunk, hogy mindenki a saját szakállára kísérli meg a visszajutást.

Ezúttal Natalia is részt vesz a játékban. Női mivoltát az álcaruha se tudja elrejteni. Valójában emiatt kaptunk össze Stefivel. Azt javasolta, hogy a lány áldozza fel magát, hiszen kizárt, hogy észrevétlenül vissza tudjon jutni a célállomásra.

– Oké, a lány leköti pár emberüket, de onnan hogyan tovább? – kérdeztem meg. – Ezt az elcsalós trükköt már mindenki ismeri. Ha kiszúrják Nataliát, rögtön rájönnek, hogy csalinak alkalmazzuk, és visszatépnek az épülethez.

– Ha kis szerencsénk van, feltámad bennük a vadászösztön, és utána vetik magukat – jegyezte meg Marko csendesen.

Ez elég valószínűen hangzott. Natalia rendesen megmozgatta mindenki fantáziáját, úgyhogy vélhetőleg hatékony csali lenne. Azt hiszem, pont ezért nem tetszett Stefi javaslata.

– Most már csak engem kéne megkérdeznetek, akarom-e, hogy egy falkára való megvadult hímállat loholjon a nyomomban – jegyzete meg epésen Natalia. – Amennyiben bárkit is érdekel, közlöm, semmi kedvem hozzá.

– Figyelj, úgyis elkapnak – próbált érvelni Stefi. – Hidd el, mindenki rád fog utazni, akár akarod, akár nem. Kizárt, hogy észrevétlenül visszajuss az épületbe.

Igazat kellett adnom neki. Viszont ezzel együtt se lelkesedtem az ötletért.

– Én pedig biztosra veszem, hogy veled ellentétben képes vagyok határidőre visszalopózni – vágta rá Natalia.

Szó szót követett, és elég rendesen összekaptunk. Kifutottunk az időből anélkül, hogy bármire jutottunk volna. Végül abban maradtunk, hogy ki-ki maga próbál visszajutni, hiszen ha csak egy embernek is sikerül, akkor a mi csapatunk nyer. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez a legrosszabb taktika. Elcsesztük, ennyi az egész.

Ennek ellenére nem adom fel. Nem távolodtam messze az Alapítvány területétől. Abban bízom, hogy áthalad rajtam a kutatók csatárlánca, és amint elég messzire kerülnek tőlem, vissza tudok szivárogni a kerítésen túlra. Egyébként jól számítottam, viszonylag gyorsan közelednek. Csak éppen nem úgy képzeltem, hogy egyenesen felém jönnek a keresők, mintha zsinóron húznák őket.

(Folyt. köv.)

Hagyom a fenébe a pártprogramot. Rávetem magamat a netre. Alexet keresem. Mindent, amit csak találni lehet róla. Próbálom az ismert közösségi oldalakon. De nem találom. Nézem iskolák, munkahely, hobbi szerint. Alig találok róla valamit. Nem mondom, hogy őt is kitörölték a netről, azonban feltűnően kevés adat van fent. Pár sor itt-ott. Kapcsolatok alig. A fényképei is használhatatlanok.

Nem találok közös pontokat Palotás Kristóffal.

Illetve csupán ezt az egyet. Hogy gyakorlatilag semmi sincs róla.

Nem hiszek a véletlenekben. Néha az is nyom, ha az ember nem talál nyomot. Valaki túlontúl alapos akart lenni, és pontosan ezzel árulta el magát. Egyre biztosabban érzem, hogy igazam van. Kell lennie valamilyen kapcsolódási pontnak Alex és a Jókai téri áldozat között.

Csak éppen nem tudom, mi az.

Illetőleg Palotás Kristófról egész sokat tudok. Szegeden végzett, gyógyszerész szakon. Ha jól értettem, alapkutatásokat végzett. Rengeteg konferencián vett részt, szinte az egész világot bejárta. Újabb közös vonásuk Alexszel.

A lány elmondása alapján sikerült előkeríteni a fickó néhány munkatársát és haverját az ismeretlenség homályából. A hétvége óta több tucat személyes adatlapot túrtunk át. Persze itt se bukkantunk túl sok kézzelfogható egyezésre. Illetve mégis. Előszedem az Alex előadásán készített jegyzeteimet. Talán kicsivel többet mondott el, mint igazából szeretett volna. A fényképekről is rengeteg minden leolvasható. Kijev, Belgrád, Pécs, Hamburg, Sanghaj, Párizs. Helyszínek, ahol mindketten megfordultak. Az időpontok ugyan nem egyeztek, de beszédesen közel voltak egymáshoz.

Vagy a pendrive-on talált anyagokhoz.

Máskor csupán egy-egy név köti össze őket. Rendezvények. Vállalatok. Arcok. Újságcikkek. Igaz, nincs közvetlen egyezés. Egyetlen olyan eseményt se találok, amin bizonyíthatóan részt vettek volna mindketten. Mégis, számtalan közvetett jel utal arra, hogy valami módon összefonódott a sorsuk. Olyan érzés, mintha egy végtelen háló szövetét figyelném, ahol minden mindennel összefügg.

Elbizonytalanodom. Alexet próbálom megragadni, de nem találok rajta fogást. Mintha nem is lenne, pedig nagyon is létezik. Ha akarom, kezemben a bizonyíték… ugyanúgy, mint Alex harcművészeténél. Az akupunktúrás pontokat szinte bármilyen sorrendben össze lehet kötni, mert csaknem minden kombinációhoz vagy egy elmélet. Csupán az a kérdés, hogy valóban úgy működik-e a dolog, vagy egészen más oka van.

Egyelőre úgy tűnik, összeállnak a részletek, ezért erőltetem az Alex-féle vonalat. Egyre több tény látszik alátámasztani a feltételezésemet. Ugyanakkor nem hagy nyugodni az érzés, mi van, ha nem a tényekből vonok le következtetéseket, hanem az elméletem igazolásához vadászom össze az adatokat. Ha őszinte akarok lenni, az egyetlen valóban jelentős áttörést Nataliának köszönhetem. Ő vette észre, hogy a pendrive-on talált anyagok időrendben követik egymást, miközben én ezer más módon próbáltam rendszerezni a kapott információkat. Ez azért jelzi, hogy hajlamos vagyok elszállni.

Hozzáteszem, a most kikukázott tények nagyon szépen illeszkednek az eddigi rendszerbe. Egyre pontosabban kirajzolódik a szövet mintája, bár egyelőre nem lehet kivenni, mit ábrázol. Az a kérdés, vajon valóban nyomon vagyok-e, vagy csupán egy olyan összefüggéshalmazt alkottam, ami sehová se visz.

Némi töprengés után úgy döntök, felhívom Nataliát. Ha rábólint az elméletemre, megosztom a többiekkel. Ha nem, egyelőre kukába kerül az egész. Bár ebben az esetben lövésem sincs, hogyan folytassuk tovább.

Megcsörgetem, és abban maradunk, hogy az istállóknál találkozunk. Mióta Szilvia átvette a lovas oktatást, a lány szinte naponta átjár, és segít az állatok körül. Viszonylag gyorsan összekapom magam, és átsprintelek hozzá. Kint találom, a szokott helyén, a karám kerítésének tetején ülve figyeli, hogyan tanít Szilvia.

– Szóval mire jutottál? – szegezi nekem a kérdést.

Pár mondatban vázolom a helyzetet. A homlokát ráncolva figyel, miközben hallgat.

– És mondd, miért váltottál át hirtelen Alexre? – kérdezi végül. – Azért csesztünk el egy hétvégét, hogy akár így, akár úgy, de végre letudjuk Palotás Kristófot. Vasárnap éjfél után feküdtem, mire elkészültem az összes házimmal. Gyűjtöttünk egy nagy halom infót, amin most módszeresen át kellene rágnunk magunkat, hogy végre rájöjjünk, mi is áll a dolog hátterében, erre te Alex után veted magad. Muszáj száz dologba kapni egyszerre? Így sose jutunk a végére. Tényleg nagyszerű ez az intuitív nyomozás, csak az a baj, hogy legfeljebb a filmekben működik. Ez a kapkodás sehová se vezet. Egyáltalán, honnan a fenéből támadt az az ötleted, hogy ejtsd a Palotás Kristóf-féle szálat, és Alexre kezdj koncentrálni?

Végigsimítok a hajamon, és gyors pillantást vetek Szilviára, aki néhány srácnak magyaráz a karám közepén:

– Szilvia adta az ötletet, amikor a bárban beszélgettünk – vallom be.

– Te kitálaltál Szilviának? – támad nekem Natalia váratlanul. – Eszednél vagy? Mikor beszélgettetek?

(Folyt. köv.)