Ez már sok a srácnak. Ismét belevész a papírjaiba. Imi bá’ kicsit hagyja szenvedni, azután a következő csapathoz fordul:

– Péter.

Nem mond többet. A hangja halk, csupán jelzi, hogy mostantól másra irányul a figyelme. Fecó nem küzd, leül. Peti arcára kiül a kétségbeesés.

– Kezdd el – mondja Imi bá’ nyájasan. – És ha kérhetném, a jövőben legyünk tárgyszerűek.

Gyors pillantást vetek Stefire. Látom, hogy ezerrel dolgozik, rendezgeti a szöveget. Egyfelől sajnálom Petit, másfelől tudom, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Remélem, hogy amíg nyökög, Stefi összekapar pár percnyi adatot.

Peti gyakorlatilag ugyanott folytatja, ahol Fecó abbahagyta. Egyik jelszót mormolja a másik után, csak kevésbé határozottan és magabiztosan, inkább bocsánatkérőn. Mondjuk eddig se voltak különösebb illúzióim a pártprogramokkal kapcsolatban, azonban most, hogy Imi bá’ előtt kerülnek mérlegre a hangzatos frázisok, kezd kifejezetten kínos lenni a dolog. Az a legkülönösebb, hogy a végén már én szégyellem magamat.

– Ha csak ennyit tudsz, akkor inkább hagyjuk – legyint Imi bá’. – Stefi, megpróbálsz végre tárgyszerű lenni, vagy inkább hagyjuk az egészet?

– Az üres szólamoktól eltekintenék – vág Stefi a közepébe. – PR-os kollégáim tudják, hogy minden pártprogram gerincét ezek alkotják. Én inkább néhány olyan kérdésre irányítanám a figyelmet, amelyben az általunk képviselt formáció határozott cselekvéstervvel rendelkezik.

Meg kell vallanom, nagyon jól csinálja. Egyik adatot a másik után varázsolja elő, akár bűvész a nyulat a cilinderből. Van hozzá némi körítés, de végig pontos és tárgyszerű. Meglep, hogy ennyi konkrétum található a szövegben, én az elejét kaptam, ahol inkább a hangzatos jelszavak domináltak. Ehhez képest Stefi előadása megvalósítható konkrétumok sorozata.

– Nagyon jó – bólint Imi bá’ elismerőleg. – És mondd, hogyan akarod biztosítani a program pénzügyi fedezetét?

Stefi ledermed. Kétségbeesetten mered a papírjára, de persze abban semmi ilyesmit nem talál.

– Akkor talán kezdjük az elején – sóhajtja Imi bá’. – Mennyi Magyarország költségvetési bevétele?

– Öööö – nyögi Stefi.

– Az én órámon még tudtad – mondja gyilkos mosollyal Imi bá’. – Most is tudnod kéne. Persze egyes tételekre lebontva, hogy lássuk, honnan vonod el a programhoz szükséges pénzügyi eszközöket.

Ezzel a mondattal azután sikerül Stefit végképp kiütnie. Szószólónk paprikavörös fejjel ül vissza a székére.

Imi bá’ végigsimít a homlokán.

– Szeretném, ha tudatosulna bennetek, hogy a mai kudarc egyáltalán nem a ti hibátok – mondja. – Ezúttal hozott anyagból dolgoztatok. Más kérdés, hogy elvárható lenne, hogy ne felejtsétek el, amit az én órámon tanultok, de ebbe most nem mennék bele. A hátralévő időben nyúzhatnánk egymást, azonban szerintem teljesen fölösleges. A következő órát reményeim szerint már Dani bá’ tartja. Kérem, hogy cseréljenek addig programot az egyes csoportok, és legközelebb már valóban felkészülten gyertek. Szóval a következő órán térfélcsere. Ismerjétek meg a másik oldal álláspontját is.

*

A net előtt ülök, és böngészem a Petiéktől kapott anyagot. Nagyon fikáztam a múltkori kis pártot, de ehhez képest a programjuk maga volt a tárgyszerűség. Mondjuk, abban is van logika, hogy biztos szavazóbázissal rendelkező pártnak fölösleges bármilyen konkrétumot kiizzadnia magából, de azért valahol elképesztő, hogy milliók szavaznak bizalmat olyan erőknek, amelyek gyakorlatilag semmit se közölnek arról, hogy mire kívánják költeni a befizetett adókat. Igaz, én is csak azóta lettem kényes erre a dologra, mióta Imi bá’ beleverte az orromat.

Miközben a programban sorakozó jelszavakat olvasgatom, elkalandoznak a gondolataim. Imi bá’ szavai visszhangzanak a fejemben. Térfélcsere. Újra meg újra visszatér ez a szó. Tudom, valami miatt lényeges, mármint azon túl, hogy Imi bá’ mindig több szemszögből is megnézeti velünk ugyanazt, de nem jövök rá, miért. Mégis itt kísért, makacsul, nem ereszt, és én se eresztem. Olyan erősen töröm a fejem, hogy a végén úgy érzem, begörcsöl az agyam. Mégse jutok előbbre. Hátradőlök a székemen, és kibámulok az ablakon. Gondolataim visszakalandoznak a pécsi hétvégére. Szilvia jár a fejemben. Ahogy táncol, ahogy fut, ahogy mosolyog. És ekkor beugrik. Valami olyasmit mondott, hogy ha úgy vélem, Alexnek köze van a játszmához, akkor miért nem utána nyomozok. Térfélcsere. Helyükre kerülnek a részletek. Most már értem, miért nem tudtam elszakadni Imi bá’tól. Ugyanazt mondta, mint Szilvia: nézzem más szemszögből a dolgokat.

(Folyt. köv.)

A harcművészetek világától elválaszthatatlan a stílusok sokszínűsége. Persze kezdetben volt a Judo, hallottunk valamit harangozni az Aikidóról és a karatéről is, és a nagyon tájékozottak láttak pár fotót az akkor még koreai karateként tisztelt Taekwondóról is. Azután megjelent a kung fu, amiről villámgyorsan kiderült, hogy több száz stílust értenek alatta, és mi menthetetlenül elvesztünk a számtalan irányzat forgatagában.

Melyik harcművészetet válasszam?

Az ember tizenévesen a legjobb harcművészetet keresi. Lehetőleg olyan stílust, ami felruházza mindazon titkos technikákkal, amelyek segítségével könnyedén és látványosan győzhet le akárhány támadót. A cél elérésének érdekében elhatározza, hogy hajlandó keményen dolgozni három, vagy akár öt évet is.

Bár valóban minden igényt kielégítő a felhozatal, a legtöbben nem igazán tudják kiválasztani a számukra leginkább megfelelő irányzatot a kínálatból. Ennek elsődleges oka az önismeret hiánya. Az emberek jó részének fogalma sincs arról, hogy ki ő, és mire lenne szüksége. A másik ok, hogy minden stílus önmagát tartja a legjobbnak – hiszen azért hozták létre. A jobbnál jobb rendszerek széles kínálata megzavarja a kívülállót.

Az előzetes tájékozódásnak sokszor az a vége, hogy az ember a legutoljára olvasott szakcikk alapján dönt, esetleg a haverjai viszik le valahova, vagy egész egyszerűen a legközelebbi dojóba kezd el járni. Azután vagy megtetszik neki, amit ott lát és beleszeret, vagy hagyja a harcművészetet a fenébe.

Minek ennyi stílus?

Ez a kérdést gyakran felteszi magának az ember. Természetesen a különböző irányzatoknak sokszor más a felfogása, célja, edzésmódszere. Régiók szerint is viszonylag jól el lehet különíteni az egyes irányzatokat – és persze számos eset van, amikor nem. A 20. századi irányzatoknál gyakoriak az átfedések. A számtalan, egymásra erősen hasonlító stílusok elkülönülésének elsődlegesen üzleti okai vannak, de előfordul, hogy valóban indokolt egy harcművészetet elkülöníteni az addigi iskoláktól.

Mikor születik új irányzat?

Aki valami gyökeresen újat tud hozni a harcművészetbe. És ez nem könnyű. A legtöbben csupán felfedezik a spanyolviaszt. Azzal együtt, hogy nem kis teljesítmény, ha valaki megérti az egyes technikákat, és a saját fizikai és pszichés adottságaira tudja szabni azokat – ezt azért túlzás lenne új irányzatként tisztelni. Az új edzésmódszerek alkalmazása, esetleg a meglévő stílusok technikai anyagának mixelése se jelenti azt, hogy valami gyökeresen új dolog született.

Új harcművészetet csináltak, amikor Okinawán beépítették a karatét az iskolai tananyagba, és addig csiszolták a mozgásanyagát, pedagógiai módszertanát, amíg az tökéletes összhangba nem került a korabeli iskolarendszer módszertanával, oktatási-, nevelési céljaival.

Az ilyen pillanatok azonban ritkák – vagy legalábbis közel sem olyan gyakoriak, mint azt a számtalan harcművészeti stílus láttán hihetné az ember. Persze az egyes iskolák szellemi és mozgásanyaga egy ponton már valóban annyit változhat, hogy új irányzatról beszélhetünk – ennek felismeréséhez azonban rendkívül mély szakmai tudás és önismeret kell(ene).

Nem várja meg a választ, hanem balra fordul. Rendes tempót diktál, láthatóan tervszerűen vezet a girbegurba utcákon, hol hegynek föl, hol le, hol vízszintesen. Ismét megállapítom, hogy térkép van a fejében. Egy idő után kalapál a szívem. Már csak a légzésemre ügyelek, és igyekszem tartani a tempót.

A nőn viszont nem látszik a fáradtság. Céltudatosan halad, valószínűleg már este megtervezte az útvonalat. Fogalmam sincs, merre lehetünk, mekkora táv lehet hátra. Összeszorított foggal gyűröm egyik métert a másik után. Apró fénypontok cikáznak a szemem előtt. De nem adom fel.

Egy idő után belegyorsít, gondolom, nincs messze a szálloda. Rákapcsolok, de hiába akarom megpörgetni, a tüdőm és a lábam nem bírja. Egyre jobban leszakadok, pedig már látom a célt. Most mégse sikerül összeszedni magam, inkább kiszívja belőlem a maradék erőt. Szilvia jó tíz métert rám ver a szálloda kapujáig. Nem megy be, odakint megvár.

– Ez egész jó volt, ugye? – kacsint rám.

Nyitott szájjal kapkodok levegő után. A látómezőm rohamosan szűkül, fülemben dübörög a vér. A hangfüggönyön keresztül hallom a tanárnő hangját:

– Nagyon jól bírod. Ideje lenne terepen is futnod.

Kösz. Pont arra vágytam, hogy megdicsérjenek.

Megszégyenülten kullogok be a kapun Szilvia után.

Március 9.

Második óra, társadalomismeret. Dani bá’ fog nyúzni bennünket. Ez az óra valójában nincsen. Hol magyar, hol töri, hol pedig a kettő egyvelege. Mint most is. Attól függ, miből vagyunk éppen lemaradva. Dani bá’ múlt órán minden csapatnak kiosztott egy-egy pártot azzal, hogy tanulmányozzuk a programjukat. Nem tudom, a többiek hogy jártak, mi nagyon megszívtuk. Közel kétszázhúsz oldalas dokumentumot töltöttünk le a netről. A hivatkozásokkal megvan kétszázharminc is. Kis párt nagy programmal jár. Felosztottuk egymás közt, kábé egyenlő terjedelmű részekre, de akkor is sok, főleg, hogy Pécsett töltöttük a hétvégét.

Rossz érzéseim erősödnek, amikor Imi bá’ jelenik meg órakezdéskor.

– Helyettesítek – jelenti be sátáni mosollyal.

Rám tör a pánik. A Dani bá’ féle, csendes unalomba fulladó szájtépés helyett Imi bá’ fog gyilkolni bennünket. Felkészülök a legrosszabbra. Joggal.

– Átnéztétek a választási programokat? – kérdezi Imi bá’.

Bizonytalan mormogás a válasz. Az átnézés természetesen Dani bá’nál is azt jelenti, hogy az utolsó betűig elolvassa és kijegyzeteli az ember az anyagot, de Imi bá’ nem elégszik meg ennyivel. Nála aktívan kell tudni mindent.

– Jól van – folytatja Imi bá’. Úgy tesz, mintha egyértelmű megerősítést kapott volna. Láthatóan élvezi a helyzetet.

– Akkor a következő a feladat – mondja –, csapatmunka. Minden csoport maximum öt percben ismerteti a Dani bá’tól kapott választási programot. PR-osok vagytok, győzzétek meg a hallgatóságot. Kaptok öt perc felkészülési időt, azután kezdjük. Ne tököljetek, így is feszes lesz. Óra indul.

Kétségbeesetten vetjük rá magunkat a jegyzeteinkre. Ez övön aluli volt. Miközben verejtékben úszva nyálazom a papírjaimat, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy szeretve tisztelt tanáraink szándékosan nyomták ránk ezt a helyettesítést. Stefi zanzásítja az anyagot, mi Kálmánnal és Markóval diktáljuk a jegyzeteink lényegét. Egész jól állunk, amikor Imi bá’ kettőt tapsol:

– Rendben, ennyi volt. Kezdd el – mutat Fecóra.

A srác feláll, rendezgeti a papírjait. Gondolom, időt akar nyerni, pedig tudhatná, hogy ezzel csak rontja a helyzetét. Imi bá’ az órájára pislant:

– Eddig húsz másodperced ment el a semmire – veti oda metsző hangon.

Fecó belevág. Az elején kicsit bizonytalan, de ahogy belelendül, egyre magabiztosabban beszél. Csak úgy röpködnek a jelszavak. Kicsit sűrű, de egész jól megoldja. Sodró, meggyőző, talán egy hangyányit kopogós, azonban ennek is megvan a maga hangulata.

– Csak szólnék, hogy közel három perce beszélsz, és gyakorlatilag semmit se mondtál – szakítja félbe Imi bá’. Unott képet vág. – Valójában a tényekre lennék kíváncsi. Napestig harsoghatod a jelszavakat, ám arra legfeljebb a saját táborod vevő. Most a kívülállókat kell megszólítanod. Persze csak akkor, ha van mivel.

(Folyt. köv.)

Mindenesetre Misi bá’ a lehető legjobb dolgot tette: azonnal elvágta az Alapítványhoz vezető lehetséges szálat, amikor rájött, hogy akaratán kívül beletenyerelt valamibe. Félre ne érts – mosolyodik el, amikor megérzi az ellenállásomat, és könnyedén a kezemre teszi a tenyerét. – Nem akarlak meggyőzni semmiről. Csupán hangosan gondolkozom. Természetesen abba az irányba menj, amit helyesnek látsz. Én kívülálló vagyok. Ez a ti játszmátok.

Mély lélegzetet veszek. Hát éppen ez az. Sajnos nagyon meggyőzően hangzik, amit mond. Azt én se hinném, hogy Misi bá’ szándékosan kevert volna ilyen veszélyes helyzetbe minket. Ha innen nézem, nagyon könnyen borul az egész elméletem. Elképzelhető, hogy végig tévúton jártam? Nem a tényekből vontam le a következtetéseket, hanem az elméletemhez keresgéltem a tényeket? Nem tudom eldönteni. Túl késő van, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy átlássam a kérdést. Talán a koktél is belejátszik.

– És hogy jöttök ki Nataliával? – vált témát váratlanul Szilvia.

Megrázom a fejem. Ez legalább olyan kemény kérdés, mint az előző. Kétségtelen tény, hogy egy csapatban játszunk, ugyanakkor képtelen vagyok kiigazodni a lányon. Néha teljesen jó fej, máskor meg olyan, mintha szántszándékkal élezné az ellentéteket. Egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni a hirtelen hangulatváltásaival.

– Ööö… nem lehet csak úgy elmenni mellette – felelem végül.

Szilvia felnevet.

– Nagyon visszafogottan fogalmaztál – mondja. – Talán nem kedveled? Az ember azt hinné, hogy ha egy ilyen lány becsöppen egy fiúcsapatba, egytől-egyig belezúg mindenki az egész „A”szárnyban.

Majdnem kicsúszik a számon, hogy pont ez az. Natalia megjelenése alaposan felkavarta az állóvizet. A többiek mind meg vannak veszve érte, ő pedig tudja, és még rá is játszik a dologra. Állandóan hadakoznom kell vele, ráadásul egy szempillantás alatt képes maga mellé állítani az egész társaságot… jó, ez azért nem igaz, mióta Péter bá’val összerúgták a port. Az a balhé azért eléggé megkoptatta a csaj vonzerejét.

– Jól van, bocs, hogy megkérdeztem – mondja mosolyogva, amikor nem felelek. – Nem akartam indiszkrét lenni… csak tudod, elég furcsa lány, kíváncsi voltam, minden rendben van-e. Az előző csapatát ő vitte a vállán, amíg… – Legyint. – Annyi az egész, hogy aggódom érte. Hagyjuk.

Nem tetszik, hogy felhozta Nataliát. Nem tudnám megmagyarázni, miért. De most, hogy itt ülünk kettesben, valahogy zavar a dolog. Nem akarok a lányról beszélni. Szilvia megérzi az ellenállásomat, mert hátradől a székében. Mosolyog.

– Nincs kedved futni egyet? – kérdezi váratlanul.

Vélhetőleg nem vágok túl értelmes képet, mert folyatja:

– Szoktál futni reggelente, nem?

Mindenki tudja.

Az órájára pillant:

– Lassan idő van. Arra gondoltam, futhatnánk egyet még reggeli előtt. Persze csak ha van kedved hozzá.

Bizonytalanul bólintok. Meglepően friss vagyok, és a reggeli futást amúgy sem akarom kihagyni.

– Akkor tíz perc múlva a kapu előtt – mondja Szilvia, és kisiklik a bokszból. Követem a tekintetemmel, ahogy a pulthoz megy és fizet, majd talpra kászálódom. Felrongyolok a szobánkba. Marko még mindig kiterülve fekszik az ágyán. Ugyanúgy horkol, mint amikor itthagytam. Azon tűnődöm, hogy teljesen fölöslegesen jöttem föl a szobánkba, hiszen a Pollack B-be is edzőcuccban mentem. Hülyeség átöltöznöm, ha most úgyis futok, és szétizzadom magam. Meg igazán nincs is nagyon mibe. Azért várok öt percet, mert úgy tippelem, elég harapós idő lehet odakint. Fél hat, töksötét minden.

 link

Amikor leérek, kellemesen meglepődöm. Nincs szél, kifejezetten melegnek tűnik az idő. Szilvia már odalent vár. Természetesen laza, de mégis dögös szerelésben feszít.

– Indulhatunk? – kérdezi, miután bemelegítünk.

Nem várja meg a választ, futásnak ered. Hegynek fölfelé. Mosolygok magamban, hogy’ magához ragadta a kezdeményezést. Gondolom, nem akar nagyon lemaradni. Nem számítok túl hosszú futásra. Úgy tippelem, teszünk egy kis kört felfelé, azután kényelmesen visszakocogunk a szállodához. Legfeljebb majd csalinkázom egyet, amikor Szilvia végzett, hogy meglegyen a napi penzumom.

Kifejezetten élvezem a terepet. Szilvia szabadidőszerkóban is dögös. Vélhetőleg úgy válogatta össze a ruhatárát, hogy mindig jól mutasson, és ebből a szögből van mit nézni. Egy idő után felzárkózom mellé, nem akarom, hogy kukkolás jellege legyen a futásnak. Mostanra rendesen megizzadok, hátralököm a csuklyát a fejemből.

– Belehúzunk kicsit? – veti oda Szilvia.

(Folyt. köv.)

Szilvia az egyik boksz felé int a fejével.

– Iszunk valamit? – kérdi. Valószínűleg nagyon bambán nézhetek rá, mert még hozzáteszi: – Ha már úgyse tudsz aludni.

Letelepszünk az asztalhoz. A pincér azonnal kijön, Szilvia rendel két koktélt. Zavarban vagyok. Fogalmam sincs, mit gondolnak rólunk, és azzal se vagyok igazán tisztában, hogy milyen leosztásban ülünk itt a bárban. Amikor kiérkezik a két ital, Szilvia hátradől, és belekortyol a sajátjába. Nem szól, csak áthatóan néz rám a pohár pereme felett. Próbálok nem a szemére összpontosítani. Nem akarom én kezdeni a beszélgetést, elvégre ő hívott meg, és nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha kétségbeesetten kapaszkodnék belé, ugyanakkor tudom, milyen durcás-kamaszosnak tűnik a viselkedésem.

– Gyakran vannak alvászavaraid? – kérdezi végül. Nem tehetek róla, teljesen olyan érzésem van, mintha arról érdeklődne, szoktam-e ágyba vizelni. Megrázom a fejem.

– Csak ha horkolnak mellettem.

Elmosolyodik. Leteszi a poharát. Ujja lustán köröz az üveg szélén.

– És sikerült megtalálnod azt, aki miatt idejöttél?

Döbbenten pillantok vissza rá. Talán Nataliának járt el a szája? Egyáltalán nem örülök, hogy a tanárnő felhozta a témát. Senkinek se szeretnék információkat pötyögtetni arról, hol tartunk a rejtvény megoldásával. Főleg most, amikor végképp nem lehet tudni, kivel hányadán állunk. Mindenesetre elhatározom, hogy reggel alaposan kifaggatom Nataliát, mennyit mesélt Szilviának. Persze, egyfelől jó, hogy Szilvia nem volt seggfej, és elvitt minket a Pollack B-be, másfelől kegyetlenül gáz, hogy egy kívülálló belelát a kártyáinkba.

– Ugyan már…– biccenti félre a fejét Szilvia. – Egyértelmű, hogy a szakmai gyakorlat miatt kaptatok eltávot. Egyébként Milena is elmondta, hiszen én vagyok a kísérőtanár. Eltűntök pár órára, azután kitaláljátok ezt a Pollack B-klubot. Szerinted nem tudom összerakni a részleteket?

Közelebb hajol, a szája kicsit elnyílik. Pillantásom a dekoltázsába siklik. Annyira logikus, amit mond. Markóra gondolok, aki teli torokból horkol a szobában. Szilvia tényleg rendes, hiszen akár vissza is küldhetett volna. Ehelyett meghív egy koktélra, és locsog velem. Halk sóhajjal megadom magam.

– Igen – felelem.

– Régi ismerős? – érdeklődik tovább. Nem erőlteti, inkább csak futólag érdeklődik. Hosszú az este, el kell valamivel ütni az időt.

– Nem – válaszolom. – Csak fényképen láttam.

– Akkor nagy művészet lehetett megtalálni ezen a helyen.

– Végül megcsörgettem a mobilján – vallom be. – Bár fogalmam sincs, hogyan hallotta meg, hogy szól a telefonja.

– Szerencséd volt – mondja. – És jutottatok valamire?

Fogas kérdés. Egy csomó dolgot megtudtam a Jókai téri áldozatról, de egyelőre fogalmam sincs, ezek lényeges információk-e, vagy nem, és azt se, hogyan illeszkednek a képbe. Alexről viszont nem hallott a nő, vagy ha találkoztak is, nem hagyott benne mély nyomot.

– Igazából Palotás Kristóf kapcsolati hálóját próbáljuk felderíteni – bököm ki. – Mondjuk, ez sikerült.

– És ő kicsoda?

Egy pillanatra ismét rossz érzésem támad, amiért parttalanul fecsegek. Ugyanakkor röhejesnek tartom, hogy pont egy tanár előtt titkolózzak, aki vélhetőleg oda-vissza ismeri az egész feladványt. Mindenesetre Natalia reggeli számonkérését kihúzom a listáról.  Hülyeség lett volna rámászni emiatt. Mérlegelem a helyzetet, és úgy döntök, még az is elképzelhető, hogy Szilvia segít valamennyire. Kezdem az elején, és töviről-hegyire kipakolok mindent: hogyan keveredtünk a játszmába, a gyilkosságot, az Alexszel kapcsolatos gyanút. Mindent, kivéve a Barnával folytatott levelezésemet. Szilvia mindvégig rám függeszti mandulavágású zöld szemét, és szinte issza a szavaimat. Arcán folyamatosan tükröződnek az érzelmek: figyelem, feszültség, elismerés, mosoly, attól függően, hogy éppen hol tartok a történetben. Ettől persze szárnyakat kapok, és egyre jobban belelendülök a mesélésbe.

– Szóval szerinted valami összefüggés van Alex és a történtek között? – kérdezi végül, amikor befejezem. – Akkor miért nem utána nyomozol? Erről az emberről szinte semmit se tudsz, ráadásul azt mondod, hogy gyakorlatilag kiradírozták a netről. Nem gondolod, hogy talán érdemesebb lenne Alexszel foglalkozni, ha úgy véled, köze van ehhez az egészhez? Még az is lehet, hogy vakvágány, és csupán véletlen egybeesésről van szó. Egyébként nem hinném, hogy Misi bá’ tudatosan ilyen veszélynek tenne ki benneteket.

– De hát a mobil – vetem ellene. – Egy szempillantás alatt szétkapta azt a telefont az Operában, amikor elmondtam, mi történt. És az volt a feladat, hogy szerezzük meg a készüléket.

– Igen – bólint Szilvia elgondolkozva. – Jól látod, hogy ott siklott ki valami.

(Folyt. köv.)

Eltelik fél perc, mire a fickónak leesik a tantusz, de utána villámgyorsan elpárolog. Marko visszasétál hozzám.

– Mondtam, hogy elintézem! – üvölti a fülemtől két centire vigyorogva.

Nem felelek. Az az igazság, hogy sokkal szívesebben nyomtam volna le a pasit. Szinte érzem, ahogy az öklöm alatt szilánkosra törik az orra.

Nataliára pillantok, és látom, hogy még mindig ugyanolyan bénultan áll. Odalépek hozzá:

– Minden oké? – kérdezem.

Rám emeli a tekintetét. Könnybe lábad a szeme. Megfordul és kisiet a teremből. A legszívesebben utána mennék, de nem tűnik jó ötletnek. Intek Markónak, aki visszabiccent és megindul a lány után.

Körülnézek a teremben. Senkinek se tűnt fel az előbbi jelenet. Mindenki magával van elfoglalva, táncol, iszik, bambul, stíröli a többieket. Lassan én is atomjaimra hullok ebben a folyamatosan dübörgő, kusza félhomályban. Felsóhajtok. Most nem szórakozni jöttem. Meg kell találnom a nőt, akivel délután beszéltem, és kitaposni belőle minden lehetséges, Palotás Kristóffal kapcsolatos információt. A színesen villogó lámpák fényében egymásba olvadnak az arcok. Szinte reménytelennek tűnik, hogy rábukkanjak a csajra. Hirtelen rám tör a fáradtság. Amikor elindultunk ide, még úgy éreztem, végre nyomon vagyunk, és meg fogjuk oldani a rejtélyt. Most úgy gondolom, hogy ez a szál nagy valószínűséggel zsákutca. Azt se tudom, merre keressem. De nem szabad elszalasztanom ezt a lehetőséget. Azért utaztunk ide, hogy beszéljek a nővel, és kiderítsem, ki volt a Jókai téri áldozat és mit keresett azon a pécsi konferencián.

Belevetem magam a tömegbe.

*

Marko horkolására ébredek. Kába vagyok, fáj a fejem. A szoba sötétjét alig oldja az utcáról beszűrődő fény. Fejemre húzom a takarót, és próbálok tovább aludni. Hiába. Marko horkolása áttör a félálom ködén, és bár időről időre visszazuhanok a szendergésbe, a szünetekben egyre éberebb leszek. Képek peregnek a szemem előtt, álom keveredik emlékekkel. Azt álmodom, hogy ébren vagyok, miközben olyan dolgokon rágódom, amelyekről tudom, nem valóságosak. Mintha egy mély kút szívna magába. Tények, emlékek, vágyak kavarognak bennem. Szilvia tánca. Natalia. A haja, a hangja, az érintése. Ahogy rám emeli könnyben úszó pillantását. Hirtelen minden a helyére kerül, összeállnak az eddig külön-külön lebegő mozaikdarabkák. Belém hasít a bizonyosság, hogy megoldottam a rejtélyt. Ettől felébredek. Egy végtelennek tűnő pillanatig kristálytisztán látom a megoldást, azután halványulni, távolodni kezd, kicsúszik a kezemből, és visszazuhan az álmok illékony sűrűjébe. Hiába akarom követni, túl éber vagyok, elvesztem a nyomát. Nem marad más velem, csak a bizonyosság kínzó emléke.

Végigsimítok a hajamon. Tudom, minél jobban erőltetem a dolgot, annál inkább felejtek, de képtelen vagyok nem agyalni az álmomon. Végül meggyőzöm magam, illúzió volt az egész, csupán vágyaim öltöttek testet egy pillanatra. Felülök, és Marko ágyára pillantok. Hanyatt fekszik, és teli torokból horkol. Zeng a szoba, nem csoda, hogy felébredtem rá. Lenyúlok a papucsomért, hozzávágom, hogy legalább az oldalára forduljon, de nem reagál. Megnézem az órám. Fél három. Alig másfél órát aludtam. Ragyogó. Ma egész nap olyan leszek, mint a mosott fos.

Reménytelen, hogy Marko horkolása mellett visszaaludjak. Magamra kapkodom a ruhámat, cipőt húzok, és kióvakodom a szobából. A kihalt folyosón ég a villany. Az egész olyan valószínűtlen. Úgy döntök, sétálok egyet a városban, és ha elfáradtam, visszajövök, talán tudok aludni pár órát. Ahogy a bejárat felé megyek, észreveszem, hogy nyitva van a bár. Benézek, bár nem remélek túl sokat. Igazam van, csaknem teljesen kihalt a hely. A pultnál ismerős vörös hajzuhatagot veszek észre. Mondjuk, nem lehet nem észrevenni, elemi erővel vonzza tekintetemet. Szilvia.

Valószínűleg megérzi, hogy nézik, mert megfordul. Összeakad a pillantásunk. Lassan lecsusszan a bárszékről, és álmos léptekkel odajön hozzám. Zenél a járása. Kiszárad a szám.

– Hát te? – kérdezi.

Zavarban vagyok. Most vajon mit gondolhat? Hogy beugrottam egy italra, csak lebuktam?

– Nem tudtam aludni – hebegem. – Marko… nagyon horkol.

Elmosolyodik.

– Észrevettem, hogy meg van fázva – feleli. – Natalia mondta, milyen jól lekoptatta róla azt a férget.

Bólintok. Marko a nap hőse. Enyhe féltékenység fog el. Nem tudnám megmondani, hogy Natalia vagy inkább Szilvia miatt. Elhessegetem az érzést.

– Igen – mondom. – Jól csinálta.

(Folyt. köv.)

 Szokásos kollégiumi partyba csöppenünk. Lüktető zene, zaj, kisebb tumultus a pult körül, félrészeg arcok, vonagló párok. Fiatal az este, még nem indult be igazán a buli. Amikor Szilvia belép, egy pillanatra megdermed a levegő. Túl jó nő ehhez a közeghez. Úgy tűnik, nem érzékeli, hogy a teremben szinte minden tekintet rá szegeződik. Vagy már hozzászokott ehhez a reakcióhoz. Lassú léptekkel a pulthoz megy. Szétválik előtte a tömeg. Kér egy koktélt, majd letelepszik a fal mellett álló üres asztalok egyikéhez. Beletelik pár perc, mire egy fickó összeszedi magát és odamegy hozzá. Pár szót beszélnek, nem lehet hallani, mit, azután Szilvia mosolyogva bólint, feláll, és kimegy a pasival a táncparkettre. Egész teste hullámzik, miközben táncol. Megbabonázva figyelem. Ha vele beszélek, nemigen jön a számra se a néni, se a tanárnő. A többiek ugyanígy vannak vele. Ha magunk közt vagyunk, csupán a keresztnevén emlegetjük.

Végignézek a termen. A félhomályos teret egy-egy színes hangulatlámpa tétova fénye világítja be. Felsóhajtok. Csaknem reménytelennek tűnik, hogy ebben a teremben megtaláljam a nőt, akivel délután telefonon beszéltem. Mindegy, el kell kezdenem, különben sose jutok a végére.

Ahogy elindulok, a szemem sarkából érzékelem, hogy Natalia megkísérli előadni Szilvia mutatványát. Nem sok sikerrel. A pult körül tülekedő tömeg neki nem válik szét. Ennek ellenére viszonylag hamar hozzájut koktéljához. Ugyanahhoz az asztalhoz telepszik, mint a tanárnő, de neki nem hoz szerencsét a hely. Jobban mondva, ő nem lóg ki a tömegből. Csupán egy placcra vágott kislány a sok közül, aki nagy nőnek akar látszani. Felmérem a kínálatot, és meg kell állapítsam, Natalia azért vastagon benne van az élmezőnyben, pedig egész jó a felhozatal. Ennek ellenére nem nyüzsögnek körötte a pasik. Nem értem, miért, ha nem ismerném, valószínűleg rástartolnék. Ha nem lenne dolgom… ha nem lenne itt kontrasztnak Szilvia.

A lány nem bírja soká az érdektelenséget. Felpattan a helyéről, és a táncparkettre megy. Nem keres partnert, csak lassú, érzéki mozdulatokkal táncolni kezd. Most már rátapad a férfiak szeme. Kálmán oldalba bök, és rám kacsint:

– Dögös, mi? – ordítja a fülembe, közel hajolva.

Bólintok. Egy másodperccel később leesik, hogy Szilviára gondol. Odakapom a szemem. Hát, az az igazság, hogy gondban lennék, ha választanom kellene kettejük közül. Szerencsére – vagy inkább sajnos – nem fenyeget ez a veszély. Figyelem Nataliát, aki tánc közben egyre közelebb sodródik Szilviához. Nem tudom, mit akar, de az egyértelmű, hogy készül valamire.

Azután váratlanul felgyorsulnak az események. A táncolók közül kiválik egy srác, Nataliához lép, és átöleli a lányt. Keze a fenekére siklik. Kívülről teljesen természetesnek tűnik a mozdulat, mintha ezer éve ismernék egymást, csak sajnos van egy aprócska szépséghibája – én tudom, hogy most találkoztak először. Fogalmam sincs, miért érzem olyan vérlázítónak a dolgot: a fickó pofátlansága miatt, vagy pedig azért, mert Natalia teljesen lefagy. Még sose láttam ilyennek. Egész egyszerűen nem reagál, miközben látom rajta, hogy gyűlöli a helyzetet. Valami miatt képtelen megmozdulni. Elönti agyamat a vér. Nem gondolkozom, megindulok feléjük. Ereimben dübörögve száguld az adrenalin. Mintegy lassított felvételként látom a történéseket.

Egy kéz nehezedik a vállamra. Hallom Marko nyugodt hangját:

– Hagyd, Geri, majd én elintézem.

Megpróbálom lerázni magamról a kezét, de erősen tart. Megpördülök.

– Engedj el – sziszegem.

– Nyugi – feleli. – Túl dühös vagy. Bízd rám.

Csak most jövök rá, hogy teli torokból üvölt velem. Mégse figyel ránk senki. A folyamatosan lüktető zene minden hangot, ingert elnyom. Hirtelen megértem, mitől bénult le Natalia. Néhány másodpercig hezitálok, azután átengedem Markónak a terepet. Igaza van, túlontúl elkapott az indulat. Azért titkon remélem, hogy nem tudja megoldani a helyzetet, és széttéphetem a fickót.

De az az igazság, hogy sokkal jobban csinálja, mint ahogy én tenném. A srác mögé lép, és kedvesen megpaskolja a seggét. Most a pasi merevedik le úgy, ahogy Natalia. Eltelik egy kis idő, mire megfordul. Arcát eltorzítja az indulat.

– Elmész a francba, hülye köcsög! – ordítja magából kikelve. Persze egy hangot se lehet hallani, csupán a szájáról olvasok.

– Nem tetszik? – kérdez vissza Marko mosolyogva.

– Kurvára nem, te hülye buzeráns!

– Aha – bólint Marko. – Nekem se tetszik, hogy a barátnőm seggét fogdosod.

(Folyt. köv.)