Van egy előnyöm vele szemben: én pontosan tudom, hogy néz ki, míg neki fogalma sincs arról, ki vagyok.

– Na, mi a helyzet? – szegezi nekem a kérdést Stefi.

– Ma este dizsibe megyünk – válaszolom. – Meglátogatjuk a hírneves Pollack B-klubot. Csak tudnám, hol a fenében van…

– Megnézzük a neten – legyint Kálmán.

– Szerinted a tanárnő elenged dizsibe? – csóválja a fejét Marko.

– Nem izgat – vonom meg a vállam. – Én mindenképpen ott leszek.

– Ne aggódjatok, Szilvia nem seggfej – nyugtatja meg a társaságot Natalia. – Gondolom, kilenc előtt nem érdemes lekeveredni oda, úgyhogy jócskán van időnk. – Azzal átható pillantást vet rám. – Mondd, Geri, addig ülni akarsz a babérjaidon, vagy inkább hívod a következő számot?

*

Natalia elvállalta, hogy meggyőzi Szilviát, engedjen el bennünket ma este. A tanárnő készségesen beleegyezett. Gondolatban megemeltem nemlétező kalapomat a lány előtt, míg ki nem derült, hogy Szilvia is velünk tart. Ezzel természetesen csak induláskor szembesültünk.

Ami azt illeti, elég vegyesek az érzéseim ezzel kapcsolatban. Egyfelől örülök, hogy nem kell azon törnöm a fejem, hogyan járhatnám meg észrevétlenül a Pollack B-t. Másfelől viszont iszonyat égő gardedámmal érkezni, nem beszélve arról, hogy Szilvia jelenléte erősen szűkíteni fogja az esélyeinket. A délutáni kimenő alatt legalább elvetődtem egy netcaféba, ahonnan végre kimerítő beszámolót küldtem Barnának a legújabb fejleményekről. Feltett szándékom, hogy még egy ugyanilyen részletes levelet küldök neki, mielőtt visszamennénk a suliba.

Most megbosszulja magát, hogy kevés cuccal jöttünk. Oké, nem festünk leprán, de azért el tudtam volna képzelni valami menőbb szerkót ma éjszakára. Bezzeg Szilvia és Natalia… meg kell vallanom, amikor megjelentek, egy szempillantás alatt szertefoszlottak a tanári jelenléttel kapcsolatos aggodalmaim.

Szilvia kifejezetten dögösre vette a figurát. Szűk nadrágja kiemelte izmos combját és fenekét. Testhez simuló, mélyen kivágott szaténpólója fölé könnyű selyeminget vett, és a mellei alatt csomóra kötötte. Nincs rajta melltartó. A hajával is csinált valamit, mert izzó felhőként úszik utána, ahogy végigmegy a folyosón.

Natalia legalább ennyire kitett magáért. Rikító harisnyában, hegyes orrú, buggyos szárú bőrcsizmában, combközépig érő, laza pulóverben jelent meg, amitől nem lehetett látni van-e rajta miniszoknya vagy sort. Hajába szőke csíkokat festett, gondosan sminkelt ajka bíborvörösen csillog. Megvallom, amikor Szilvia bejelentette, hogy velünk jön, tartottam tőle, hogy lesz némi anya-lánya jellege a kettősüknek, de be kell látnom, tévedtem. Elképesztően jól néznek ki együtt. Nataliát még sose láttam ilyen vadító szerelésben. Ha egyszer így jelenne meg, az egész „A”szárny kollektíven a lába elé vetné magát. Most viszont kifejezetten halványan fest Szilvia mellett. A tanárnő kiemeli, mennyire gyerek még Natalia. Bármit csinál, bárhogyan próbál idősebbnek tűnni, minden csak ezt a benyomást húzza alá.

Szilvia végignéz négyünkön. Egyetlen gesztussal, pillantással sem árulja el, mi a véleménye az öltözékünkről.

– Készen álltok? – kérdi.

Csaknem egyszerre bólintunk. Lesétálunk a kocsihoz. Míg elgurulunk a Pollack B-ig, Kálmán és Stefi egymással versengve igyekszik szórakoztatni Szilviát. Még a különben hallgatag Marko is elsüt egy-egy poént. Én nem szállok be a beszélgetésbe, csak csöndben mulatok az első ülésen sértetten kucorogó Natalián.

Szilvia lazán, magabiztosan vezet. Az a benyomásom, mintha már járt volna erre, pedig valószínűleg csak megnézte, merre kell menni. Most se használ se GPS-t, se autósatlaszt, se egyebet. Van benne valami lenyűgöző, ahogy könnyedén cseveg a srácokkal, miközben kizárólag a fejében lévő térképet követve kormányozza a kocsit úticélunk felé. Váratlanul lekanyarodik a járda mellé.

– Kiszállás! – veti oda.

Kikecmergünk a Roverből. Natalia az oldalsó visszapillantóban igazgatja a haját. Kétlem, hogy bármit is látna ebben a félhomályban.

– Most merre? – kérdezi Kálmán.

– Menjünk a fülünk után – feleli Szilvia.

Igaza van, idáig hallani a klubból kiszűrődő zenét. A dob ütemes ritmusára finoman remeg a talaj. Mégis, mindaddig tanácstalanul nézünk egymásra, míg Natalia meg nem unja a dolgot, és el nem indul a hang forrása felé. Pár lépéssel lemaradva, kicsit szégyenlősen követjük.

(Folyt. köv.)

 – Bocs, hogy rátok török, fiúk – mondja Szilvia. – Csak annyit akarok mondani, hogy este hétig van kimenőtök. Fél nyolckor itt vacsorázunk a szállodában. Jó mulatást!

Azzal behúzza maga mögött az ajtót. Az órámra pillantok. Mindjárt négy. Nincs túl sok időnk. Intek Markónak, és átmegyünk Stefiékhez.

– Készen álltok? – kérdem. 

– Felőlem indulhatunk – feleli Kálmán.

Összeállítottam egy listát a Jókai téri áldozat lehetséges pécsi ismerőseiből, azonban Natalia tanácsára senkit se hívtam fel előre, hogy időpontot egyeztessünk.

–- Több okból sem javaslom – érvelt a lány. – Az egyik, hogy fogalmunk sincs, mikor érünk a városba. A másik, hogy ha előre beszélsz velük, megvan az esélye, hogy időközben meggondolják magukat. Hidd el, hosszú távon senki se szeret a halottakkal foglalkozni.

Elfogadtam a dolgot, most viszont itt állunk a szűkre szabott határidőnkkel, meg egy reménytelenül hosszúnak tűnő listával. Mindenesetre sovány disznó üzemmódba kapcsolunk. Leviharzunk a lépcsőn. Natalia szokás szerint odakint vár ránk.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdi rosszallóan.

Egyikünk se felel. Már jóval tapasztaltabbak vagyunk annál, hogy belemenjünk az efféle játszmákba.

– És most hogyan tovább? – térek a tárgyra.

– Gondolom, van egy csomó telefonszámod – válaszolja. – Talán hívd fel az elsőt.

Vállat vonok, és tárcsázni kezdek. Kellemetlenül fúj a szél. Most már megszoktuk a tavaszt, és várjuk a májusi felmelegedést. Az viszont messze van.

Az első szám nem veszi fel, hangpostafiókra kapcsol. Kérdő pillantást vetek Nataliára, aki megrázza a fejét. Megszakítom a hívást. A másodikkal úgy tűnik, szerencsénk van, de gyorsan leráz. A harmadik ember szívesen állna rendelkezésünkre, azonban éppen Pesten van. Kezdek aggódni. Ha így megy tovább, pár percen belül a névsor végére érünk anélkül, hogy bármit is intéztünk volna. Arra gondolok, talán mégiscsak jobb lett volna előre felvenni a kapcsolatot, de aztán eszembe jut, hogy ehhez előbb le kellett volna darálnom Nataliát. Nagyot sóhajtok, és ugrom a következőre. Látom a többieken, hogy ők is feszültek. Hosszan kicseng, már-már hajlok rá, hogy letegyem, amikor mégis felveszik.

– Halló – szól bele egy rekedt női hang.

Bemutatkozom, és pár mondatban vázolom a fedősztorit. Hosszas hallgatás a válasz.

–Feri, te szórakozol? – kérdezi végül a nő. – Mert ez egyáltalán nem vicces…

– Nem, nem, én Belovicz Gergely vagyok – vágom rá gyorsan. – És Palotás Kristóf tényleg a mi iskolánkba járt. Szeretnénk megőrizni az emlékét, és ezért úgy döntöttünk, írunk róla egy cikket az iskolai újságba – ismétlem meg. – Csak az a gond, hogy nemigen tudjuk mi lett vele érettségi után, ezért keresünk olyan embereket, akik kapcsolatban álltak vele mostanában. Ha esetleg tudna segíteni…

– Nem értem, hogy akkor miért nem a szegedi évfolyamtársait keresitek, elvégre oda járt – feleli a nő. – Bár az utolsó két évet már Németországban végezte valami ösztöndíjjal. Utána a Bayernél kapott állást. De gondolom, ezt ti is tudjátok…

– Ööö… az az igazság, hogy leginkább a személyes mozzanatokra szeretnénk helyezni a hangsúlyt – válaszolom gyorsan, nehogy elveszítsem az adatközlőt, és közben gondolatban felvésem a frissen kapott információkat. – Olyan embereket keresek, akik nemrég találkoztak vele, akikkel elbeszélgetett, esetleg ismerték a terveit…

Miközben beszélek, végig a Barna által küldött kép lebeg a szemem előtt, ahol a pasi azzal a két tyúkkal hetyeg. Tudom, hogy ez a nő az egyikük. Kétségbeesetten mormolom magamban, mintegy végtelen mantraként szuggerálva a csajt: „Harapj rá, harapj rá.”

– Hát, az az igazság, hogy pár hónapja találkoztunk itt, egy gyógyszerészeti konferencián… – adja meg végre magát a nő.

A legszívesebben harsány diadalüvöltést hallatnék, de ehelyett igyekszem a lehető legtöbb érdeklődést vinni a hangomba:

– Valóban? – kérdezem. – Esetleg nem tudna mesélni erről? Vagy megadni néhány olyan ember címét, aki közelebbről ismerte?

– Talán… találkozhatnánk a jövő héten – nyújtja a szót a nő. Érzem rajta, hogy kibúvót keres. Magamban igazat adok Nataliának, amiért nem hagyta, hogy jó előre felhívjam az érintetteket. Most már értem, miért ragaszkodott hozzá, hogy helyben rohanjuk le a potenciális informátorokat.

– Sajnos mi csak hétvégén vagyunk itt – sóhajtok fel. Igyekszem minél bánatosabbnak tűnni. – Tanulmányi kirándulásra jöttünk a városba, és reméltem, hogy talán sikerül beszélni valakivel, aki segítene ebben a cikkben.

– Ma este leugrunk a barátaimmal a Pollack B-klubba – mondja. – Ott beszélgethetnénk… persze, ha tanulmányi kiránduláson vagytok, nem valószínű, hogy elengednének benneteket oda.

– Én se hiszem, de azért megpróbálunk elkéredzkedni – vágom rá villámsebesen. – Előre is köszönöm a segítséget. – Azzal bontom a vonalat, mielőtt meggondolhatná magát.

(Folyt. köv.)

Számos jó mester van, és gyakorlatilag ugyanazokat a dolgokat tanítják. Ha az embernek van rálátása a dolgokra, akkor előbb-utóbb megtapasztalja, hogy nincsenek csodák. Az alapok – a testmechanika, a talajhoz való tapadás, a csípőmunka, a fókusz, a szándék, a távolság, a szögek, az időzítés minden rendszerben ugyanaz, még akkor is, ha erre különböző magyarázatokat is adnak az egyes stílusok. Amikor az ember mestert választ, valójában azt nézi meg, hogy kinek hiszi el azt, amit mindenki mond.

Ha elkezdünk harcművészettel foglalkozni, valójában azt kell tisztáznunk, hogy mit akarunk csinálni: mozgásművészetet, hatékony önvédelmet, versenyezni, az egónkat fényezni, a misztikus végső bölcsességet keressük, önmagunkat szeretnénk csiszolni, stb. Ha ez megvan, akkor célszerű olyan mestert keresni, aki ugyanabba az irányba halad, amerre mi is szeretnénk. Nem érdemes bedőlni a hangzatos jelmondatoknak: ha kíváncsiak vagyunk, hogy egy mester mit tanít, nézzük meg a tanítványait, és ennek alapján döntsük el, olyanok akarunk-e lenni, mint ők.

A harcművészeteket többféle indíttatással gyakorolhatjuk. Van, aki önmagát szeretné megismerni, van, aki egy stílust, sokan pedig mestert választanak. Lelkialkat kérdése, ki melyik út mellett dönt. A legkényelmesebb, ha a kezdetek kezdetén olyan mestert találunk magunknak, aki mellett egy életen át kitartunk. Tegyük hozzá, ez nagyon ritkán adatik meg – mesternek és tanítványnak egyaránt. Valójában sose a stílust, hanem mindig önmagunkat tanuljuk. Ebben a mester csak segítséget nyújt. A harcművészet az eszköz, aminek segítségével felfedezhetjük, kik vagyunk valójában. Először a testünket, azután a gondolatainkat, és végül az érzéseink mozgatórugóit értjük meg. Igaz, ehhez is szerencse kell.

Előfordul, hogy valaki úgy érzi, már mindent megtanult a mesterétől. Ez rendszerint nem a mester tárgyi tudására vonatkozik, hanem a kettejük közti diszharmóniát jelzi. A mester már nem képes kellőképpen motiválni a tanítványt. A legtöbben ilyenkor abbahagyják, vagy új mestert keresnek magunknak.

Akadnak, akik stílust váltanak. Hol ebbe, hol abba az irányzatban kapnak bele. Bár sokan esküsznek rá, hogy a különféle harcművészeti stílusok gyökeresen különböznek egymástól, ez csupán bizonyos szemszögből fedi a valóságot. A megközelítés, az edzésmódszer, és a technikai repertoár persze különbözhet – de a valóban hatékony technikákat valamennyi harcművészetben ugyanúgy megtaláljuk. A lényeg azonban – amire a bevezetőben is utaltam – valamennyi harcművészetben közös. Ha valaki képes ebből a szemszögből szemlélni a harcművészeteket, azt hosszú távon nem zavarja össze, hogy többféle forrásból merít.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

– Pécsre? – kérdezek vissza. – És mégis, hogy képzeled?

– Pécsen volt az a gyógyszerészeti konferencia, vagy nem?

– De – felelem kelletlenül.

– Akkor ott a helyünk – szögezi le határozottan. – Azt mondtad a múltkor, hogy kikukáztad a konferencia több résztvevőjét. Szűrd ki a pécsieket. Felkeressük őket, és elbeszélgetünk velük.

– És mégis, mit fogunk mondani nekik? – kérdezek vissza. – Hogy szeretnénk, ha segítenének egy gyilkossági ügyben folytatott nyomozásban?

- Hát… ez se lenne rossz – válaszolja Natalia kissé elnyújtva a mondat végét. Nem tudom, miért van, de amikor ezt csinálja, mindig libabőrös lesz a karom. – Viszont sokkal célravezetőbb lenne – folytatja –, azt mondani, hogy az iskolánkba járt, és szeretnénk egy emlékcikket készíteni az iskolai újságba. Ennek senki se fog tudni ellenállni.

– Rendben – egyezek bele kelletlenül, mert érzem, kezd kicsúszni kezemből az irányítás. – Csak azt áruld el, kérlek, hogyan fogunk testületileg meglépni Pécsre?

–- Nem emlékszel? – feleli vidáman. – Már mondtam, azok, akik részt vesznek a „szakmai gyakorlaton”, hétvégenként szabad eltávot kapnak. Azt hiszem, itt az ideje, hogy éljünk vele.

Március 5.

A Range Rover puhán siklik velünk a Mecseken átvezető úton. Szilvia vezet, mert mint kiderült, csak kísérő tanárral mehetünk eltávra. Natalia ezt az aprócska információt megtartotta magának, amivel persze taccsra vágta a terveimet. Nem akarok különösebben jajongani amiatt, hogy Szilvia itt van velünk – Igor bá’ vagy Dani bá’ lényegesen rosszabb lenne –, de azért bárki számára belátható, hogy egész más tanári felügyelettel kavarni a dolgokat, mint a nélkül. Nem mondom, hogy teljesen reménytelennek tűnik a helyzet, ám egész úton gondolataimba merülve hallgatok. Natalia se látszik különösebben boldognak, gondolom, arra számított, valami férfitanárt kapunk, akit könnyedén az ujja köré csavarhat, ám, mint Misi bá’ egy elejtett félmondatából kiderült, Milena Dravić RAGASZKODOTT hozzá, hogy tanárnő legyen a kísérőnk. Mindenesetre a lány most ott ül az anyósülésen, és szórakoztatja Szilviát, míg mi négyen mikiegerek, a hátsó ülésen szorongunk. Megjegyzem, a srácok láthatóan nem bánják, hogy újdonsült lovasoktatónk is velünk tart, érezhetően felajzza őket a helyzet, aminek persze Natalia nem örül, lévén, hogy nem ő az egyetlen nő a csapatban, ráadásul Szilvia mellett szól az újdonság varázsa, egyszóval ezt bukta a csaj.

Én viszont ki akartam használni, hogy végre kiszabadulunk a suliból, és valami világvégi netcaféból küldhetek Barnának egy részletesebb beszámolót. Hát, az most egyelőre ugrott. Persze nem adom fel, bár egyelőre fogalmam sincs, hogyan oldom meg a dolgot, mint ahogy arról se, miként fogunk a tanárnővel a nyakunkban nyomozni.

Szilvia keményen és határozottan vezet, úgy tűnik, minél hamarább le akarja gyűrni a suli és Pécs közötti távot. Bár kint van a GPS a műszerfalon, nem kapcsolja be. Kihalt utakon suhanunk, csak elvétve találkozunk egy-egy autóval. A hó már mindenütt elolvadt, a csupasz fák ágai közt akadálytalanul ömlik be a napfény.

Ahogy közeledünk a városhoz, egyre sűrűbb lesz a forgalom. Beérünk Pécsre, Szilvia nekilódul az egyik emelkedőnek. A Rover számára egyáltalán nem jelentenek gondot a terepviszonyok. Könnyedén felkapaszkodik a meredek útszakaszon. A tanárnő a járda mellé kormányozza a kocsit és leparkol.

– Megjöttünk – közli.

Kicihelődünk a terepjáróból, vállunkra dobjuk a cuccunkat. A magam részéről nem hoztam sok holmit, csupán két váltás inget, zoknit, alsóneműt. A többiek ugyanígy vannak vele. Ehhez képest Natalia és a tanárnő hatalmas sporttáskájukon túl gurulós bőröndöt vonszolnak maguk után.

– Bazmeg, két napra – morogja mellettem Stefi alig hallhatóan.

Egyetértek, de nem teszek megjegyzést. Tudom, Igor bá’ még az én táskámat is fölösleges luxusnak tartaná. „Egy váltás ruha és egy szappan bőven elég” szokta mondogatni.

Elfoglaljuk szobáinkat. Kétágyas szobákat kapunk, Natalia természetesen Szilviával költözik egybe. Stefi és Kálmán lerobbanthatatlanok egymásról az utóbbi időben, úgyhogy mi ketten Markóval egymásra maradunk. Nem bánom, a délvidéki fiú nem sok vizet zavar. Alig végzünk a kipakolással, amikor kopognak az ajtónkon.

– Bújj be! – vetem oda. Biztosra veszem, hogy Kálmán az.

Tévedtem. A tanárnő nyit be.

(Folyt. köv.)

Most, hogy végre biztos lehetek a dolgomban, felpörgök az órákon. A többiek nem értik, mi történt velem, őket rendesen kinyuvasztotta a térképrajzolás. Stefi morog is valami olyasfélét, hogy látszik, ki végezte a munka dandárját, ám most ez se érdekel. Biztosra veszem, hogy behozhatatlan előnyre tettünk szert a többiekkel szemben. Most először fut át az agyamon, hogy sikerül lehajráznunk Jovanékat a szakmai gyakorlaton.

Órák után nem megyek fel azonnal a tanulóba, hanem átfuttatom a nevet a gépemen. Nem sokkal jutok beljebb, elkeserítően sok találatot dob ki a kereső. Megkísérlem finomítani a szűrést, azonban még így is reménytelennek tűnő adathalmazt kell átrágnom. Ráadásul tudom, hogy gondos kezek az áldozattal kapcsolatos minden dolgot igyekeztek kitörölni a világhálóról. Már csak abban reménykedhetek, hogy valami elkerülte a figyelmüket. És ez az egyetlen oka, amiért nem kapok gutaütést a rengeteg találat láttán. Ebben a végtelennek tűnő információtengerben talán ott lapul valami, ami elkerülte a takarítók figyelmét.

Kikapcsolom a gépet és felmegyek a tanulóba. A többiek csodálkozva néznek rám. Sejtik, hogy van valami, de egyelőre nem osztom meg velük felfedezésemet. Nataliával kapcsolatos tapasztalatom óvatosságra int. Amíg nincsenek megdönthetetlen bizonyítékok a kezemben, senkinek se mondoksemmit . Egy frissen megszületett elméletet rendkívül könnyű szétcincálni. Nem akarom, hogy még egyszer eltérítsen a helyes útról mások akadékoskodása. Semmi kedvem feltételezésekről vitatkozni. Ezen már túl vagyok. Kizárólag a tények érdekelnek.

Amikor végzünk, átmegyek a könyvtárba. Átküldöm Barnának a helyes nevet, és keresgélek kicsit a neten. Egyelőre semmi értékelhetőt se találok. Közben azon töprengek, hogy Misi bá’ valószínűleg tudta, hogy az egyik volt diákja az áldozat. Vagy ha abban a pillanatban nem, később egész biztosan értesítette a rendőrség. Mégse szólt egy szót se nekünk. Talán nem akart megijeszteni. Talán…

Ez a dolog elvonja a figyelmemet. Nem szeretnék átsiklani semmin, ami lényeges lehet, úgyhogy inkább abbahagyom a kutatást. Némi töprengés után rácsörgök Nataliára. Tudom, korai megosztani vele az infót, de már képtelen vagyok magamban tartani.

– Szia! – szól a telefonba. Hallom a hangján, hogy meglepődött. Utánagondolok, és rájövök, hogy eddig csaknem mindig ő keresett.

– Azt hiszem, megvan a kapcsolat – jelentem be büszkén.

– Hogy mi?

– A kapcsolat – ismétlem meg. Pár másodpercnyi csönd után rájövök, hogy valószínűleg nem vagyunk egy hullámhosszon. Néhány mondatban vázolom, hogyan találtam meg a tablón a Jókai téri áldozatot.

– És végre tudjuk a nevét is: Palotás Kristóf – teszem hozzá.

– Tök jó – lelkesedik Natalia. – Gondolom, most már minden háttéranyagot megszereztél róla.

– Mondjuk inkább úgy, hogy kijelöltem a lehetséges kutatási területeket – pontosítok. – Azért ne felejtsd el, hogy nagyon gondosan eltüntettek minden nyomot, amin el lehetett volna indulni.

– Hiba volt nem lementeni a faszbukos adatlapját – jegyzi meg Natalia.

Felkapom a vizet.

– Basszus, de jó, hogy mondod, nekem ez eddig eszembe sem jutott.

– Jól van – duruzsolja békítőleg a lány. – Nem akartam az orrodra dobni. De ha akkor lemented, sokkal beljebb lennénk. Gondolj csak bele: ott volt az egész kapcsolati hálója.

– Szerinted a rendőrség megkapta az adatlapot?

Natalia néhány másodpercig hallgat. Latolgatja a kérdést.

– Fogalmam sincs – feleli végül. – Ha elindították a kérelmet, szerintem akkor se megy pillanatok alatt. Mármint, ha egyáltalán tárolják valahol a törölt adatokat.

– Efelől nincs kétségem – nyugtatom meg. – Olyan nincs, hogy a neten bármilyen adat eltűnjön. Mindegy, veszett fejsze nyele – teszem hozzá nagyot sóhajtva.

– Azért jóval beljebb vagyunk most, hogy azonosítottad.

Úgy döntök, ezt bóknak veszem. Jelzem, sokáig tartott, amíg kipréselte magából.

– Szerinted mások is rájöttek, hogy a fickó itt tanult? – szegezi nekem a kérdést. – Mármint úgy értem, hogy azok közül, akik benne vannak a játszmában.

Jó lenne tudni. Az az igazság, hogy magam is ezen rágódom néhány órája.

– Jovanék elvileg ismerhették – válaszolom. – De nyolc éve végzett… ami azért nagy idő. Én nem emlékszem rá, hogy bármikor visszajött volna ide, mint Alex. A másik, hogy Misi bá’ nemigen feszegette ezt a gyilkosságot, és én se nagyon beszéltem róla a többieknek. Szerintem egyedül mi akaszkodtunk rá erre a szálra.

– Az jó.

Hallgatunk. Azt hiszem, mindketten megakadtunk. Valójában fogalmunk sincs, hogyan tovább. Az előttem tornyosuló hatalmas adathalmazra gondolok, és megkeseredik a szám. Beleőszülök, mire átrostáljuk az egészet.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy lemenjünk Pécsre – jelenti be váratlanul Natalia.

(Folyt. köv.)

Többeket felismerek, másokat nem, néhány arcot pedig nem tudok hova tenni. Hiába próbálom helyszínekhez, emberekhez, helyzetekhez társítani őket. Tudom, hogy éveken át nap mint nap találkoztam velük, mégse tudom felidézni a velük kapcsolatos emlékeimet. Persze ebbe az is vastagon belejátszik, hogy pocsék az arcmemóriám. Egyszóval közel se kötnek le annyira a tablók, mint Markót. Egy idő után megunom, és az órámra nézek:

– Ha kigyönyörködted magad, vadásszuk le Kálmánékat, és próbáljuk meg elkészíteni az alaprajzot – javaslom. – Nagyon nem szeretnék karót kapni az órai munkára.

Morog valamit az orra alatt, de megindul utánam. Kálmánék még mindig a másodikon baszakodnak, ahol hagytuk őket. Segítünk nekik befejezni a mérést, azután visszamegyünk az osztályterembe, és elkészítjük az épület, illetve az egyes szintek alaprajzát. Szerintem egész baba lett, de nincsenek illúzióim, Imi bá’ úgyis egy rakás hibát fog találni benne. Nem idegesítem magam miatta, már rég megtanultam, hogy itt, az Alapítványnál mindig van mód a javításra, csak akarni kell. Sose az a kérdés, megtanulunk-e valamit adott határidőre, hanem mindig az, hogy megtanuljuk-e az adott félév során. Bármikor, bármilyen anyagrészből javíthat az ember. A tanáraink erre egyszer se mondanak nemet. Más kérdés, hogy ilyenkor nem arra kíváncsiak, hogy tanultál-e, hanem arra, hogy megtanultad-e. Már volt részem egy-két ilyen jellegű gyaktatásban, és meg kell vallanom, hogy az oktatóink ez esetben nagyon alaposan meggyőződnek arról, hogy a jelentkező valóban tudja és érti-e az anyagot. Mindig szívtam, akár a torkosborz. De a mostani feladat egész más. Ez csoportmunka, ráadásul gyakorlati feladat: ha nem sikerül most, legfeljebb beadjuk a javított változatot a következő órán.

Megvallom, rajzolásban nem vagyok túl jó. Marko sokkal nyugodtabb, Stefi lényegesen mániákusabb és alaposabb nálam. Kicsit úgy érzem, kicsöppenek a projektből, amikor rávetik magukat a papírra. Gyakorlatilag segédmunkára kárhoztatnak: én olvasom be az adatokat a felskiccelt vázlatokról: melyik oldal hány méter, hány ajtó és ablak van, melyik merre nyílik. Amíg ők körzővel-vonalzóval szerkesztik a rajzot, módom van átrágni kicsit a dolgaimat. Gondolataim furcsa módon folyton visszakanyarodnak a tablókhoz. Először azon töprengek, Markót vajon miért nyűgözték le a fényképek, hiszen a legtöbb srácot nem is ismerte. Persze tudom, hogy árva, és minden árva megszállottan igyekszik valami kézzelfogható múltat összekalapálni magának. Ezek lehetnek tárgyak, döntő részt „anyától, apától kapott” emlékek, családi fotók, esetleg egy-egy kézzel írt levél. Valamennyiünknek ezek a legféltettebb kincsei. Végül arra jutok, hogy Marko számára valószínűleg hasonló fogódzót jelentenek a tablóképek. Az Alapítvány múltját képezik, kézzelfogható dolgok, olyan emberek fotói, akikhez köze volt, akiket ismert. Gondolatban kipipálom a témát, ám továbbra is ott köröznek a gondolataim. Valamiért képtelen vagyok lepattanni róla. Pár perce még azon lamentáltam, mennyire vérciki, hogy Marko milyen áhítatos pofával bámulta a tablókat, most meg én is ezeken rugózom. Kibaszott kínos.

Azután bevillan. Mintha ragyogó fényár öntené el az agytekervényeimet, odaszögezve a dolgot, ami mindeddig bújkált előlem.

A fickó a Jókai térről. A nyolc éve végzettek tablóján.

Ez az, ami nem hagyott nyugodni. Szinte biztosra veszem, hogy nem tévedek. Az óra hátralévő részét tűkön ülve töltöm. Kapok néhány rosszalló pillantást Imi bá’tól, de szerencsére nem hív ki felelni. Bár lehet, hogy az is jobb lenne, mert akkor legalább elterelné kicsit a gondolataimat.

Csigalassúsággal múlik az idő.

Amikor végre kicsöngetnek, rakétaként lövök ki a tanári szárny folyosójára. Végigszáguldok az épületrészen, és megkeresem a kérdéses tablót. Alaposan szemügyre veszem a képet. Mellbe ver a hasonlóság. Ebben a pillanatban szinte száz százalékra veszem, hogy ő az. Fura, mert minél tovább nézem, annál bizonytalanabb leszek. Valahogy elveszti a realitását, mint amikor az ember addig-addig ismételget egy szót, míg kiveszik mögüle a jelentése, és csupán a puszta hangalak marad.

Mindenesetre az agyamba vésem a nevét. Palotás Kristóf. Egész jól tippeltem a Pataki névvel, de most végre értem, miért nem találtunk semmit erről az arcról. Egész egyszerűen rossz helyen kerestük. Az internet legalább annyira áldás, mint átok. Ha az ember nem tudja pontosan, mit keres, könnyen elveszik az adatok tengerében.

Fütyörészve indulok a következő órára. A nap hátralévő részében semmi se tudja elrontani a jókedvemet. Úgy érzem, megvan a döntő áttörés, mostantól sínen vagyunk, és pillanatokon belül felgombolyítjuk az elveszettnek hitt szálat. Külön örömömre szolgál, hogy Natalia orra alá dörgölhetem, igazam volt, amikor feltételeztem, hogy Alex és az áldozat között elképzelhető valamiféle kapcsolat. Persze, az egészségügy és a gyógyszeripar is közös szál, ám az, hogy mindketten az Alapítvány segítségével végezték a tanulmányaikat, mindent felülír. Határozottan az a benyomásom, hogy ezúttal megfogtam az isten lábát. Persze nem tudhatom, Alex és az áldozat milyen viszonyban voltak egymással, sőt azt se, hogy a közös iskolaéveken túl van-e bármiféle terület, ahol összefonódott a sorsuk. De erősen valószínű, hogy Palotás Kristóf Alexet pillantotta meg azon a konferencián, és ezért nem törődött a társaságában lévő két fiatal nővel.

(Folyt. köv.)

Az évek során lassan, nagyon lassan megértettem, hogy gondolkozni tanít. Ma már úgy zajlanak az órák, hogy bevezetésnek elénk teszi az adott ország domborzati térképét, mi meg felvázoljuk, milyen gazdasága lehet. Kilencvenöt százalékban eltaláljuk. Persze utánanézhetnénk óra előtt a neten, de fölösleges. Csak elrontanánk a játék örömét.

Ezzel együtt elképzelni se tudtam, minek kellhet Imi bá’nak duplaóra. Az első tíz percben ötfős csoportokra oszt bennünket, majd kizavar a teremből, hogy készítsük el az Alapítvány térképét. Méretarányosan. Zsinórt, mérőrudat, iránytűt minden csoportnak ad, azután kijelöli, ki melyik területet mérje fel.

Mi az épület jobb szárnyát kapjuk. Két csapatra oszlunk: Kálmán és Stefi kívülről járják körbe az épületet, mi Markóval idebent maradunk. Természetesen az alagsorban kezdjük, onnan haladunk fölfelé. Nincs egyszerű dolgunk, rengeteg a szoba. Bár Imi bá’ nem mondta, gondosan jelöljük, melyik ajtó merre nyílik. Tudom, hogy ezzel begyűjtünk néhány plusz pontot.

Már az első emeleten járunk, amikor felbukkan Stefi és Kálmán. Ők már végeztek. Átengedjük nekik a terepet – itt gyakorlatilag csak az ajtókat kell megszámolni, mert a lakótere mindenkinek ugyanolyan –, mi meg felhúzunk Markóval a tanári emeletére. Ahogy szétcsusszan előttünk az üvegajtó, feltolulnak bennem az emlékek. Az igazgatói ajtaja nyitva van. Bekopogok.

– Mi az? – szól ki Misi bá’.

Megköszörülöm a torkom.

– Imi bá’tól azt a feladatot kaptuk, hogy készítsük el az épület alaprajzát – mondom.

Misi bá’ elnyom egy félmosolyt.

– Persze, március van. Nos, az én szobám hatszor hét méteres. A télikert pont középen van, a rádiusza egy méter nyolcvan. Az ajtó és az ablakok befelé nyílnak. – Elkerekedett szemmel nézek rá. Könnyedén vállat von: – Volt rá pár évem, hogy megtanuljam. A tanárit viszont le kell mérnetek. És a könyvtár utáni folyosórészt se hagyjátok ki.

Határozottan megkönnyebbülök. A legutóbbi találkozásunk óta egész mostanáig kerültem Misi bá’t. Azt hittem, neheztel rám, de ugyanolyan, mint lenni szokott. A maga részéről a múltkor láthatóan letudta a velünk kapcsolatos mondandóját. Úgy tűnik, a továbbiakban ejtette a témát. Ennek ellenére nincsenek illúzióim: ha még egyszer elvétjük a lépést, tartja a szavát, és repülünk.

Nekiállunk lemérni Markóval a folyosót, a tanárit és a könyvtárat. Senki se lepődik meg azon, hogy itt szöszmörgünk a kötéllel és a mérőrúddal. Biztosra veszem, hogy a tizenegyedikesek minden évben előadják ugyanezt a műsort, sőt azt is, hogy az előttünk járó évfolyamok ugyanúgy ellenőrizték a Misi bá’tól kapott adatokat, ahogyan mi is. Amikor végzünk a folyosószakasszal, biztos, ami biztos alapon kivonjuk az általunk lemért helyiségeket a folyosó hosszából. Természetesen minden egyezik.

A tanári könyvtár azért keményebb diónak bizonyul. Nem pusztán a galéria és a csigalépcső miatt, hanem mert külön le kell mérni a polcok mélységét is ahhoz, hogy megkapjuk a terem pontos adatait. Szerencsére csak Igor bá’ van itt, ő meg elmélyed az asztalán gondosan felhalmozott anatómiai atlaszokban. Egyébként láttam már néhány nagy könyvtárat, és a miénk is nagyon jó, de a nyomába se érhet az itteninek. Nyálcsorgatva nézem a polcokat.

– Mi van, srácok, kéne valami? – kérdezi Igor bá’ felpillantva a könyvéből.

– Nem, csak az emelet alaprajzát kell elkészítenünk – feleli Marko.

– Akkor húzzatok bele, mert így sose fogtok elkészülni – morogja Igor bá’, és visszatemetkezik az olvasmányába. Azt azért nem hittem volna, hogy szabadidejében a könyvtárat bújja.

Kioldalgunk a folyosóra. Ezen a szakaszon az összes többi ajtó zárva van, úgyhogy viszonylag gyorsan végzünk. A mozgásérzékelős kapcsolóval ellátott lámpák ragyogó fénybe vonják a helyiséget. Amikor befejezzük a mérést, észreveszem, hogy a falakat hatalmas tablók borítják. Az előző évfolyamok osztályképei.

Engem nem izgat különösebben a múlt, de Markót valamiért teljesen lázba hozza a felfedezés. Áhítattal szemléli a tablókról szigorúan, elveszetten, vagy éppen poénosan visszanéző arcokat. Még nincs túl sok tabló, alig tizennyolc éves az Alapítvány, de azért van min merengni. Marko hirtelen felnevet:

– Odanézz, az ott Alex – mutat az egyik képre.

Valóban Alex az Armani öltönyben, gondosan belőtt, hullámos hajjal, nyakkendőben. Szája sarkán talányos mosoly játszik. Hirtelen bevillan, milyennek ismertem. Persze felsősként messze magasan felettünk állt. Legutóbb visszatérő diákként tanított természetgyógyászatot és harcművészetet. Furcsa összeegyeztetnem az emlékeimet a fényképen látható, fiatal kölyökkel. Kicsit olyan, mintha magamat nézném.

Marko közben újabb ismerősöket talál. Öregdiákokat, akik az elmúlt pár évben visszatértek, és előadásokat tartottak nekünk. Az emlékeimben élő arcok szétfoszlanak, és kibomlik mögülük a tablókról visszatekintő gyerekarc, vagy épp ellenkezőleg, a fotókról ránk néző arcokra sodródnak rá mai vonásaik.

(Folyt. köv.)