Többeket felismerek, másokat nem, néhány arcot pedig nem tudok hova tenni. Hiába próbálom helyszínekhez, emberekhez, helyzetekhez társítani őket. Tudom, hogy éveken át nap mint nap találkoztam velük, mégse tudom felidézni a velük kapcsolatos emlékeimet. Persze ebbe az is vastagon belejátszik, hogy pocsék az arcmemóriám. Egyszóval közel se kötnek le annyira a tablók, mint Markót. Egy idő után megunom, és az órámra nézek:
– Ha kigyönyörködted magad, vadásszuk le Kálmánékat, és próbáljuk meg elkészíteni az alaprajzot – javaslom. – Nagyon nem szeretnék karót kapni az órai munkára.
Morog valamit az orra alatt, de megindul utánam. Kálmánék még mindig a másodikon baszakodnak, ahol hagytuk őket. Segítünk nekik befejezni a mérést, azután visszamegyünk az osztályterembe, és elkészítjük az épület, illetve az egyes szintek alaprajzát. Szerintem egész baba lett, de nincsenek illúzióim, Imi bá’ úgyis egy rakás hibát fog találni benne. Nem idegesítem magam miatta, már rég megtanultam, hogy itt, az Alapítványnál mindig van mód a javításra, csak akarni kell. Sose az a kérdés, megtanulunk-e valamit adott határidőre, hanem mindig az, hogy megtanuljuk-e az adott félév során. Bármikor, bármilyen anyagrészből javíthat az ember. A tanáraink erre egyszer se mondanak nemet. Más kérdés, hogy ilyenkor nem arra kíváncsiak, hogy tanultál-e, hanem arra, hogy megtanultad-e. Már volt részem egy-két ilyen jellegű gyaktatásban, és meg kell vallanom, hogy az oktatóink ez esetben nagyon alaposan meggyőződnek arról, hogy a jelentkező valóban tudja és érti-e az anyagot. Mindig szívtam, akár a torkosborz. De a mostani feladat egész más. Ez csoportmunka, ráadásul gyakorlati feladat: ha nem sikerül most, legfeljebb beadjuk a javított változatot a következő órán.
Megvallom, rajzolásban nem vagyok túl jó. Marko sokkal nyugodtabb, Stefi lényegesen mániákusabb és alaposabb nálam. Kicsit úgy érzem, kicsöppenek a projektből, amikor rávetik magukat a papírra. Gyakorlatilag segédmunkára kárhoztatnak: én olvasom be az adatokat a felskiccelt vázlatokról: melyik oldal hány méter, hány ajtó és ablak van, melyik merre nyílik. Amíg ők körzővel-vonalzóval szerkesztik a rajzot, módom van átrágni kicsit a dolgaimat. Gondolataim furcsa módon folyton visszakanyarodnak a tablókhoz. Először azon töprengek, Markót vajon miért nyűgözték le a fényképek, hiszen a legtöbb srácot nem is ismerte. Persze tudom, hogy árva, és minden árva megszállottan igyekszik valami kézzelfogható múltat összekalapálni magának. Ezek lehetnek tárgyak, döntő részt „anyától, apától kapott” emlékek, családi fotók, esetleg egy-egy kézzel írt levél. Valamennyiünknek ezek a legféltettebb kincsei. Végül arra jutok, hogy Marko számára valószínűleg hasonló fogódzót jelentenek a tablóképek. Az Alapítvány múltját képezik, kézzelfogható dolgok, olyan emberek fotói, akikhez köze volt, akiket ismert. Gondolatban kipipálom a témát, ám továbbra is ott köröznek a gondolataim. Valamiért képtelen vagyok lepattanni róla. Pár perce még azon lamentáltam, mennyire vérciki, hogy Marko milyen áhítatos pofával bámulta a tablókat, most meg én is ezeken rugózom. Kibaszott kínos.
Azután bevillan. Mintha ragyogó fényár öntené el az agytekervényeimet, odaszögezve a dolgot, ami mindeddig bújkált előlem.
A fickó a Jókai térről. A nyolc éve végzettek tablóján.
Ez az, ami nem hagyott nyugodni. Szinte biztosra veszem, hogy nem tévedek. Az óra hátralévő részét tűkön ülve töltöm. Kapok néhány rosszalló pillantást Imi bá’tól, de szerencsére nem hív ki felelni. Bár lehet, hogy az is jobb lenne, mert akkor legalább elterelné kicsit a gondolataimat.
Csigalassúsággal múlik az idő.
Amikor végre kicsöngetnek, rakétaként lövök ki a tanári szárny folyosójára. Végigszáguldok az épületrészen, és megkeresem a kérdéses tablót. Alaposan szemügyre veszem a képet. Mellbe ver a hasonlóság. Ebben a pillanatban szinte száz százalékra veszem, hogy ő az. Fura, mert minél tovább nézem, annál bizonytalanabb leszek. Valahogy elveszti a realitását, mint amikor az ember addig-addig ismételget egy szót, míg kiveszik mögüle a jelentése, és csupán a puszta hangalak marad.
Mindenesetre az agyamba vésem a nevét. Palotás Kristóf. Egész jól tippeltem a Pataki névvel, de most végre értem, miért nem találtunk semmit erről az arcról. Egész egyszerűen rossz helyen kerestük. Az internet legalább annyira áldás, mint átok. Ha az ember nem tudja pontosan, mit keres, könnyen elveszik az adatok tengerében.
Fütyörészve indulok a következő órára. A nap hátralévő részében semmi se tudja elrontani a jókedvemet. Úgy érzem, megvan a döntő áttörés, mostantól sínen vagyunk, és pillanatokon belül felgombolyítjuk az elveszettnek hitt szálat. Külön örömömre szolgál, hogy Natalia orra alá dörgölhetem, igazam volt, amikor feltételeztem, hogy Alex és az áldozat között elképzelhető valamiféle kapcsolat. Persze, az egészségügy és a gyógyszeripar is közös szál, ám az, hogy mindketten az Alapítvány segítségével végezték a tanulmányaikat, mindent felülír. Határozottan az a benyomásom, hogy ezúttal megfogtam az isten lábát. Persze nem tudhatom, Alex és az áldozat milyen viszonyban voltak egymással, sőt azt se, hogy a közös iskolaéveken túl van-e bármiféle terület, ahol összefonódott a sorsuk. De erősen valószínű, hogy Palotás Kristóf Alexet pillantotta meg azon a konferencián, és ezért nem törődött a társaságában lévő két fiatal nővel.
(Folyt. köv.)
