Megcsörren a telefonom. Natalia neve villog a kijelzőn. Az egyik srác rosszalló pillantást vet rám monitora fölül. Veszem az adást, és kimegyek a folyosóra.

– Mit csinálsz? – kérdezi Natalia.

– Most fejeztem be a házi dolgozatomat – felelem.

– A könyvtárban vagy?

Megszólal agyamban a riasztó. Az előbb hagytam üzenetet Barnának. Nem hinném, hogy Nataliának bármiféle tudomása lenne arról, hogy tartjuk a kapcsolatot… de mégis tilosban járok.

– Nem – válaszolom kelletlenül. Nem hazugság, de úgy érzem. Ráadásul fölöslegesen titkolódzom, hiszen ha valaki kiszúrja az üzenetváltásunkat Barnával, elég, ha visszapörgeti a biztonsági kamerák felvételeit, és megnézi, ki volt a könyvtárban a kérdéses időpontban. Ugyanakkor szinte kizárt, hogy bárki rájöjjön a dologra. Ahhoz túl bonyolult a módszer, amit kidolgoztunk. Megadott kód szerint váltjuk a kommunikációs felületeket, ráadásul sose írunk le semmit egyértelműen. Gyakorlatilag nulla a lebukás esélye, mégse kockáztatok.

– Szerintem nagyon jó volt a mai lovas óra – váltok témát.

– Persze, amikor én meséltem nektek ugyanezt, gyakorlatilag le se szartátok – mondja kissé sértett hangon.

– Ez nem igaz – tiltakozom erőtlenül. Mert persze lenyűgözött, ahogyan a lovakkal bánt, de mindeddig eszembe se jutott, hogy én is megtanuljam. Egyfelől, mert kimondva-kimondatlanul, ott van kettőnk között az állandó rivalizálás, másfelől meg nem ettem meszet, hogy tengelyt akasszak Péter bá’val. Ha elkezdem utánozni Nataliát, valószínűleg helyben agyonüt. Csupán azt nem tudom, hogyan adagolhatnám be ezt a lánynak.

– Dehogynem. – Nem érvel, kijelent. Ezzel most hogyan vitatkozzak?

– Az is nagyon meggyőző volt, amikor te mutattad, csak… – nem fejezem be a mondatot. Eszembe jut Szilvia selymes pillantása, meg hogyan feszült a combján a nadrág, amikor odaléptetett a lóval a karám kerítése mellé.

– … csak éppen nem érdekelt, hogy másként közelíts a lovakhoz, mint ahogyan eddig tetted – fejezi be helyettem. – Meg, gondolom, egyetlen más élőlényhez sem.

Kezdem unni a cseszegetést:

– Mondtam én ilyet? – kérdezem élesen.

– Nem, de nem is kell – feleli. – Pontosan érzem az ilyesmit.

– Szerintem rosszul érzed.

– Jaj, nem tudom, miért kell azonnal hazudni! – csattan fel. – Érzem, és kész.

– Állj, én csak annyit mondtam, hogy jó volt a mai óra – védekezem. – Igazad volt Szilviával kapcsolatban. Tényleg jó fej, és remekül tanít. Nem tudom, mi bajod van ezzel.

– Semmi – mondja jegesen. – Örülök, hogy neked is tetszett.

Azzal bontja a vonalat. Értetlenül meredek a kezemben lévő készülékre. Fogalmam sincs, Natalia mitől pöccent be hirtelen. Felsóhajtok. Minél jobban ismerem, annál biztosabb vagyok benne, hogy sose fogok kiigazodni rajta.

Március 4.

Ma reggel Imi bá’ bejelentette, hogy elcserélte a következő franciát a jövő heti órájára. Nem mondom, hogy repestem az örömtől, mert hajnalban két francia az elég húzós tud lenni. Azt végképp nem értettem, minek Imi bá’nak dupla földrajz. Persze ő is elég rendesen tud nyuvasztani – kérdésenként kapunk pluszt vagy minuszt, annak megfelelően, hogy tudjuk-e a választ, és négy jel ad ki egy jegyet. Egy-egy kérdéssel akár az egész osztályt képes végigszívatni négy-öt perc alatt, és ha senki se tudja, onnantól az a jegy mindenkinek legfeljebb négyes lehet. Ehhez jönnek még heti rendszerességgel a röpdolgozatok, meg a minden órára jutó, nagy feleltetés.

Imi bá’ óráján értettük meg először, mi a különbség a tanulni és a megtanulni között. Alig pár hét elteltével szinte mindenki kivétel nélkül bukásra állt. Aztán persze belejöttünk, igaz, ebbe a felsősök is keményen besegítettek. Egészen addig el se tudtam képzelni, hogy valaha pont földrajzból szorulok korrepetálásra. A felsősök segítség címén kitaposták a belünket, ugyanis az ő jegyük attól függött, sikerül-e betörniük minket. Ez volt az egyetlen eset, amikor Misi bá’ szemet hunyt a csicskáztatás felett. Ma már tudom, hogy ekkor ráztak bele az itteni követelményekbe. 

Az elején egyaránt gyűlöltem a tárgyat és Imi bá’t. Később, mikor már értettem, mit akar, némileg csillapult a tárggyal kapcsolatos szorongásom. Amit itt tanultunk – a folyamatos felkészülést, a tárgyszerű tudást – remekül hasznosítottuk a többi órán is. Ráadásul Imi bá’ pókerarccal képes végighallgatni bármilyen választ vagy feleletet. Semmit se lehet leolvasni az arcáról. Néha megkérdezi, hogy az ember egész biztos-e abban, amit mond, de ilyenkor tényleg csak erre kíváncsi. Azután beírja a pluszt, mínuszt, vagy magát a jegyet. De soha, egyetlen gesztussal se segít. Nála tanultam meg, mit jelent az, hogy az ember biztos a saját tudásában, ami szintén jól jött a későbbiek során.

(Folyt. köv.)

– Én is – csatlakozik hozzá Stefi.

– Jól van – feleli bársonyos hangján Szilvia. Olyan, mint egy ki nem mondott ígéret. A szemem sarkából látom, hogy Natalia szája megfeszül.

– Csutakoljátok le az állatot, etessétek meg és mehettek – mondja Szilvia. Leszökken a nyeregből. Natalia szótlanul megindul az istálló felé. Az állat rövid tétovázás után követi. A srácok nem mennek utána. Valamennyien Szilvia köré tömörülünk. Még Marko is. A nő viszonylag gyorsan leszereli a kérdéseket. Azt mondja, mindenre választ kapunk az órák során.

– Most menjetek, segítsetek Nataliának – teszi hozzá végül.

Kelletlenül szakadunk el tőle, és veselkedünk neki a szokásos robotnak. Amikor végzünk, és visszaindulunk az „A”szárnyba, halálos izgalomban tárgyaljuk újra az elmúlt két órát. Ízekre szedünk minden hangsúlyt, pillantást, mozdulatot.

– Sunáznám – foglalja össze a lényeget Kálmán.

Egyikünk se említi Nataliát.

*

Vacsora után felhúzok a könyvtárba. Nem vagyok egyedül, úgyhogy jó sokáig szöszmörgök a gép előtt. Nem gond, el tudom foglalni magam, mert Dani bá’ a nyakamba csapott egy házi dolgozatot az ópiumháborúkról. Azt ajánlotta, hogy a témát Szu cu A háború művészete című klasszikus stratégiai munkájára alapozzam, úgyhogy belerágom magamat a szövegbe. Az elején nem tudok mit kezdeni vele. Persze az ördög most is a részletekben lakozik. Bár az ópiumháború története látszólag mindenben ellentmond a Szun cu által lefektetett alapelveknek, valójában híven követi a hadviselés törvényeit. A kínaiak zseniálisan taktikáztak. Amikor az európai flotta felhajózott a Peking védelmét biztosító Dagu erődrendszerig, beleegyeztek a nyugatiak minden követelésébe. Természetesen eszük ágában se volt betartani a szerződést. Tudták, hogy az európaiak úgyis visszavonulnak a téli viharok elől. Amikor egy évvel később a nyugatiak ismét megjelentek, meglepődve tapasztalták, hogy a folyót akadályok zárják el. Hiába kerestek bárkit, akivel érdemben tárgyalhattak volna, csupán egy alacsonyabb rangú mandarint sikerült előkeríteniük, aki olyasmit makogott, hogy a követek csak a kíséretük hátrahagyásával mehetnek tovább. Az európai diplomaták végül elvesztették türelmüket, és parancsot adtak a hadihajóknak, hogy verekedjék át magukat a folyót eltorlaszoló akadályokon. Ekkor hirtelen megelevenedtek az addig kihaltnak tűnő erődök, és a falakról gyilkos tűz zúdult a csapdába esett hadihajókra. A nyugatiak csak súlyos veszteségek árán tudtak menekülni.

Ahogy Szun cu mondja: aki ért hozzá, hogyan kell mozgásba hozni az ellenséget, az olyan formát mutat neki, amit az követni fog. Olyan előnyöket kínál, amit a másik feltétlenül meg akar ragadni, és amikor aztán mozgásba lendült, a leshelyen várakozva lecsaphat rá.

Persze a legkifinomultabb stratégia sem veheti fel tartósan a versenyt a túlerővel. A modern lőfegyverek tüzében semmivé olvadtak a kínai csapatok. Mégis, minél tovább tanulmányozom Szun cu szövegét, annál tisztábban látom, mi lehetett a kínaiak célja. Abban reménykedtek, hogy tárgyalásokkal és haderővel annyira le tudják lassítani az európaiakat, hogy a tél beköszönte miatt visszaforduljanak Peking alól. Csupán azt nem mérték fel, milyen hatalmas ellenséggel állnak szemben, ami azért furcsa, mert Szun cu külön fejezetet szentel a kémek alkalmazásának. Úgy látszik, a kínaiak a rendelkezésükre álló közel másfél évezred alatt elfeledkeztek arról, milyen alapvető dolog a hírszerzés.

Szorgosan jegyzetelek, lassan összeáll a kép. Helyükre kerülnek a történések, ki miben hibázott, a célok és következmények. Időről-időre visszatérek A háború művészetére, ahogy olvasom, egyre több részlet világosodik meg. Nem csupán az ópiumháborúkat illetően, hanem a mindennapokban is.

Mire végzek, gyakorlatilag kiürül a könyvtár, csak alig páran dolgoznak még rajtam kívül. Ideje, hogy megosszam Barnával a legfrissebb információkat. Első lépésként belinkelek neki egy testnyelv oldalt, válaszként a legutóbbi bejegyzésére, hogy tudja, mire vonatkozik. Ezt követően átlövöm neki a faszbukos képet is egy nagy kérdőjel kíséretében, bár nem hinném, hogy fel fogja ismerni Alexet. Nem merek részletesen írni, mint ahogy arra is ügyelek, hogy ne használjam túl sűrűn ezt a kommunikációs csatornát. Nem akarok lebukni. Ugyanakkor szükségem van Barnára. Valami azt súgja, nekem van igazam, nem Nataliának, és Alex is ott volt azon a gyógyszerész konferencián, ahol a Jókai téri áldozat is. Hogy miért, illetve, hogy ennek van-e bármiféle jelentősége a mi szempontunkból, arról már fogalmam sincs. De eszembe jut, ahogy Misi bá’ szétkapta a Jovanéktól ellopott mobilt, és itt van Péter bá’ halála is. Próbálom egymáshoz illesztgetni az eddig megszerzett információkat, mint az előbb, dolgozatírás közben, de most nem nyer formát az előttem tornyosuló adathalmaz. Egy lényeges elem hiányzik ahhoz, hogy továbblépjek. Persze elképzelhető, hogy már rég a kezemben van a megoldás, csak újra meg újra átsiklom fölötte.

(Folyt. köv.)

Miközben beszél, besétál a karám közepére, és úgy folytatja:

– Mint látjátok, nem használok vele szemben fizikai kényszert: nem kötöm meg, nem ütöm, nem rugdalom: semmilyen módon sem korlátozom a szabadságát. Hagyom, hogy azt csinálja, amit akar, és ez a dolog lényege. Csupán annyit teszek, hogy szembefordulok vele, és mereven a szemére szegezem a tekintetemet. Ezt támadásnak veszi, és rögtön menekülni kezd. – Az állat valóban nekilódul, és könnyedén üget a karám fala mellett. Szilvia azonos ritmusban fordul az állattal, ahogy Natalia is szokta csinálni. – Ilyenkor alapvető, hogy egy pillanatra se vegyem le róla a szememet – mesél, miközben folyamatosan követi a ló mozgását. – A vállamat kihúzom, ami megerősíti az üzenetet: Menj innen! Csakhogy a lovak úgy ötszáz méternyi futás után lelassítanak és szembefordulnak a ragadozóval: megpróbálnak egyfajta fegyverszünetet kérni, ugyanis a tartós menekülés nagyon kimerítené őket. Nézzétek csak, máris itt a ló tárgyalókészségének első jele: felém fordítja a fülét és megindul a karám közepe felé. Ebben a szakaszban ne adjátok fel: nézzétek ugyanolyan mereven és a testtartásotok is maradjon fenyegető. Mint látjátok, ez visszariasztja, és ismét menekülni kezd. Csakhogy már nem bírja sokáig.

Megvallom, nekem nem tűnik túl kimerültnek az állat. Tudom, a végén oda fog menni a tanárnőhöz, ahogy Nataliához is szokott, de akkor sem értem, miért hódol be az embernek.  Szilvia legalább végig magyarázza, mi történik, ezért nem tűnik olyan hihetetlennek a dolog, mint amikor először láttam.

– A következő reakció, amit nyalogatásnak, rágcsálásnak szoktak nevezni – mondja, miközben végig az állatra szegezi a tekintetét. – Látjátok, olyan, mintha enne futás közben. Már csak arra várok, hogy szinte földig hajtsa a fejét, mintegy meghajoljon előttem. Megvan! Most már levehetem róla a szememet. Ez az a pillanat, amikor megállok, és úgy helyezkedem, hogy a vállam negyvenöt fokos szöget zárjon be az állat testével.

Most már nem magyaráz tovább, de anélkül is felismerem az egyes lépéseket. Amikor az állat odalép hozzá, és orrával megböki a hátát, a nő lassan feléje fordul, de ő továbbra is az állat két mellső lába közé néz. Óvatosan felemeli a kezét, és megvakarja a ló homlokát. Észreveszem, milyen furán tartja a kezét: ujjait ökölbe szorítja, és behajlítja a csuklóját. Amikor megindul, a ló lépésben követi. Ellenkezés nélkül engedi, hogy Szilvia feladja rá a nyerget és a kötőféket. Most már minden idegszálával a lóra összpontosít. Finoman, csupán a testsúlya áthelyezésével irányítja. A kötőfék mindvégig laza marad.

– Elfelejtette a zablát – morogja Stefi.

– Sose használ zablát – javítja ki Natalia. – Semmire se akarja kényszeríteni az állatot. Együttműködik vele. Pont ez a lényeg.

– Nekem inkább amolyan húzd meg, ereszd meg játéknak tűnik – mondja Stefi.

– Aha – helyesel Kálmán vihogva. – Egyszemélyes jó zsaru, rossz zsaru.

– Ennyire nem lehettek hülyék! – csattan fel Natalia. Látom rajta, hogy most komolyan bepöccent. – Ez nem az állat manipulálásáról szól, hanem arról, hogy figyeld meg a másik lényt, és tökéletes összhangban dolgozz vele. Az állat reakciói ösztönösek. Vagy tudomásul veszed, milyen ingerre hogyan válaszol, vagy erőszakkal kényszeríted rá az akaratodat. Szilvia semmire se kényszeríti a lovat: felajánlja az együttműködést, és az állat elfogadja. Nincs fájdalom, fizikai-lelki terror. Mi bajotok ezzel? Hiányérzetetek van?

Igazából csak fél füllel hallgatom. Teljesen lenyűgöz a lovas és ló harmóniája. Szilvia viszont valószínűleg levette, hogy Natalia és a srácok összekaptak, mert a karám széléhez kormányozza az állatot.

– Halljam, mi a gond? – fordul Stefihez. Kissé előrehajol a nyeregben, és csillapítón megveregeti az állat nyakát.

– Semmi – feleli Stefi zavartan. – Csak poénkodtunk.

– Aha – bólint Szilvia. Nem reagál, ahogy Igor bá’ tenné, még olyan súlyos pillantása sincs, mint Misi bá’nak, csupán hagyja lebegni a ki nem mondott mondatot. Ennek ellenére mindannyian kínosan érezzük magunkat. Még én is, pedig meg se szólaltam.

– Szeretném, ha ezt mindannyian megtanulnátok – folytatja. Rám emeli a tekintetét: – Te is, Geri. Natalia mondta, hogy nemigen kedveled a lovakat, de szerintem inkább a lovakkal való bánásmóddal van bajod. Meglátod, ez más lesz.

Nemigen tudok mit felelni rá. Kétségtelen tény, hogy Péter bá’ több lapáttal rátett a lovakkal kapcsolatos ellenszenvemre. De nemcsak emiatt nem kedvelem ezeket az állatokat. Valahol mindig kiszámíthatatlannak éreztem őket. Tudom, az idomítás vékonyka máza bármikor letöredezhet róluk. Barna balesete se lendített sokat a velük való viszonyomon. Amúgy meg semmi bajom az istállópucolással. Ezt a munkát is el kell végezni valakinek, és a többiek nemigen tülekednek érte. Viszont volt egy nagy előnye: amíg ezt csináltam, Péter bá’ nem gyaktatott.

Nem válaszolok, azonban Szilvia várakozón szegezi rám zöld szemét. Vörös haja göndör csigákban omlik vállára. Elkapom a pillantásom, és a combjára ugrik a tekintetem, amitől viszont úgy érzem magam, mintha kukkolnék. Az arcomba szökken a vér.

– Én szeretném megtanulni, tanárnő!

Kálmán segít ki szorult helyzetemből. Őszinte tudásvágy csendül a hangjában. Egy másodpercre elkap az indulat. Szívesen nyakon vágnám, vagy valami. Nem tudom megfogalmazni, mi dühít benne, de az nagyon.

(Folyt. köv.)

Az elméletem kimúlik, mielőtt még megoszthattam volna a többiekkel.

– Azért szép volt – teszi hozzá vigasztalóan Natalia.

Mindenben igazat kell adnom neki, mégis az az érzésem, erőnek erejével próbál elterelni erről a nyomról. Kénytelen vagyok fejet hajtani az érvei előtt, ugyanakkor legbelül nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi a helyzet akkor, ha nem tévedek.

Március 3.

A mai nap elég húzósan kezdődött. Indításnak írtunk egy kétórás matekdolgát, ami ugyan elég jól ment, de a kilencvenpercnyi tömény példamegoldás akkor is megviselt. Ezt követően némileg fellazult a hangulat francia órán, úgyhogy Emil bá’ fegyelmezési célzattal a nyakunkba csördített egy húszszavas röpdolit. Hogy senki se maradjon ki a szórásból, Dani bá’ véres feleltetést rendezett töriből. Szóval a mai azokhoz a napokhoz tartozik, amikor kifejezetten örülök, hogy véget ért a tanítás. Ebéd közben összekapjuk magunkat, azután rohanunk a könyvtárba, hogy minél gyorsabban felkészüljünk a holnapi órákra. Délután négykor az istállóknál kell lennünk – most először kerül ránk a sor Péter bá’ halála óta.

Van bennem némi rossz érzés, ugyanakkor feszít a kíváncsiság. Még nem találtak istállómestert Péter bá’ helyére, és Misi bá’ úgy döntött, hogy átmenetileg Nataliáék lovas oktatója, Szilvia vegye át az oktatásunkat. Igen, ő az a pszichológiatanár, aki pornófilmet elemeztet a lányokkal.

Ami azt illeti, ez a tény eléggé felbolydította az „A”szárnyat. A srácok az utóbbi időben állandóan ezen rugóznak. Ami a nőt illeti, eléggé megoszlanak a vélemények: egyesek szerint beképzelt majom, mások viszont esküsznek rá, hogy a legjobb arc, akivel eddig találkoztak. Egy dologban azonban mindenki egyetért: a feneke elsőrangú.

Igazából nem tudom hova tenni a dolgot. Az Alapítványnál mindeddig az oktatás egyik alapkövének számított, hogy az utolsó két évig szigorúan szeparálnak bennünket a lányoktól. Most hirtelen megjelent köztünk Natalia, majd pár hónappal később megkaptuk az egyik tanárnőt is. Az életünk megszokott keretei néhány hónap alatt darabokra hulltak.

Valamivel négy előtt érkezünk az istállókhoz. Natalia már szokásos helyén ül, a karámot övező kerítés tetején. Önkéntelenül is köré gyűlünk.

– A tanárnő nincs itt? – kérdezi Stefi.

– Mindjárt jön – int a lány fejével az istállók felé.

A nő valamivel négy után lép ki az udvarra. Óarany haján megcsillan a nap. Fogalmam sincs, festi-e, de ha igen, akkor bitang jó a fodrásza. Szűk lovaglónadrágot, csizmát, vastag sípulóvert visel. Nem tudom, mennyit tesz hozzá a pulóver, de ebben a szerelésben nem csak a feneke mutat jól.

– Szevasztok – mondja, amikor odalép hozzánk. – Molnár Szilvia vagyok. Natalia már mesélt rólatok. Te vagy … – fordul Kálmánhoz.

– Kálmán… ő… izé…

– Tanárnő – segíti ki Szilvia. Ezek szerint nem lesz bratyizás.

– Schauer István… – lép előre Stefi. Majd egy tizedmásodpercnyi szünet után hozzáteszi: – …tanárnő.

Mi is bemutatkozunk Markóval. A nő smaragdzöld szeme Nataliára villan:

– Hozz ki egy lovat – mondja.

A lány leszökken a kerítésről és bemegy az épületbe. Pár perc múlva jön vissza, az állat fél lépéssel mögötte lépked, feje a lány vállánál. Bemennek a karámba.

– Jól van – mondja Szilvia. Azután hozzánk fordul: – Kicsit másként fogjuk kezelni a lovakat, mint ahogy eddig megszoktátok. Meg kell tanulnotok partnerként bánni velük. De ez csak akkor sikerülhet, ha pontosan tudjátok, mire hogyan reagálnak.

Bólintok. Nem akarom kedvét szegni azzal, hogy Nataliától már láttuk ezt a mutatványt. Az az igazság, hogy mindig lenyűgözve néztem, hogyan bánik az állatokkal. Bízom benne, hogy most én is megtanulhatom, hogyan csinálja.

– Az első, és talán a legfontosabb lépés, hogy ne uralni, hanem megérteni akarjátok az állatot – magyarázza tovább. – Csak azt lehet biztonsággal irányítani, amit ismer az ember. A lovak viselkedését alapvetően meghatározza a tény, hogy a ló menekülő állat. Ebből fakadnak a reakciói, és ezt használom ki, amikor felveszem vele a kapcsolatot.

(Folyt. köv.)

Előbb-utóbb mindenki rájön, hogy a támadásokat nem kivédeni, hanem kimozogni kell. Az ütések-rúgások valójában csak egy ponton veszélyesek: ahol elcsattannak. Ha az ember nincs ott a becsapódás pillanatában, a legtökéletesebb támadás is hatástalan. Az elv egyszerű, a megvalósítás már sokkal húzósabb – de a legnagyobbak épp azért a legnagyobbak, mert éles helyzetben is képesek kivitelezni az elveket. Sokan beszélnek a harcművészet filozófiai mélységeiről, ám ez valójában mindig alkalmazott filozófia. Csak az az elv ér valamit, amit a gyakorlatban is alkalmazni tud az ember.

A távolság és időzítés legalább olyan lényeges, mint a megfelelő ütőerő, vagy a sebesség. Ha az ember a megfelelő ütemben kínálja fel az ellenfélnek a célpontokat, és mozogja ki a támadásokat, akkor akár több lépéssel előregondolkozva irányíthatja a küzdelmet. Legalábbis elméletben. A valóság mint tudjuk más, sok múlik a reflexeken, és a másik se fog pontosan úgy mozogni, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de azért a kellőképp bemozgatott ellenfelet mindig könnyebb jól eltalálni. Mindez persze kevés az üdvösséghez, ott van még a pontosság, ütőerő és az állóképesség, ami szintén eldöntheti a harcot, azonban a legtöbben mégse homokzsáknak állnak oda, ha felvállalják az összecsapást.

Full contact edzéseken az egyik leggyakoribb edzői utasítás: „Tartsd fönn a kezed!” Aki már bunyózott élesben, pontosan tudja, milyen hasznos ez a tanács. Ehhez képest Muhammad Ali leengedett kézzel bokszolt, és többnyire bejött neki. Annak ellenére, hogy paralízises volt.

A mai videóban mégse Ali reflexei a legelképesztőbbek – az csupán a felszín. Az ő harcmodorának nem a lábmunka a titka, ahogy előrehaladottabbá volt a betegsége, már korántsem táncolt annyit, mint pályafutása kezdetén. Ami valóban elképesztő benne, hogy milyen pontosan ismerte a saját határait (00:17, 00:19, 00:21, 00:25, 00:26, 00:27), és ehhez képest az ellenfelei mennyire nem uralták a testüket (00:20, 00:22). Ehhez képest a sebesség és a reflex másodlagos csupán. De az, hogy mennyire tudta, mi az a távolság, ahol biztonságban van, már elvezet arra a szintre, ami a harcművészeteket igazából érdekessé teszi. Ez ugyanis tökéletes önismeretre utal, aminek hiánya a full contact világában nagyon keményen megbosszulja magát.

A kiegészítő anyagot most kivételesen a cikk alatt találjátok.

Az arcát nem látom tisztán, csak a profilja élét, de az, és a testtartás eltéveszthetetlen. Biztosra veszem, hogy ő az. Kérdés, hogy miért vett részt ezen a konferencián, illetve, hogy a Jókai téri áldozat miért figyelte ilyen feszülten.

Ha ugyan őt figyelte.

Elhessegetem a kételyt. „Ki mást figyelt volna?” – kérdezem magamtól. Túl sok az egybeesés ahhoz, hogy véletlen lehessen. Eszembe jut Péter bá’ halála, és megborzongok. Időnként úgy érzem, egy láthatatlan kéz fűzi egymás után az események láncolatát, és terel az eleve elrendeltetett végkifejlet felé. Kifejezetten örülök, hogy Alex a múlt héten elhagyta az Alapítvány területét.

Megcsörren a telefonom. Ránézek a kijelzőre. Natalia az. Van valami hetedik érzéke a lánynak, rögtön megérzi, amikor történik valami. Nem hiszek a parajelenségekben, ilyenkor mégis elbizonytalanodom egy kissé.

– Mi van? – kérdezem.

– Szia – köszön hangsúlyosan.

Jól van, tudom, bunkó vagyok, hogy nem üdvözöltem. Nem mondja, de valahogy benne van a levegőben.

– Gondoltam, megkérdezem, jutottál-e valamire, mert én nem – folytatja. Elképesztő, milyen gyorsan képes hangszínt váltani. Átállt „árva kislány vagyok, mentsetek meg” üzemmódba. Egy pillanatra átszalad rajtam, hogy nem többes számot használt, azaz vélhetőleg körbehív mindannyiunkat, azután felülkerekedik bennem a jól végzett munka eredményeként jelentkező, jogos büszkeség.

– Ami azt illeti, igen – felelem.

– Tudtam! – kiált fel lelkesen. – És mi az?

Pár mondatban vázolom, mire jutottam. Persze elmesélem a testnyelv órát is, meg azt, hogyan jöttem rá, hogy valami nem stimmel a felvételen. Természetesen nem hagyom ki, hogyan kapartam ki a többi képet a Faszbukon. Erre a megoldásra különösen büszke vagyok.

– És képzeld, kit találtam a résztvevők között: Alexet – fejezem be diadalmasan.

– Ennyi?

Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem egészen ezt a reakciót vártam. Nem fogalmaztam meg, mit, de egész biztosan nem erre számítottam.

– Igen – válaszolom hűvösen. – Miért, nem elég?

Natalia hallgat pár pillanatig, mintha latolgatná a soron következő kérdést.

– És biztosan ő az?

– Igen – mondom kevésbé határozottan, mint szeretném. – Illetve… én felismerem – teszem hozzá. Natalia kérdése némileg más megvilágításba helyezte a dolgot.

– Ez alatt mit értesz? Ő az, vagy sem?

– Mindenképpen ő az – felelem kelletlenül. – Nem lehet eltéveszteni… csak az a gond, hogy nem látszik tisztán. Viszont a testtartása és a profilja alapján egyértelműen csak ő lehet.

– Szóval van egy homályos árnyék, amiről úgy gondolod, hogy Alex az – foglalja össze a lényeget Natalia.

– Nem úgy gondolom, hanem egyértelműen felismerem – válaszolom epésen. – Ez azért nagy különbség.

– Jól van – mondja békítőleg. – És mások is megesküdnének rá, hogy ő az? – teszi hozzá rövid szünetet követően.

Megfontolom a kérdést.

– Aki jól ismeri, az… valószínűleg – morgom kelletlenül.

– A többi képen nem látszik?

– Azt hiszem, nem.

– Jó. Ezek szerint van egy életlen kontúr, amiről azt hiszed, hogy nagy valószínűséggel Alexé lehet.

– Így igaz. – Egyre rosszabb irányt vesz a beszélgetés.

– És van olyan fotó, amin egyértelműen látszik, hogy a fickó őt figyelte?

– Már mondtam, hogy nem – válaszolom feszülten.

–- De még ha így is lenne… az mondtad, hogy Alex természetgyógyászattal foglalkozik, vagy nem? – kérdezi.

– Így van.

– Akkor miért meglepő, hogy részt vesz egy konferencián, amin feltehetőleg gyógyhatású készítmények is szerepelnek? – adja meg a kegyelemdöfést Natalia.

Erre nem tudok mit felelni. Az elmúlt órákban nagy gonddal összerakott építményem hangos robajjal összedől.

(Folyt. köv.)

Abban biztos vagyok, hogy Misi bá’ addig gyakoroltat bennünket, amíg készség szinten nem tudjuk alkalmazni a tanultakat. Elnyomok magamban egy félmosolyt. Emlékszem, amikor a legelején tartott egy rövid eligazítást az évfolyamnak. „Itt nincsenek fölösleges tárgyak – mondta. – Nincs idő, hogy olyasmivel foglalkozzunk, aminek nem veszitek hasznát az életben. Épp ezért komoly hangsúlyt fektetünk arra, hogy mindent megtanuljatok, ami a tanrendben szerepel.”

Figyelem a többieket, de valójában egészen más piszkál. Ott mocorog a tudatom peremén, azonban képtelen vagyok megragadni. Bújócskázik velem a gondolat. Hiába próbálom elővadászni, eltakarja a rengeteg új információ. Csupán a körvonalai sejlenek elő egy-egy pillanatra.

Azt tudom, hogy a flörtszabályokkal kapcsolatos. Talán Natalia miatt érdekes? Esetleg egy árulkodó gesztus lehet, aminek most ismertem meg a jelentését? Bárhogy töröm a fejem, nem sikerül rájönnöm, mi lehet az, ami nem hagy nyugodni. Végre megvan a mondat, ami beindított. Misi bá’ szerint a test és a láb mindig a figyelem tárgyára mutat. Újra meg újra végigpörgetem magamban a Nataliával kapcsolatos emlékeket. Nem tudom kitalálni, miért ragadott meg annyira a dolog. Azután bevillan. Nem Nataliával kapcsolatos. Barna pár napja átküldött egy képet, amin a Jókai téri áldozat látható valami gyógyszerészeti konferencián. Fogalmam sincs, hogyan kukázta ki. Az első pillanatban azt hittem, megvan a megoldás, de valójában nem jelentett segítséget. A fotón túl semmit se találtunk.

– Bocs, fiúk – mondom, és felállok az asztaltól. A többiek csodálkozva néznek, de nem magyarázkodom. Felvágtatok a szobámba, és bekapcsolom a gépet. Bedugom a pendrive-ot, és kikeresem a fényképet. Igen, jól emlékeztem. Itt van a fickó, amint két csajjal beszélget. Egész pontosan két bombázóval. Az egyikük félrebillentett fejjel néz rá, a másik egész testtel feléje fordul. Mindkét lány mosolyog. A pasi is, ám igazából egyik nőre se fókuszál. Egészen más izgatja. Arra fordul a teste, és biztosra veszem, hogy arra mutat a cipője orra is. Csak éppen ezen a képen nem látszik, hogy mi érdekli annyira. Pedig ott van valahol – feltehetőleg a fotós háta mögött – ezért nem rögzítette a gép.

Töprengek egy kicsit, azután úgy döntök, nem érdekel, beletúrnak-e a gépembe, vagy sem. Beütöm a keresőbe a konferencia nevét és időpontját. A következő másodpercben már ott sorakoznak a keresőben a találatok: több mint háromezer. Összefoglalók, tudósítások, reklámanyagok, előadások, egyszóval csupa olyasmi, amire semmi szükségem. Átváltok a képekre, úgyis a fotókat keresem. Ezekből is van pár oldal, de ez már sokkal kezelhetőbb mennyiség. Nem csak a képeket nézem meg, hanem a linkeket is, ahol találhatók. Egyelőre minden képet leszedek, bár a legtöbb olyan kis felbontású, hogy semmire se lesz jó. Természetesen a fotók többsége az előadókról készült. Ugyanaz a pár arc mindenütt. Ezzel nem vagyok beljebb.

Végigzongorázom az összes oldalt, mégse jutok semmire. Pár percig csüggedtem nézek magam elé, amikor bevillan a megoldás. Kikeresem a résztvevők névsorát. Reménytelenül hosszú a lista, azonban most nem zavar a dolog. Első menetben harminc év alattiakat keresek. Rögtön karcsúbb lesz a névsor. Felmegyek a Faszbukra és rákeresek az első fotóalbumára. Semmi. Nézem a következőt. Itt se járok szerencsével. A hatodiknál viszont bejön a dolog: azok közé tartozik, akik életük minden mozzanatát megosztják az ismerőseikkel. Végre találok néhány jó felbontású képet a konferencia résztvevőiről.

Érzem, hogy nyomon vagyok. Újult erővel vetem magam a kutatásba. Első lépésként igyekszem minél több képet lementeni. Meglepően jól megy a dolog, hamarosan több mint kétszáz felvételt gyűjtök össze. Ezután következik a munka neheze. Aprólékosan átnézem a felvételeket. Határozottan nehezíti a helyzetet, hogy valójában fogalmam sincs, hogy mit keresek. Természetesen pontosan meg tudom fogalmazni a vágyaimat. Egy fotót keresek, amely olyan szögből készült, hogy látni lehessen rajta a fickót a két csajjal, illetve azt is, hogy valójában mi köti le a figyelmét. Egy képet, amelyen pont akkor dermedt meg a pillanat, amikor a Barna által küldött felvételen is.

Persze ilyen nagy valószínűséggel nem lesz. Marad a találgatás, hogy vajon mit nézett a pasi. Az is lehet, hogy egy harmadik nőt, aki messze jobban bejött neki, mint az a két tyúk, akivel beszélgetett. Bár azt nehezen tudom elképzelni, mert én bármelyikkel boldogan kiegyeztem volna. Nem, valami egészen másnak kellett ott lennie, olyasvalaminek, ami miatt hanyagolta a csajokat.

Meglehetős pesszimizmussal pörgetem a képeket. Attól tartok, újabb vakvágányra futottam. Illetve ez nem vakvágány, érzem, jó úton járok, csak éppen felmértem, milyen kínosan keveset tudok ahhoz, hogy a megfelelő módon hasznosíthassam ezt az ötletet.

Azután megpillantom. Illetve az az igazság, hogy először nem fogom fel, mit látok, csak hirtelen támad bennem valami késztetés, hogy visszalapozzak, és szemügyre vegyem az imént átnézett felvételeket, mert az egyiken van valami érdekes. Visszaléptetek úgy huszonöt-harminc képet, ám ezúttal nem szólal meg bennem a hang, hogy megvan. Ismét átpörgetem őket, de semmi. Már-már kezdek arra a meggyőződésre jutni, hogy tévedtem, és csak elnéztem valamit, amikor újra megüti a szememet a dolog. Bár a kép kifejezetten homályos, ezt az alakot ezer közül is felismerem.

Alex.

(Folyt. köv.)