– Nézegessük magunkat a tükörben? – kérdezi Rafael.

Felröhög az osztály. Magam se tudom, miért, de ellenállhatatlanul humorosnak tartom, hogy a tükör előtt állva tanulmányozzam magamat.

– Nem – rázza meg a fejét Misi bá’. – Akkor elkezdenél játszani magadnak. De időről-időre, amikor valamilyen erős érzelmi hatás ér, figyeld meg, hogyan reagál a tested. Beszédes lesz. – Azzal ismét a plazmatévé felé fordul. – Szóval Bálint feszült, láthatóan szokatlan számára a helyzet. Csakhogy ez nem jelenti azt automatikusan, hogy hazudik. Ha úgy látod, nem mond igazat, ne a feltételezéseidre támaszkodj.

Csönd borul a teremre. Egyikünknek sem akaródzik megszólalni, latolgatjuk az elhangzottakat. A plazmatévén közben tovább pereg a felvétel. Bálint gesztusai, hangsúlyai szinte beleégnek az idegpályáimba, de akkor se tudom eldönteni, igazat mond-e, vagy hazudik.

– Ez egy hétköznapi történet – folytatja Misi bá’. – Az életben legtöbbször ilyenekkel találkozunk. Ne számítsatok világrengető dolgokra. A hazugság legtöbbször valami apróság: az igazság leheletnyi elferdítése. És mégis, rengeteg múlhat rajta. Tegyük fel, hogy ma reggel eltűnt egy fontos iratokkal teli dosszié, benne két-három év kutatási anyaga. Tudod, hogy három ember férhetett hozzá. Rá kell jönnöd, melyikük volt az. Szorít az idő, nem bocsátkozhatsz feltételezésekbe. Az a kérdés, hogy Bálint igazat mond-e vagy sem?

Végighordozza rajtunk a pillantását. Kushadunk. Misi bá’ elnyom egy félmosolyt:

– Szeretnétek látni a másik két embert is? – kérdezi. – Akkor könnyebb lenne?

Egyetértő mormogás a válasz.

– Rendben – bólint. – Ahogy akarjátok. Péter… – int a következő srácnak. Peti letelepszik Bálint helyére. Ugyanúgy előadja, mit csinált ma reggel. Feszülten figyelek, de azon túl, hogy ő sincs a helyzet magaslatán, nem sokat érzékelek. Szándékosan érzelemmentesen beszél, nem akar különösebben meggyőzni, csupán felsorolja a reggel eseményeit. Ami engem illet, ugyanúgy mondhat igazat, mint nem. Képtelen vagyok eldönteni.

– Kálmán – fordul Misi bá’ az utolsó emberhez, amikor Peti is feláll, és visszamegy a helyére. Meg kell mondanom, hármójuk közül ő a legmeggyőzőbb. Valószínűleg már ismerős számára a helyzet, hiszen látta, mit csináltak a többiek. Az elején persze ő is zavarban van, de viszonylag gyorsan feloldódik. Tárgyilagos, pontos, csak a tényekre szorítkozik. Rövid tőmondatokban ismerteti a reggelét.

– Szóval ki nem mond igazat? – kérdezi újból Misi bá’, amikor Kálmán is befejezte.

Senki se mozdul. Kicsit várok, azután szándékolt lassúsággal felteszem a kezem.

– Mondd – biccent felém Misi bá’.

– Kálmán – közlöm magabiztosan.

– És mire alapozod?

– Az első pár mondatnál szinte végig a földet nézte – felelem. – Csak néha-néha pislogott fel. Ez természetesen lehet a zavar jele – teszem hozzá gyorsan. – Viszont azután végig farkasszemet nézett velem. És bár nem érintette meg sem a száját, sem az orrát, a kezével többször is a szája előtt gesztikulált, ami arra utalt, hogy hazudik.

Misi bá’ végigsimít az állán:

– Jól van.

– És még valami, tanár úr…

– Igen?

– Ismerem Kálmánt – mondom. – Sose nyomna le futás után a szobájában még ötven fekvőtámaszt.

*

Még ebéd közben is a testnyelv óránkon rágódom. Bár Misi bá’ órái mindig nagyon jól vannak felépítve, és emiatt az ember úgy érzi, egy az egyben képes beépíteni a hallottakat, tudom, hogy a ma kapott információk jelentős része elsikkadt. Magát az elvet természetesen értem, de nagyon messze vagyok attól, hogy alkalmazni is tudjam a tanultakat. Pedig amikor Misi bá’ elemezte Kálmán, Peti és Bálint reakcióit, annyira magától értetődőnek tűnt minden. Amikor viszont nekünk kellett volna olvasni a gesztusaikból, teljesen elbizonytalanodtunk. Persze Kálmán esetében semmiből sem állt, hogy ráhúzzam a tanultakat a megoldásra, hiszen akkor biztos voltam a dolgomban. Kicsit olyan még az egész, mint gyerekkoromban a fejtörők: ha már ismeri az ember a megfejtést, akkor átlátja az egészet, azonban amíg még nincs meg, reménytelennek tűnik a feladat.

Ennek ellenére úgy üldögélek, mint aki valamiféle titkos képesség vagy csodaszer birtokába került, és mostantól olvasni tud mások gondolataiban. Egy teljesen új világ nyílt meg előttem, olyan jelekre, összefüggésekre leszek figyelmes, amiket eddig észre se vettem. Lopva nézem a szomszédos asztaloknál ülőket, igyekszem feltérképezni a viszonyokat, kitalálni, hogy miről beszélhetnek. Végtelenül elégedett vagyok, és ebben az se akadályoz, hogy vélhetően a többiek is tudják már mindezt. Legalábbis a felsőbb évesek. Mindenesetre már nem tűnik olyan hihetetlennek, amikor Izanagi szan egyszer arról mesélt, hogy a középkori nindzsák száz lépésről bárkinek megmondták a nemét, az életkorát és a foglalkozását. A paraszt egész biztosan másként mozgott, mint egy kereskedő, szerzetes, gésa vagy esetleg szamuráj.

(Folyt. köv.)

Amennyiben valaki pontosan olvassa a testnyelvi jeleket, és tudatosan használja a saját gesztusait – folytatja Misi bá’ – , jóval könnyebben eléri a célját, mint a legtöbb ember.

– Ezek szerint a testnyelv megtanulható? – kérdezi Áron.

– Bizonyos szintig igen – bólint Misi bá’. – A legtöbb szélhámos ebből él. De gondoljatok csak a színészekre: egész iparág épül arra, hogy meg se fordul a nézők fejében, a szereplő nem azonos azzal a figurával, akit játszik. Ehhez hitelesnek kell lennie.

Kis szünetet tart, hogy megemészthessük az eddig hallottakat.

– Természetesen vannak olyan gesztusok, amelyek tudatosan nem befolyásolhatók. Ilyen például a pupillareflex. Azonban sok, látszólag spontán reakció megtanulható. Épp ezért rendkívül fontos, hogy mindig az összképet figyeljük. Nem lehet minden apróságot tudatosan kontrollálni, és ha jól olvassuk a testnyelvi jeleket, könnyen kiszúrhatjuk a hazugságot.

Miközben beszél, Natalia jár az eszemben. Egyszer elmondta, hogy ők kőkeményen tanulnak testnyelvet. Vajon mennyire hihetek a gesztusainak? Azt jelentik-e, amit érzek, amire gondolok, vagy tudatosan manipulál bennünket?

– Nézzük, hogyan fest mindez a gyakorlatban – tapsol kettőt Misi bá’. A távkapcsoló után nyúl, és bekapcsolja a plazmatévét.

Először képeket mutat, különféle helyzeteket. Nekünk kell megfejteni, melyik testtartás, arckifejezés, pillantás mit jelent. Az elején könnyen megy, nagyon egyértelmű érzelmeket ábrázolnak a fotók. Ha bárhol megdöccen az értelmezés, Misi bá’ azonnal bekapcsolódik, és magyaráz. Nem nagy dolgok ezek, hiszen nap mint nap találkozunk velük, csak most végre megpillantjuk az eddig láthatatlan összefüggéseket.

Celebek, politikusok, más ismert arcok váltják egymást gyors ütemben. Élvezzük a dolgot, olyan, mintha kicsit belelátnánk az életükbe. A termen időről időre áthullámzik a nevetés. Misi bá’ remekül érzi, mikor lehet aláhúzni a dolgokat, mikor kell még némi háttér információ. Mi meg szinte észre se vesszük, és épül belénk minden.

Aztán filmeket kezd vetíteni. Nem hosszú alkotásokat, csak rövid, legföljebb másfél-két perces jeleneteket. Mindenféle van közte: reklámfilm, híradórészlet, talk-show, biztonsági kamerák anyaga, internetről letöltött házi videók. Míg ezeket elemzi, kommentálja, eszembe jut, hogy a lányok pornófilmeken tanulnak. Legalábbis Natalia szerint. Persze lehet, hogy csak etetett, és utána jót nevetett a hátam mögött, hogy bevettem. Mindenesetre van bennem egy kis titkos, ki nem mondott várakozás, de hiába reménykedem.

Misi bá’ az órájára pillant.

– Remek, egész jól állunk – állapítja meg. – Azt hiszem, belefér az időnkbe még néhány helyzetgyakorlat is.

Először kihív három embert. Külön-külön félrehúzódik mindegyikükkel egy kicsit, hogy ne halljuk, mit beszélnek. Amikor befejezik, hozzánk fordul:

– Rendben van – mondja. – Most három történetet fogtok hallani. Nektek kell eldöntenetek, ki mond igazat, és ki hazudik.

Bólintunk. Frissen szerzett tudásunk birtokában könnyűnek tűnik a feladat. Balázs az első. Leül velünk szemben a tanári székre. A mai napját meséli. Nem mond semmi különöset vagy szokatlant. Feszülten figyelek, hátha kiszúrok valami jelet, gesztust, apróságot, amiről az imént szó volt, de összecsúsznak bennem a dolgok. Viszonylag gyorsan befejezi, és hátradől. Misi bá’ végignéz a társaságon:

– No, kinek mi a véleménye?

Joci jelentkezik elsőnek.

– Szerintem kamuzott.

– És mire alapozod a véleményedet? – kérdez vissza Misi bá’.

– Hát…ööö…túl hihető és kerek volt az egész.

– Dramaturgiából jeles – bólint Misi bá’. – Csakhogy most nem Dani bá’ óráján vagyunk. Az élet nem feltétlenül követi a krimi logikáját. Ha állítasz valamit, azt tényekkel kell alátámasztanod. Jelen esetben, bár nem voltál ott, tehát nem tudhatod, igazat mondott-e vagy sem, a rendelkezésedre áll egy objektív mérce, a testnyelv. Tehát még egyszer kérdem: mit láttatok testnyelvileg?

Néma csönd borul a teremre. A legtöbben zavartan néznek maguk elé. Van, aki kibámul az ablakon. Kerüljük a szemkontaktust a tanárral.

– Oké, akkor kezdjük elölről – mondja Misi bá’. A távirányítóért nyúl, és csatornát vált. Megjelenik a biztonsági kamera képe az osztályról. Misi bá’ visszatekeri a felvételt. – Itt kezdtük – mondja, mikor megtalálja a pillanatot, ahogy Bálint leült velünk szemben. – Figyeljétek meg: próbál oldottnak tűnni, de a testtartása mást mutat. A válla kissé előregörnyed, bokáját összekulcsolja, ami arra utal, hogy nem érzi magát biztonságban. Láthatóan feszült, azonban ez még nem jelenti azt, hogy hazudna. Csupán szokatlan számára a helyzet. Ahogyan számotokra is. Ha meg akarjátok érteni mások reakcióit, elsősorban magatokat kell megfigyelnetek. A kulcs, mint már annyiszor, most is az önismeret.

(Folyt. köv.)

Átnézem az anyagokat, de nem találok újabb kapaszkodót. Bő fél óra után feladom, és hátradőlök a székemben. A tények szikáran sorakoznak egymás mellett, de sehogy se látom meg az összefüggéseket.

Kikapcsolom a gépet és felmegyek a könyvtárba. Találomra leveszek pár könyvet a polcról, és letelepszem az egyik monitor elé. Fölmegyek megnézni, üzent-e valamit Barna. Szokás szerint szörfözök kicsit, hogy elrejtsem, mi érdekel. Azután megnézem Barna legújabb bejegyzését. Csak egy link, semmi komment. Rákattintok. Egy fénykép nyílik meg a következő ablakban.

Nyüzsgő tömeg valami rendezvényen. Egy gyógyszerészeti konferencia résztvevői, legalábbis a kép bal sarkában lévő, hatalmas zászlón lévő felirat erre utal. Tudom, valamiért fontos, de nem értem, mit akar Barna. Már majdnem átnyomok neki egy üzenetet, mi ez, amikor kiszúrom a férfit a fotón.

A pasi a Jókai-térről.

Itt van, mosolyog, két nővel beszélget. Egyértelműen ő az. Ujjaim viharos gyorsasággal száguldanak a billentyűzeten. Kikeresem a konferenciáról szóló összes anyagot. Tanultam a múltköri faszbukos esetből, szorgalmasan mentek minden oldalt a pendrive-omra. Helyszínt, résztvevőket, előadásokat, ismertetőket. Bármit, ami érdekes lehet. Megakad a szemem egy ismerős néven. Florevital. Gyakran látom különböző nemzetközi karitatív akcióknál. Természeti katasztrófák, éhínség, háborús övezetek: ahol lehet, ott vannak és segítenek.

Minél tovább nézem a fickó fényképét, annál ismerősebbnek tűnik. Persze, tudom, örökre belém vésődött, amikor végignéztem a gyilkosságot. Mégis, úgy érzem, mintha nem csak erről lenne szó. Egyre határozottabban motoszkál bennem – bármilyen lehetetlen is –, hogy máshol is láttam már.

Csak képtelen vagyok rájönni, hogy hol.

Február 28.

Kommunikáció óra.

Misi bá’ból ömlenek a történetek. Érzékletesen mesél, időről-időre felröhög az osztály. Ennek ellenére mindenki szorgosan jegyzetel, mert már megtanultuk, hogy minden órát röpdolgozattal kezdünk. A következő órán pedig megkapjuk a kijavított dolgozatokat – ez egyébként az Alapítvány oktatási módszerének hangsúlyos eleme. Ahogy Misi bá’ fogalmazott a legelején: „Mindenkinek alapvető joga tudni, hol tart, hogy javíthasson a teljesítményén.” Itt, a suliban nemigen áll módunkban illúziókba ringatni magunkat a saját munkánkat illetően. Folyamatosan mérnek és szembesítenek az eredményeinkkel. Pokoli nyomás van rajtunk, de azért megvan a jó oldala: feketén-fehéren látjuk a hibáinkat, tisztában vagyunk erősségeinkkel és gyengéinkkel. Ahogy Dani bá’ mondta egyszer: „Önismeretet és személyiségfejlesztést nem érdemes hazugságra építeni.”

Talán az ablakon beáradó napfény teszi, de Misi bá’ kicsit lazít a tempón. Elkanyarodik a flörtszabályok felé. Hosszan mesél arról, mi mindennek lehet jelentősége a megismerkedés első pillanataiban: a két ember közti távolságnak, a kar és a láb helyzetének, a fejtartásnak, vagy akár a pupillareflexnek.

– A tágra nyílt szem egyértelműen jelzi a szexuális vágyat – magyarázza Misi bá’. – Ezért szeretik a szerelmespárok a félhomályos helyeket. De az érdeklődést mutatja a tollászkodás is, vagyis, amikor a nő időről-időre végigsimít a haján.

A nyitott testhelyzet arra utal, hogy az illető jól érzi magát, míg a szorosan összekulcsolt láb, a test előtt összefont kar arra figyelmezteti a testnyelv olvasásában jártas személyt, hogy oldania kell a hangulatot.

Misi bá’ folyamatosan mozog, játszik a testével, egy-egy gesztus erejéig bemutatja, miről beszél. Feszülten figyelünk.

– Természetesen a való életben ritkán adódnak ilyen tiszta, tankönyvi helyzetek – folytatja. – Ha valaki keresztbe teszi a karját, az utalhat arra, hogy feszeng, védekezik, ellenséges, de elképzelhető, hogy egyszerűen csak fázik. Vagy az a nő, aki látszólag visszahúzódva ül, az ölében összekulcsolt kézzel, nem tűnik elérhetőnek. Viszont ha összeérinti a mutatóujjai hegyét, az azt mutatja, hogy valójában magabiztos, és úgy érzi, ő irányítja a helyzetet, és csak álcaként veszi fel a védekező testtartást, hogy ne tűnjön könnyen kaphatónak. Ez az apró gesztus jelezheti, hogy komolyan érdeklődik a férfi iránt, úgyhogy érdemes tovább ütni a vasat.

(Folyt. köv.)

– Szóval el kéne döntenünk, hogyan tovább – mondom. – Két lehetőségünk van: az egyik, hogy meghúzzuk magunkat, és mostantól kizárólag a tanulásra koncentrálunk. A másik, hogy a végére járunk ennek a szarnak, amibe belekevertek.

– Te komolyan azt hiszed, hogy a „szakmai gyakorlat” végén valamiféle nagy jutalom vár, mint a Hegylakóban? – húzza el a száját Stefi.

– Állítólag erről szól a dolog – felelem.

– Öreg vagyok ahhoz, hogy higgyek a mesékben – morogja Stefi.

– Szerintem meg egész jól állunk – vetem ellene. Megeresztek egy mosolyt a lány felé. – Egyébként Nataliának köszönhetően. Ő jött rá, hogy az időrend a megfejtés kulcsa.

Egyelőre kettő-kettő az állás.

– Egyedül az időrenddel lehet valamiféle rendszerbe foglalni az információkat – bólint Stefi. – És ezen túl jutottunk még valamire? Mert ha igen, az engem is érdekel.

Kedvem lenne az arcába vágni, hogy Barna kikukázta, ki volt a Jókai téri áldozat, illetve azt, hogyan tűnt el pár óra alatt a pasival kapcsolatos minden információ a netről. De két okból sem tehetem meg: egyrészt, mert nem adhatom ki, hogy tartjuk a kapcsolatot, másrészt, mert Stefi sose bocsátaná meg, hogy Barna nem vele levelezik.

– Nézd, megpróbálhatunk kifarolni a játszmából, csakhogy szerintem semmire se mennénk vele. Jovanék és Milanék úgyse hinnék el, hogy kiszálltunk. És ha mégis, szerinted megállják, hogy ne rakjanak alánk ott, ahol tudnak? Ami azt illeti, bőven van mit leverniük rajtunk. Gondolod, kihagynák a lehetőséget, ha alkalom nyílik rá, hogy szopassanak? Elvileg persze megtehetjük, hogy fél évig meghúzzuk magunkat, és tanulunk, mint a güzü. Megpróbálhatjuk teljesíteni a minimumot száz százalékra. Viszont most senki se fog segíteni nekünk, és még egymásra se számíthatunk, úgy, ahogy egy átlagos csoport. – Nataliára nézek. – Sajnálom, de tényleg ez a helyzet.

– Jól van, na, nincs pöcsöm – vonja meg a vállát. – Mea culpa. De most mondjátok meg, hányszor szívtatok az én tanulmányi eredményeim miatt?

Stefi már vágná is rá a választ, de közben eljut a tudatáig a kérdés, és torkán akad a szó. Csak némán tátog, akár a partra vetett hal.

– Ugyanakkor hajlok rá, hogy Gerinek adjak igazat – teszi le a garast Natalia. – Ha a minimál programra hajtunk, könnyen elcsúszhatunk valami nem várt akadályon. Bármikor ráléphetünk a palacsintára, és ebben az évben szerintem bőven kimerítettük a jóindulat-keretünket…

– Hála neked – dörmögi Stefi.

– Szóval szerintem több okból is érdemes benn maradni a játszmában – folytatja a lány, ügyet se vetve a közbeszólásra. – Az első, hogy már belekezdtünk, és kár lenne feladni, főleg most, hogy nyomon vagyunk. A másik, ha sikerül megtalálnunk a megoldást, az jelentős mértékben megerősíti helyünket az iskolai pontversenyben. A harmadik, hogy a játszma résztvevőinek hétvégenként szabad eltáv jár, amit szerintem vétek lenne odadobni a kutyáknak.

– Attól tartok, hogy ha túlságosan ráfekszünk erre a dologra, szétforgácsoljuk az energiáinkat, és könnyen elbukhatjuk a dolgozatokat – veti ellen Stefi. – Ha meg nem állunk rá, akkor a többiek nagyon el fognak húzni.

– Mit gondolsz, nekik mennyi idejük lesz rá, hogy ezzel a feladvánnyal bajlódjanak? – kérdezek vissza.

– Mi a faszért akarsz belemenni egy folytonos konfliktushelyzetbe a felsősökkel? – támad nekem Stefi. – Nem nyugszol, amíg helyre nem pakolnak?

– Emiatt fosol? – megy fel bennem a pumpa. Pedig tudom, hogy valahol igaza van. Már volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, ha a felsőbb évesek rászállnak az emberre.

– Nekem nem hiányzik, hogy pépesre verjenek – szögezi le jeges hangon Stefi.

– Oké, srácok, mi lenne, ha szavaznánk – vágja félbe a vitát Natalia. – A kérdés az, hogy kiszálljunk-e a játszmából, vagy ne adjuk fel. Ki szavaz arra, hogy hagyjuk az egészet a fenébe?

Stefi és Kálmán emeli fel a kezét.

– És ki szavaz arra, hogy folytassuk a „szakmai gyakorlatot”?

Alig mondja ki, már fel is teszi a kezét. Követem a példáját. Markóra pillantok. Nem mozdul. Ha tartózkodik akkor kettő-kettő az eredmény, ami nem vezet sehova. Aztán lassan bólint, és ő is felrakja a mancsát.

– Akkor ez tiszta sor – bólint Natalia. Feláll, és nagyot nyújtózik: – Jó éjt, fiúk. Még át akarom nézni a matekot.

A többiek követik a példáját. Fél perccel később üres a szobám. Az órámra pillantok. Fiatal az idő. Végigpergetem magamban az előbbi beszélgetést. Natalia valóban kilóg a csapatból, de ez legalább annyira előny, mint hátrány. Máshol lakik, másképp gondolkodik… ami egy sor új információt, nézőpontot jelent. Ugyanakkor Stefinek meg igaza van abban, hogy tök fölösleges a feladványon őrlődni, ha nem jutunk vele semmire.

(Folyt. köv.)

Aki harcművészetekkel foglalkozik, rendszerint úgy érzi egy ponton, hogy megrekedt, nem tud fejlődni tovább. Az ember elér egy technikai szintet, bizonyos rálátása lesz a harcművészetekre és a küzdelemre, képes elkülöníteni a harci technikákat és a rávezető gyakorlatokat, de már nem lát semmi újat az általa választott irányzatban. A neves mesterek rendszerint ugyanazokat a dolgokat mutatják, legfeljebb egy-egy apróságban segítenek, azonban ez nem hoz minőségi változást. Sokan új irányzatokkal ismerkednek, hogy kitöltsék azt az űrt, ami hiányzik a harcművészetükből, és csak évekkel később döbbennek rá, hogy mindaz amit kerestek, az alapstílusukban is megtalálható.

Az ember évtizedeken át tanul újabb és újabb technikákat. Úgy érzi, csaknem ott áll a tudás kapujában, csak van valami, amit nem adtak át, és emiatt nem képes kiteljesedni a harcművészete. Kényszeresen keressük, mi lehet az a plusz információ, az a hiányzó elem, aminek segítségével minőségileg más lesz a harcművészetünk. Akár a misztikus tanítások felé fordulunk, akár az eszközös küzdelem kezd érdekelni, akár a szabad küzdelemben működő megoldások kerülnek figyelmünk homlokterébe, az indíttatás rendszerint ugyanaz: szeretnénk a lehető leghatékonyabbá tenni tudásunkat.

Aki fog, az ütni-rúgni tanul, a bokszolók, karatésok, muay thai versenyzők belekóstolnak a földharcba, és egy ideig úgy érzi az ember, megfogta az isten lábát. Azután rájön, hogy mégsem: bármennyit tanul, fejlődik, egy idő után felüti fejét a hiányérzet. Azt a bizonyos küszöböt nem sikerül átlépni.

Az öreg mesterek pedig egyre kevesebb dolgot mutatnak. Folyton ugyanazt a néhány technikát nyúzzák. Látszólag ugyanúgy. Kevés idegesítőbb dolog van annál, mint amikor elmegyünk a szokásos évi szemináriumra, ahol évek óta szinte percre pontosan ismerjük már a programot, és ha odajön hozzánk a mester, akkor legfeljebb millimétereket állítgat rajtunk. Ilyenkor érezzük azt, hogy itt már nincs mit tanulnunk. Néhány millimétertől nem lesz alapvetően jobb az ember. Még akkor se, ha a harcművészetben alapvetően benne van a nagy ismétlésszám, és a tökéletességre való törekvés.

Csak jóval később döbbenünk rá, hogy a technikák egy szinten túl csupán arra szolgálnak, hogy behangoljuk a testünket. Nem fogásokat, hanem önmagunkat tanuljuk. És mivel folyamatosan változunk, a napi gyakorlás során állandóan igazítanunk kell a mozgásunkon, hogy a lehető leghatékonyabbak lehessünk (01:39, 01:52). Egy-egy technikát meg lehet tanulni, önmagunkat soha.

Bizonyos életkoron túl az ember nem vágyik se versenyekre, se arra, hogy bárkinek bizonyítson. A harcművészet célja is egészen más lesz. Azok a mesterek (01:19), akik ezen a videón Nishiyama sensei dojójában vannak, nem azért jöttek, hogy a harci képességeiket csiszolgassák. Öregedni tanultak, azt, hogy a kor előre haladtával is egyben maradjanak, tapasztalattal pótolják, amit elvettek az évek.

A délután jó része azzal telt, hogy pótoltuk a kieső két órát. Matekra már visszaértünk. Csak bioszról, illetve földrajzról hiányoztunk, úgyhogy valójában nincs túl nehéz dolgunk. A többiek ideadták a jegyzeteiket, sőt, Soma némileg zanzásítva interpretálta mindkét órát. Nem volt nehéz dolga, magnó van a fejében. Nem arról van szó, hogy ne lenne képes bármelyikünk akár hónapokkal később felidézni egy beszélgetést. Erre elég nagy gondot fektettek tanulmányaink során. A folyamatos feleltetések, röpdolgozatok, az állandó munkaverkli az évek alatt kialakította bennünk ezt a készséget. Izanagi szan edzései, vagy az Igor bá’ által vezetett túlélőtúrák ugyanezt a célt szolgálják. Megtanultuk elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől, észrevenni a jelentéktelennek tűnő fontos részleteket, rögzíteni magunkban bármely folyamat egyes lépéseit. De Soma ennél jóval többre képes. Ő tényleg szó szerint felidézi az előadásokat vagy beszélgetéseket. Még a másik hangsúlyait is pontosan intonálja, hetek múlva is.

Mire végzünk, kezdek megnyugodni. Vacsoráig bedaráljuk a házi feladatainkat. Lassan sikerül utolérni magunkat. Ennek ellenére nem mondható biztosnak a helyzetünk. Misi bá’ kirúg ránk, és a csapat a legnagyobb jóindulattal se mondható egységesnek. Úgy döntök, mostantól mindent megteszek annak érdekében, hogy kizárjuk az esetleges rizikófaktorokat.

Első lépésben rácsörögök Nataliára, és áthívom az „A”szárnyba.

– Muszáj? – kérdezi kedvetlenül.

– Nem, nem muszáj – felelem ingerülten. – Akár ölbe tett kézzel is várhatjuk, mikor lépünk rá a következő palacsintára.

– Rendben – sóhajtja végül.

– Akkor egy óra múlva a szobámban – zárom rövidre a csevegést.

A srácokat nem kell különösebben győzködni. Valamennyien felfogtuk, mennyire rezgett a léc ma délelőtt. Folyton Alex szavai járnak az eszemben: „Azért valljuk be, elképesztő mázlid van.” Ez igaz, de nem akarok pusztán a szerencsémre hagyatkozni. Így is eléggé kísértettük a sorsot. Végigpörgetem magamban az elmúlt hónapok eseményeit. Mintha valaki biztos kézzel vezetne egy cél felé, elhárítva utamból az akadályokat. Csak arról nincs fogalmam, merre tartok.

Míg a többiek egyenként befutnak, módom van átgondolni, hogyan tovább. Hosszas mérlegelés után döntök, csak éppen azt nem tudom, miként sikerül majd meggyőzni a többieket a magam igazáról. Végül mind az öten ott szorongunk a szobám tizenkét négyzetméterén. Átengedem a többieknek az ágyat és a széket. Én az asztal tetejére telepszem. Nem nagy előny, azonban most a legapróbb trükkre is szükségem lesz, ha át akarom verni az álláspontomat.

– Ma egy hajszálon múlt, hogy megúsztuk – kezdem, amikor Natalia végre megjelenik, és behúzza maga mögött az ajtót.

– Semmi bajunk nem lenne, ha nem szól be Péter bá’nak – mordul fel Stefi a lányra szegezve pillantását.

Ragyogó. Ezek szerint ott folytatjuk, ahol délelőtt abbahagytuk. Ez azt jelenti, hogy van egy szövetségesem és egy ellenfelem – attól függően melyik oldalra állok. Kálmán kétségbeesetten pislog hol Stefire, hol Nataliára. Még nem tudott dönteni. Markóra villan a szemem. Rezzenéstelen arccal ül, mint rendesen.

– Eddig bírtam – feleli hűvösen Natalia. – És nehogy már én legyek a hibás, amiért félig agyonvert.

Szó, ami szó, elég lila a szeme.

– Akkor is fölöslegesen hergelted – szögezi le Stefi határozottan. – Mégis mit vártál: hogy igazat ad neked?

Natalia érezhetően felkapja a vizet:

– Te tényleg azt hiszed, hogy a lovakról szólt az egész? Nem, ez elsődlegesen arról szól, hogy mit lehet megtenni valakivel. Ló vagy ember, valójában mellékes.

Egymásra nézünk Markóval. Ma először látok valamiféle érzelmet átsuhanni az arcán.

– És miért nem szóltál Misi bá’nak? – teszi fel Stefi a mindannyiunkban felmerülő kérdést.

Natalia nem felel. Ha arra gondolok, hogyan kezelte Misi bá’ a tegnapi helyzetet, megértem, hogy inkább hallgatott.

– Rugózhatunk még a tegnap történteken, de szerintem nem ezzel kéne cseszni az időnket – jegyzem meg.

– Akkor mégis minek csődítettél ide minket? – horkan fel Stefi. – A cserebogarak halhatatlanságáról szeretnél értekezni?

– Tudsz változtatni a tegnapi napon? – kérdezek vissza. Amikor nem kapok választ, folytatom: – Végiggondoltam mindazt, ami történt. A tegnapi balhé csupán az eddigiek következménye. Pokoli mázlink volt, csakhogy senki se garantálja, hogy legközelebb is az lesz.

– Vagy kipusztul a fél tanári kar – veti közbe Stefi epésen. Kálmán felröhög. Ezek szerint mostanra eldöntötte, melyik oldalra áll. Ez is valami.

 (Folyt. köv.)

– Mi lenne? – mordul fel Stefi. – Péter bá’ eltűnt. Gondolom, leszopta magát, és részegen fetreng valahol.

Nem tűnik valószínűnek, de nem vitatkozom. Mindenesetre Péter bá’ eltűnése a mi malmunkra hajtja a vizet. Misi bá’ érezhetően bepöccent rá. És persze dolgozik bennem a tegnapi tapasztalat, ott a kiserdőben. Aki időt nyer, életet nyer.

Nataliára nézek. A szokásos egykedvű magabiztosság leolvadt róla. Szeme idegesen rebben ide-oda. Egész testtartásából süt a feszült figyelem. Gondolom, ő is az irodából kihallatszó hangokra fülel.

– Szerintem meg kéne szabadulni tőle – mondja jellegzetes, kissé elnyújtott hangján Milena Dravič. – Ha most engedünk, az egyértelműen a gyengeség jele. És akkor sose lesz vége.

- Igen – feleli Fedor bá’. – De Misi szeretné egyértelműen tisztázni, mi történt. Nem hinném, hogy gyorsan fog dönteni. Ez tipikusan olyan kérdés, ahol nagyon könnyű mellényúlni.

- Legjobb lenne gyökeresen megoldani a problémát – válaszolja Milena Dravić.

Jó volna tudni, kire vonatkozik a javaslat. Hirtelen elhalkulnak, most már akárhogy hallgatózom, semmit se értek. Valószínűleg rájöttek, hogy fültanúi vannak a beszélgetésüknek, mert Fedor bá’ az ajtóhoz jön és becsukja. Stefi szeme körbepásztáz rajtunk.

– Szerintetek? – kérdi alig hallhatóan.

– Megússzuk – jelenti ki Natalia, a szokásos önbizalommal a hangjában. Úgy látszik, ismét magára talált.

– Te csak fogd be! – suttogja Stefi dühösen. – Ha nem vagy, akkor most nem ülünk nyakig a szarban.

– És már rég nem lennétek itt – vág vissza csípősen Natalia.

Szótlanul összenézünk Markóval. A lánynak igaza van. Ezzel együtt dühös vagyok rá. Tudom, hogy jóval korábban közbeléphettem volna. Tudom, hogy Péter bá’ egy fasz. Tudom, hogy egy tanár sose veszítheti el ennyire a fejét. Tudom, hogy a lány súlyosan megsérülhetett volna. Mostanra belilult a szeme, ami kicsit talán a javunkra billenti a mérleget. Viszont ha Natalianak nincs ez a mániája a lovakkal, vagy ha legalább be tudná fogni a száját, akkor most nem dekkolnánk itt az igazgatói előtt a folyosón.

Megszólal egy mobil. Odabentről. Aztán Fedor bá’ beszél valakivel, de nem értem, mit mond. Fogalmam sincs, mi a helyzet, annyit mégis leveszek, hogy teljes a káosz.

Egymás után peregnek a percek. A legszívesebben az iroda ajtajára tapadnék, ám a biztonsági kamerák hidegen figyelő üvegszeme megakadályoz benne. Közben becsöngetnek, kezdődik a következő óra, azonban rólunk láthatóan mindenki elfeledkezett. Fura érzés, szemmel láthatóan nem számítunk. Nem oszt, nem szoroz, mi van velünk. Ilyet még nem tapasztaltam, mióta az intézmény diákja vagyok. Ismét összeszorul a gyomrom.

Úgy félóra múlva felbukkan Misi bá’ a lépcsőfordulóban. Elsétál mellettünk, kinyitja az igazgatói ajtaját, és odaint nekünk a fejével:

– Gyertek be.

Egymás után beszivárgunk az irodába. Most nem kínál hellyel.

– Péter bá’ valószínűleg szívrohamot kapott az éjjel. A szobájában találtam meg. Már nem tudtam rajta segíteni. – Kis szünetet tart. Tisztában vagyok vele, hogy most dől el minden.

– Mivel nem áll módomban meghallgatni a másik felet, elfogadom a ti verziótokat – folytatja. – A vizsgálatot ezennel lezárom. – Nataliára villan a szeme. – Még két és fél éved van itt, de ez volt az utolsó dobásod. Megértetted?

– Igen – feleli alig hallhatóan a lány.

– Leléphettek – fejezi be Misi bá’.

Nem akarok hinni a fülemnek. Kioldalgunk az igazgatóiból. Ez a legtávolabbról sem az a fényes erkölcsi győzelem, amiben titkon reménykedtem. Senki se fogta a pártunkat, senki se mondta, hogy Natalia jogosan kelt a maga védelmére. Most egyértelműen kirajzolódtak a frontok.

Csak jóval később, odalent tör rám a megkönnyebbülés, amikor végre felfogom, hogy nem rúgtak ki bennünket. Mégse könnyű a szívem. Aztán megkérdem magamtól, vajon jobban örülnék-e, ha Misi bá’ határozottan kiáll mellettünk, majd vérző szívvel lapátra tesz minket. Persze, hogy nem.

Az egész suli felbolydult. Tanítás után a srácok kis csoportokban tárgyalják Péter bá’ halálát. Időről időre elkapok egy felém vágó pillantást, amiből tudom, hogy mostanra híre ment a tegnap történteknek.

A könyvtár előtt belefutok Alexbe. Egyáltalán nem látom rajta, hogy kínosan érezné magát amiatt, hogy benn hagyott a pácban.

– Hallottam a dolgot, Geri – mondja, és cinkosan rám kacsint. – Azért valljuk be, elképesztő mázlid van. Az utolsó pillanatban mindig megúszod… a legutóbb Pesten azzal a mobillal, és most is. Szerintem becsüld meg. Ki tudja, meddig tart.

(Folyt. köv.)