– Nézegessük magunkat a tükörben? – kérdezi Rafael.

Felröhög az osztály. Magam se tudom, miért, de ellenállhatatlanul humorosnak tartom, hogy a tükör előtt állva tanulmányozzam magamat.

– Nem – rázza meg a fejét Misi bá’. – Akkor elkezdenél játszani magadnak. De időről-időre, amikor valamilyen erős érzelmi hatás ér, figyeld meg, hogyan reagál a tested. Beszédes lesz. – Azzal ismét a plazmatévé felé fordul. – Szóval Bálint feszült, láthatóan szokatlan számára a helyzet. Csakhogy ez nem jelenti azt automatikusan, hogy hazudik. Ha úgy látod, nem mond igazat, ne a feltételezéseidre támaszkodj.

Csönd borul a teremre. Egyikünknek sem akaródzik megszólalni, latolgatjuk az elhangzottakat. A plazmatévén közben tovább pereg a felvétel. Bálint gesztusai, hangsúlyai szinte beleégnek az idegpályáimba, de akkor se tudom eldönteni, igazat mond-e, vagy hazudik.

– Ez egy hétköznapi történet – folytatja Misi bá’. – Az életben legtöbbször ilyenekkel találkozunk. Ne számítsatok világrengető dolgokra. A hazugság legtöbbször valami apróság: az igazság leheletnyi elferdítése. És mégis, rengeteg múlhat rajta. Tegyük fel, hogy ma reggel eltűnt egy fontos iratokkal teli dosszié, benne két-három év kutatási anyaga. Tudod, hogy három ember férhetett hozzá. Rá kell jönnöd, melyikük volt az. Szorít az idő, nem bocsátkozhatsz feltételezésekbe. Az a kérdés, hogy Bálint igazat mond-e vagy sem?

Végighordozza rajtunk a pillantását. Kushadunk. Misi bá’ elnyom egy félmosolyt:

– Szeretnétek látni a másik két embert is? – kérdezi. – Akkor könnyebb lenne?

Egyetértő mormogás a válasz.

– Rendben – bólint. – Ahogy akarjátok. Péter… – int a következő srácnak. Peti letelepszik Bálint helyére. Ugyanúgy előadja, mit csinált ma reggel. Feszülten figyelek, de azon túl, hogy ő sincs a helyzet magaslatán, nem sokat érzékelek. Szándékosan érzelemmentesen beszél, nem akar különösebben meggyőzni, csupán felsorolja a reggel eseményeit. Ami engem illet, ugyanúgy mondhat igazat, mint nem. Képtelen vagyok eldönteni.

– Kálmán – fordul Misi bá’ az utolsó emberhez, amikor Peti is feláll, és visszamegy a helyére. Meg kell mondanom, hármójuk közül ő a legmeggyőzőbb. Valószínűleg már ismerős számára a helyzet, hiszen látta, mit csináltak a többiek. Az elején persze ő is zavarban van, de viszonylag gyorsan feloldódik. Tárgyilagos, pontos, csak a tényekre szorítkozik. Rövid tőmondatokban ismerteti a reggelét.

– Szóval ki nem mond igazat? – kérdezi újból Misi bá’, amikor Kálmán is befejezte.

Senki se mozdul. Kicsit várok, azután szándékolt lassúsággal felteszem a kezem.

– Mondd – biccent felém Misi bá’.

– Kálmán – közlöm magabiztosan.

– És mire alapozod?

– Az első pár mondatnál szinte végig a földet nézte – felelem. – Csak néha-néha pislogott fel. Ez természetesen lehet a zavar jele – teszem hozzá gyorsan. – Viszont azután végig farkasszemet nézett velem. És bár nem érintette meg sem a száját, sem az orrát, a kezével többször is a szája előtt gesztikulált, ami arra utalt, hogy hazudik.

Misi bá’ végigsimít az állán:

– Jól van.

– És még valami, tanár úr…

– Igen?

– Ismerem Kálmánt – mondom. – Sose nyomna le futás után a szobájában még ötven fekvőtámaszt.

*

Még ebéd közben is a testnyelv óránkon rágódom. Bár Misi bá’ órái mindig nagyon jól vannak felépítve, és emiatt az ember úgy érzi, egy az egyben képes beépíteni a hallottakat, tudom, hogy a ma kapott információk jelentős része elsikkadt. Magát az elvet természetesen értem, de nagyon messze vagyok attól, hogy alkalmazni is tudjam a tanultakat. Pedig amikor Misi bá’ elemezte Kálmán, Peti és Bálint reakcióit, annyira magától értetődőnek tűnt minden. Amikor viszont nekünk kellett volna olvasni a gesztusaikból, teljesen elbizonytalanodtunk. Persze Kálmán esetében semmiből sem állt, hogy ráhúzzam a tanultakat a megoldásra, hiszen akkor biztos voltam a dolgomban. Kicsit olyan még az egész, mint gyerekkoromban a fejtörők: ha már ismeri az ember a megfejtést, akkor átlátja az egészet, azonban amíg még nincs meg, reménytelennek tűnik a feladat.

Ennek ellenére úgy üldögélek, mint aki valamiféle titkos képesség vagy csodaszer birtokába került, és mostantól olvasni tud mások gondolataiban. Egy teljesen új világ nyílt meg előttem, olyan jelekre, összefüggésekre leszek figyelmes, amiket eddig észre se vettem. Lopva nézem a szomszédos asztaloknál ülőket, igyekszem feltérképezni a viszonyokat, kitalálni, hogy miről beszélhetnek. Végtelenül elégedett vagyok, és ebben az se akadályoz, hogy vélhetően a többiek is tudják már mindezt. Legalábbis a felsőbb évesek. Mindenesetre már nem tűnik olyan hihetetlennek, amikor Izanagi szan egyszer arról mesélt, hogy a középkori nindzsák száz lépésről bárkinek megmondták a nemét, az életkorát és a foglalkozását. A paraszt egész biztosan másként mozgott, mint egy kereskedő, szerzetes, gésa vagy esetleg szamuráj.

(Folyt. köv.)