– Az a vén fasz össze-vissza fenyegetőzik – folytatja Alex. – Elég sokat tud, és némi rosszindulattal nagyon könnyű nehéz perceket szerezni az Alapítványnak. Nem mintha bármi alapja lenne annak, amit mond, azonban semmiből sem áll úgy csoportosítani a tényeket, hogy látszatra valami sötét ügy kerekedjen ki belőle. Persze, előbb-utóbb tisztázódna a dolog, csakhogy a gyanú ilyenkor örökre megmarad. Misi bá’nak erre is gondolnia kell. – Pár másodpercig hallgat, majd bólint. – De igazad van. Igyekszem segíteni. Majd meglátom, mit tehetek.

Megveregeti a vállamat, és otthagy. Egy darabig állok a folyosó sarkán, és emésztem a történteket. Nagyon nem akaródzik visszamenni a szobámba. Ugyanakkor tudom, ott várnak a többiek. Nem húzhatom a végtelenségig, közölnöm kell velük a rossz hírt. Talán sikerül kitalálnunk valamit. Csak az a baj, hogy már én se bízom benne.

Február 21.

Nem mondhatom, hogy nyugodt éjszakám volt. A srácokkal este újra meg újra átrágtuk az esélyeinket, de egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy itt maradhatunk. Misi bá’ kifejezetten elutasítóan viselkedett velem. Gondolom, azért, hogy valamennyire felkészítsen a mai döntésre, ám hiába értem, akkor is rosszul esik. Nehezen aludtam el, sokáig forgolódtam. Reggel úgy ébredtem, mint akit frissen agyonvertek.

Mindennek ellenére ugyanúgy indítom a napot, mint rendesen. Ha végül a javunkra döntenek, azért, ha pedig ez az utolsó, akkor meg azért. Magamra kapkodom a ruháimat. Kifejezetten meleg reggelünk van. Én érek ki elsőnek, de mire bemelegítek, a többiek is megjönnek. Szótlanul futjuk le a távot, ma kihagyjuk a szokásos rivalizálást. Megszokásból meghúzom ugyan a végét , azonban nincs benne igazi lendület.

Míg tusolok és borotválkozom, abban reménykedem, hogy a szokásos napi teendőim elterelik a gondolataimat. Hiába. Kifejezetten gyászos hangulatban ülök le az étkezőben az asztalhoz. A többieknek sincs jobb kedve. Nemigen szólunk egymáshoz, és Marko kivételével valamennyien csak piszkálgatjuk az ételt. Ő viszont tempósan fal, mintha az evésbe akarná fojtani az aggodalmát.

Két óránk van a nagyszünetig, amikor meg kell jelennünk az igazgatóiban. Bárhogyan próbálok figyelni törin és magyaron, nem sikerül. Mindenestre szorgalmasan jegyzetelek, noha fogalmam sincs, valójában mit mond Dani bá’. Azt se nagyon tudom, miért töröm ennyire magam. Végtelenül nyúlós, cseppfolyós az idő, ugyanakkor mégis vészesen rohan. Ahogy tíz óra felé közelítenek a mutatók, egyre jobban összeszorul a gyomrom. Kicsengetéskor lassan pakolom el a holmimat a fiókomba. Nem nézünk egymásra a többiekkel, mégis szinte egyszerre állunk fel.

Natalia az igazgatói előtti folyosón vár bennünket.

– Hát ti hol voltatok? – kérdezi sziszegve. – Már kilenc óta itt dekkolok.

– Misi bá’ tíz órára rendelt fel – vonok vállat.

– Beszéltek már veled? – kérdezi Stefi.

– Nem – rázza meg a fejét Natalia. – De Milenával jöttem át, és ő már egy órája bent van.

Hiába fülelünk, nem hallatszik ki semmi. Alexet sehol se látom. Csak most tudatosul bennem, milyen erősen számítottam rá. Fáj, hogy cserbenhagyott. Tíz perce ácsoroghatunk a folyosón, amikor kivágódik az ajtó, és Misi bá’ néz ki rajta.

– Péter bá’ merre van? – kérdi.

Összerezzenek.

– Nem tudom – felelem.

Misi bá’ visszafordul az irodába. Az ajtó nyitva marad. Nem szólít be, úgyhogy kint maradunk.

– Nem veszi fel – hallom Fedor bá’ hangját.

– Ki van most a lovaknál? – mordul fel Misi bá’.

– A kilencedikesek. Dezső, Pisti és a többiek – feleli Fedor bá’.

– Hívd fel őket, hogy küldjék át az öreget.

Halljuk, hogy Fedor bá’ telefonál, de nem érjük, mit mond.

– Hogyhogy nem találják? – csattan fel Misi bá’. – Tíz óra múlt, bazdmeg! Senkinek se tűnt fel, hogy sehol sincs?

– Nem az az ember, akit hiányolni szoktak – jegyzi meg hűvösen Milena Dravić.

– Rendben. Átmegyek. Szerintem baj van. Viszont ha szórakozik velünk, ő lesz az, aki repül, ezt megígérem.

Misi bá’ kisiet az irodából és elviharzik mellettünk. Lerobog a lépcsőn. Tanácstalanul nézünk egymásra a többiekkel.

– Szerintetek most mi van? – kérdezi Kálmán.

(Folyt. köv.)

Agyamban végigfutnak a többiekkel már átvett lehetőségek. Az első, hogy mindent letagadunk, és akkor Péter bá’ szava áll az ötünkével szemben. Ez lenne a legegyszerűbb, de tisztában vagyok vele, hogy nem volt időnk minden apró részletre kiterjedően megbeszélni, mit mondjunk, márpedig az ördög mindig a részletekben rejlik. Gyakorlott inkvizítor látszólag lényegtelen semmiségek alapján dönti el, mennyire szavahihetők a tanúk. Gondolom, Misi bá’ azért is hívatott ilyen gyorsan, hogy ne legyen módunk kidolgozni a magunk variációját. És ott van még Alex is, aki mindent látott: őt nem kérhetem meg rá, hogy hazudjon miattunk.

Úgy döntök, az igazat fogom mondani. Nem szépítem a történteket, de ragaszkodom a magam álláspontjához. Csak abban nem vagyok bizonyos, hogy Misi bá’ is úgy látja majd a dolgokat, ahogyan én.

– Igaz, hogy Natalia megtámadta Péter bá’t? – szegezi nekem az első kérdést Misi bá’.

– Védekezett – felelem.

Misi bá’ hosszasan figyel. Kiszárad a torkom. Most minden hangsúly, minden apró gesztus számít.

– Miért védekezett? – kérdezi végül Misi bá’.

– Mert Péter bá’ leütötte.

Misi bá’ arcáról semmit se lehet leolvasni. Gondolom, az enyém nyitott könyv. Mindenesetre igyekszem állni a pillantását.

– Hogy került erre sor?

– Összeszólalkoztak – válaszolom.

– A lovakon?

– Natalia másként bánik a lovakkal. Egyenrangú félnek tekinti az állatokat. Péter bá’ erőszakkal próbálja betörni őket.

Misi bá’ nem adja jelét, hogy megérezte volna az élt a hangomban. Ingoványos terepre tévedtem. Ha Péter bá’t bírálom, az Alapítványt kritizálom.

– És mi történt, miután összeszólalkoztak?

– Péter bá’ leütötte Nataliát. Amikor a lány földre került, tovább ordított vele. Úgy tűnt, folytatni akarja a verést. Natalia csak védekezett – nyomom meg a szót.

– Jól van – bólint Misi bá’. – De akkor is kezet emelt az oktatójára. Ez mindenképpen ellene szól. Ha a verés után panaszt emeltek, akkor az más. Az viszont megengedhetetlen, hogy bármelyik diák az oktatójára támadjon. Natalia kapott egy esélyt két hónapja. Most úgy gondolom, talán hiba volt megadni neki. Sajnálom, mert tudom, hogy ez egyben a ti esélyetek is. Ugyanakkor semmiképp sem teremthetek precedenst arra, hogy egy diák büntetlenül megúszhassa, hogy bántalmazza valamelyik tanárát. Ha megteszem, bármikor elszabadulhat a pokol. Ezt azért mondom, hogy tudd, mire számíthattok. Péter bá’ hivatalos panasszal élt, és holnap délelőtt megvitatjuk az esetet. Gondosan ki fogjuk vizsgálni, mi történt, de ne nagyon reménykedjetek.

Feláll, jelezve, hogy elmehetek. Zúg a fejem, elszorul a torkom. Szeretnék könnyednek látszani, de nem megy. Az ajtóból még visszafordulok.

– Misi bá’…– mondom. Jó lenne keménynek, határozottnak tűnni, ugyanakkor fájdalmasan tisztában vagyok vele, hogy sírósan reszelős a hangom.

– Igen?

– Szerintem…– megállok egy pillanatra, muszáj nyelnem, hogy folytatni tudjam. – Szerintem egy százkilós férfinak semmilyen körülmények közt sem szabad leütnie egy negyvenöt kilós kislányt.

– Holnap délelőtt tízkor várlak.

Kitámolygok a folyosóra. Misi bá’ még sose bánt velem ilyen kurtán. Egyszerre hidegnek, ellenségesnek tűnnek a falak. Bár testben még itt vagyok, valójában már idegenként mozgok az épületben. Nem tudom, hogyan lesz tovább. A veszteségérzet ebben a percben mindennél erősebb.

A lépcső alján Alexbe ütközöm.

– Na, mi van? – kérdezi.

Megrázom a fejem.

– Péter bá’ panaszt tett Natalia ellen. Ki akarja rúgatni. És ha őt kirúgják, akkor nekünk is mennünk kell.

– Tudom – bólint Alex. – Megpróbáltam lebeszélni, de hajthatatlan volt. Valószínűleg azt is nehezen viselné, ha néhány srác pakolta volna meg, azt azonban végképp képtelen megemészteni, hogy egy kislány bánt el vele. Ráadásul elég sokan látták.

– Ebből tutira nem jövünk ki jól – felelem sötéten. – Holnap délelőtt tízkor lesz valami vizsgálat, ahol mindannyiunkat kihallgatnak, hogy mi történt. Misi bá’ azt mondta, semmi jóra ne számítsak.

– Az baj – komorodik el Alex.

– Te is ott voltál – mondom hirtelen. – Láttad, hogy nem Natalia kezdte. Elmondhatnád Misi bá’nak, mi történt.

– Mármint, ha kíváncsi rá – válaszolja Alex szomorú mosollyal.

 (Folyt. köv.)

– Most azt hiszi, megijedek? – feleli Natalia szikrázó szemmel. Kihúzza magát, mint két szem krumpli három zsákban. – Azt hiszi, hogy az erőszak mindent megold? És mi van, ha valaki nem fél magától? Gondolom, akkor megáll a tudománya… Persze az, hogy körülnézzen és tanuljon valami újat is, már nem megy bele abba a becsontosodott tökfejébe!

- Visszapofázol? – hördül fel Péter bá’, és már lendül is a keze. A lány nem készült a pofonra, telibe kapja a tenyeres. Az istállómester bőven egy mázsa, Natalia vasággyal negyvenöt kiló: persze, hogy elterül a földön. Egyikünk se mozdul, dermedten figyeljük a jelenetet. Péter bá’ a lány fölé hajol, úgy ordít tovább. Megbénít a hangjából sütő indulat.

– Ide figyelj, te kis cigánykurva, én majd a helyedre teszlek! Mit képzelsz magadról, te? Mit képzelsz? – sziszegi.

Hirtelen benne szakad a szó. Egy végtelennek tűnő másodpercig tátott szájjal, meredten áll, azután lassan, hörögve összenyeklik. Csak akkor fogom fel, mi történt, amikor a lány cipője még kétszer Péter bá’ lába közé csapódik, mielőtt a férfi összeesne. Csak lenn a földön tör fel az istállómesterből az elnyújtott nyöszörgésbe átváltó, torokhangú kiáltás.

Natalia azonnal ráveti magát. Ütései folyamatosan záporoznak Péter bá’ fejére. Most szinte egyszerre mozdulunk. Markóval és Kálmánnal megragadjuk a lányt, és levontatjuk a magatehetetlenül vonagló férfiról. Minden erőmre szükségem van, hogy le tudjam fogni. Folyamatosan vergődik, tekereg a szorításomban.

– Higgadj le! Higgadj le! – súgom folyamatosan a fülébe. Pár percig vadul küzd, azután hirtelen elernyed, és kitör belőle a zokogás. Arcát az arcomhoz szorítja, patakokban folynak könnyei.

Egyre messzebb terelem az istállótól Nataliát. Jobb, ha minél gyorsabban eltűnünk innen. Alex közben Péter bá’ fölé hajol, és talpra segíti.

– Neked annyi! – visítja a rendesnél egy oktávval magasabb hangon az istállómester. – Kezet emeltél rám, te kis kurva? Ezért röpülni fogsz! Megmondom a Mihálynak, vagy te mész, vagy én! És én sokat tudok. Tudom, mi folyik itt… Röpülni fogsz!

Natalia hagyja, hogy a „B” szárny felé vonszoljam. Míg a kerítés felé tartunk, azon töprengek, vajon Alex lecsillapítja-e Péter bá’t annyira, hogy beérje bocsánatkéréssel. Mert ha nem, akkor ismét nyakig vagyunk a levesben.

*

Meglehetősen komor hangulatban ücsörgünk a szobámban. Mostanra több lehetséges forgatókönyvet is felvázoltunk, de egyik se tűnt túl biztatónak. Péter bá’ láthatóan nem fogja lenyelni a történteket, ami azt jelenti, hogy Misi bá’ elé kerül az ügy. Biztosra vettük, hogy Péter bá’ mindent megtesz majd annak érdekében, hogy kirúgassa Nataliát, és elég komoly esély van rá, hogy sikerrel is jár. Bárhogy próbáljuk szépíteni a helyzetet, a lány bántalmazta oktatóját. Ezt a tényt nem lehet kikerülni.

– A kurva életbe! – fakad ki Stefi. – Nem lehet igaz, hogy ekkora pechünk van. Először Barna balesete, most pedig ez.

– Ha egyvalaki kihull, a társai is mennek – dörmögi maga elé Marko sötéten.

– Hát, legalább volt két reményteli hónapunk, skacok – próbálom oldani a feszültséget.

Senki se nevet. Akárhonnan nézem, ránk jár a rúd. Kaptunk egy utolsó utáni esélyt, erre elcsúszunk ezen a baromságon. Újra meg újra átpörgetem magamban a történteket, hol, mit csinálhattunk volna másként. Persze utólag már könnyű okosnak lenni.

Kopognak az ajtómon.

– Bújj be! – vágjuk rá mindhárman egyszerre.

Egy kilencedikes kölyök nyit be. Nem lép a szobába, megáll a küszöbön. Láthatólag meg van illetődve.

– Misi bá’ hívat – mondja.

– Mindannyiunkat? – kérdezi Stefi.

– Nem – rázza meg a fejét a kissrác. – Csak Gerit.

Míg fölfelé kapaszkodom a lépcsőn, azon töprengek, hogy vajon miért mindig küldöncök útján hívat Misi bá’. Mindannyiunknál ott a mobil, nyugodtan megcsörgethetne, ha látni akar. Persze, ennek is megvan a maga pszichológiája.

Ahogy felérek a tanári szárnyba, látom, hogy nyitva az igazgatói ajtaja. Kopogok, és belépek. Misi bá’ az ablaknál állva telefonál. Int, hogy üljek le. Letelepszem az egyik fotelbe. Közben azt latolgatom, vajon ki lehet nehezebb helyzetben: a többiek, akik most a körmüket rágva várják, mire jutok, de legalább együtt vannak, vagy én, aki hamarosan tudni fogom, mi a helyzet, de egyedül kell itt lennem. Nehéz eldönteni.

Misi bá’ végül befejezi, és odajön hozzám. Leül a velem szemközti karosszékbe a dohányzóasztal túloldalán.

– Péter bá’ itt volt az előbb, és elmondta, mi történt az istállóknál. – Kis szünetet tart. – Illetve, elmondta, hogy szerinte mit történt – javítja ki magát. – Tőled is szeretném hallani. Remélem, tudod, hogy ez most nem csak Nataliáról szól.

– Igen – bólintok. Elszorul a torkom.

(Folyt. köv.)

A kiserdő széléhez érve szélesedik az ösvény, ritkulnak a fák. Legyőzöm a késztetést, hogy megpróbáljam levágni a távot. Nem lenne fair, és a havas sárban úgyse nagyon tudnék begyorsítani. Legfeljebb egy emberes taknyolással lennék beljebb.

Végre kiérünk a kiserdőből. Innen már nincsenek messze az istállók, legfeljebb háromszáz méter lehet a táv. Begyújtom a rakétát. Hiába. Olyan, mintha Alex egy villanással korábban érzékelné a szándékomat. Mire felpörögnék, már ő is teljes sebességre kapcsol. Van valami mámorító a tavasz illatában. Rég éreztem magam ennyire könnyűnek, olyan, mintha együtt száguldanék a friss, tavaszi széllel. Alex azonban biztosan tartja az előnyét, akárhogy igyekszem, képtelen vagyok megszorítani. Fújtatva, lihegve, kipirult arccal érkezünk az istállókhoz. Péter bá’ rosszalló pillantást vet rám. Alex megnézi az óráját:

– Nem rossz – mondja átható hangon. – Még van két perced. – Azután odafordul hozzám: – Titeket szoktalak látni reggelente a pályán?

– Aha – bólintok levegő után kapkodva. Most nem telik több tőlem.

– Át kéne szoknod terepre – öklöz Alex könnyedén a vállamba. – Az kicsit más világ.

Tapasztalom. De nem mondanám, hogy nem tetszik a dolog. Azt hiszem, megfogadom a tanácsát, bár közben meg el kéne valahogy kerülni, hogy Jovanék még egyszer elkapjanak. Ma azért oltári szerencsém volt, hogy Alex arra járt.

– Mennem kell – intek a fejemmel az istállók felé.

Alex röviden biccent. A karám korlátjának dőlve figyeli a lovakat. Bemegyek az épületbe, és kitakarítom az első állást. A trágyát a talicskába rakom, és friss szalmát szórok a helyére. Aztán a következő álláshoz lépek. Rendesen megpakolom a talicskát, nem szeretek sokszor fordulni. Bírni meg bírom. Amikor kimegyek, Alex még mindig ott van.

– Te azért rendesen felhúztad őket – mondja. – Mivel másztál ennyire beléjük?

– Nem beléjük, hanem a szobájukba – felelem.

– És mit kerestél ott? – keményedik meg a hangja. Vannak íratlan szabályok itt az Alapítványnál. A magánélet, a saját tér szentsége ezek közé tartozik. Tudom, arra gondol, talán hagynia kellett volna, hogy Jovanék elintézzenek.

Néhány másodpercig tétovázom. A játszma olyan dolog, amiről nem beszélünk kívülállóknak. Ugyanakkor Alex nem igazán tekinthető annak, hiszen pár éve maga is végigment mindezen. Meg hálás vagyok neki, amiért kihúzott a pácból, és rosszul esne, ha megbánná, amit tett. Valahogy úgy érzem, már rég kerültem ilyen közel valakihez.

– Hát, ez a szakmai gyakorlat része volt – válaszolom nagyot sóhajtva. Kérdő pillantást vet rám. – Igen, tudom, elvileg még lenne egy évünk, de mi mégis belekeveredtünk. – Innentől kezdve megállíthatatlanul folyik belőlem a szó. Elmesélek mindent, Barna balesetén kezdve, Natalia megjelenésén át a pesti kirándulásig, sőt, még a legutóbb kapott rejtvényről is ejtek pár szót. Végül is, kinek mondhatom el mindezt, ha nem neki.

Közben hordom a trágyát, pucolom az állásokat. A többiek leszakadnak rólunk, inkább Natalia köré tömörülnek, aki láthatóan jól elvan udvartartásával. Az utóbbi időben még Kálmán is rendszeresen talál magának valami munkát a pályán. Nem bánom különösebben, szerintem ár-érték arányos a dolog. Amíg takarítok, Péter bá’ békén hagy, és nem vagyok annyira megdermedve a lovakért, hogy vállaljam miattuk a folyamatos gyaktatást. Alex viszont bejön velem az istállóba, amíg takarítok.

–- Hát, nem semmi – mondja végül, mikor befejeztem. – A mi szakmai gyakorlatunk azért nem volt ennyire kemény – kacsint. – Persze, rendesen keresztbe tettünk egymásnak, ahol lehetett.

– Igen? – kérdezek vissza. Mi sose hallottunk ezekről a dolgokról. Talán furcsa, de a felsősök mindig úgy intézték az egymás közti villongásokat, hogy a kívülállók semmit se vettek ebből észre.

– Volt egy többnapos terepgyakorlatunk, amikor egy szál térképpel és egy iránytűvel dobtak le bennünket teljesen ismeretlen helyen, kaja, pénz, minden nélkül, és úgy kellett visszajutnunk, hogy közben még vadásztak is ránk a többiek – meséli. – Mi viszketőport tettünk Zsomborék bakancsába, ők viszont egy apró mágnest csempésztek a mi iránytűinkbe.

Odakintről egyre élesedő szóváltás üti meg a fülemet. Kihallom Natalia és Péter bá’ hangját. Azonnal tudom, mi a baj. Nemrég új lovat kaptunk, és Péter bá’ a lányra bízta, hogy adjon rá nyerget és járassa be. Natalia egész biztosan a maga sajátos módszerével közelített az állathoz, amitől Péter bá’ epét hány. Gondolom, mostanra telt be nála a pohár.

– Bocs – vetem oda Alexnek, és kisietek az istállóból. Elejét akarom venni a bajnak, mielőtt kezelhetetlenné dagad. Szemem sarkából látom, Alex követ.

– Százszor megmondtam má’ kisasszonka, hogy ez így lószart se ér! – ordítja Péter bá’. – A lónak nem magához köll szoknia, hanem engedelmeskednie mindenkinek. Nem az köll, hogy magácska elédelegjen vele, hanem, hogy ha bárki ráteszi a nyerget, tudja mi a dóga. Ez itten nem állatmenhely.

– Pedig néha az az érzésem – vág vissza Natalia félhangosan.

Péter bá’ feje paprikavörös lesz.

– Mit mondtá’? Mit mondtá’? – üvölti magából kikelve.

 (Folyt. köv.)

Elhatározom, hogy nem adom olcsón a bőrömet. Közben Chris és Pável is felbukkan a fák közül. Szerencsére mindenki Jovanra vár, hogy ő intézzen el. Nem lenne ellenemre, ha megpróbálná, szeretnék begyűrni néhány emlékezetest, mielőtt kikészítenek. Ő azonban nem mozdul. Gondolom, arra számít, a többiek négyen nélküle is bírnak velem. Elég lekötnie a figyelmemet, amíg ők elkapnak.

– Szerintem nincs itt semmi félreértés – vicsorogja Robi. – Hallottam, mit szájaltál Milannal. Azt hitted, megúszhatod, hogy bepofátlankodtál a szobánkba? Van egyáltalán fogalmad arról, mibe ütötted az orrodat? Most mindenesetre kapsz egy kis kóstolót abból, hogy milyen szabályok szerint játsszák ezt a játékot.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – adom az ártatlant. Tudom, úgyse sikerül meggyőznöm őket, de „ki időt nyer, életet nyer” alapon próbálom elodázni az elkerülhetetlent, amíg lehet. Fogalmam sincs, miben reménykedem.

– Ugyan, ne add a bazári majmot – dorombolja békítőleg Jovan.– Nem illik hozzád ez a süketelés. Mondd el, mi történt, és annyi: te is mész az utadra, és mi is megyünk a magunkéra.

Majdnem sikerült elaltatnia. Az utolsó másodpercben veszem észre, hogy Robi és Bálint közelebb húzódnak, amíg elvonja a figyelmemet. Mindenesetre kirúgok oldalra, hogy csináljak magamnak egy kis teret.  Minden kétségbeesésemet beleadom a mozdulatba. Meglepi őket, és kétfelé rebbennek. Ez tizedmásodperccel később már látom, hogy ez volt az a pillanat, amit meg kellett volna ragadnom a menekülésre. Ha nem cseszem el, kitörhettem volna. Aztán már ismét összezárnak és megindulnak felém. Jovanra villan a szemem. Ő is tesz egy lépést. A hátamat a fának vetem, és összeszorítom a fogam. Tisztában vagyok vele, hogy legfeljebb egy percem van, amíg lerántanak, és azután kegyetlenül kicsinálnak majd.

– Szevasztok, fiúk – szólal meg egy hang. – Mi van, gyakoroltok?

Odapillantok. Alex bukkan fel az ösvényen. Komótosan sétál, láthatólag minden különösebb cél nélkül tekereg. Valószínűleg nosztalgiázik. Nekünk, akik itt nőttünk fel, az Alapítvány a család, az otthon, a minden. Végignéz rajtunk, felméri a helyzetet.

– Beszállhatok? – kacsint Jovanra. Nem szereti az egyenlőtlen helyzeteket.

– Csak beszélgetünk – feleli kelletlenül Jovan. Láthatóan nem szívesen enged ki a markából, ugyanakkor semmi kedve tengelyt akasztani Alexszel. Gondolom, neki élénkebb emlékei vannak róla, mint nekem. A többiek is hátrébb lépnek, érezhetően tágul a kör.

– Beszélgettek? – nyújtja el kicsit Alex a szót. Megcsóválja a fejét. – Sajátságos. Mindig egy fának szorítjátok azt, akivel éppen cseverésztek?

Felismerem, hogy itt a pillanat. Úgy döntök, ezúttal nem szalasztom el:

– Viszlát, skacok, sajnos mennem kell – intek, és megindulok az istállók felé.

– Viszlát – feleli Jovan, de érzem, hogy ez valójában azt jelenti: még elkaplak.

– Elkísérhetlek? – szól utánam Alex.

Kicsit tétovázom. Egyfelől szorít az idő, és ha most kilövök, úgyse érnek utol, másfelől tudom, hogy segíteni akar. Végül úgy döntök, hogy bevállalom a késést. Péter bá’ meg elmehet a fenébe.

– Persze – bólintok. 

Megindulunk az ösvényen, Jovan és csapata elmarad mögöttünk. Szeretnék kilépni, csak valahogy pofátlanságnak érzem most, hogy kihúzott a csávából.

– Mi a baj? – kérdezi Alex.

– Á, semmi – fellengzősködöm. Aztán persze már átkozom magam, hogy miért vagyok ilyen szemérmes.

– Ugyan már – legyint. – Valami miatt nagyon feszengsz. Ki vele… Jovanék genyóztak?

– Nem… illetve igen – nyögöm ki, majd az órámra pillantok. – Az az igazság, hogy hét perc múlva az istállóknál kell lennem. De mindegy, ha ezek most kivasaltak volna, Péter bá’ úgyis kioszt. Szóval, a nagy ruhával beljebb vagyok, azt a taslit meg kibírom.

Alex felnevet.

– Persze, Péter bá’… rá nem gondoltam. Egyszerű, mint a bot. – Rám kacsint. – Versenyfutás az istállókig? Szerintem bőven odaérünk.

– Rendben – válaszolom hálásan.

– Akkor rajta… most!

Azzal máris rohanni kezd. Néhány lépéssel lemaradva követem. Pár méter után feltámad bennem a versenyszellem. Itt az ösvényen nem tudok eléje vágni, viszont amikor kiérünk a fák közül, elhúzok mellette. Egyébként rendes tempót diktál, ha nem futnék minden nap, gondban lennék, ám így nem okoz nehézséget, hogy a nyomában maradjak.

(Folyt. köv.)

Az MMA egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy nem stílusfüggő: bármely rendszerből átveszik a használható technikákat. A „Mi lenne, ha…?” típusú kérdések okafogyottá váltak a kötetlen versenyszabályok megjelenésével. Rengeteg sallang lekopott a harcművészetekről, számos legendával szegényebbek lettünk, ugyanakkor feketén-fehéren látszik, mi működhet a gyakorlatban. Ez még akkor is igaz, ha a ring nem az utca: az MMA-s küzdelem mindig éles helyzet.

Természetesen első körben a gyakorlatiasabb irányzatok voltak az ilyen jellegű versenyek nyertesei. Egyértelművé vált, amit a full contact stílusok képviselői már régóta hangoztattak, hogy a zártöklös technikákban az ökölvívás messze a legjobban kidolgozott rendszer. A muay thait a küzdelem centrikus hozzáállása, illetve a könyék- és térdtechnikái ugyancsak kikerülhetetlenné tették. Hogy a földrevitelt ütés-rúgással vagy inkább dobásokkal oldja meg valaki, az egyénfüggő, de a jujutsu földharc technikák magas szintű ismerete szintén elengedhetetlen. Mindebből ki-ki annyit csipeget fel, amennyi a saját stílusának kiegészítéséhez kell.

A szambó sajátos harcművészet, kialakulása a Szovjetunió születésének legendái közé tartozik. Mindenesetre hatékonyságához nem férhet kétség. A kevert harcművészetek több kiemelkedő alakja foglalkozott ezzel a stílussal, és a vasfüggöny lebontása után számos egykori szovjet sportoló futott be Nyugaton karriert. Az egyik legismertebb Fedor Emelianenko.

Egyesek az MMA legkiemelkedőbb alakjának tartják. Hogy ki „a” legnagyobb, az eldönthetetlen, de kétségkívül ott van a legnagyobbak között.

Robbanékonysága (00:11, 00:57, 01:10, 01:40, 02:19), ütőereje (00:05, 00:15, 01:00, 01:02) valóban lenyűgöző. Ráadásul rendkívül folyékonyan váltott át földharcba (00:18, 00:54, 01:18, 02:00, 02:23), ha kellett. De nem csupán ennek köszönhette népszerűségét, hanem elsősorban annak, hogy nemegyszer vert helyzetből (00:30, 00:37, 01:27, 02:09, 02:46) is képes volt fordítani (00:45, 00:51, 01:30, 02:11, 02:48).

Mint a legtöbb bajnok, ő is ráfutott a maga nagy pofonjára mielőtt visszavonult, de ezen legfeljebb azok keseregnek, akik isteneket és hősöket keresnek. A full contact versenyek egyik legnagyobb tanulsága, hogy senki se legyőzhetetlen, és a ringben az adott pillanatban az adott embernél kell jobbnak lenni, ami vagy sikerül, vagy nem. A legyőzhetetlen öreg mester legendája ugyan szertefoszlott, ahogyan a titkos technikák mítosza is, de cserébe sokkal reálisabban látjuk a harcművészetek gyakorlati oldalát.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Nem is az hat, amit mond, hanem az, ahogyan mondja. Érzem, átárad rajtam a hangja, lassan kimossa belőlem a feszültséget. Vagy talán csak az működik, hogy nem a feladatra figyelek, de végre megtörténik. Csupán azt az izmot feszítem meg, amit kell. Aztán még egyszer… és utána ismét széthullik az egész. Görcsbe rándul a testem.

– Engedd el magad, és érezd a tested – folytatja Fedor bá’. – Ne a másikra figyelj, hanem magadra. Ne akard megfeszíteni az izmodat. Lazulj el. Lépj ki magadból, szemléld kívülről az egészet. Figyeld meg, hogyan történik. Elemezd. Ha egyszer sikerült, akkor már tudod. Azontúl mindig így csináld.

Igaza van, csak ilyenkor egyáltalán nem vagyok vele beljebb. Viszont annyiszor megtapasztaltam már, hogy ha nem is azonnal, de néhány hét, hónap után reflexszé váltak Fedor bá’ gyakorlatai, hogy igazából már nem húzom fel magam amiatt, hogy elsőre nem sikerül. A legfurcsább, hogy ez a tapasztalat lassan annyira belém ivódott, hogy ma már a többi tárgyból is sokkal nyugodtabban veszem az akadályokat.

– Éld be a testedet – magyarázza Fedor bá’. – Itt kezdődik az önismeret. A bőröd, a hajad, az izmaid, a csontjaid, zsigereid jelentik azokat a határokat, amelyek között le kell élned az életedet. Ha nem ismered minden porcikádat, a tested minden rezdülését, akkor sose lehetsz azonos önmagaddal. Éld be a testedet, és utána meg fogod érteni az érzéseidet, és gondolataidat is.

Ami azt illeti, van min dolgoznom. Az utóbbi időben eléggé megkavarodtak bennem az érzések. Fogalmam sincs, hányadán állok magammal. Hirtelen túl sok minden zúdult rám. Egyben kell tartanom a csapatot, belekevertek a felsőbb évesek játszmájába, és itt van Natalia is. Natalia. Folyton visszakanyarodnak hozzá a gondolataim.

Kálmán és Stefi egyértelműen rajonganak érte. Azt hiszem, minden további nélkül elfogadnák, hogy ő vezesse a csapatot – feltéve, hogy nem választ közöttük. Marko sokkal tartózkodóbb, az ő reakcióit jóval nehezebb olvasni, de egy-egy elejtett gesztusból látom, őt se hagyja hidegen a lány. Én viszont nem tudom, hogy vagyok vele. Kétségkívül nem tesz keresztbe, sőt, de valahogy mindig van valami rossz érzésem vele kapcsolatban. Képtelen vagyok megmagyarázni, miért. Ugyanakkor…

Azon veszem észre magam, hogy tökéletesen csinálom a gyakorlatot. Nem gondolkozom, a testem önálló életre kel. Olyan, mintha egy háromdimenziós anatómiai ábra lennék: miközben megfeszítem a társam által megérintett izmokat, látom magam előtt, hogy melyik izom dolgozik. Egyszerre vagyok önmagam, és szemlélem egyfajta kivetítőn a történéseket.

– Idő van – jelenti be Fedor bá’.

Tele vagyok energiával, mégis rám tör a fáradtság. Sajnos nincs időm eldőlni. Lezuhanyozom, átöltözöm, és megindulok az istállók felé. Fedor bá’ órájától lelassultam, a többiek már előbb elindultak. Az órámra pillantok: nem késtem el, azonban eléggé ki kell lépnem, ha nem akarok késni. Péter bá’t ismerve, nem akarok. Úgy döntök, nem a rendes úton megyek, hanem átvágok a kiserdőn. Könnyű léptekkel futni kezdek.

Ahogy beérek a fák közé, az agyam jelzi, valami nincs rendben, ám nem tudatosul a dolog, mert még mindig az előbbi meditációs óra hatása alatt vagyok. Csak akkor áll bennem össze a kép, amikor meglátom Robit és Bálintot az ösvényen. Elzárják az utam. Lelassítok, azon töprengek, hogy megfordulok, és visszasprintelek a központi épület irányába, de elkéstem. A mellettem lévő bokor mögül Jovan lép elő. Csapdába estem.

– Szevasz, Geri – mondja csendesen.

A hangja lágy és megnyugtató, de nem dőlök be neki még egyszer. Még élénken él bennem a buszon kapott alattomos ütés emléke.

– Szevasztok – felelem. Megállok, azonban úgy helyezkedem, hogy ne tudjon elérni. – Mi van, terepfutást gyakoroltok?

– Nem egészen – mosolyog Robi sejtelmesen.

Most már leesik, hogy a szemem sarkából érzékeltem, ahogy testületileg áthúznak a sportpályáról a kiserdő felé, mikor megláttak. Még ki is szúrtam Jovan piros kabátját, csak valamiért nem szólalt meg bennem a vészcsengő. Persze, e percben már teljes hangerővel visít. Sokra megyek vele. Fogalmam sincs, hogyan keveredhetnék ki a csávából.

Az az érzésem, nem csupán beszélgetni akarnak velem. Ahhoz nem kellene bekeríteniük itt a kiserdőben. Jovant ismerve törleszteni akar, és a görény Robi pedig a lehető legnagyobb kéjjel fog asszisztálni hozzá. Valószínűleg az egész csapatot alaposan felhúztam, amikor Pesten kivarázsoltam a szájukból a falatot. Az az igazság, hogy jobb programom is van ma délutánra, mint hagyni, hogy ezek öten leverjék rajtam csalódásukat. Főleg, hogy utána még Péter bá’ szintén lekever majd kettőt a késés miatt.

– Szerintem, skacok, itt valami félreértés van – emelem föl békítőleg a kezemet. Oldalra lépek, és egy vastag fának vetem a hátam.

(Folyt. köv.)

a_siebenkreuz_alapítvány, regény