Elhatározom, hogy nem adom olcsón a bőrömet. Közben Chris és Pável is felbukkan a fák közül. Szerencsére mindenki Jovanra vár, hogy ő intézzen el. Nem lenne ellenemre, ha megpróbálná, szeretnék begyűrni néhány emlékezetest, mielőtt kikészítenek. Ő azonban nem mozdul. Gondolom, arra számít, a többiek négyen nélküle is bírnak velem. Elég lekötnie a figyelmemet, amíg ők elkapnak.
– Szerintem nincs itt semmi félreértés – vicsorogja Robi. – Hallottam, mit szájaltál Milannal. Azt hitted, megúszhatod, hogy bepofátlankodtál a szobánkba? Van egyáltalán fogalmad arról, mibe ütötted az orrodat? Most mindenesetre kapsz egy kis kóstolót abból, hogy milyen szabályok szerint játsszák ezt a játékot.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – adom az ártatlant. Tudom, úgyse sikerül meggyőznöm őket, de „ki időt nyer, életet nyer” alapon próbálom elodázni az elkerülhetetlent, amíg lehet. Fogalmam sincs, miben reménykedem.
– Ugyan, ne add a bazári majmot – dorombolja békítőleg Jovan.– Nem illik hozzád ez a süketelés. Mondd el, mi történt, és annyi: te is mész az utadra, és mi is megyünk a magunkéra.
Majdnem sikerült elaltatnia. Az utolsó másodpercben veszem észre, hogy Robi és Bálint közelebb húzódnak, amíg elvonja a figyelmemet. Mindenesetre kirúgok oldalra, hogy csináljak magamnak egy kis teret. 
Minden kétségbeesésemet beleadom a mozdulatba. Meglepi őket, és kétfelé rebbennek. Ez tizedmásodperccel később már látom, hogy ez volt az a pillanat, amit meg kellett volna ragadnom a menekülésre. Ha nem cseszem el, kitörhettem volna. Aztán már ismét összezárnak és megindulnak felém. Jovanra villan a szemem. Ő is tesz egy lépést. A hátamat a fának vetem, és összeszorítom a fogam. Tisztában vagyok vele, hogy legfeljebb egy percem van, amíg lerántanak, és azután kegyetlenül kicsinálnak majd.
– Szevasztok, fiúk – szólal meg egy hang. – Mi van, gyakoroltok?
Odapillantok. Alex bukkan fel az ösvényen. Komótosan sétál, láthatólag minden különösebb cél nélkül tekereg. Valószínűleg nosztalgiázik. Nekünk, akik itt nőttünk fel, az Alapítvány a család, az otthon, a minden. Végignéz rajtunk, felméri a helyzetet.
– Beszállhatok? – kacsint Jovanra. Nem szereti az egyenlőtlen helyzeteket.
– Csak beszélgetünk – feleli kelletlenül Jovan. Láthatóan nem szívesen enged ki a markából, ugyanakkor semmi kedve tengelyt akasztani Alexszel. Gondolom, neki élénkebb emlékei vannak róla, mint nekem. A többiek is hátrébb lépnek, érezhetően tágul a kör.
– Beszélgettek? – nyújtja el kicsit Alex a szót. Megcsóválja a fejét. – Sajátságos. Mindig egy fának szorítjátok azt, akivel éppen cseverésztek?
Felismerem, hogy itt a pillanat. Úgy döntök, ezúttal nem szalasztom el:
– Viszlát, skacok, sajnos mennem kell – intek, és megindulok az istállók felé.
– Viszlát – feleli Jovan, de érzem, hogy ez valójában azt jelenti: még elkaplak.
– Elkísérhetlek? – szól utánam Alex.
Kicsit tétovázom. Egyfelől szorít az idő, és ha most kilövök, úgyse érnek utol, másfelől tudom, hogy segíteni akar. Végül úgy döntök, hogy bevállalom a késést. Péter bá’ meg elmehet a fenébe.
– Persze – bólintok.
Megindulunk az ösvényen, Jovan és csapata elmarad mögöttünk. Szeretnék kilépni, csak valahogy pofátlanságnak érzem most, hogy kihúzott a csávából.
– Mi a baj? – kérdezi Alex.
– Á, semmi – fellengzősködöm. Aztán persze már átkozom magam, hogy miért vagyok ilyen szemérmes.
– Ugyan már – legyint. – Valami miatt nagyon feszengsz. Ki vele… Jovanék genyóztak?
– Nem… illetve igen – nyögöm ki, majd az órámra pillantok. – Az az igazság, hogy hét perc múlva az istállóknál kell lennem. De mindegy, ha ezek most kivasaltak volna, Péter bá’ úgyis kioszt. Szóval, a nagy ruhával beljebb vagyok, azt a taslit meg kibírom.
Alex felnevet.
– Persze, Péter bá’… rá nem gondoltam. Egyszerű, mint a bot. – Rám kacsint. – Versenyfutás az istállókig? Szerintem bőven odaérünk.
– Rendben – válaszolom hálásan.
– Akkor rajta… most!
Azzal máris rohanni kezd. Néhány lépéssel lemaradva követem. Pár méter után feltámad bennem a versenyszellem. Itt az ösvényen nem tudok eléje vágni, viszont amikor kiérünk a fák közül, elhúzok mellette. Egyébként rendes tempót diktál, ha nem futnék minden nap, gondban lennék, ám így nem okoz nehézséget, hogy a nyomában maradjak.
(Folyt. köv.)
