Kopognak. Mielőtt reagálhatnék, Kálmán tolja be az arcát a szobámba.

– Bújj be – sóhajtom kicsit elkésve.

Leül az ágyamra. Joggingban van, elszántan néz rám. Tudom, megígértem, hogy segítek formába hoznia magát, de az az igazság, hogy most semmi kedvem súlyzózni. Főleg nem azért, hogy Kálmánnak több esélye lehessen Nataliánál.

– Megyünk? – kérdezi.

– Igen – felelem megadóan.

Kikapcsolom a gépet, és átöltözöm. A barátság kötelez. Azért átfut a fejemen, hogy miért nem Stefit vagy Markót kérte meg, de valójában tudom a választ. Nem akar velük együtt gyúrni Nataliára, én viszont nem jelentek számára konkurenciát. Legalábbis a macsósodási projekt célját illetően.

Lerongyolunk a konditerembe. Az ajtó félig nyitva. A terem gyakorlatilag üres, Kálmán jól választotta meg az időpontot. Egyedül Igor bá’ van itt, az evezőpadon dolgozik. Nem adja jelét, hogy észrevette volna, hogy itt vagyunk, pedig pontosan tudom, tisztában van vele, hogy nincs egyedül. Egyenletes tempóban dolgozik, hatalmas hátizmai az erőfeszítéstől még nagyobbak, mint rendesen. Pólóját teljesen átitatta a veríték.

A sarokba húzódunk. Viszonylag egyszerű programot állítottam össze. Ismerem Kálmánt, nem érdemes túl sok energiát pakolni a testedzéssel kapcsolatos, időnkénti fellángolásaiba. Arra számítok, hogy kábé a felénél szól, hagyjuk abba, de meglepően szívós, összeszorított fogakkal csinálja a gyakorlatokat. Még az se szegi kedvét, hogy viszonylag erős tempót diktálok.

Amikor végzünk, helyükre rakjuk a súlyokat, és letusolunk. Hajszárítás közben a szemetesre téved a tekintetem. Már megint van benne egy fecskendő. Nem tudom, ki lehet az a fasz, aki itt adja be magának a vitamint. Tél van, ilyenkor mindannyian rendszeresen kapjuk a szurikat… bár az is lehet, hogy inzulin. Azon töprengek, vajon melyikünk az.

Öltözés közben észreveszem, hogy Kálmán nézegeti magát a tükörben. Valóban jobb valamivel az alkata – a szokatlan erőfeszítéstől bedurrantak az izmai. Gondolom, azt hiszi, ha ilyen ütemben fejlődik, év végére akkora lesz, mint Igor bá’.

Visszafelé a földszinten belefutunk Markóba.

– Hát ti?

– Semmi különös, csak gyúrtunk egy kicsit – vágja rá Kálmán.

Markó kérdő pillantást vet rám. Bólintok. Fogalmam sincs, összerakta-e magában a dolgokat. Az arcáról szokás szerint semmit se lehet leolvasni.

– Vacsoraidő van – mondja, azzal továbbindul az étkező felé.

– Öt perc és ott vagyunk – felelem. Ami azt illeti, igaza van. Ha késel, a tizedikeseket szívatod meg.

Megindulunk az emeletre. A lépcsőfordulóban Nataliába ütközünk. Kálmán elvörösödik, kiprésel magából egy könnyed „helló”-t, mire kap két puszit.

– Nem tudtam, hogy csapatgyűlés van – morgom savanyúan.

Elengedi a füle mellett.

– Viszlát – mondja, azzal leviharzik a lépcsőn.

A ma kapott tehénre gondolok, de inkább megtartom magamnak a dolgot. Csak jóval később, vacsora közben jövök rá, hogy mivel Markóval odalent találkoztunk, a lány csak egyetlen helytől jöhetett.

Stefi szobájából.

Február 20.

Meditációs óra. Testtudatosság. Lehunyt szemmel, teljesen ellazulva állunk egymással szemben. A feladat látszólag egyszerű: a társad finoman megérinti valahol a testedet, és ahol hozzád ér, megfeszíted az izmot. A cél természetesen az, hogy csak azt az izmot feszítsük meg, amit megérintenek. Pokolian nehéz. Ha az ember őszinte önmagával, tapasztalni fogja, hogy egy sor más izom is megfeszül. Mindez persze közelebb visz ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik a testünk, azonban a mély meditációban felerősödik a kudarc. Percről-percre feszültebb leszek, lassan darabokra hull a figyelmem. Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Képtelen vagyok a feladatra összpontosítani. Ideges rángások futnak végig rajtam. Valószínűleg nem csak én kínlódok, mert a mély csendben megszólal Fedor bá’ átható basszusa.

– Ne törődj azzal, hogy sikerül-e, vagy sem – mondja, halk, mégis erős hangján. – Senki sem született úgy, hogy tudja. Ha tudnád, nem kéne megtanulnod. Ne törődj semmivel. Ne akard megcsinálni, hagyd, hogy megtörténjen.  

 (Folyt. köv.)

Miután mindenkit végigvert, Alex áttér a páros gyakorlatokra. Most már aprólékosan, lépésről-lépésre szétszedve mutatja meg az egyes technikákat. Ahogy próbálgatjuk egymáson a dolgot, nekünk is egyre gyakrabban sikerül. Fogások jönnek, csukló-, könyék- és vállfeszítések. Új távlatok nyílnak meg előttem. Alex arról magyaráz, hogy nem csupán a pontok sorrendje számít, hanem a támadás módja, szöge, iránya… és az az állás is, amit éppen használok: lehet jin és jang, tűz, föld, fém, stb. Illusztrációként mutat egy fogást, azután végignéz rajtunk:

– Álljatok párba, és gyakoroljátok, amiket mutattam.

Meghajlok a legközelebbi ember felé. Robi az. Látom rajta, tétovázik, azután a mellettünk lévő két sráchoz lép:

– Gyere, Zoli – szól oda a páros egyik tagjának, egy tizenharmadikos arcnak. – Milan lesz Gerivel.

Nem mondom, szívesen megosztottam volna Robit, de így se rossz. Milan nem örül a cserének, de ciki lenne tiltakozni. Inkább felszívja magát.

– Én támadok – mondja.

Bólintok, és beletapadok a talajba. Gondolom, meg akarja adni az alaphangot. Mindjárt kiderül, hogy végleg helyre akar-e tenni, vagy inkább lájtosra veszi a figurát. Utóbbi. Megereszt egy közepes erejű ütést. Könnyedén blokkolom, visszacsapok, ahogy Alextől láttam. Milant megingatja a kombináció, de inkább csak illemből terül el. Ezt még gyakorolnom kell. Nem segítek neki, megvárom, míg talpra áll.

– Te jössz – mondja.

Arra számít, hogy ugyanolyan lazán veszem az edzést, mint ő. Csakhogy bennem keményen dolgozik a múltkori verés emléke, amit Bencétől és tőle kaptam. Most törleszthetek. Megeresztek egy villámgyors balhorgot. Telibe kapom a fejét. Ahogy összerogy, még rázúzok egy térdest a halántékára. Ezúttal nem játszik, kitekeredik a tatamin.

– Hülye vagy? – kérdezi dühösen, amikor visszatér szemébe az élet.

– Bocs – pislogok ártatlanul. – Csak a mester utasítását követem. Azt mondta, hogy ha támadunk, akkor támadjunk.

– De nagy pofád van – vág vissza Milan dühösen. – Akkor bezzeg jóval halkabb voltál, amikor az Operánál lenyúltuk tőled a mobilt. Szerintem, ha kicsit még dolgozunk rajtad, térden állva könyörögtél volna, hogy átadhasd nekünk.

– Újra le akarod játszani? – kérdezem. Persze könnyen beszélek, az előbbi maflás alaposan megpuhította a gyereket. De az az igazság, hogy szívesen viszonoznám még az Opera melletti sikátorban kapottakat.

– Jame! – harsan Alex hangja.

A gyakorlásnak vége. Egyszerre hajlunk meg. Mindannyiunkban ott munkál a hosszú évek alatt belénk vert fegyelem. Sose visszük ki a dojóból a sérelmeket. Alex japánülésbe ereszkedik. Hosszú vonalba rendeződünk vele szemben, és követjük a példáját. A meditáció alatt végig azon jár az agyam, hogy vajon a mellettünk dolgozó Robi mennyit csípett el a szócsatánkból, és ha hallotta, vajon leesett-e neki a dolog.

Mert ha igen, akkor komoly bajban vagyok.

Február 19.

Mindnyájunk lelkének van sötét oldala. Az enyém a Dawn of War II.

Időnként ki kell lépnem a világból. Még akkor is, ha rengetegen vannak, akik bármit megadnának azért, hogy ebben a világban élhessenek. Ahogyan én is. Ezzel együtt szükségem van rá, hogy időnként önmagam lehessek. Hogy miért így, ebben az alakban, senki se kérdezze.

Tudom, hülyeségnek tűnik, hogy tizenhét évesen plazmavetővel és lánckarddal felszerelkezve indulok orkokat vagy tiranidákat ölni, de valahogy megnyugtat, ha szétlőhetem a pályát és teljesítem a küldetést. Nem tudom, mit testesítenek meg a romok közül előrajzó orkok, se azt, hogy miért öltöm magamra a Birodalmat védelmező űrgárdista páncélját. Nem elemezgetem a dolgot, egész egyszerűen élvezem.

Többször is nekifutok, mire sikerül lebombáznom az orkok bázisát. Komoly ellenállásba ütközöm, csapataim felmorzsolódnak, ráadásul egy ork tank is bekavar. Legalább háromszor visszazavarnak a kiindulási pontra, ami azt jelenti, kezdhetem elölről az egész hadműveletet. Rutinos játékos lévén persze nem esem kétségbe. Szorgalmasan gyűjtögetem a pontokat, újra meg újra feltöltöm a csapategységem keretét, és ismételten nekiveselkedem az ostromnak. Bő fél óra után végre siker koronázza erőfeszítéseimet. Az ork bázis megsemmisül, csak füstölgő romok maradnak a helyén, a monitoron pedig megjelenik az elmaradhatatlan felirat: Victory.

Elégedetten dőlök hátra a székemben. Ezt az érzést csak a kiválasztottak ismerik. Ahhoz, hogy az ember ne adja föl, kitartás, kreativitás, kiváló helyzetfelismerő képesség, kötélidegek és bitang jó reflexek kellenek – ami nem adatik meg mindenkinek. Csöndes büszkeséggel meredek a képernyőn úszó, végtelen meteorrajra. Miután elül bennem a diadalérzet, kiszállok a játékból. Megnyitom a postaládámat, de senki se írt nekem. Továbblépek a Faszbukra. Van egy üzenetem. Rákattintok.

Natalia küldött neked egy tehenet.

Szívem szerint postáznék neki viszonzásul egy plazmavetőt, lángszórót, vagy energiabárdot, de persze reménytelen a dolog. Ez Dawn of War II, nem Farmville. Marad a csöndes átkozódás. A múltkor egy kosár káposztát kaptam, azelőtt pedig három holland nyulat. Lehet, hogy a „B”szárnyban ez a csapatépítés jól bevált eszköze, én azonban úgy érzem, az efféle gesztusok csak terhelik a kettőnk kapcsolatát.

(Folyt. köv.)

Lassan gyülekeznek a többiek is. Alex öt-hat perccel kezdés előtt átöltözve érkezik. A haja nedves, gondolom, letusolt. Nem játssza túl a dolgot, de tapasztalt mesterként viselkedik. Láthatóan otthon érzi magát a közegben. Egészkor végez pár nyakkörzést, és kettőt tapsol:

– Kezdünk – jelenti be.

Abban a pillanatban elhal az addigi halk morgás. Várakozásteljes csönd telepszik a teremre. Alex végignéz rajtunk.

– Azt hiszem, ideje, hogy kipróbáljuk, hogyan működik mindaz, amit eddig meséltem. Energiával nem csak gyógyítani lehet: ahogy segíteni tudunk, úgy árthatunk is vele. Ha megfelelő sorrendben kötjük össze a pontokat, összeomlik a test energetikai rendszere. Kérek valakit, aki segít nekem.

Bizonytalanok vagyunk, senki se mozdul. Alex egyáltalán nem jön zavarba.

– Kérek egy támadást – fordul Jovanhoz.

– Hogyan támadjak? – kérdez vissza Jovan.

Alex vállat von:

– Az utcán is megkérdezed? Ahogyan akarsz.

Jovan érezhetően nem erre a válaszra számított. Pár másodpercig töpreng, azután megereszt egy balcsapottat. Gyors, pontos ütés, de nincs igazán benne szándék, se átütőerő. Alex válasza ezzel szemben olyan, akár a villám: brutális és elsöprő. A kontroll árnyéka sincs benne. Egy kőkemény kettős blokkal lebontja a támadó kezet, és ugyanabból a lendületből visszacsap nyakra. Jovan úgy esik össze, mintha kirántották volna alóla a lábát. Elterül a földön, és nem mozdul. Alex leguggol mellé, felülteti, és különböző pontokat nyomkod a hátán, megcsapkodja kicsit a nyakát. Jovan feje félrecsuklik, láthatóan teljesen eszméletlen. Pár másodperccel később kinyitja a szemét, és kábán körülnéz. Láthatóan fogalma sincs, hol van, mi történt vele. Döbbenten figyeljük a jelenetet. Izanagi szan vagy Igor bá’ igazán nem finomkodik velünk, de még sosem tapasztaltunk ehhez fogható, gyilkos keménységet. Alex nem pusztán hárította a támadást: gyakorlatilag megsemmisítette az ellenfelet.

– Ha úgy döntesz, hogy harcolsz, sose finomkodj – jegyzi meg Alex, miközben Jovant ápolja. – Valószínűleg az életedet kell megvédened. Ne törekedj humánus vagy elegáns megoldásra. Minél gyorsabban végezd ki a másikat. Inkább a bíróságon töprengj a történteken, mint a temetőben. Egyébként így fest, amikor valakinek egy pillanat alatt összeomlik az energetikai rendszere. De mint látjátok, viszonylag gyorsan helyre lehet hozni.

Feláll, és talpra húzza Jovant.

– Jól vagy? – kérdi.

Jovan bizonytalanul bólint. Én se vagyok különösebben meggyőzve.

– Ki lesz a következő? – néz ránk Alex.

Robi lép elő. Valószínűleg úgy számol, hogy Alex Jovan leütése után már valamivel visszafogottabb lesz. Hiába. Alig mozdul a keze, Alex gyakorlatilag kettétöri a támadást, és egy alig látható rúgás-ütés kombinációval letaglózza. Robi még a levegőben elveszti az eszméletét, tehetetlen rongycsomóként hull vissza a földre.

– Ha támadtok, támadjatok – folytatja Alex a tanításunkat, miközben eszméletre masszírozza áldozatát. – Mindig tegyétek oda magatokat száz százalékra, különben semmi értelme a küzdelemnek. Nem vehetitek fel úgy a harcot, hogy lélekben már vesztettetek. Ha így álltok hozzá, elkezdeni is fölösleges. Csak ez lesz a vége. Egyébként most az öt elem elvét használtam. Először föld pontokat támadtam. És mi emészti föl a földet?

– A fa – feleljük kórusban.

– Így van – bólint. – Ezért fejeztem be az epehólyag meridiánnal. Kérem a következőt.

Felsóhajtok. Valami azt súgja, hogy hosszú lesz a nap. A szemem sarkából észreveszem, hogy Izanagi szan a terem szélén ül és jegyzetel.

Alex pedig folytatja. Pár másodperc alatt végez a következő emberrel, azután amíg feléleszti, magyaráz. Ömlik belőle az információ. Aztán egy újabb srácra mutat. Hamarosan én is sorra kerülök. Felszívom magam, és nekiugrom. A következő emlékem az, hogy valaki ütemesen paskolja a nyakamat. Lassan kitisztul a kép.

– Jól vagy? – hallom Alex hangját.

Bizonytalanul bólintok. Fel akarok állni, de visszanyom a szőnyegre:

– Maradj még egy kicsit.

A kínai órakörről magyaráz. A szavakat értem, de nem áll össze, mit mond. Eltart egy ideig, amíg kirázom a fejemből a kábulatot. Fél perc múlva talpra kecmergek és folytatom az edzést. Mostantól más szemmel figyelem Alexet. Nem arról van szó, hogy nem ütöttek még le. Elég pofont kaptam már életemben. Ilyen jellegű technikával is találkoztam már. Izanagi szan már mutatott néhány életpont-támadás kombinációt. De Alex folyamatosan magyaráz, aprólékosan elmondja, mi miért működik. És nagyon-nagyon meggyőző, amit csinál. Meg kell vallanom, eddig nem hittem a kínai filozófiában, azonban most elbizonytalanodom. Végtelenül kerek és letisztult az egész. Hirtelen sok minden a helyére kerül, amit eddigi életem során a harcművészetekben tanultam. Egyre növekvő lelkesedéssel figyelem az edzést.

(Folyt. köv.)

Az étkezőben is jóval nagyobb a nyüzsgés a szokásosnál. A beköszöntő meleg mindenkit felpezsdít, de nem csak emiatt élénk a hangulat. Néhány napra visszajön az egyik pár éve végzett srác. Még emlékszem is rá valamennyire. Az Alapítvány szoros kapcsolatot tart egykori diákjaival. Rendszeresen járnak vissza, úgymond átadni az életben szerzett tapasztalataikat. Van köztük Hongkongban dolgozó bróker, Los Angeles-i plasztikai sebész, profi tengeri vitorlázó, geológus, szóval mindenféle. Három-négy napot szoktak itt lenni, tartanak pár órát – bár leginkább a végzősökkel vannak. Ilyenkor érezhetően csökken a nyomás, a tanárok jelentősen visszavesznek, és fellélegezhetünk egy kicsit, úgyhogy ezek az alkalmak mindig népszerűek.

Alex eredetileg orvosit végzett, de később áttért a természetgyógyászatra. Amikor erről kérdezzük, megvonja a vállát, és csak ennyit mond:

– Így alakult.

 Fura, hogy nemigen beszél magáról. A legtöbb végezett diák folyamatosan anekdotázik, ontja magából a jobbnál jobb sztorikat. Alextől viszont hiába várunk ilyesmit. A délutáni tanulás után zsizsegve zsúfolódunk be az ilyen alkalmakkor előadónak használt étkezőbe. Az asztalra kihelyezett projektor láttán még jobban megélénkül a hangulat. Abban bízunk, fényképeket, vagy filmeket vetít majd, elvégre bejárta a fél világot. Tévedünk.

Rég ültem végig ilyen izzasztó előadást. Alex csaknem három órán át beszél a kínai orvoslás elméletéről. Hosszan sorolja a különféle iskolák filozófiai tételeit. Az alapokkal valamennyire magam is tisztában vagyok: a világon minden csiből – kiből, pránából, stb. –, azaz a mindenséget átható energiából épül fel: a terem falai, az asztalok, a lámpák, a padló, én magam, a ruhám, a fény, a szavaim, a gondolataim, de még az érzéseim, a képességeim vagy az egészségem is. A csi attól függően ölt más és más formát, hogy milyen információt társítunk hozzá. Izanagi szan elég sokat beszélt erről ahhoz, hogy képben legyek. Arról viszont fogalmam se volt, hogy mindez ennyire bonyolult lehet. A harmadik óra vége felé az az érzésem támad, hogy ha valami miatt ütközött az elmélet és a valóság, a kínaiak nem elvetették a használhatatlannak bizonyuló elméletet, hanem egy kiegészítő rendszert alkottak mellé. Azután még egyet, és még egyet, vég nélkül, akár a hagymahéj. Egyáltalán nem zavarja őket, ha két elmélet ellentmond egymásnak. Legfeljebb axiómaként kezelik, vagy kiagyalnak egy harmadikat, amiről azt állítják, hogy harmóniába hozza az előző kettőt.

Tapasztalataim szerint valamelyik elmélettel mindenképpen meg tudják magyarázni a vizsgált jelenséget. Vannak, akik boldogan fürdenek mindebben, mert úgy érzik, csak a kiválasztott keveseknek fenntartott, misztikus tudás birtokosai lettek. Megvallom, engem inkább idegesít a dolog. Izanagi szant végtelenül tisztelem, de amikor filozófiai síkon közelíti meg az egyes technikákat, legszívesebben a bezárt ajtón keresztül rohannék ki a dojóból.

Most viszont nagykanállal kapom a keleti bölcsességet, és még csak el se tudok ugrani előle. Alex egy idő után beveti a projektort is, és onnantól már tényleg felpörögnek a dolgok. Jin és jang, öt elem, építő kör, romboló kör, kontroll kör, visszaható kör, kínai órakör, hangok, színek, bagua. Mire végez, begörcsöl az agyam. De bármennyire utálom a dolgot, szorgalmasan jegyzetelek, mert pontosan tudom, hogy pár nap múlva kőkeményen számonkérik mindezt. Miközben írok, fél szemmel Kálmánra sandítok. Látom, örül, mint majom a farkának.

Alex a harmadik óra végén látszólag megkegyelmez, és kikapcsolja projectort.

– Rendben van, kaptok fél óra szünetet, és utána megnézzük, hogy fest mindez a gyakorlatban. Öltözzetek át, és mindenkit várok a dojóban.

Csalódott moraj tölti be a termet. A tervezett edzés üti a vacsora időpontját. Kálmán kétségbeesett pillantást vet rám. Elvigyorodok. Nem mondom, hogy öröm, ha vacsora nélkül kell lefeküdnöm, de itt az Alapítványnál időnként eljátsszák velünk ezt a viccet, hogy megszokjuk, az élet néha kizökken a rendes kerékvágásból.

Misi bá’ feláll székéből. Azonnal abbamarad a zaj.

– Fél óra múlva edzés a dojóban – jelenti be. – Utána vacsorázunk.

Az ajtó mellett állók megindulnak kifelé. Mi is követjük őket. Felmegyek a szobámba, és átöltözöm. Gi alsót és pólót húzok. A kabátot és az övet a helyén hagyom, azokat csak a kinti edzéseken viselem. Lerúgom a cipőmet, leveszem a zoknimat, és belebújok a papucsomba. Nyakamba csapom a törölközőmet, és bedöntök egy energiaitalt. Nem árt ilyenkor.

Leballagok a dojóba. Nem szeretek az utolsó pillanatban érkezni. Kényelmesen bemelegítek, nyújtok, összerendezem a mozgásomat. Közben azon töprengek, vajon Alex milyen dolgokat mutat majd. Nem hinném, hogy valami valóságtól elrugaszkodott távol-keleti varázslásba kezdene, elvégre ő is itt tanult. A délutáni háromórás előadás viszont eléggé elvette a kedvemet. Ha fakultatív lenne a tréning, egész biztosan nem jöttem volna le.

(Folyt. köv.)

Végigpörgetem magamban mindazt, amit tudok. Az eddig külön-külön lebegő mozaikdarabkák most egymás után a helyükre csusszannak. Az egyetlen, amit helyesen értelmeztem, az a Mátrix részlet, de a közös nevezőt, az időpontokat nem találtam meg. Határtalanul bosszant a dolog, ugyanakkor lenyűgöz a linkekből kirajzolódó kép bonyolult szövete. Olyan az egész, akár egy road-movie: fordulatos, pergő, és a látszólag összefüggéstelen részletekből mégis kibomlik a jelen és a múlt. Most, hogy van mire felfűzni az információkat, egy sor, mindeddig jelentéktelennek tűnő apróság értelmet nyer.

Persze akárki állította össze a dokumentumot, nem könnyítette meg a dolgunkat. Valószínűleg találomra rakta egymás után a linkeket, hogy a lehető legjobban belezavarjon minket a málnásba. Az időrendbe rakott helyszínek Belgrád, Kijev, Barcelona, Hamburg, Budapest, Bécs sorrendben követik egymást. A Briztina Magazin riportere elleni merénylet. A kijevi zavargásokról szóló tudósítások. A barcelonai gyógyszerészeti konferencia. A hamburgi cégegyesítés. A budapesti ingatlanvásárlások nyomán kirobbant botrány. A bécsi testépítő klubok.

A dokumentumok jóval vegyesebbek: van köztük cégbejegyzés, szálloda, autókölcsönzési adatlap, repülőgép menetrend, programfüzet, előadás, stb. Azonban ha összevetjük őket az időpontokkal, mindegyik illik ahhoz az eseményhez, ami az adott városban történt. Egy hálózat térképe rajzolódik ki előttem. A nevek egyelőre ismeretlenek, mint ahogy a linkeken szereplő projektekről se tudok túl sokat. Az nyilvánvaló, hogy a fáradságos munkával összeszedett képgyűjteményem a legjobb esetben is csupán marginális szerepet kaphat a megfejtésben – ha ugyan hasznát vesszük egyáltalán. Akárhonnan nézem, elcsesztem négy napot a semmire.

– Itt vagy? – kérdi Natalia.

– Igen – felelem. A budapesti időponton rágódom: január 23–26. Pont akkor voltunk ott mi is . Az egybeesés nem lehet véletlen. Átpörgetem a Budapesttel kapcsolatos cikkeket, anyagokat, de az ingatlanpanamán túl csak valami májusban tartandó, a globális felmelegedéssel kapcsolatos környezetvédelmi konferenciát találok, amitől nem leszek sokkal okosabb.

– Nézted a budapesti dátumot? – kérdem.

– Természetesen – válaszolja a lány. – Szerintem is ez a kulcsa.

– Vagy legalábbis mi itt keveredtünk a dologba. Szerinted az ingatlanbotránnyal kapcsolatos a buli?

– Legfeljebb áttételesen. Amikor cédulákra írva kiraktam a rendszert, nekem nagyon úgy tűnt, hogy még elég hiányos a kép. Illetve az a legjobb benne, hogy többféleképpen is rendszerezhető. Viszont a lyukakat nekünk kell kitölteni. Szóval Budapest és az ingatlanbotrány biztosan fontos pont, de hiba lenne erre kihegyezni az egészet.

– Akkor szerinted merre induljunk el?

– Az egyértelmű, hogy az időpontok rajzolják ki a főbb trendeket. Ugyanakkor te is látni fogod, hogy néhány helyen homályos a kép. Vannak olyan elemek, amelyek előre utalnak, vagy éppen vissza a múltba. Szerintem jó pár dolog hiányzik még.

Felsóhajtok. Hogy őszinte legyek, nem ebben a válaszban reménykedtem. Engem elsődlegesen az érdekel, hogy mibe keveredtünk Pesten, illetve, hogy miért. Meg persze az, hogy mi köze mindennek az Alapítványhoz. Ha innen nézem a dolgot, egyáltalán nem kerültünk közelebb a megfejtéshez. Ugyanakkor Natalia komoly áttörést ért el. Végre van egy szál, amin elindulhatunk – bár egyelőre fogalmam sincs, hova vezet.

Február 18.

Ezen a reggelen ránk tört a tavasz. Az utóbbi pár hétben rengeteg hó esett, de viszonylag korán kel fel a nap, és csak hat körül sötétedik. A havas tájról beverődő fény rendszeresen kicsábított az épületből, és ebéd után hatalmas hócsatákat vívtunk a sportpályán. Igor bá’ természetesen kivitt a szokásos éves nyomolvasó túrára, hétvégenként pedig síeltünk, illetve a jeges sziklákon gyakoroltuk a falmászást. Bármennyire is foga volt a télnek, nem éreztem azt a szokásos, nyúlós depressziót, ami január–február fordulóján szokott elfogni.

A mai napon viszont szinte mellbevágott a tavasz eltéveszthetetlen illata. Amikor hajnalban kiléptem az épületből, táguló cimpákkal szívtam be a levegőt. Vannak napok, amikor legyőzhetetlennek érzem magam, és a mai ezek közé tartozik. Kálmánt se kellett noszogatni, a reggeli futásnál végig tartotta velünk a tempót.

 (Folyt. köv.)

a_siebenkreuz_alapítvány, regény 

Február 14.

Az utóbbi pár napban szinte minden szabadidőmet a gép előtt töltöttem. A dokumentumban talált linkeket Barnának is átküldtem, hátha tud valamit kezdeni vele. Nem szenvedtem át külön-külön mind az ötven linket. Nyitottam egy postafiókot, és onnan nyomtam át neki a fájlt, azután töröltem a levelet és a fiókot is. A szokásos fórumunkra csak Cseh Tamás: Ötödik levélrészletét linkeltem be a Youtube-ról. Bízom benne, hogy Barna veszi az adást.

Első lépésként csoportosítottam a linkeket. Típus szerint osztályoztam őket: galériák és képek, cikkek, videók, dokumentumok. Azután elrendeztem mind a negyvennyolcat. Ehhez persze végig kellett rágnom magam mindegyiken. Nem bántam, legalább valamennyire képbe kerültem. Pár mondatban mindegyikről feljegyeztem az első benyomásomat. Tudtam, hogy a Mátrix részlet a kulcsa az egésznek. Az a pillanat, amikor Trinity felajánlja Neónak, hogy ha akar, kiléphet a kocsiból, és szabadon elmehet… de úgyis tudja, hogy ez az út hova vezet. Persze, mint mindennek ebben a játszmában, ennek is több jelentése van. Egyfelől még mindig szabadon dönthetünk, felvesszük-e a kesztyűt, vagy inkább kiszállunk. A másik, hogy itt és most semmi sem az, aminek látszik.

Eddigi, biztonságosnak hitt világom szilánkokra hasadt. Mindaz, amit az Alapítványról tudok, és amit eddig tanultunk, gyökeresen más megvilágításba került az utóbbi hetekben. Persze, azzal eddig is tisztában voltunk, hogy kiválasztottak vagyunk, azonban most már kezdem azt is sejteni, hogy mire választottak ki. Nem mondom, hogy megnyugtat a dolog. Egész más a tábortűz mellett ülve hallgatni Igor bá’ vagy Fedor bá’ sztorijait, és más fülig belekeveredni valamibe, aminek az ember nem ismeri se az előzményét, se az okát, se a célját. Megkérdezhetném Jovant, de valószínűleg ő se tud többet. Legfeljebb a saját részfeladatát ismerheti, amivel nem lennék beljebb. És nem szeretném, ha rájönne, hogy én nyúltam le a mobilt a szobájából.

Natalia mondta, hogy a felsősök csak szakmai gyakorlatnak becézik ezt a játszmát. Ha jól sejtem, némi szerencsével az egész projekt felfejthető a kapott információk alapján. Ezért ülök minden este a gép előtt, és próbálom összerakni a látszólag össze nem illő részeket.

Minden adatot gondosan kijegyzeteltem: neveket, helyeket, intézményeket, dokumentumokat, cikkeket. Ezt követően orral feltúrtam a netet, és mindegyikhez összeszedtem a világhálón fellelhető képeket. Egész tetszetős anyagot sikerült gyűjtenem. Csupán az a gond, hogy mindez semmiféle kapcsolatban sem áll a fényképekkel.

Pedig tudom, hogy itt van az orrom előtt a megoldás. Valami alapvetően új nézőpontot kéne találnom, olyat, ami eltér az eddig tanult mintáktól. Órákon át görcsölök, hiába. Ráadásul a többiek se jutottak előbbre. Nem véletlenül: mindannyian ugyanazt az iskolát járjuk. Kellene valami kapaszkodó, vagy plusz információ, ami kijelöli, merre induljunk. Minél tovább ülök a monitor előtt, annál reménytelenebbnek tűnik az egész. A végén már úgy fáj az agyam, mint az izmaim szoktak, amikor túlhajtom magam súlyzózáskor.

Megcsörren a telefonom. Megkönnyebbülve nyúlok utána, végre van ürügyem, hogy kis időre hagyjam az egészet a fenébe.

– Szia! – csicsergi egy ismerős női hang. – Mit csinálsz?

Felsóhajtok. Ami azt illeti Nataliának nem sok hasznát vettük az utóbbi időben. Mióta átadtam neki az anyagot, alig láttam. A „B” szárny menetrendje gyökeresen eltér a miénktől. Időnként elgondolkozom azon, hogy csapatnak nevezhetem-e magunkat. Csupán heti pár órában találkozunk, hiányzik a napi együttlét. Nem ismerem a reakcióit, nem tudom, pontosan mit jelentenek számára a szavak… idegenül mozog közöttünk. Persze, megvannak az előnyei. Nem jelent gondot, nem lóg a nyakunkon, nem kell foglalkoznunk a problémáival. Azokat megoldja ő maga. Viszont hiába tudom, hogy megbízhatok benne, nem merek számítani rá. Amikor Barnával levelezek, érzem a kötődést. Natalia hiába van mellettem, hiába hallom a hangját, valójában nem tartozik közénk.

– Az anyagon dolgozom – felelem kelletlenül. – De bárhogyan agyalok, nem jutok semmire. Legalábbis egyelőre.

– Hát, ami azt illeti, én is rendesen megszenvedtem vele – feleli Natalia.

Azért kedves tőle, hogy így bevallja, állapítom meg magamban. Ha nem mondja, a végén még kisebbségi komplexusom lenne.

– Először szétszedtem témák szerint az anyagot – folytatja a lány. – De ez nem működött.

 Ismét megállapítom, hogy a telefon isten ajándéka. Nem látja, hogy milyen képet vágok, a hallgatásom meg akár az érdeklődés jele is lehet.

– Azután megkíséreltem valamiféle táblázatba szedni a linkeket, azonban ez se vezetett sehova – mondja tovább.

Elnyomok egy ásítást. Azon tűnődöm, hogy a „B” szárnyban vajon miért érzik, úgy, hogy ők találták fel a spanyolviaszt. Akárhonnan nézem, ötödik napja nyuvadunk négyen a pendrive-on talált anyagon. Miből gondolja, hogy nem futottunk át minden olyan lehetőségen, ami neki az eszébe juthatott?

– Aha, én se mentem vele sokra – vetem közbe. – Pedig osztályoztam nevek, helyszínek intézmények szerint is, és mindegyikről rendes képanyagot szedtem össze.

– Az jó – vágja rá azonnal. Ugyan nem egészen értem, miért jó, ha nem vezetett sehova az ötlet, de Natalia tovább beszél: – A végén kis lapokra írtam mindent, és egy hatalmas puzzle-t készítettem a szobámban. Megpróbáltam mindenféle szempontból rendszerbe foglalniőket, de nem kerekedett ki belőle semmi. Viszont, amikor időrendben kezdtem egymás mellé tenni a linkeket…

– Mi van? – kapom fel a fejem. Nem igazán értem a dolgot.

– Ha időrendben tesszük őket egymás után, akkor teljesen olyan, mint valami történet – ismétli meg Natalia.

(Folyt. köv.)

A harcművészetben csak száz százalékos és nulla százalékos teljesítmény van. Vagy működik valami, vagy nem. Természetesen lehet hosszú éveken át bonyolult és látványos technikákat gyakorolni, de éles helyzetben inkább a célratörő és egyszerű megoldások válnak be. A harcművészet és mozgásművészet két külön világ, és ha valaki keveri a kettőt, azt kínos meglepetések érhetik. Szabad országban élünk, és mindenki annyit és olyan módon fényezgeti az egóját, ahogyan akarja. Semmi gond azzal, ha valaki úgy véli, hogy a „leghatékonyabb” stílust gyakorolja. Azért halkan megjegyezném: minden övfokozat csak az első pofonig érvényes.

Ugyanez elmondható a hivatásosok és amatőrök közti különbségről is. Persze egy több évtizede gyakorló amatőr harcművész is számos olyan dologra lehet képes, ami egy átlagember számára elképzelhetetlen. Ugyanakkor a profi világ és az amatőrök között hatalmas szakadék tátong. Nem arról van szó, hogy egy élvonalbeli profi bunyós legyőzhetetlen lenne, azonban izomtömegben, hatékonyságban, sebességben és küzdőszellemben egész biztos toronymagasan az amatőrök fölött vannak (00:01).

Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – rendkívül népszerűek a ring királyai által tartott szemináriumok. Nem mindenki bukik a sokdanos, öreg, távol-keleti mesterekre. Van, akit a hatékonyság hoz lázba, és egy dolog biztos: a profik által mutatott kombinációk éles helyzetben is biztosan eladhatók. Más kérdés – és erről sokan megfeledkeznek – hogy ehhez azért kell az az erőnlét és állóképesség, amivel egy amatőr nem feltétlenül rendelkezik.

Rob Kaman egyike a legnagyobb harcművészeti legendáknak. Ez akkor is igaz, ha egyáltalán nem hibátlan a mérlege. A mostani szemináriumon a mérkőzésein használt technikákat mutat (00:06). Igaz, hozott magával egy ukét, de ez kifejezetten előnyös, mert az vicces tud lenni, amikor profik félakkora amatőrökön mutatnak kombinációkat (05:33).

Mindenesetre komolyan veszi a dolgot, és amikor pontatlan a távolság (00:22), újra kéri a technikát (00:25). Bár szó sincs arról, hogy teljes sebességgel mozogna, azért a foylamatosságra senkinek se lehet panasza (00:55). Azután megmutatja ugyanezt a másik lábra is (01:14). A rúgásblokk (02:40, 03:54), szintén nem elméleti munkásságának gyümölcse. Azokban a testsúlyáthelyezésekben érződik a sokéves tapasztalat. Okosan felépített edzés (03:54), még akkor is, ha nem mutat semmi varázslatosat. Azután beletesz egy kis játékot (04:15, 04:39, 04:45, 04:54), amitől rögtön életszerű lesz az egész.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.