Komoly előnyt jelent, hogy itt legalább hazai pályán mozoghatunk. Sajnos a többiek is. Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom magamnak, hogy a hátam közepére kívánom az egészet. A fene se akar a felsősökkel baszakodni. Ugyanakkor elkapott a gépszíj. Nem én vertem magam, hogy beszállhassak a játékba, viszont most, hogy már benne vagyunk, semmi kedvem feladni az egészet. A szobám felé tartva küldök egy gyors körsms-t a többieknek. Mire odaérek, már az ajtónál várnak.

– Mi van? – kérdezi Stefi.

Válasz helyett meglengetem a pendrive-omat.

– Ezt tegnap valaki meglovasította – jelentem be. Úgy döntök, hogy az áldozat törölt adatlapjáról egyelőre hallgatok. Nem csak azért, mert nem akarom elmondani, hogy levelezek Barnával. A saját szennyesemet se szeretném kiteregetni. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ezt nagyon elcsesztem. Kezünkben volt a megoldás, és most megint nulláról kezdhetjük. Semmi kedvem sincs hallgatni a megjegyzéseiket emiatt. Úgyse lehet rajta segíteni, és amiről nem tud az ember, az nem fáj neki.

Értetlenül néznek rám.

– Ma viszont megtaláltam a könyvtárban – folytatom. Beterelem őket a szobámba, és pár mondatban vázolom a helyzetet. Mire végzek a történettel, látom rajtuk, hogy ezernyi kérdésük van.

– Szóval azt mondod, hogy mostantól szopóágon vagyunk? – pislog Stefi zavartan. – Hogyha a felsősök komolyan ránk szállnak, nem sok esélyünk marad. Gyakorlatilag semmilyen eszközünk sincs velük szemben azon kívül, hogy nem sejtik, hogy mi is belekeveredtünk a játékba. De ha jól értem, akkor ennek vége.

– Így van – bólintok. Fölösleges lenne szépítgetni a helyzetet. Tapasztalataim szerint még mindig az a legjobb, ha az ember nyugodtan felméri, hogyan áll, és azután annak megfelelően dönti el, hogyan haladjon tovább. Ugyanakkor mélységesen dühít, hogy Stefi, bár látszólag mindig végtelenül tárgyilagos, folyamatosan úgy rakja egymás mellé a tényeket, hogy sárosnak érezzem magam. Emlékszem, amíg Barna volt a vezetőnk, sose jutott eszébe, hogy ilyesmit tegyen vele. Komoly elégtételt jelent, hogy Barna velem és nem Stefivel levelez. Aztán rájövök, hogy ebben egyáltalán nem lehetek bizonyos. Barna rengeteg dolgot megtartott magának. Mindig csak annyit mondott, amennyit muszáj volt. Hirtelen ráébredek, hogy ezt a levelezést pont úgy intézem, ahogy Barna szeretné. Ha nálam el tudta érni, hogy ne osszam meg a többiekkel, miért ne tudná Stefivel is? Kezdem úgy érezni, mintha valaki a háttérből mozgatna. Mély lélegzetet veszek. Kezdek paranoiás lenni, állapítom meg. Először Nataliára gyanakodtam, most meg Barnát vádolom azzal, hogy a tolószékében ülve manipulál bennünket, ami nettó ökörség, mert szerencsétlennek valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy az itteni pozícióját erősítgesse.

– Nem lehetne valahogy kiszállni ebből az egészből? – szakítja félbe Kálmán a gondolataimat. – Már úgy értem, hogy esetleg Marko beszélhetne Jovannal, hiszen mindketten…

Nem fejezi be a mondatot, pedig van benne logika. A közös nyelv, kultúra sokkal erősebb kapcsot jelent idebenn, mint bárki hihetné. Az Alapítvány egyfajta kohónak szánta a sulit, ahol a legkülönbözőbb emberek alkotnak közösséget. Ez megvalósult, ugyanakkor a folyamatos nyomás miatt lényegesen közelebb érzi magához az ember azokat, akikkel ugyanazt jelentik a szavak.

– És ha kemény csontig benyalok Jovannak, mit nyerünk vele? – kérdez vissza Marko. – Így is, úgy is csicskáztatás lesz a vége, viszont most ezzel megvan a lehetőségünk rá, hogy visszacsaphassunk – folytatja. – Szerintem el kell dönteni, mit akarunk. Kaptunk egy esélyt, a többi pisissel ellentétben, hogy beszállhatunk a nagyok játékába. Erre eddig még nem volt példa az Alapítvány történetében. Komolyan mondod, hogy dobjuk el magunktól ezt a lehetőséget pusztán azért, mert félsz, hogy csúnyán néznek ránk a felsőbb évesek?

Csönd telepszik a szobára. Ezzel nem lehet vitatkozni. Mindannyian arra gyúrunk, hogy valamivel kitűnjünk a többiek közül. Hogy valami olyasmit csináljunk, amit évek múlva is emlegetnek majd az Alapítványnál. Az az igazság, hogy az Ötösfogat tálcán kapta az esélyt, csak elég csúnyán elbaltáztam. Ugyanakkor kezemben tartom a belépőt a következő fordulóra. Magasra emelem a pendrive-ot.

– Szerintem nézzük meg, mi van rajta – javaslom.

Nem várom meg a válaszukat. Bekapcsolom a notebookot és benyomom a pendrive-ot az USB csatlakozóba.

Nem tudom, mit vártam, de egész biztosan nem ezt. Alig másfél oldal, de minden sor egy-egy újabb link. Értetlenül nézünk egymásra a fiúkkal. Megnézem az elsőt: a Mátrix egyik részlete a Youtube-on. A következő egy indexes cikk, valami környezetvédelmi balhé. Átfutom, de nemigen van türelmem hozzá. Megyek a harmadikra. Egy sose hallott nevű sajtófotós anyaga. Legalább százötven galéria. Esélytelen, hogy ezt akár egy hét alatt végignyálazzam. Belenyitok a doksi közepén lévő linkek egyikébe. Valami minisztérium honlapja lehet, mert egy PDF-es űrlap ugrik elő. Most már össze-vissza kattintgatok, de egyre reménytelenebbnek tűnik a dolog.

– Szerintetek? – pillantok a többiekre.

(Folyt. köv.)

Kiveszem a pendrive-ot és csatlakoztatom a következőt. Megvárom, míg betölt, és rákattintok. Végigfutom a fájlokat. Nem hiszek a szerencsémnek. Legalább háromszor szerepel Robi neve. Megdobban a szívem.

– Azt hiszem, ez a tiéd – nézek rá.

– Ööö – nyögi felelet helyett. Látom rajta, hogy le akarja tagadni, de aztán rájön, hogy ez már túl ciki lenne. Akárhonnan nézem, ezt elég csúnyán bukta.

– Igen – nyel végül nagyot.

– Szuper! – állapítom meg. Már csukom is be az alkalmazást. Kikapom a gépből a pendrive-ot, és a kezébe nyomom. – Ez szerencsésen meglett. – Nagyot sóhajtok. – Na, még áttúrom a többit – teszem hozzá fájdalmas arckifejezéssel. – Remélem, hamar meglesz, mert nem szeretnék túl sokat tökölni.

Vonakodva feláll a székéből, de még tipródik egy kicsit. Láthatóan ürügyet keres, hogy maradhasson. Mindketten ugyanazt akarjuk: átnézni a többiek anyagait. A különbség csupán az, hogy ő valószínűleg tudja, mit keres, míg én sötétben tapogatózom. Nincs kétségem, ha bármilyen okot adnék rá, boldogan visszatelepedne. Valaki mással talán megtenném, de Robival soha. Túlságosan jól ismerem. Elfogadná a gesztust, azonban eszébe se jutna viszonozni. Természetesnek venné, hogy jár neki.

– Hát, akkor szólok a többieknek, hogy megvannak a pendrive-ok – nyögi ki végül. Gondolom, ezt valamiféle visszavágásnak szánta.

– Remek – bólintok. – Legalább nem kell a srácnak vigyáznia rájuk. – Azzal kikeresem a következő pendrive-ot. Robi kelletlenül indul az ajtó irányába. Megvárom, míg kilép a könyvtárból. Tulajdonképpen nem bánom, hogy beszólt a végén. Legalább tudom, sietnem kell. Nyitok egy könyvtárat, és átemelem a pendrive teljes anyagát. Amint megvan, már nyomom is a következőt. Nincs sok időm. Robi biztosan igyekszik majd rám uszítani a többieket, hogy visszavágjon.

Viszonylag gyorsan a kezembe akad a sajátom. Kikapom a gépből, és a kupac végére teszem. Ha bárki megjelenne, megszakítom a másolást, és berakom a saját pendrive-omat. De nincs szükség erre a manőverre. Zavartalanul végzek az adaggal. Megnyitom az emilfiókomat, és átküldöm az egészet a saját címemre. Majd később átbogarászom a dokumentumokat. Túl sok reményt nem fűzök a dologhoz, elvégre az igazán fontos cuccot sose tárolja pendrive-on az ember. Ennek ellenére nem zárom ki a lehetőséget, hogy valami érdekeset találok.

Amint végzek, törlöm a könyvtárat, és azután a kukából is eltüntetem a manőver nyomait. Valamivel szabadabban lélegzem. Újra beteszem a saját pendrive-omat. Átfutom a fájlokat. Elsőre nem szúrom ki az új elemet, úgyhogy dátum szerint rendezem az anyagot. Rögtön kiugrik, ott van a tetején, ahogy gondoltam.

Kicsit ülök fölötte, azután mégse nyitom meg. Helyette úgy döntök, rendesen átnézem a Jókai téri áldozat adatlapját. Tegnap éppen csak belenyaltam. Kikeresem az elmentett linket és rákattintok. Gyanúsan hosszan dolgozik a gép. Aztán megjelenik az üzenet: Az oldalt a felhasználó törölte.

Nem értem a dolgot. Újra rákattintok a kapott linkre, de ugyanaz az üzenet jelenik meg a monitoron. A kurva életbe! Egyre idegesebben kattintgatok a linkre. Valami központi hibára gyanakszom, de az én adatlapom szabadon olvasható. Az ismerőseimé is. Mindent megpróbálok, hogy életre masszírozzam az adatlapot, vagy valami más módon előhívjam az itt tárolt információkat, de hiába. Akárki törölte az oldalt, tökéletes munkát végzett. Egy biztos: nem az áldozat volt, hiszen Barna különben nem tudta volna elküldeni nekem. Amikor feladom a keresést, megkísérlem felidézni magamban az áldozat nevét. Soká tart, amíg sikerül előbányászni az agytekervényeimből, de végül sikerül… Kristóf… igen, Pataki Kristóf. Most a neve alapján igyekszem kikukázni valamit róla. Reménytelen. Első körben közel kétszázötvenezer találatot dob ki a gép. Tű a szénakazalban. Míg össze-vissza kattintgatok, azon agyalok, vajon ki és miért törölte az áldozat adatlapját.

Egy idő után feladom, lezárom a gépen futó alkalmazásokat, felkapom a pendrive-omat, és kisétálok a könyvtárból. Közben azon rágódom, hogyan sikerülhetett szinte egyszerre megfújni ennyi ember pendrive-ját. Ahogy befordulok a folyosón, pillantásom találkozik a biztonsági kamera lassan mozgó üvegszemével.

A torkomba ugrik a szívem. „Találd meg a célodat, és megtalálod az ellenfeledet. Találd meg az ellenfeledet, és megtalálod a célodat” – mondta egyszer Izanagi szan. A különbség csak annyi, hogy ezúttal én vagyok a célkeresztben. A biztonsági kamerák felvételeit harminc nap után törlik. Ha addig sikerülne valahogy megszerezni az anyagot, sokkal beljebb lennénk.

Persze ez csupán távoli álom. A felvételeket tároló gépeket szigorúan elzárva őrzik. Viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy amennyiben sikerülne kideríteni, ki tervezte meg a mostani játékot, sokkal könnyebben rájönnék, mire megy ki valójában az egész.

Mindaddig, amíg cseppenként kapjuk az információt, fej-fej mellett fogunk haladni a többiekkel. Az Alapítvány rendkívül ügyel rá, hogy senki se juthasson közülünk helyzeti előnyhöz. Ahogy Budapesten is. Előbb-utóbb mindenki kapott némi előnyt. Jovanék azt, hogy megszerezhették a mobilt. Mi azt, hogy módunkban állt meglovasítani a zsákmányukat. De még be se fejezhettük az akciót, amikor Milanék már rajtunk ütöttek.

A segítség mindig csak a pillanatnak szól. Kicsit olyan érzés, mint amikor az ember megszerzi a labdát. A diadal csak egy szemvillanásig tart. A következő másodpercben a hősből üldözött vad lesz. A szerencse nem elég a győzelemhez. Folyamatos, lankadatlan küzdelemben dől el, ki a legjobb.

(Folyt. köv.)

Zavartan pillantok vissza a kissrácra.

– Mondd, ez egy zártkörű klub, vagy én is csatlakozhatok? – kérdezi vihogva. – Bence az előbb vitte el a sajátját. Pókereztetek, és a végén annyira legatyásodtatok, hogy mindenki bedobta a pendrive-ját? Netán egylapos póker? És ki nyert? Még jó, hogy este már nincs könyvtárügyelet… azt hiszem, még túl fiatal vagyok az ilyesmihez.

Nem veszem fel a kesztyűt. Nagyon sóhajtok, és a fogashoz sétálok. Kissé bajban vagyok, mert az összes pendrive egyforma. Annak is megvan a maga hátulütője, hogy mindenből a legjobbat kapjuk.

– Ott egy szabad gép – int a fejével a pult mögül a kissrác. – Bence is eltökölt egy darabig, amíg megtalálta a sajátját.

Felmarkolom a pendrive-okat. Annyira nem bánom már, hogy át kell néznem az összeset, csak az bosszant, hogy Bence megelőzött. Attól ugyan nem lett okosabb, amit az enyémen talált, én viszont szívesen belepislantottam volna az övébe.  Alig telepedek le a szabad gép mellé, amikor Robi bukkan fel az ajtóban. Összeakad a tekintetünk. Azonnal kiszúrja az asztalon heverő pendrive-okat. Odajön hozzám.

– Jól szórakozol, Geri? – kérdezi dühösen.

– Nyugi – felelem. – Csak keresem a magamét.

Azonnal látom a reakciójából, hogy kussolnom kellett volna. Mindezidáig csupán egy baszakodó alsóbb évfolyamosnak tartott. Most viszont egészen másként néz rám: mint az ellenfelére. Vagy inkább ellenségére. Elég régóta ismerem Robit ahhoz, hogy tudjam, nála nem igazán válik el egymástól ez a két fogalom. Mindenesetre a helyükre kattantak agyában az eddig külön-külön úszkáló elemek. Rájött, hogy mi is benne vagyunk a játékban, márpedig ezt az infót inkább megtartottam volna magamnak.

Öröm az ürömben, hogy legalább abban biztos lehetek, Natalia igazat mondott. A sajátos küldetés nem ért véget Pesten. A másik nagy könnyebbség, hogy megnyugodhatok, nem a lány nyúlta le a pendrive-omat, mert azért, valljuk be, ez is benne volt a pakliban. Azonban ennyi pendrive elemelése túl nagy feladat lenne egy embernek. Nagyon piszkálja a csőrömet, hogy kik voltak és miért tették. Ha jól sejtem, a választ megtalálom az adathordozón. Vagy legalábbis egy részét. Amennyiben jól számoltam a pendrive-okat, a felsősök évfolyamának minden csoportja képviselve van. Plusz a mienk.

Kiveszem az első darabot a kupacból, és csatlakoztatom a géphez.

– Ne buzeráld a cuccomat! – mordul rám Robi. Láthatóan pokoli ideges valami miatt.

– Nem buzerálom, csak a pendrive-omat keresem – felelem, és megnyitom a Total Commandert.

–- Mondtam, hogy állj le! – csattan fel. Ezúttal élesebb a hangja. Megragadja az egeret mozgató kezemet.

Beindulnak bennem a reflexek, de még idejében leállítom magam. Azért ő is érzi a szándékot, mert megremeg. Mindkettőnkben felböffen a legutóbbi konfliktus emléke. Csakhogy ez nem az osztálykirándulás iskolabusza. Idebent kőkemények a szabályok, és nagyon szem előtt vagyunk. Mindketten.

– Uraim, kérem, tartsák be a könyvtári rendet – szól ránk határozott hangon a kilencedikes srác a pult mögül. – Amennyiben beszélni akarnak, fáradjanak ki a társalgóba.

Körbepillantok. Mindenki minket bámul.

– Engedj oda – sziszegi Robi. – Kikeresem a pendrive-omat, és tiéd a pálya.

Az udvariasság és a szokásjog azt kívánná, hogy engedelmeskedjek egy felsőbb évesnek. Ennek ellenére megmakacsolom magam. Én ülök, ő áll. Csaknem ugyanaz a helyzet, mint a múltkor. Nyelvemmel önkéntelenül is végigsimítok az ajkamon. Mostanra begyógyult Jovan ütésének a helye, de egyáltalán nem tekintem lezártnak az ügyet.

– Nem – ismétlem meg suttogva. Nagyon nem hiányzik, hogy a könyvtári szabályzat megszegéséért levonjanak néhány pontot a csapattól. – Ülj le, és nézzük együtt – javasolom. – Amelyikünké előbb meglesz, az feláll, és kimegy. Jó lesz így?

Tétovázik, nem válaszol.

– Mindenki bennünket néz. Ülj már le – szólok rá.

Végül nagy nehezen beadja a derekát és odahúz egy széket. Most, hogy láthatóan rendeződött a helyzet, a többiek lassan visszamerülnek a dolgukba. Robi az egér után nyúl, de ösztönösen felszívom magam, ami megakasztja a mozdulatát.

– Jól van, nyisd már meg – mondja végül.

Rákatintok a Total Commanderre, és megnyitom a pendrive-ot. Nem az enyém. Kérdő pillantást vetek Robira. Megrázza a fejét. Villámgyorsan átfutom a fájlokat. A zöme tananyag, de azért van egy-két olyan dokumentum, amibe szívesen belekukkantanék.

– Ne élvezkedj már, hanem menjünk a következőre – sürget. – Ezek felsős anyagok.

Önkéntelen megvetés, gőg, lenézés és felsőbbrendűség keveredik a hangjában, amikor ezt mondja. Nem szándékosan akar helyretenni: az utolsó két évet végzők szinte minden szempontból kivételezett helyzetben vannak. Az Alapítványnál amúgy is elég erős a hierarchia, hiszen minél idősebb az ember, annál keményebbek a követelmények, és itt csak a teljesítmény számít, ám a felsőbb évesek tényleg külön kasztot alkotnak. Gondolom, rendesen böki a csőrüket, hogy mi is belépőt kaptunk a kis zártkörű világukba. Nincsenek illúzióim. Ott szívatnak majd, ahol tudnak. Az idő majd eldönti, megérte-e. Ha őszinte akarok lenni, nem nagyon hiszek benne, hogy igen.

(Folyt. köv.)

 Az utolsó kör előtt hátranéz. Ugyanaz a helyzet, biztosan vezet. Tudom, hogy hamarosan sprintelni kezd. Amint előre fordul, beindítom a rakétát. Kilövök, lépésről-lépésre csökkentem a köztünk lévő métereket. Mindent beleadok. Csak akkor kapcsol, amikor elszáguldok mellette. Mire észbe kap, és felpörgeti magát, jelentős előnyre teszek szert. Most minden azon múlik, mennyi ideig vagyok képes teljes erőbedobással rohanni. Igyekszem minél kevesebbszer levegőt venni, mert az is lassítja az embert. Nem sikerül átkattannom, minden egyes lépésért meg kell harcolnom. A legszívesebben üvöltenék, aztán mégsem, kizárólag arra koncentrálok, hogy fokozzam a tempót. Ott jön mögöttem, a kanyarban még sikerül elé vágnom, és fogalmam sincs, hogyan, honnan merítem az erőt, de mozgósítom maradék energiáimat. Talán fél lépéssel van lemaradva, aztán már annyival sem, ezek az utolsó méterek, szinte együtt száguldunk, mégis vezetek. Elsőnek lépem át a képzeletbeli célvonalat, ő is tudja, mert lelassít, lépésre vált. Én is visszaveszek, ziháló tüdővel botorkálok a kabátomhoz. Ahogy lehajolok érte, két kézzel megtámaszkodom a térdemen, kapkodom a levegőt. Könnyű köd ereszkedik az agyamra, szűkül a látómezőm. Megmarkolom a kabátot, felegyenesedem, és Stefire pillantok. Odajön hozzám, és belecsap a tenyerembe.

– Szép volt, Geri! – mondja vidáman.

Feleannyira sincs kész, mint én. Ezt a trükköt még egyszer nem fogom eladni neki, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Nem tudom, győztem-e. Visszaindulunk a központi épületbe. Marko arcáról szokás szerint semmit se lehet leolvasni. Igaz, ő nem szállt be a versenyünkbe, csupán a saját tempójában lefutotta a távot.

A reggeli alatt is végig az eltűnt pendrive jár a fejemben. Sehogy se hagy nyugodni a dolog. Megszoktam, hogy ha valami nem a terveknek megfelelően alakul, először magamban keressem a hibát, azután lépésről-lépésre haladva, minden esetleges zavaró tényezőt kizárva, módszeresen felderítsem a hibaforrást. Még mindig abban reménykedem, hogy megtalálom valahol azt a vacakot. Épp ezért a többieknek sem szólok. Utálom a vaklármát, semmi kedvem fölöslegesen terhelni ezzel a srácokat. Év elején elég nagy nyomás van rajtunk – valamiért minden tanár úgy gondolja, hogy fel kell ráznia bennünket a téli szünet okozta tespedtségből, mintha nem ők tömtek volna ki annyi házi feladattal, hogy belegebedtünk, mire végeztünk vele –, kár lenne a hülyeségemmel lekötni a figyelmüket. Persze, ha valóban megfújták a pendrive-omat, az is az én hibám. Mondjuk, más kérdés, hogy mi a fenét kezdenek vele. Újra és újra átpörgetem magamban, milyen anyagok vannak rajta, de semmi olyan, amiért érdemes lenne vállalni a kockázatot. Tananyag, tesztek, néhány kép, amit meg akartam mutatni a többieknek, és valamiért nem emilben küldtem el. Ennyi.

Gyorsan végzek az evéssel, és felhúzok a szobámba. Az első óráig rendelkezésemre álló közel fél órát most nem az anyag átnézésével, hanem a szobám átkutatásával töltöm. Tüzetesen megvizsgálok minden négyzetcentimétert. Mondjuk, nincs nehéz dolgom, az Alapítványnál nem tűrik a rendetlenséget. Emlékszem, alsós koromban hányszor megkeserítették az életünket a folyamatos körletellenőrzések. A felsőbb évesek reggel és este végigjárták a szobákat, és ha bármi olyat láttak, ami nem felelt meg a szigorú előírásoknak, kegyetlenül rászálltak az emberre. Addig gyaktattak a folyamatos rendrakással, míg mostanra a vérünkké vált. Bárhová megyek, ugyanúgy rendezem el a holmimat, és csukott szemmel is megtalálom, amire szükségem van, legyek akár a szobámban, sátorban, kocsiban vagy bármi más helyen.

Most is viszonylag hamar megvagyok vele. Hozzáteszem, nem tartok felesleges cuccokat. Mivel bármit megkapunk, amire szükségünk van, kialakult bennünk, hogy tényleg csak a nélkülözhetetlen dolgokat akarjuk birtokolni. Ennek ellenére módszeresen átnézek minden zugot, sőt még a szekrényemet is kirámolom, és egyenként pakolom vissza a dolgaimat. Arra már réges-rég rájöttem, hogy ha elvész valami, akkor nem ott kell keresni, ahol rendszerint hagyni szoktam. Ha ott lenne, akkor nem veszne el. Mindig abból van a gond, amikor kizökkenek a megszokott kerékvágásból, és nem a mindennapi reflexeim irányítanak. Amikor letérek a napi útvonalamról, vagy bármi megzavarja a rendes rítusaimat, képtelen vagyok reprodukálni az előzményeket. Ilyenkor csak az segít, ha lépésről-lépésre átkutatom a terepet. Most viszont ezzel se vagyok beljebb.

Igazából a lopás értelmetlensége zavar. Nem látom át, minek elemelni valamit, aminek semmi hasznát se veszi az ember. Az adathordozó önmagában nem nagy tétel, csupán a rajta tárolt információ teszi értékessé. Minél tovább töröm a fejemet, annál kevésbé látom, mi szüksége lehetett bárkinek a pendrive-ra. Ha tényleg elvette valaki, legyen boldog a tesztekkel és a számítógépes játékok avatarjaival. Ugyanakkor Natalia beletette a bogarat a fülembe. Bár látszólag jelen vagyok az órákon, szorgalmasan jegyzetelek, mindvégig ezen agyalok. Végül úgy döntök, hogy mielőtt szólnék a többieknek, még egyszer megnézem a könyvtárat.

Az utolsó óra kínos lassúsággal telik. Dani bá’ rám is mordul, hogy túl sokat fészkelődöm. Igyekszem összekapni magam, de amint kicsöngetnek, azonnal felvágtatok a könyvtárba. A szokott kép fogad: az asztalok és gépek többségénél ülnek, mindenki az előtte lévő anyagba mélyed. Csönd van.

Odamegyek a pulthoz. Egy kilencedikes arc ül mögötte: úgy látszik, ezen a héten az ő évfolyamuk takarítja az olvasót.

– Szia – mondom halkan. – Nem találtatok reggel véletlenül egy pendrive-ot? Elképzelhető, hogy…

– Szerintem ott lesz – int a fejével az ajtó mellett álló fogas felé. Felröhint: – Majd válaszd ki a tiédet…

Odakapom a szemem, és elakad a lélegzetem. A fogason legalább egy csokorra való pendrive lóg.

(Folyt. köv.)

 Csodálkozó pillantást vet rám.

– Nem viszed vissza a szobádba a notebookodat?

Megrázom a fejem.

– Majd, ha visszajöttem. Jelszóval védett, úgyhogy nem tudnak belepiszkálni. Meg különben se szoktunk hozzányúlni egymás holmijához.

Nem felel, úgyhogy megindulunk a „B”szárny felé. Fejünk fölött szikráznak a csillagok. Kezd foga lenni az estének, úgyhogy nem nagyon beszélünk útközben. Az istállóknál megállunk. Szembefordul velem.

– Azért legyetek kicsit óvatosak – mondja. – Pesten belekeveredtünk a felsőbb évesek játszmájába. Nehogy azt hidd, hogy vége.

Végigpörgetem magamban az elmúlt egy hetet. Milan és Bence a maguk részéről láthatóan elintézettnek tekintik az ügyet, legalábbis leszálltak rólam. Persze lehet, hogy Misi bá’ szólt oda nekik, de hát ez a végeredmény szempontjából mindegy. Robi és Pável persze nem lett kevésbé seggfej, azonban mostanában nem baszakodnak velünk. Jovannal kissé hűvösebb lett a viszonyunk, ám ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Megvonom a vállam.

– Lehet – válaszolom. – Szerintem viszont ennyi volt. Legalábbis egyelőre semmi jele, hogy hadiállapot lenne.

– Hát… te tudod.

Gyors puszit ad az arcomra, aztán sarkon fordul, és megindul a „B”szárny irányába. Én is hazafelé veszem az utat. A lány szavai beleeszik magukat az agyamba. Mindenesetre, ha igaza van, és nem fejeződött be ez a dolog Pesten, akkor jó lenne mielőbb felvenni a kapcsolatot Barnával. Rossz érzésem támad a könyvtárban hagyott notebook miatt. Futni kezdek.

Az épületbe érve odabiccentek Feri bá’nak, és felszáguldok az emeletre. A könyvtár kihalt. A gép az asztalon pihen. Látszólag senki se piszkálta. Kifújom a levegőt. Dühös vagyok magamra, amiért hagytam, hogy Natalia megkavarjon. Visszaviszem a könyveket a helyükre, összeszedem a holmimat: notebook, toll, füzet… a pendrive-omat viszont nem találom. Nincs rajta semmi érdekes, de mégis. Határozottan emlékszem, hogy magammal hoztam. Áttúrom az asztalt, tüzetesen szemügyre veszem a padlót, hátha levertem, végül még a könyvek mögé is benézek a polcra, nem kevertem-e oda, de hiába.

Nincs meg.

Február 10.

Nem mondhatom, hogy jól kezdődött a mai napom. Pocsékul aludtam, az elveszett pendrive végig ott motoszkált a fejemben. Ráadásul azt álmodtam, hogy miközben alszom, valaki átkutatta a szobámat. Verejtékben úszva ébredek fel. Pár perc múlva hat óra. A belső órám tökéletesen működik.

Villámgyorsan magamra kapkodom a ruháimat, nem hagyhatom, hogy a többiek várjanak rám. Míg leballagok a pályára, azon gondolkozom, elmeséljem-e a srácoknak, hogy nyoma veszett a pendrive-omnak. Akárhonnan nézem, több olvasata van a dolognak – mármint, ha nem számítjuk azt a lehetőséget, hogy én kevertem el valahova. Az első, hogy Nataliának igaza van: a pesti történet csupán egy több felvonásos buli egyik menete volt, és itt a suliban tovább folytatódik a játék. Tekintve, hogy fogalmam sincs, mire megy ki, kik a szereplői és mik a szabályai, komoly hátránnyal indulunk. A másik ugyanennek egy rosszízűbb változata: Natalia mozgatja a háttérből a szálakat, és igyekszik olyan helyzetet teremteni, hogy elérhesse a célját.

Ezzel ugyanaz a gond, mint az előző verzióval. Egyelőre nem látom, mi az értelme, és amíg nem tisztázódik, mi a szerepünk benne, addig gyakorlatilag sötétben tapogatózom. Eléggé meg vagyok lőve. Az Alapítványnál hozzászoktunk a tiszta, egyértelmű feladatokhoz, a jól körvonalazott célokhoz. Most olyan rejtélyt próbálok kibogozni, aminek még a létében sem lehetek biztos. Életemben először nem kapok egyértelmű eligazítást, és a homályos utalások sem javítanak a helyzeten. Érzem, hogy terelnek valami felé, de nem világos, milyen irányba kell indulnom. Ezúttal nincsenek leosztva a szerepek, nincs A, B, C, D, stb. csapat, nincs játékidő, se szabálykönyv, viszont elég nagy a tét: legalábbis a balul sikerült budapesti akció erre utal.

Futás közben is ezen rágódom. Ez a pillanatnyi megingás bőven elegendő ahhoz, hogy szétcsússzon a mozgásom. Semmi komoly, milliméterekről és századmásodpercekről van szó, de képtelen vagyok maximális hatékonysággal dolgozni, percről-percre többet kell beletennem ahhoz, hogy tartani tudjam a Stefi által diktált tempót. Spiritből nyomom a dolgot, fej-fej mellett haladunk, de ráérez, hogy valami baj van, és beleerősít. Összeszorított foggal gyűröm a távot, lábam szokatlan erővel csapódik a talajba, ami még jobban szétzilál. Kénytelen vagyok magam elé engedni, mert tudom, ha felvenném a ritmusát, idő előtt elfogyna az erőm, és fel kellene adnom. Rendesen elhúz, úgy bő tíz méter lehet kettőnk között. Időről-időre hátrapislant, nyugtázza, hogy nem lopom a távolságot, úgyhogy ő se erőlteti nagyon, rááll egy kényelmesebb ütemre, hogy legyen ereje meghúzni a végén. Tisztában vagyok vele, hogy nem hagyhatom nyerni, az felborítaná az erőviszonyokat. Ennyire azért ismerem. Rendezem a légzésemet és a szívverésemet; amennyire lehet, összehangolom a mozgásomat, és várom a megfelelő pillanatot.

(Folyt. köv.)

Előzmény: Van, amikor álmaink nőjének felbukkanása határozottan kínosan érinti az embert. Ez is olyan pillanat.

– Ööö… nem – nyökögöm. Magam is érzem, hogy nem hangzik túl meggyőzően.

– Akkor miért kapcsoltad ki a böngészőt ilyen hirtelen? – szegezi nekem a kérdést. A fejemet elborító vérhullámra nem tesz megjegyzést, mégse vagyok maradéktalanul hálás. Nem felelek.

– Ugyan már, mindenki néz pornót – mondja, és felül mellém az asztalra. – Különben miért állna pornográf oldalakból az internetes tartalom közel 40 %-a?

Nem tudom nem a combját nézni. Hiába tépem el róla a tekintetemet, újra meg újra visszaugrik rá a szemem. Persze újraindíthatnám a böngészőt, valami szigorúan semleges oldallal, és beletemetkezhetnék, de ez már nagyon szánalmas lenne. Inkább hátrébb lököm a székemet, így nem tornyosul olyan nyomasztóan fölém.

– Mit keresel itt? – kérdezem válasz helyett.

Megvonja a vállát:

– Mondták, hogy itt vagy, gondoltam benézek. Bocs, nem gondoltam, hogy esetleg zavarok…

Csak az a gyanús fény ne csillanna meg a szemében. Végtelenül hülyén érzem magam ebben a helyzetben. Igen, szoktam pornót nézni, de ezt a legkevésbé vele fogom megbeszélni, pedig jó néhányan vannak ebben a klubban.

– Nem zavarsz – mondom kelletlenül. Tudom, hogy manipulál, de sejtelmem sincs, hogy hova akar kilyukadni.

– Szóval pornót néztél? – tér vissza az előbbi kérdésre. Alig érezhető mosoly bujkál a szája szögletében.

– Nem zizzenhetnénk le erről a témáról?

– Én is szoktam – jegyzi meg könnyedén.

Nagyot nyelek. Egyre meredekebb kanyarokat vesz a beszélgetésünk.

– Ezt inkább a pszichológusoddal kéne megbeszélned – próbálok szellemeskedni. Rögtön megállapítom magamban, hogy ez a poén elég gyengére sikeredett.

– Meg szoktam – feleli. – Illetve meg szoktuk. Ő tartja a vetítéseket. Tudod, a testnyelv órákon. Egyébként állati jó dolgokat tanít. Már amikor beléptem, láttam a testtartásodból, hogy biztosan pornót nézel. A hirtelenség, amivel kikapcsoltad a böngészőt, igazolta a feltételezésemet.

Nem tudom, hogy csak húz, vagy igaz, amit mond, de teljesen kiüt a dolog.

– Ti pornófilmeket néztek a pszichológia tanárotokkal? – kérdezek vissza elképedve.

– Miért ne tennénk? Az emberi élet része. És bizonyos helyzetekben kifejezetten hasznos tud lenni.

Meg kell állapítanom, hogy valószínűleg az igazat tolja, mert ez a szöveg kifejezetten tanító nénisre sikeredett. Ezzel együtt nemigen vágom a dolgot. Hihetetlennek tűnik, hogy itt az Alapítványnál bárki ilyesmivel foglalkozzon. Nem mintha zavarna, vagy ilyesmi, csak egész egyszerűen nem illik a képbe. Nyelvek, informatika, pszichológia, kőkemény közgazdasági-, művészettörténeti-, és természettudományos képzés, extrém sportok, nyomolvasás, túlélés… és pornófilmek? Nekem nagyon nem jön össze.

– Szóval azt mondod, hogy ez nálatok a normál tananyag része? – érdeklődöm még mindig gyanakodva.

Felsóhajt. Láthatóan unja, hogy képtelen vagyok túllépni ezen. Gondolom, fafejűnek tart, vagy egész egyszerűen másfajta reakcióra számított. Vagy az is lehet, hogy szimplán élvezi a helyzetet.

- Igen, a testnyelv oktatás része a pornófilm is – mondja lassan, tagoltan. – Persze, ne a szokásos amerikai szemétre gondolj. Ezek mind amatőr anyagok. Egyébként Szilvi néni nagyon jó arc, a lovakkal bánni is tőle tanultam. – Elhúzza a száját. – Ne aggódj, jövőre már a ti órarendetekben is szerepel majd. Szerintem mi azért tanuljuk ezeket előbb, mert a lányok gyorsabban érnek.

Remek. Tényleg csak az hiányzott, hogy kispöcsnek érezhessem magam. Sikerült megkoronáznia a napomat. Közben azon agyalok, miért szorultam defenzívába. Azért, mert majdnem meglepett? Vagy, mert behatolt a személyes terembe? Esetleg az zavar, hogy fölém magasodik? Vagy tényleg a téma akasztott ki ennyire? Vagy inkább az, hogy ő hozta fel? Mindenesetre úgy döntök, hogy átveszem az irányítást.

– És minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezem.

– Látni akartalak – feleli egyszerűen.

Erre nem tudok mit mondani. Újfent bennem akad a szó.

– Gondolom, csapattársak közt nem szokatlan a kommunikáció – folytatja.

Bizonytalanul bólintok. Nem egészen tiszta, miért pont most szánta rá magát, hogy belevág a csapatépítési programba, de kétségtelen tény, hogy ideje lenne rendezni a viszonyunkat. Több mint egy hete megkezdődött az új félév, és ha nem rázódunk össze, akkor nem tudjuk végigcsinálni.

– Kálmánékkal beszéltél már? – kérdezem végül.

– Igen – feleli. – Ők mondták, hogy itt talállak.

Felsóhajtok. Az az igazság, hogy nekem ennyi mára bőven elég a társalgásból.

– Már éppen végeztem – mondom. – Visszakísérjelek?

– Az jó lenne – mosolyodik el.

Visszagördülök az asztalhoz. Bezárom a futó alkalmazásokat, és kikapcsolom a gépet. A fogashoz megyek, és magamra kapom a kabátomat.

– Indulhatunk.

(Folyt. köv.)

 MÁSODIK RÉSZ

Február 9.

Reformáció – ellenreformáció. Hitvitázó irodalom. Az az igazság, hogy Dani bá’ ma istenesen megszívatott. A félév lezárása után önkéntelenül is lazítottam kicsit. Hiba volt. Hétfőn ráfutottam egy irodalom dolgozatra, amit Dani bá’ szokásához híven kijavított a következő órára. Választhattam: vagy beírja a jegyet, vagy összeütök neki jövő hétre egy tizenöt oldalas dolgozatot ebből az anyagrészből.

– Eszedbe ne jusson valami alsóbb évesnek továbbadni a feladatot – figyelmeztetett, amikor a dolgozat megírása mellett döntöttem. – Tudod jól, hogy megismerem a mondataidat.

Hát, ha valami alsóbb évest nem is akartam ezzel boldogítani, azért megfordult a fejemben, hogy Markóra lőcsölöm a dolgot. Amiről ezek után szó se lehetett. Úgyhogy most edzés helyett itt rohadok a könyvtárban, és nyálazom a szakirodalmat. Minél jobban belerágom magamat a témába, annál határozottabb formát kezd ölteni bennem a gondolat, hogy milyen elképesztő, hogy valaki ennek a témának szenteli az életét. Mármint úgy értem, egész életében ezzel foglalkozik, könyvtárakban kutat, röpiratokat, iskoladrámákat kapar ki a feledés homályából, publikálja az általa kiásott anyagot, cikkek, monográfiák sorát jelenteti a témában, amikor ehelyett valami értelmes dolgot is csinálhatna. Ráadásul még fizetik is érte. Közpénzekből. Nem hogy egzisztenciák, egész iparág épül a tevékenységére: tudományos intézetek, könyvtárak, oktatás, könyvkiadás.

Pedig olyan, mintha valaki ötszáz év múlva a különböző KRESZ-könyvek összehasonlító elemzésével foglalkozna, átnyálazná az autós magazinokat, kerékpáros- és autós blogokat. A közlekedés természetesen szerves része az életünknek, le is fedi egy bizonyos szeletét, de jobban belegondolva nem hatja át, határozza meg olyan mértékben a mindennapjainkat, mint ahogy az ember hinné. Igen, a közlekedés nélkül elképzelhetetlen lenne az életformánk, mégse állandóan ezen agyalunk. Persze, vannak hivatásos sofőrök, közlekedésmérnökök, útépítők, de a létük, munkájuk nem áll a gondolkozásunk homlokterében. Általában az élet más szegmenseire koncentrálunk, és ezek jóval markánsabban határozzák meg a kultúránkat.

Ha az ember beleássa magát egy témába, hajlamos túldimenzionálni a dolog jelentőségét, ami komoly arányeltolódáshoz, téves következtetésekhez vezethet. Minél tovább forgatom magamban az ötletet, annál jobban megtetszik. Úgy döntök, erre a vázra fogom felhúzni a dolgozatot. Rögtön jobb kedvem lesz, újult erővel látok neki az előttem tornyosuló könyvkupacnak.

Most már könnyen megy a munka, mert van mire felfűznöm a tényeket. Persze a könyvtárazással párhuzamosan feltúrom a netet is. Amit csak lehet, onnan szedek ki, a jobb megállapításokat némileg átszerkesztve beemelem a dolgozatba, de a legtöbbet lábjegyzetbe teszem. Nem tudom, milyen lehetett az írógépes korszakban egyenként bepötyögni a szövegbe minden egyes idézetet, de nem bánom, hogy én néhány kattintással végzem az anyaggyűjtést. Szépen haladok, sőt, határozottan élvezem a dolgot, amiben persze benne van a Dani bá’nak szánt apró fricska is.

 Amikor végzek, felmegyek a tumblr.com-ra – itt tartjuk Barnával a kapcsolatot. A mai bejegyzése csak ennyi: erre gondoltál? és két link. Rákattintok az elsőre. Egy pár soros tudósítás. Még sose jártam ezen az oldalon.

A BELVÁROSBAN GYILKOLJÁK A MAGYAROKAT AZ ORKOK

Január 25-én, este a Jókai téren leszúrták P. Kristóf üzletkötőt…

A szívem a torkomba ugrik. Barna ezek szerint megtalálta. Elolvasom a cikket. Ez az. Persze nem tudom meg, ki az áldozat, a vezetéknevét szokás szerint csak monogram jelzi. Megnyitom a második linket. Egy faszbukos adatlap. Elakad a lélegzetem. Azonnal megismerem a fényképet: a Jókai téri áldozat. Első lépésként rászabadulok a kapcsolati hálójára. Több száz ismerőse van. Nézegetem a képeket – persze elsősorban a csajokat. Ami azt illeti, van miből meríteni. Határozottan kellemesnek ígérkezik a nyomozás. Amikor megunom, elmentem a címet, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy komolyan áttanulmányozzam az oldalt. Majd holnap. Lazításképp megengedek magamnak némi szórakozást – kattintgatok kicsit a tumblr-es bejegyzések közt. Kellemest a hasznossal… Szokás szerint csatangolok kicsit a bejegyzések közt, hogy összezavarjam az esetleges megfigyelőket. „Az igazán fontos dolgokat úgy lehet a legjobban elrejteni, ha betesszük őket egy csomó felesleges cucc közé” – szokta mondogatni Misi bá’. Hát most kiderül. Mindenesetre szorgosan szörfözgetek.

Egy idő után magába szív az oldal, elkap a vadászösztön, egyre nagyobb izgalommal kattintgatok ide-oda a bejegyzések között. Teljesen elmerülök a netezésben, és csak akkor veszem észre, hogy valaki bejött a könyvtárba, amikor már csaknem a hátam mögött áll. Összerezzenek, reflexszerűen lövöm le a böngészőt.

– Mi az, pornót nézel? – kérdezi egy ismerős hang.

Érzem, hogy paprikavörös leszek. Nem merném mondani, hogy Natalia felbukkanása érint a legkínosabban ebben a helyzetben, de mindenesetre bent van az első háromban.

(Folyt. köv.)