Zavartan pillantok vissza a kissrácra.

– Mondd, ez egy zártkörű klub, vagy én is csatlakozhatok? – kérdezi vihogva. – Bence az előbb vitte el a sajátját. Pókereztetek, és a végén annyira legatyásodtatok, hogy mindenki bedobta a pendrive-ját? Netán egylapos póker? És ki nyert? Még jó, hogy este már nincs könyvtárügyelet… azt hiszem, még túl fiatal vagyok az ilyesmihez.

Nem veszem fel a kesztyűt. Nagyon sóhajtok, és a fogashoz sétálok. Kissé bajban vagyok, mert az összes pendrive egyforma. Annak is megvan a maga hátulütője, hogy mindenből a legjobbat kapjuk.

– Ott egy szabad gép – int a fejével a pult mögül a kissrác. – Bence is eltökölt egy darabig, amíg megtalálta a sajátját.

Felmarkolom a pendrive-okat. Annyira nem bánom már, hogy át kell néznem az összeset, csak az bosszant, hogy Bence megelőzött. Attól ugyan nem lett okosabb, amit az enyémen talált, én viszont szívesen belepislantottam volna az övébe.  Alig telepedek le a szabad gép mellé, amikor Robi bukkan fel az ajtóban. Összeakad a tekintetünk. Azonnal kiszúrja az asztalon heverő pendrive-okat. Odajön hozzám.

– Jól szórakozol, Geri? – kérdezi dühösen.

– Nyugi – felelem. – Csak keresem a magamét.

Azonnal látom a reakciójából, hogy kussolnom kellett volna. Mindezidáig csupán egy baszakodó alsóbb évfolyamosnak tartott. Most viszont egészen másként néz rám: mint az ellenfelére. Vagy inkább ellenségére. Elég régóta ismerem Robit ahhoz, hogy tudjam, nála nem igazán válik el egymástól ez a két fogalom. Mindenesetre a helyükre kattantak agyában az eddig külön-külön úszkáló elemek. Rájött, hogy mi is benne vagyunk a játékban, márpedig ezt az infót inkább megtartottam volna magamnak.

Öröm az ürömben, hogy legalább abban biztos lehetek, Natalia igazat mondott. A sajátos küldetés nem ért véget Pesten. A másik nagy könnyebbség, hogy megnyugodhatok, nem a lány nyúlta le a pendrive-omat, mert azért, valljuk be, ez is benne volt a pakliban. Azonban ennyi pendrive elemelése túl nagy feladat lenne egy embernek. Nagyon piszkálja a csőrömet, hogy kik voltak és miért tették. Ha jól sejtem, a választ megtalálom az adathordozón. Vagy legalábbis egy részét. Amennyiben jól számoltam a pendrive-okat, a felsősök évfolyamának minden csoportja képviselve van. Plusz a mienk.

Kiveszem az első darabot a kupacból, és csatlakoztatom a géphez.

– Ne buzeráld a cuccomat! – mordul rám Robi. Láthatóan pokoli ideges valami miatt.

– Nem buzerálom, csak a pendrive-omat keresem – felelem, és megnyitom a Total Commandert.

–- Mondtam, hogy állj le! – csattan fel. Ezúttal élesebb a hangja. Megragadja az egeret mozgató kezemet.

Beindulnak bennem a reflexek, de még idejében leállítom magam. Azért ő is érzi a szándékot, mert megremeg. Mindkettőnkben felböffen a legutóbbi konfliktus emléke. Csakhogy ez nem az osztálykirándulás iskolabusza. Idebent kőkemények a szabályok, és nagyon szem előtt vagyunk. Mindketten.

– Uraim, kérem, tartsák be a könyvtári rendet – szól ránk határozott hangon a kilencedikes srác a pult mögül. – Amennyiben beszélni akarnak, fáradjanak ki a társalgóba.

Körbepillantok. Mindenki minket bámul.

– Engedj oda – sziszegi Robi. – Kikeresem a pendrive-omat, és tiéd a pálya.

Az udvariasság és a szokásjog azt kívánná, hogy engedelmeskedjek egy felsőbb évesnek. Ennek ellenére megmakacsolom magam. Én ülök, ő áll. Csaknem ugyanaz a helyzet, mint a múltkor. Nyelvemmel önkéntelenül is végigsimítok az ajkamon. Mostanra begyógyult Jovan ütésének a helye, de egyáltalán nem tekintem lezártnak az ügyet.

– Nem – ismétlem meg suttogva. Nagyon nem hiányzik, hogy a könyvtári szabályzat megszegéséért levonjanak néhány pontot a csapattól. – Ülj le, és nézzük együtt – javasolom. – Amelyikünké előbb meglesz, az feláll, és kimegy. Jó lesz így?

Tétovázik, nem válaszol.

– Mindenki bennünket néz. Ülj már le – szólok rá.

Végül nagy nehezen beadja a derekát és odahúz egy széket. Most, hogy láthatóan rendeződött a helyzet, a többiek lassan visszamerülnek a dolgukba. Robi az egér után nyúl, de ösztönösen felszívom magam, ami megakasztja a mozdulatát.

– Jól van, nyisd már meg – mondja végül.

Rákatintok a Total Commanderre, és megnyitom a pendrive-ot. Nem az enyém. Kérdő pillantást vetek Robira. Megrázza a fejét. Villámgyorsan átfutom a fájlokat. A zöme tananyag, de azért van egy-két olyan dokumentum, amibe szívesen belekukkantanék.

– Ne élvezkedj már, hanem menjünk a következőre – sürget. – Ezek felsős anyagok.

Önkéntelen megvetés, gőg, lenézés és felsőbbrendűség keveredik a hangjában, amikor ezt mondja. Nem szándékosan akar helyretenni: az utolsó két évet végzők szinte minden szempontból kivételezett helyzetben vannak. Az Alapítványnál amúgy is elég erős a hierarchia, hiszen minél idősebb az ember, annál keményebbek a követelmények, és itt csak a teljesítmény számít, ám a felsőbb évesek tényleg külön kasztot alkotnak. Gondolom, rendesen böki a csőrüket, hogy mi is belépőt kaptunk a kis zártkörű világukba. Nincsenek illúzióim. Ott szívatnak majd, ahol tudnak. Az idő majd eldönti, megérte-e. Ha őszinte akarok lenni, nem nagyon hiszek benne, hogy igen.

(Folyt. köv.)