A hagyományos karate valamikor ugyanolyan csodafegyvernek számított, mint a jujutsu a századfordulón. A fejrúgások, a sebesség és a töréstechnika lenyűgözte a nyugati világot. Tegyük hozzá: joggal. A Shotokan stabiltása és dinamikája mindmáig alapvető szempont a harcművészetek megítélésénél. Ráadásul mindehhez ott volt az ötvenes-hetvenes években még tisztán érzékelhető pedagógiai háttér, ami valóban naggyá tette a harcművészeteket.

Azután, ahogy teltek az évek, újabb és újabb harcművészetek lettek ismertek és terjedtek el. Megjelentek a full contact versenyek, és a Shotokan idővel szép lassan kikopott a divatból. Túlhaladottá vált az ellenfél testi épségét elsődlegesnek tartó no contact küzdelem, a pedagógiai célokon és módszereken is túllépett az idő, és egyre kiáltóbbá vált az ellentmondás a Funakoshi sensei által megfogalmazott alapelvek, és a mind üzlet- és versenyközpontúbb gyakorlat között. Ráadásul a stílus terjedésével arányosan mindinkább felhígultak a követelmények, amiben nincs semmi meglepő.

A Shotokan harcmodorra egyre inkább lesajnálóan tekintettek. Népszerű stílus lévén szívesen kezdték ki, a hetvenes évek közepétől elharapódzó kung fu őrület pedig elszipkázta a misztikumra vágyó vevőközönség nagy részét.

Az MMA megjelenése már nem is érintette a hagyományos karatét, ez olyan terep lett, ahol ökölvívók, kyosok, muay thai versenyzők, jujutsusok mérték össze a tudásukat. A klasszikus karate addigra átkerült a  mozgásművészet kategóriába, a technikákra meg egyfajta muzeális maradványként tekintett mindenki.

Mígnem eljött az igazság pillanata.

Akárhonnan nézzük, ezek a technikák (00:51, 00:59, 01:29, 02:16, 02:19, 02:36, 02:50, 03:03, 03:08, 03:09, 03:30, 03:46, 03:48, 04:12, 04:40, 05:17) a Shotokanra leginkább jellemző megoldások, és szó sincs arról, hogy éles helyzetben, kesztyűben és ringben ne működnének. A folytatás (00:45, 00:53, 01:02, 04:14) természetesen más, mint amit a jelenlegi versenyeken megszokott az ember a tatamin, de a régi karatésok bizonyára emlékeznek rá, hogy milyenek voltak a hajdani no contact versenyek – ott bizony elégszer láthattunk ehhez hasonló jeleneteket, sőt még ilyenebbeket is. Bármekkora verést is kap a földre került ellenfél (01:03), azért be kell látni, hogy azt a bizonyos klasszikus első találatot nem tudja kiheverni, az vitte le a földre, és tette harcképtelenné (01:15). Ezek azok a pillanatok, amikor érdemes végiggondolni az ippon értékű technikákkal kapcsolatos előítéleteket.

A ippon amúgy se egy ütést vagy rúgást jelent, hanem a döntő támadást, ami addig tart, amíg az ellenfél harcképtelenné nem válik. Azoknak a shotokanosok-

nak, akik MMA versenyen indultak, egész biztos nem idegen az ottani szemlélet – igaz, mint a mai anyagból is látszik, azért megfelelő fizikum is kell a sikerhez.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Natalia megjelenésével az Alapítványnál felbolydul az élet megszokott menete. Ráadásul Geriék bekapcsolódnak a felsősök pontszerző játszmájába is. Azonban valami nagyon félresiklik. A srácok belekeverednek egy gyilkosságba.

A Függelék az egyes részeket lezárva, bepillantást enged a színfalak mögé.

A történet holnap folytatódik.

FÜGGELÉK I.

Adatlap – „A”szárny

Név: Belovicz Gergely

Anyja neve: Kovács Júlia

Születési hely és év: Szekszárd, 1993.

Állampolgársága: magyar

Besorolása: A

Feladatkör: F-4126

Nyelvek: angol, francia. Eredmények félévekre lebontva itt.

Speciális képzés: stratégia és taktika, problémamegoldás.

Teljesítmény: 96,92%. Tantárgyakra lebontva itt.

Jellemzés: Kitartóan teljesít, jól reagál. Stressztűrő képessége kiváló. A kapott információkat kreatívan rendszerezi, időnként meglepő következtetésekre jut. Fizikai állapota kitűnő. Kapcsolatteremtő készsége jó. Hibafelismerő képessége, önismerete, elemzőkészsége elsőrangú, ha valamiben kudarcot vall, mindig megkeresi a sikertelenség okát, és kijavítja azt. Képes társait munkára serkenteni. Kitűnő szervező. Szabálykövető.

További teendők: Folyamatosan ellátni információkkal, feladatokkal, hogy ne legyen rálátása a projektre.

Megjegyzés: A csoportjában két A-besorolású ember van. Dönteni közöttük, kiemelni a megfelelőbbet.

Adatlap – „A”szárny

Név: Schauer István

Anyja neve: Hoenig Katalin

Születési hely és év: Kőszeg, 1993.

Állampolgársága: magyar

Besorolása: B

Feladatkör: S-823

Nyelvek: angol, francia. Eredmények félévekre lebontva itt.

Speciális képzés: összehasonlító jelelemzés, szemiotika, informatika.

Teljesítmény: 95,83%. Tantárgyakra lebontva itt.

Jellemzés: Egyenletesen teljesít. Jól irányítható, könnyen befolyásolható. Teljesítményében erős versenyszellem dominál. Tekintélytisztelő, hajlamos alárendelni magát az Alfa akaratának, azonban folyamatos érzelmi motivációt, átlátható célokat, helyzetet igényel. Válsághelyzetben potenciális problémaforrás – ennek ellenére ideális csapattárs. Ha elfogadja a célt, mindent megtesz a siker érdekében. Fizikai állapota jó. Amennyiben megfelelő érzelmi hátteret teremt számára az ember, biztosan lehet rá építeni. Szabálykövető.

További teendők: Megerősíteni a csoporttudatát, összehangolni az új csapattársával.

Megjegyzés: Az új helyzet miatt némileg labilissá vált.

Adatlap – „A”szárny

Név: Fodor Kálmán

Anyja neve: Lackó Boglárka

Születési hely és év: Baja, 1993.

Állampolgársága: magyar

Besorolása: E

Feladatkör: ME-012

Nyelvek: angol, francia. Eredmények félévekre lebontva itt.

Speciális képzés: számvitel.

Teljesítmény: 93,67%. Tantárgyakra lebontva itt.

Jellemzés: A szükséges minimumon teljesít. Háttérmunkára ideális, de folyamatos kontrollra van szüksége. Fizikai állapota megfelelő. Némi ösztönzéssel képes teljesíteni az előírt követelményeket. Szabálykövető.

További teendők: Nincs.

Megjegyzés: a két A-besorolású jelölt között hezitál.

Adatlap – „B”szárny

Név: Natalia Grosu

Anyja neve: Tania Vasile

Születési hely és év: Cluj-Napoca, 1993.

Állampolgársága: magyar, román.

Besorolása: A

Feladatkör: HZ-7618

Nyelvek: angol, francia, román, spanyol. Eredmények félévekre lebontva itt.

Speciális képzés: shiatsu, testnyelv, kutya- és lókiképzés, kommunikációelmélet, informatika.

Teljesítmény: 97,02%. Tantárgyakra lebontva itt.

Jellemzés: Kiemelkedő képességű vezető. Öntörvényű, intuitív, de átlagon felüli teljesítményt nyújt. Szerepe csoportjának felbomlásában tisztázatlan. Továbbképzése az „A”szárny igazgatójának határozott utasítására, az Alapítvány szabályzata ellenére folytatódik. Kiemelt kockázati tényező, folyamatos kontrollt igényel. Adottságaival tisztában van, hajlamos visszaélni képességeivel, folyamatosan tágítani igyekszik a határokat. Minden helyzetben vezető szerepre tör. Fizikai állapota kitűnő. Nem szabálykövető.

További teendők: A szobájában elhelyezett lehallgatót valaki hatástalanította. Megfigyelését fokozni.

Megjegyzés: A csoportjában két A-besorolású ember van. Dönteni közöttük, kiemelni a megfelelőbbet.

Adatlap – „A”szárny

Név: Rácz Barna

Anyja neve: Lovass Andrea

Születési hely és év: Debrecen, 1993.

Állampolgársága: magyar.

Besorolása: B

Feladatkör: L-46

Nyelvek: angol, francia. Eredmények félévekre lebontva itt.

Speciális képzés: matematika, általános nyelvészet, informatika, pszichológia.

Teljesítmény: 95,34%. Tantárgyakra lebontva itt.

Jellemzés: Kitűnő problémaérzékenységgel és helyzetfelismerő képességgel rendelkezik. Született elemző. Végtelenül pragmatikus, a cél elérésének érdekében csupán a szükséges erőfeszítésekre hajlandó. Ennek ellenére a megfelelő előnyök felkínálásával könnyen motiválható, mindig kellő színvonalon teljesíti a kapott feladatot. Tisztánlátása fegyelmezettséggel és végtelen munkabírással párosul, de a balesete óta érzelmileg labilissá vált. Fizikai állapota: rokkant. Szabálykövető.

További teendők: Folyamatos kontrollt igényel.

Megjegyzés: balesete miatt A-kategóriából visszaminősítve. Kapcsolattartó: Igor Makszimov.

ÚJSÁGHÍR

A BELVÁROSBAN GYILKOLJÁK A MAGYAROKAT AZ ORKOK

Január 25-én, este a Jókai téren leszúrták P. Kristóf üzletkötőt, aki a mentők kiérkezése előtt életét vesztette. P. Kristófnak nem volt családja. Munkatársai, barátai értetlenül állnak az esemény előtt. A rendőrség egyelőre „a nyomozás védelmének érdekében” nem ad információkat, de kollégánknak az egyik szemtanú elmondta, hogy a késelő egy ork nőstény volt. (Az értelmetlen brutalitás a cigánybűnözés fő jellemzője. A gyáva késelés amúgy is kormosék szokása – Marion Cosma meggyilkolásakor egy ország szembesült ezzel.) Az ügy kapcsán Vona Gábor, a Jobbik elnöke, a közbiztonság megerősítésére szólította fel a belügyminisztert.

(Lehel Kürtje)

RENDŐRSÉGI JEGYZŐKÖNYV

Elkövető: ismeretlen

Személyleírása: apró termetű (kb. 154-160 cm magas), fiatal (kb. 20-25 éves), vállig érő, sötét hajú, barna bőrű nő. Öltözéke: farmer, zöld dzseki, szögletes szemüveg, zöld, sildes sapka.

Időpont: Folyó év, január 25, 21:00 óra

Helyszín: Budapest, Jókai tér

Az áldozat neve: Palotás Kristóf

A halál oka: Szúrt seb, az áldozat még a helyszínen életét vesztette, a kiérkező mentők csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Az estenek több szemtanúja is volt, őket kihallgattuk, a vallomásokat csatoltam a jegyzőkönyvhöz. A támadást nem előzte meg szóváltás, láthatóan minden előzmény nélkül történt. Az elkövető indoka ismeretlen.

Megjegyzés: A boncolási jegyzőkönyv szerint a gyilkos fegyver erős, széles pengéjű kés lehetett. A szúrás könnyedén áthatolt a ruházaton, kicsit roncsolta a bordákat, és közvetlenül a szívet érte. A döfés szöge, pontossága, a fegyver feltételezett típusa valószínűsíti, hogy az elkövető valamelyik speciális katonai egységnél – esetleg egy illegális félkatonai szervezetnél – kapott kiképzést.

(Folyt. köv.)

Annyi bizonyos, hogy tegnap vakvágányra futottak a dolgok. Valami olyan történt, ami nem szerepelt az előzetes tervekben. Misi bá’ ugyan nem cseszett le, de egyértelmű volt a viselkedéséből, hogy át kellett volna adnom a mobilt Nataliának. Azzal, hogy a lány a csapattársunk lett, bekerültünk a felsőbb évesek játékába, és az jóval keményebb, mint amire számítottunk. Ezzel együtt holtbiztos, hogy a gyilkosság nincs benne a pakliban. Képtelen vagyok kiverni fejemből a gondolatot, hogy az én cseszekedésem miatt kellett annak a fickónak meghalnia.

Meg kell tudnom, mi áll a háttérben. Az kizárt, hogy Misi bá’ kockára tenné az életünket. Valami őrületes hiba történhetett. Megtorpanok. Csak most veszem észre, hol vagyok. Nem először járok ezen a környéken. Tavaly itt csatangoltunk Barnával, van a közelben egy jó netcafé.

Most már céltudatosan folytatom az utamat. Lelkesen taposom az egyre vastagodó havat, pár perc alatt legyűröm a kétsaroknyi távolságot. A hely elég lepukkant és kihalt, viszont olcsó és villámgyors a net. A havazás nem tesz jót a forgalomnak: csupán két turista szörfözik a hosszú asztalon sorakozó gépeken.

Befizetek két órát: nem nagy összeg, és szeretnék nyugiban dolgozni. Elhelyezkedem a sarokban álló monitor előtt. Leveszem a kabátomat, és a szék karfájára terítem. A sapkát és a sálat a múlt századból itt maradt, öntöttvas radiátorra dobom száradni.

Nekilátok a keresgélésnek. Először a hírportálokat futom át. A bűnügyi híreket böngészem. Vegyes a felhozatal: pár közlekedési baleset, egy pénzszállító kocsi elleni támadás, egy jelentős heroinszállítmány-fogás a határon, két család egymásnak esett Szabolcsban, egy Molotov-koktélos támadás… de semmi arról, ami engem érdekel. Átváltok a bulvárlapokra. Itt se találok semmi érdemlegeset. Több hete lerágott híreket csócsálnak, sőt olyan lap is van, amelyik még mindig a Cosma-gyilkosságon rágódik. Kínomban beütöm a keresőbe a tegnapi dátumot, és mellé azt, hogy Jókai tér, de ezzel se vagyok beljebb. Nagyrészt kulturális eseményeket dob ki a kereső, és hogy még vidámabb legyen a dolog, az ország minden pontjáról. Persze, hiszen Jókai tér minden faluban van… Nagyot sóhajtok, és finomítok kicsit a dolgon. Így se jutok előbbre.

Még a rendőrség honlapján is megnézem a friss híreket. Itt közlekedési balesetek teszik ki a hírek zömét, illetve eltűnt személyeket keresnek. A tegnapi gyilkosságról semmit se találok. Nem értem. Egyetlen magyarázatot tudok elképzelni: a férfi túlélte a támadást, és most valamelyik kórházban ápolják. Végigfuttatom a késelés, lövöldözés, sebesülés, intenzív osztály keresőszavakat, ám továbbra se látok semmi infót.

Hátradőlök a székemen. Erre nem számítottam. Szinte hihetetlen, hogy ne legyen nyoma a dolognak. Az órámra pillantok. Még van bő negyven percem. Valójában nincs kedvem visszamenni a szállodába. Szörfözgetek kicsit, megnézem a leveleimet. Bevillan, hogy amikor tavaly itt ökörködtünk Barnával, mindketten csináltunk egy egyszer használatos postafiókot. Biztos, ami biztos alapon. Ha bármi történne. Persze akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármikor is elszakadunk egymástól. A felhasználónév viszonylag egyszerű: a vezetéknév az utca, a keresztnév a kávéház neve. Barnánál pont fordítva van. Eltart pár percig, míg a jelszót előbányászom az agyamból, de viszonylag hamar bevillan: a tavalyi szállodánk neve és tavaly december 24-e.

Betölt a fiók. Megdobban a szívem. Egy olvasatlan levelem van. Barnától érkezett, jó pár napja már. Rákattintok.

Szia!

Remélem, tetszeni fog.

B.

Egy link volt a levélben. Rákattintok. Fotós blog. Pornóoldal, mi lenne más. Naponta frissítik ezeket a szarokat. Napi egy kép, jó sok kommenttel. És ez a lényeg. Sajátos szubkultúra, egymást boldogítják, dicsérik, anyázzák. Folyamatosan aktívak, naponta frissítik az oldalaikat. Megnézem a bejegyzés dátumát: január 17. A dátum második száma az érdekes. Ez a kulcs.

Lemegyek a hetedik kommenthez, és rákattintok a muksóra. Azonnal megjelenik az oldala. Kikeresem a fazon január 17-i bejegyzését. Abban állapodtunk meg, hogy első lépésként a kapcsolatfelvétel napján feltett kép alatt hagyunk egymásnak üzenetet, ezt követően pedig játszunk egy kicsit a dátummal: páros heteken hozzáadunk, a páratlanokon pedig levonunk egy napot belőle, és mindig a legutóbbi üzenetünk időpontja a kiindulópont.

Nem rossz a kép, de most nem érdekel. Regisztrálok H. Seldon néven, és írok egy kommentet.

Itt vagyok.

01/25, Aranyember tér. Kaparj utána.

Csak ennyit írok. Ha beírom a rendes dátumot és a helyet, azonnal kidobja a Google, ezért kicsit kódolom az üzenetet. Így biztosítom, hogy eltűnjön az információk tengerében. Biztosra veszem, hogy Barna naponta nézi ezen az oldalon a kommenteket. Hirtelen ezer kérdést szeretnék neki feltenni, de ezzel várnom kell. A bejegyzésem fölötti kommentelő oldalán fog válaszolni, a mai dátummal feltöltött kép alatt.

Akármilyen jó az Alapítvány biztonsági rendszere, ezt nem fogják kiszúrni. Legalábbis remélem, mert nem tarthatjuk a kapcsolatot azokkal, akik kihullottak, hacsak nem akarjuk mi magunk is követni őket. Kicsit hezitálok, mielőtt elküldeném az üzenetet. Amikor megteszem, tudom, nincs visszaút.

Megszegtem a szabályokat.

(Folyt. köv.)

Január 26.

Természetesen fölöslegesen aggódtam miatta. Valamivel később indult utánam, így velem ellentétben ő idejében kiszúrta Bencét és Milant, ezért visszahúzódott az előcsarnokba, hogy kibekkelje, amíg eltűnnek a francba. Pár percet várt, aztán látta, hogy visszajönnek.

Önkéntelenül is megérintem a bordámat. A tegnap kapott rúgás helye kegyetlenül sajog.

– Azért megcsörgethettél volna, hogy a nyomomban vannak – morgom.

– Remek ötlet – bólint. – És ha éppen elrejtőzöl valahova, akkor majd a mobilod buktat le.

Nem válaszolok. Igaza van. Azért persze jobban örültem volna, ha kihúz a szarból, amikor a két faszfej a sötét sikátorban alázott, vagy legalább visszaszerezhette volna tőlük a telefont. Persze, tudom, hogy ez csak illúzió. A csaj vasággyal együtt jó, ha ötven kiló. Nem ellenfél ennek a két baromarcúnak, akik csak örültek volna, ha törleszthetnek neki a tegnapelőtti ruha miatt.

– Mondjuk, azért riaszthattál volna minket is – jegyzi meg csöndesen Marko.

– Aha – bólint ugyanolyan érzelemmentesen Natalia. – És akkor nem csak Milan és Bence, hanem Jovanék is a nyakunkra csődülnek a nagy mozgás miatt. Szerinted tényleg olyan jó lenne kétfrontos háborút vívni?

– Szálljunk le a földre – horkan fel Stefi dühösen. – Szó sincs háborúról. Volt egy feladatunk, és Geri elcseszte. Fölösleges lenne bármiféle Armageddont vizionálni emiatt. Viszont neked kellett volna biztosítanod. Hol a fenében voltál?

– Már mondtam – feleli kimérten Natalia. – Ráfutottam Milanékra, és addig semmit se tudtam csinálni, amíg el nem tűntek a képből.

– Jó, de azután? – nyomul tovább Stefi. – Oké, meghúztad magad, amíg Milan és Bence pépesre puhította Gerit a sikátorban. Ez eddig tiszta. Utána mit csináltál? Egyáltalán: hogy a fenébe nem szúrtak ki, amikor visszajöttek?

– Vélhetőleg mással voltak elfoglalva – vágta rá dühösen Natalia.

– Rendben. – Stefi másodpercnyi szünetet tart, azután kíméletlenül szorongatja tovább a lányt: – Szóval nem vettek észre. Utána mi történt?

Meg kell állapítanom, hibátlanul csinálja. Nem ad támpontot, nem kínál fel lehetőséget, csupán kérdez és nyugtázza a válaszokat. Igaza van, így lehet a legegyszerűbben rekonstruálni a történteket.

– Vártam egy kicsit, majd Geri után indultam. Nem rohantam. De hiába figyeltem, sehol se láttam.

– Geri? – villan rám kérdőn Stefi pillantása.

– Összejön – bólintok. – Miután összekapartam magam, a mellékutcákon futottam a Jókai térig.

– Mennyi ideig tartott, míg kiértél oda? – teszi fel az újabb kérdést Stefi. Alig láthatóan int, hogy ne válaszoljak. – És neked? – fordul hirtelen a lány felé.

– Hát… megvártam, amíg Milanék felszívódnak. Gondolom, lehetett vagy két-három perc. Utána átmentem a túloldalra, és úgy siettem a Jókai térig. A csődületet láttam, de Gerit nem, úgyhogy visszajöttem az Operához, és végigmentem a sikátoron. Akkor már sejtettem, hogy nem a tervek szerint alakultak a dolgok.

Átpörgetem magamban a történteket. Elég necces, de belefér. Odabiccentek Stefinek, hogy hagyjuk. Egyelőre elég. Később majd folytatjuk. Felállok a fotelből, magamra kapom a kabátomat, és kimegyek a szobából. Buktam a küldetést, alaposan összevertek, a szemem láttára öltek meg egy embert. Szükségem van rá, hogy egyedül legyek.

Cél nélkül rovom a latyakos utcákat, és megpróbálom összerakni a történteket. Nem tudom, hol sántít Natalia sztorija, de úgy érzem, nem mondott el mindent. Persze, talán az a bajom, hogy túlontúl a helyén van minden. Azután hirtelen rájövök, mi zavar annyira: nem láttam őt, amikor visszafelé jöttem. Újra meg újra végiggondolom a visszafelé vezető utat. Igyekszem rögzíteni minden apró részletet, mintha filmet néznék. Hiába. Minél inkább próbálok tárgyilagos lenni, annál jobban elöntenek az érzések: fölbuggyan bennem a fájdalom, a keserűség, a visszaúton mindvégig rám törő, páni félelem. A sötétbe hasító utcalámpák fénye még irreálisabbá tette az egészet. Akárha ködben próbálnék tájékozódni: időről-időre elővillan egy-egy apró, élesebb részlet, de képtelen vagyok átlátni az egészet.

Időközben elered a hó. Sűrű pelyhekben kavarog. Utoljára a Tátrában láttam ilyen erős hószakadást. Fehér függöny mögé bújik a város. Nem fúj a szél, kimondottan meleg van. A forgalmat lelassítja a váratlan akadály, egyre kevesebb autó gurul a hóval borított utcákon, azok is inkább csak lépésben haladnak. Mintha porcukorral hintenének be mindent, Pest szürkesége eltűnik az egyre vastagodó, fehér lepel alatt. A fák ágain megtelepszik a hó, a parkok bokrain hangosan bandáznak a madarak. A sétálók is megritkulnak, a szembejövők viszont vidám mosollyal tapossák a havat. Az egész várost áthatja valami karácsonyi hangulat.

 A hóesés elnyeli a teret, kizökkenek a jelenből. Hirtelen súlytalanná válik minden. Más szögből látom a történteket. Talán ebben rejlik a megoldás: azért nem jutok előbbre, mert képtelen vagyok más nézőpontot felvenni. Mióta Misi bá’ behivatott az irodájába, arra megyek, amerre vezetnek, és közben megkísérlem kitalálni, hogy mit akarnak tőlem. Csupán annyi infóm van, amennyit cseppenként kapok. Így viszont csak azt látom, amit mutatni akarnak.

(Folyt. köv.)

Hirtelen eszembe jut, hogy fogalmam sincs, merre van Natalia. Vajon őt is elkapták a tizenkettedikesek? Vagy, ami még rosszabb, a nő, vagy a megbízói? Vagy eleve nem jött le, és cserbenhagyott, mint a múltkor? Mindenesetre jó volna, ha itt lenne. Biztonságérzetet adna, hogy nem vagyok egyedül.

Még sose éreztem ilyen magányosnak magam, mint az Operához vezető pár száz méteren. Nem tudom, mitől féljek jobban: a kihalt mellékutcáktól, vagy az Andrássyn nyüzsgő tömegtől. Mindkettőt egyformán veszélyesnek érzem. Ráadásul éppen szünet van, amikor visszaérek. Hatalmas a hangzavar, az előtérben tolongnak az emberek. Csak akkor nyugszom meg némileg, amikor megpillantom Misi bá’t a büfénél. Előkapom a mobilomat, és rácsörgök.

– Geri vagyok, tizenegy óránál – mondom a telefonba. Felém néz, felveszem a szemkontaktust. Eltartom a mutatóujjam a telefontól. A vészhelyzet jele. Azonnal megindul felém. Szétválik előtte a tömeg, pedig egyáltalán nem mozog agresszívan. De nagyon ott van, mintha több tonnát nyomna.

– Mi a baj? – kérdezi, amikor mellém ér. Végtelenül nyugodt a hangja. Helyrezökkenek. Végigpörgetem agyamban a történteket, pontokba szedem, hogy kirajzolódjanak az összefüggések.

– Tegnap elemeltem Jovan szobájából a mobilt – kezdem. – Nem volt benne semmi, de valaki megcsörgetett és kaptam egy időpontot és egy helyet. Amikor elindultam a találkozóra, Bence és Milan elkaptak és elvették tőlem a készüléket.

– Nem adtad oda az összekötődnek? – Igazából nem kérdez, csak leszögezi a tényt.

 – Megtartottam – felelem. – Az összekötőm semmilyen felhatalmazást nem tudott mutatni. Nem akartam, hogy emiatt esetleg kútba essen a küldetés.

Jóváhagyólag bólint, de észreveszem szeme sarkában az apró rándulást.

– Folytasd – mondja.

Mély lélegzetet veszek:

– A jelzett időben odaértem a találkozóra, de persze nem volt nálam a telefon, és fogalmam se volt, kivel kell felvennem a kapcsolatot. Talán a másik fél se tudta… vagy nem engem vártak. Mindenesetre valószínűleg megcsörgettek, csakhogy akkor már Milanéknál volt a mobil. Egy pasas épp akkor telefonált…és ha jól láttam, kinyírták – fejezem be.

Valahonnan mögülem hirtelen ott terem Igor bá’.

– Vigyázz a srácra – veti oda neki Misi bá’. A kezében már ott van a Panasonicja. Villámgyorsan tárcsáz:

– Milan? Azonnal semlegesítsd a mobilt, és gyere a ruhatárhoz. Bencét is hozd magaddal – mondja, azzal sarkon fordul. Követem. Igor bá’ utánam nyúl, de lerázom magamról a kezét. Még nem végeztem.

Mire odaérünk, a két tizenkettedikes arc is ott van. Milan leplezetlen undorral mér végig:

– Panaszkodtál, faszkalap?

Misi bá’ szeme odavillan:

– Miért, kellett volna?

Amikor nem kap választ, kinyújtja a kezét:

– Add ide a mobilt.

Milan a zsebébe nyúl, és odaadja a készüléket. Misi bá’ érdeklődve veszi szemügyre. A srácok az utasításnak megfelelően szétkapták, az akkuja külön pihen. Kíváncsi vagyok, Misi bá’ összeszereli-e. Ha igen, tudja a kódot. Ehelyett gyors pillantást vet rám:

– Szóval semmi se volt benne?

– Semmi – feleljük kórusban a két másik sráccal.

Misi bá’ előhalássza a zsebkendőjét, alaposan végigtörli vele a készüléket, majd beletekeri a telefont. Egy halk roppanás, majd még egy. Az igazgatónk végigmegy a folyósón, és három szemetesbe szórja a mobil darabjait.

– Küldetés teljesítve – jelenti be. – Majd később értékelem. Leléphettek.

Milanék visszaindulnak. Én nem mozdulok. Misi bá’ hűvös pillantást vet rám.

– Mit akarsz, Geri?

– Hol van Natalia? – kérdem.

(Folyt. köv.)

A faszkalap gyakorlott mozdulatokkal végigkutatja a zsebeimet.

– Nocsak, nocsak – hümmögi elégedetten. – Szóval két mobilod is van. Sose hittem volna…– Ujjai végigfutnak a billentyűzeten. – Úgy látom, ez a tied – mondja, és visszadugja a kabátomba a telefonomat. – Ez azonban – emeli magasba a Jovan szobájában talált készüléket –, szerintem nem törvényes úton került hozzád, úgyhogy, ha nincs ellene kifogásod, a pártfogásomba veszem. – Megpaskolja az arcomat. – Na, ugye, nem is vagy olyan tökös gyerek. – Elégedetten felröhög, és a társához fordul: – Elengedheted.

Elterülök a macskaköveken. Hálásan lélegzem be a tüdőmbe tóduló, jeges levegőt. Minden tagom reszket. Nagy nehezen féltérdre küzdöm magam. Persze, most utánuk kéne vetnem magam, csakhogy semmit se érnék vele. Legfeljebb leakasztanék egy alapos verést. Hirtelen eszembe villan, miért is indultam el. Az órámra pislantok. Alig négy percem maradt.

Összeszedem minden erőmet. Felállok, és sántikálva futni kezdek a Jókai tér felé. Minden lépéssel egyre csökken a fájdalom. A kötelességtudat – mint már annyiszor az életben – átveszi fejemben az irányítást. A feladatot teljesíteni kell. Mindenáron. Nem számít semmi, csak a siker. Talpam mind gyorsabban csattog az aszfalton. Fényes karikák ugrálnak a szemem előtt, de nem adom fel.

Csak remélni tudom, hogy Natalia nem szaladt bele ebbe a két görénybe, mert ha igen, akkor biztos, hogy nálam is rosszabbul járt. Énem egyik fele úgy gondolja, vissza kéne menni, és megnézni, mi van vele, azonban gyorsan elnyomom magamban a késztetést. Ha ráfutott ezekre a faszokra, akkor nem tudok segíteni rajta, legfeljebb vigasztalhatom. Ha pedig elkerülte őket, akkor végképp semmiért vágom gallyra a küldetést.

Kiérek a Jókai térre. Meglep, milyen nagy a tömeg. A szobor népszerű találkahely lehet, mert többen is állnak a talapzat mellett: egy rövid bundát viselő, lófarkas csaj, két idétlenül vihogó kamasz, egy aktatáskát szorongató, elegáns srác, egy négyfős társaság, akik láthatóan azon vitatkoznak, hogy melyik kocsmába menjenek… Vajon ki lehet az én emberem? Önkéntelenül a mobil után nyúlok, amikor rájövök, hogy hiába keresem. „Hát ez ragyogó” – állapítom meg magamban. Vélhetőleg elpuskáztam az egyetlen esélyt, hogy felvegyem a titokzatos telefonálóval a kapcsolatot. Kétségbeesetten fürkészem a környéket. Valami jelet keresek, bármit, ami elárulja, hogy kivel kéne találkoznom.

Az aktatáskás fickó hirtelen a zsebébe nyúl, és előveszi a telefonját. Az órámra pillantok: három perccel múlt kilenc. Lehet, hogy ő az? Talán türelmetlen, és úgy döntött, megcsörget? Ha igen, még azelőtt akcióba kell lendülnöm, hogy a két faszkalap ideér. De mit mondjak neki? És mi lesz, ha kiderül, hogy nem rám vár?

Mielőtt megindulnék, kiszúrom, hogy egy nő tart a pasi felé. A fickó rápillant, ám nem engedi le a telefont. „Elég bunkó” – állapítom meg magamban. Arra számítok, hogy megcsókolják egymást, vagy összeölelkeznek, de nem. A nő egész egyszerűen elhalad a pacák mellett, és megy tovább.

Nem értem. Csak akkor esik le, mi történt, amikor a férfi lassan összecsuklik. Illetőleg még akkor se tudatosul bennem a dolog, azonban túl sok embert láttam már elterülni ahhoz, hogy ne vegyem azonnal észre, komoly baj van. Agyam önkéntelenül rögzítette a nő rövid, mégis célratörő mozdulatát, amikor elsétált a pasas mellett. A sötétben, az utcalámpák fényénél nem lehet pontosan látni, mi történik. A négytagú társaságból kiválik egy csaj, és kíváncsian a földön heverő fölé hajol.

A sikoltásában rezgő rettegést nem lehet eltéveszteni. Lassan megfordulok, és távolodni kezdek. Minél előbb vissza kell érnem a többiekhez. Menet közben aztán a helyükre zökkennek bennem a mozaikdarabkák. A telefonáló ott várt, de nem a szobornál. Vagy nem rám számított, vagy gyanút fogott, hogy valami nincs rendben. Akárhogy is, úgy döntött, hogy megcsörget. Csakhogy nem én vettem fel, hanem a srácok. Az a szerencsétlen pasas meg épp akkor telefonált. Valamiért azt hitték, vele beszélnek. Mindenesetre gyanút fogtak, és kiiktatták.

Ez már nem lehet a felsőbb évesek játékának része. Valami nagyon el lett cseszve. Minél előbb szólnom kell Misi bá’nak, és annak a két balfasznak, hogy szabaduljanak meg a telefontól. Nem tudom mi ez, fogalmam sincs, hogyan keveredtek bele Jovanék, azonban ez itt most élesben megy.

Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne kezdjek el rohanni. Igyekszem feltűnés nélkül figyelni a járókelőket, nézem, nem bukkan-e fel valahol a nő. Úgy érzem, itt jön a hátam mögött, mindjárt utolér, és engem is elintéz. Tudom, az lenne a legjobb, ha felhívnám Misi bá’t, de nem merem elővenni a mobilomat. Félek, hogy kiszúrják, rájönnek, hogy én is ott álltam a szobor mellett, és célpont leszek. Hátamon patakokban ömlik a jeges veríték.

(Folyt. köv.)

Sokadszor állapítom meg magamban, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Ma este nagyon összejött minden. Egyfelől, mert a leghátsó sor legszélső székére szól a jegyem. Még jobb hír, hogy Jovanék előre kerültek, ami jelentősen megnehezíti, hogy ellenőrizzék a terepet. Olyan érzésem van, mintha egy gondos kéz vajazná az utamat. Mint mondjak, nincs ellenemre. Az már csak hab a tortán, hogy – ismert okok miatt –, sajnos, félbe kell szakítanom az előadás élvezetét. Ahogy Stefi fogalmazott: a magamfajta közismert operabuzi számára ez az elképzelhető legnagyobb csapás.

Talán épp ezért tűnik úgy, hogy csigalassúsággal vánszorognak a percek. Csaknem ötpercenként nézek az órámra. Délután a szálloda gépén megkerestem a Jókai teret. Szerencsére itt van a közelben. Úgy számolom, öt-nyolc perc alatt odaérek. A biztonság kedvéért negyedórát szánok rá, így bőven marad időm kivenni a kabátomat a ruhatárból, és még fel is mérni a terepet. Persze, jobb lenne, ha már órákkal előbb odamennék, de egy idő után biztosan kiszúrnának. Átfutott a fejemen, hogy hajléktalannak álcázom magam, és kéregetek, de elvetettem az ötletet. Ott kezdődik a gond, hogy a márkás cuccaimban nem lennék túl hiteles. Persze, elmehettem volna egy turkálóba, de rövid töprengés után letettem róla. Úgy döntöttem, nem éri meg a cucc Operába csempészésével és az átöltözéssel járó macerát a dolog.

Minél jobban közeledik a szabadulás időpontja, annál lassabban vánszorog az idő. Mostanra feladtam, hogy legalább nagy vonalakban kövessem az előadást. Sose tudtam eldönteni, mi zavar jobban az operában: a hang, a látvány, vagy a kettő ötvözete. A műfajjal kapcsolatos averzióim a Carmenre vezethetők vissza. Mindmáig élénken él bennem a döbbenet, amikor a jó negyedórás nyitányt követően végre megjelent a színpadon a világszép Carmen – egy ötvenes primadonna személyében. Azóta se hevertem ki a sokkot.

Negyvenkor úgy döntök, nem nyüstölöm tovább az idegeimet. Lassan felemelkedem a székről, és hangtalanul kiosonok a nézőtérről. Ahogy kiérek a folyósóra, mélyet lélegzek. Elönt a szabadság mámora. A ruhatárhoz sietek, és kikérem a kabátomat. Nem veszek tudomást a ruhatárosnő rosszalló pillantásáról. Kimegyek az épületből. Nataliát keresem, de sehol se látom. Türelmetlenül pillantok az órámra, de még háromnegyed sincsen. Van még pár perce, nyugtatom magam. Mindenesetre átballagok a kivilágított feljáróból a mellékutcába és meghúzódom az épület árnyékában.

Nem kell sokáig várnom. Hamarosan újabb alak jelenik meg a kocsifeljárón. Már majdnem odaintek neki, amikor belém hasít a felismerés: ez nem a lány. Innen nem igazán látom ki az – elvakít a háta mögött ragyogó reflektor fénye. Jovanra vagy valamelyik csapattársára tippelek. Mindenesetre meglapulok. Nagyon remélem, hogy Natalia kiszúrja, és nem jön ki az épületből. Nem merek mozdulni. Furcsa mód ő se indul meg, odafentről meregeti a szemét a sötétbe. Eltelik egy kis idő, mire rájövök, mit csinál. A füléhez tartott telefonnal magyarázva gesztikulál.

Hirtelen megindul felém. Úgy jön, mintha zsinórom húznák. Tudom, kizárt, hogy onnan fentről kiszúrjon, mégis hátborzongató érzés nézni, ahogy közeledik. A szívem a torkomban dobog. Lassan hátrébb húzódom, és közben kétségbeesetten próbálom felidézni magamban a környék térképét. Ha végigrohanok az Ó utcán, és onnan visszakanyarodom a Nagymező utcán, akkor a Mozsár utcán pont kijutok a Jókai térre. Szorosan a falhoz tapadva igyekszem tartani a távolságot. Amikor úgy érzem, kijutottam a látószögéből, megpördülök, és rohanni kezdek. Egyenesen bele egy hatalmas pofonba.

Elterülök a földön. Próbálok talpra keveredni, de újabb ütés csattan a fejemen. Meglódul velem a világ. Már csak az életösztön munkál bennem, ahogy megkísérlek odébb hengeredni. Egy bakancs orra vágódik a bordáim közé. Pont elkapja az idegpontot, kiszáll belőlem minden erő. Két kar fonódik hátulról a nyakam köré, és talpra ránt. Tökéletes fojtás, ráadásul akárki kapott is el, ügyel rá, hogy véletlenül se tudjam visszanyerni az egyensúlyomat. Sípolva kapkodom a levegőt. Egy sötét arc hajol fölém.

– Lám, lám, Geri – mondja. – Csak nem összefutottunk?

Megismerem, a két tizenkettedikes fickó egyike, akit tegnap elkaptam a tetőn. Közben leesik, hogy a világ legősibb trükkjének dőltem be: az egyik srác lekötötte a figyelmemet, míg a társa a hátamba került, és amikor az elvágta az utamat, ráterelt. De nem sok időm maradt a szerencse forgandóságán elmélkedni.

– Kimondhatatlanul örülök, hogy látlak – folytatja a seggfej. – Ugyanis szeretném megkérdezni, hol van az az izé, amit tegnap elemeltetek Jovanék szobájából? Gondolom, te lovasítottad meg… vagy tévedek?

Nem áll módomban válaszolni. Lábujjhegyen állok, a hátam ívbe feszül. Csak arra tudok gondolni, hogy ezek most kicsinálnak. Kétségbeesetten mocorgok, hogy valamit lazítsak a torkomat satuba fogó szorításon. Sajnos a fickó túl sok akciófilmet nézett, és félreérti a kapálódzásomat.

– Vigyázz rá, Bence, mert nagyon trükkös a fiú! Nehogy kiszabaduljon nekem! – figyelmezteti a társát, és lezavar egy hatalmasat a gyomorszájamba. Próbálok felfeszíteni, de hiába. Minden izmom elernyed.

(Folyt. köv.)