Január 26.

Természetesen fölöslegesen aggódtam miatta. Valamivel később indult utánam, így velem ellentétben ő idejében kiszúrta Bencét és Milant, ezért visszahúzódott az előcsarnokba, hogy kibekkelje, amíg eltűnnek a francba. Pár percet várt, aztán látta, hogy visszajönnek.

Önkéntelenül is megérintem a bordámat. A tegnap kapott rúgás helye kegyetlenül sajog.

– Azért megcsörgethettél volna, hogy a nyomomban vannak – morgom.

– Remek ötlet – bólint. – És ha éppen elrejtőzöl valahova, akkor majd a mobilod buktat le.

Nem válaszolok. Igaza van. Azért persze jobban örültem volna, ha kihúz a szarból, amikor a két faszfej a sötét sikátorban alázott, vagy legalább visszaszerezhette volna tőlük a telefont. Persze, tudom, hogy ez csak illúzió. A csaj vasággyal együtt jó, ha ötven kiló. Nem ellenfél ennek a két baromarcúnak, akik csak örültek volna, ha törleszthetnek neki a tegnapelőtti ruha miatt.

– Mondjuk, azért riaszthattál volna minket is – jegyzi meg csöndesen Marko.

– Aha – bólint ugyanolyan érzelemmentesen Natalia. – És akkor nem csak Milan és Bence, hanem Jovanék is a nyakunkra csődülnek a nagy mozgás miatt. Szerinted tényleg olyan jó lenne kétfrontos háborút vívni?

– Szálljunk le a földre – horkan fel Stefi dühösen. – Szó sincs háborúról. Volt egy feladatunk, és Geri elcseszte. Fölösleges lenne bármiféle Armageddont vizionálni emiatt. Viszont neked kellett volna biztosítanod. Hol a fenében voltál?

– Már mondtam – feleli kimérten Natalia. – Ráfutottam Milanékra, és addig semmit se tudtam csinálni, amíg el nem tűntek a képből.

– Jó, de azután? – nyomul tovább Stefi. – Oké, meghúztad magad, amíg Milan és Bence pépesre puhította Gerit a sikátorban. Ez eddig tiszta. Utána mit csináltál? Egyáltalán: hogy a fenébe nem szúrtak ki, amikor visszajöttek?

– Vélhetőleg mással voltak elfoglalva – vágta rá dühösen Natalia.

– Rendben. – Stefi másodpercnyi szünetet tart, azután kíméletlenül szorongatja tovább a lányt: – Szóval nem vettek észre. Utána mi történt?

Meg kell állapítanom, hibátlanul csinálja. Nem ad támpontot, nem kínál fel lehetőséget, csupán kérdez és nyugtázza a válaszokat. Igaza van, így lehet a legegyszerűbben rekonstruálni a történteket.

– Vártam egy kicsit, majd Geri után indultam. Nem rohantam. De hiába figyeltem, sehol se láttam.

– Geri? – villan rám kérdőn Stefi pillantása.

– Összejön – bólintok. – Miután összekapartam magam, a mellékutcákon futottam a Jókai térig.

– Mennyi ideig tartott, míg kiértél oda? – teszi fel az újabb kérdést Stefi. Alig láthatóan int, hogy ne válaszoljak. – És neked? – fordul hirtelen a lány felé.

– Hát… megvártam, amíg Milanék felszívódnak. Gondolom, lehetett vagy két-három perc. Utána átmentem a túloldalra, és úgy siettem a Jókai térig. A csődületet láttam, de Gerit nem, úgyhogy visszajöttem az Operához, és végigmentem a sikátoron. Akkor már sejtettem, hogy nem a tervek szerint alakultak a dolgok.

Átpörgetem magamban a történteket. Elég necces, de belefér. Odabiccentek Stefinek, hogy hagyjuk. Egyelőre elég. Később majd folytatjuk. Felállok a fotelből, magamra kapom a kabátomat, és kimegyek a szobából. Buktam a küldetést, alaposan összevertek, a szemem láttára öltek meg egy embert. Szükségem van rá, hogy egyedül legyek.

Cél nélkül rovom a latyakos utcákat, és megpróbálom összerakni a történteket. Nem tudom, hol sántít Natalia sztorija, de úgy érzem, nem mondott el mindent. Persze, talán az a bajom, hogy túlontúl a helyén van minden. Azután hirtelen rájövök, mi zavar annyira: nem láttam őt, amikor visszafelé jöttem. Újra meg újra végiggondolom a visszafelé vezető utat. Igyekszem rögzíteni minden apró részletet, mintha filmet néznék. Hiába. Minél inkább próbálok tárgyilagos lenni, annál jobban elöntenek az érzések: fölbuggyan bennem a fájdalom, a keserűség, a visszaúton mindvégig rám törő, páni félelem. A sötétbe hasító utcalámpák fénye még irreálisabbá tette az egészet. Akárha ködben próbálnék tájékozódni: időről-időre elővillan egy-egy apró, élesebb részlet, de képtelen vagyok átlátni az egészet.

Időközben elered a hó. Sűrű pelyhekben kavarog. Utoljára a Tátrában láttam ilyen erős hószakadást. Fehér függöny mögé bújik a város. Nem fúj a szél, kimondottan meleg van. A forgalmat lelassítja a váratlan akadály, egyre kevesebb autó gurul a hóval borított utcákon, azok is inkább csak lépésben haladnak. Mintha porcukorral hintenének be mindent, Pest szürkesége eltűnik az egyre vastagodó, fehér lepel alatt. A fák ágain megtelepszik a hó, a parkok bokrain hangosan bandáznak a madarak. A sétálók is megritkulnak, a szembejövők viszont vidám mosollyal tapossák a havat. Az egész várost áthatja valami karácsonyi hangulat.

 A hóesés elnyeli a teret, kizökkenek a jelenből. Hirtelen súlytalanná válik minden. Más szögből látom a történteket. Talán ebben rejlik a megoldás: azért nem jutok előbbre, mert képtelen vagyok más nézőpontot felvenni. Mióta Misi bá’ behivatott az irodájába, arra megyek, amerre vezetnek, és közben megkísérlem kitalálni, hogy mit akarnak tőlem. Csupán annyi infóm van, amennyit cseppenként kapok. Így viszont csak azt látom, amit mutatni akarnak.

(Folyt. köv.)