Kedvetlenül taposom a latyakos havat. Pesten igazából nincs is hó, legfeljebb a háztetőkön csillan némi fehér. Az utcákat valami sáros-sós, hígszínű, jeges trutymó borítja. Hiányzik a rendes hó, a futás reggelenként, a tiszta levegő, a kötött napirend, az, hogy megint csapatként dolgozzunk, és ne duzzogva baktassunk egymás mellett, akár a sértődött óvódások.

Túl vagyunk a délelőtti penzumon. Rendesen meg volt tekerve a feladvány, mégse jelentett túl nagy erőfeszítést, hogy megtaláljuk a megoldást. Emlékszem, tavaly hasonló nehézségű feladaton hosszan problémáztunk, és mélységes elégedettséggel nyugtáztuk, amikor sikerült teljesíteni. Most még így is, hogy félig szétesett a csapat, gyakorlatilag rutinból lezavartuk az egészet.

A tanulmányi kirándulások valahol mindig bevallottan csapatépítő jellegűek. Hát, rajtunk nem sokat segített a mai nap. Kálmánt teljesen elbűvölte Natalia, szinte végig mellette koslatott. Stefi érezhetően neheztel rám. Nem hinném, hogy a reggeli anyázás miatt van kiakadva. Inkább arról lehet szó, hogy még most sem fogadta el igazán, hogy miután Barna kiesett, én vettem át a csapat vezetését. A konfliktus Nataliával képlékeny helyzetet teremtett, és Stefi azonnal várakozó álláspontra helyezkedett. Markóra legalább számíthatok. Ami a lányt illeti… a reggeli kirohanása óta egész egyszerűen nem vesz rólam tudomást. Átnéz rajtam, mintha ott se lennék. Az az igazság, hogy nálam nagyon nem jön be ez a taktika. Gyűlölöm az érzelmi zsarolást. Ha leülnénk, és megbeszélnénk a dolgot, valószínűleg beadnám a derekamat. Így azonban egyre inkább megmakacsolom magamat. Igazából nem ragaszkodom annyira ahhoz a nyavalyás mobilhoz. Gyakorlatilag semmit se tudok kezdeni vele. Akár oda is adhatnám neki, legyen vele boldog. Ha megszabadulnék tőle, legalább nem kellene attól tartanom, hogy Jovanék valami módon rájönnek, hogy én lovasítottam meg a szobájukból a kütyüt. Csakhogy valójában nem a telefonról van szó… Nehezen sikerül megfogalmaznom az érzéseimet. Vélhetőleg azért döntöttem így, mert én vittem vásárra a bőrömet ezért a vacakért. Ő cserbenhagyott, én viszont kirángattam őt a szarból. Jó, nem kell, hogy megköszönje, de ezután úgy érzem, joggal várom el, hogy ne akarjon csicskáztatni, mint egy szaros nulladikost. És persze az is belejátszik, hogy ha most engedek neki, akkor ezentúl ez fogja meghatározni a viszonyunkat, ami nagyon nem hiányzik. Nehogy már azt a benyomást keltsem benne, hogy velem szemben ez a taktika beválik.

Akkor inkább vállalom a haragszomrádot. Nem tudom, meddig tart, hogyan fog feloldódni a helyzet, de minél inkább szétzilálódik ettől a csapat, annál biztosabb vagyok a magam igazában. Még akkor is, ha Natalia valami módon azt a képzetet kelti, hogy mindent a tanári kar jóváhagyásával csinál.

Ekkor szólal meg a zsebemben a mobil. Nem a sajátom. A másik. Előkapom, és reszkető kézzel nyomom meg a hívásfogadást.

– Igen? – kérdezem, rekedten.

– Jókai tér, a szobor mögött – közölte egy ismeretlen hang. – Huszonegy óra.

Halk kattanás jelzi, hogy bontotta a vonalat.

Négy szempár mered rám. Igen, Natalia is. Felismerem, hogy ez az a pillanat, amikor oldhatom a köztünk lévő feszültséget.

– Csak egy helyet és egy időpontot kaptam.

– Mi az? – kérdezik szinte kórusban.

Pár másodpercig gondolkozom. A legszívesebben megtartanám magamnak az infót, de ezzel most végleg leírnám magam.

– Jókai tér, huszonegy óra – sóhajtom végül. – A szobor mögött. Viszont az időpont problémás.

– A Traviata – bólint Stefi.

– Igen. Megoldható, csak az a baj, hogy ha többen lépünk meg, az fel fog tűnni Jovanéknak. Szerintem a filmvetítés óta jóval körültekintőbbek lettek.

– Finoman szólva – helyesel Marko. – Állandóan a hátamon érzem a jeges pillantásukat. A reggelinél végig attól féltem, hogy valamivel elárulom magamat. Baromira nehéz nyugodtnak látszani, miközben tudom, hogy nálunk van, amit keresnek.

– Épp ezért kell minél gyorsabban a végére járni a dolognak – zárom le a témát. – Kimegyek az előadás alatt.

– Jó, akkor majd én biztosítalak – szólal meg váratlanul Natalia. – Egész másutt vagyunk, mint ti, engem biztosan nem fognak kiszúrni – teszi hozzá magyarázólag.

„Mint a múltkor?” – villan át fejemen a kérdés, de inkább megtartom magamnak. Semmi kedvem tovább élezni a helyzetet.

– Nem lesz jó – felelem végül. – Semmi értelme, hogy megkockáztass egy olyan ruhát, mint tegnap. Ezek nagyon keményen játszanak.

– Ugyan már, egy csapat vagyunk – zárja le a vitát Natalia.

– Jó, hogy mondod, különben sose jöttem volna rá – morgom félhangosan.

Nem elég halkan. Natalia úgy mér végig, akár egy döglött hernyót.

– Geri, mondták már neked, hogy egy nagy fasz vagy? – kérdezi jeges hangon.

– Igen – bólintok. Azután szégyenlős mosollyal hozzáfűzöm: – Csak lánytól még sose hallottam.

(Folyt. köv.)

Számos irányzat van, amelyik csukló-, könyvék-, váll, stb. feszítésekkel kezdi az oktatást. Ennek több oka lehet. A gondok mindig akkor kezdődnek, amikor önvédelmi technikák jelszóval mutatják be ezeket az elemeket. Nem arról van szó, hogy ne lehetne eladni az ilyen jellegű fogásokat egy baráti huzakodás során. Működnek. Még azt is elhiszem, hogy valaki utcai helyzetben képes eladni ilyesmit. De próbáljon meg valaki gyakorlott birkózón végrehajtani egy csuklódobást – mármint úgy, hogy a másik nem akarja…

És akkor még szó se volt arról, hogy egy ütő kezet kéne elkapni, és feszíteni. Persze vannak irányzatok, amelyek kifejezetten az ilyen jellegű megoldásokra specializálódtak, csak ezeket viszonylag ritkán lehet látni full contact összecsapásokon. Ha igen, akkor rendszerint nem a stílusra jellemző technikákkal győznek. Nem akarom túlértékelni a versenyek szerepét, de eltagadhatatlan, hogy a működőképesség szempontjából egyfajta szűrőt jelentenek.

Ráadásul ezek a technikák legtöbbször valami nyakatekert helyzetet modelleznek. Természetesen nem az elvekkel van a baj: „Tegyük, fel, hogy a másik megfog…” Gondolom, mindenki hallotta már ezt a mondatot. Csak vannak, akik viszonylag ritkán gondolkoznak el azon, hogy miért fog meg a másik. Egész biztosan nem azért, hogy végrehajtsák rajta a csuklódobást. Maga a fogás csak egy technika első lépése. Ugyanúgy, ahogy az ütés is. Éles helyzetben nemigen fordul elő az a dojóban sűrűn látott helyzet, hogy az ütő kéz kint marad. Nem beszélve a másik kézről. Amikor a támadó fog, vagy üt, azt célzatosan teszi. És természetesen nem áll meg az első pofon után. Ilyenkor egész biztos becsúszik néhány kósza találat. Ezzel csak egy dolgot lehet csinálni: bírni kell…

Nem arról van szó, hogy ne lehetne alapelveket – talajhoz való tapadást, egyensúlyelvételt, testmechanikát, a támadó és a védekező egységét, anatómiát, stb. – kitűnően oktatni ezen a módon, csak tisztázni illik, hogy mi a gyakorlatok célja. Ugyanakkor van olyan helyzet, amikor kifejezetten érdemes feszítésekben gondolkozni, és ez a földharc. A szűk mozgástér, illetve az, hogy a talajon viszonylag könnyű bázist adni a technikáknak végtelenül hatékonnyá teszi ezeket, az állóharcban kevéssé eladható fogásokat. Nagy kérdés, hogy a feszítéseket miért kezelik viszonylag kevés dojóban a helyükön, mindenesetre Erik Paulson azok közé tartozik, akik a gyakorlati alkalmazás szemszögéből közelítik meg a harcművészeteket. Még akkor is, ha az általa bemutatott drill nem a küzdelem modellezése.

A kiindulás ugyanis végtelenül célszerű: hol működnek ezek a technikák? A földharcban. Akkor nézzük a földharc alkalmazásokat (00:39). Paulsonnál még az olyan ninja-trükkök is hihetők, mint az orr befogása (00:43). A kínai orvoslás emélete nélkül használja a kyusho pontokat (01:18), és nála még az aikido jellegű mozgáskövetés is természetesnek tűnik (01:27).

Van ez így.

Rá kell ébrednem, hogy az „A” és a „B” szárny között sokkal nagyobb a szakadék, mint ahogyan azt eddig hittem, és arra is, hogy ez nem csupán a nemek közti különbségből fakad. Vagy ki tudja. Mindenesetre alapvető dolgokban rendült meg a hitem, mint mondjuk a hallgatás törvényében. Nálunk magától értetődő, hogy kívülállóknak semmit se mondunk el. A mi ügyeink kizárólag ránk tartoznak. Másoknak sohase mesélnék a csapat belügyeiről, akármilyen jóban vagyunk is különben. Egy biztos: a „B” szárnyban egészen más szabályok szerint játszanak, és azzal, hogy Natalia közénk került, felborultak az eddig kikezdhetetlennek tűnő alapvetések.

Látom a többieken, hogy mindenki ezen rágódik. Nem könnyű feldolgozni az infót.

– Azt akarod mondani, hogy a felsőbb évfolyamokban koedukált csapatok vannak? – kérdezi végül Stefi.

– Hát… nem igazán. De időnként előfordul – válaszolja a lány.

Ami azt illeti, kifejthetné bővebben is. Hirtelen ezer kérdés tolul fel bennem. Ám, mielőtt bármit is mondhatnék, megelőz:

– Add ide a mobilt – nyújtja felém a kezét. Nem kérés, egyértelmű utasítás. Ösztönösen a zsebemre teszem a kezemet. Eszem ágában sincs odaadni neki a zsákmányt. Egyfelől, mert én kockáztattam érte a bőrömet, másfelől még alig ismerjük egymást, és nem igazán bízom meg benne, harmadrészt meg azért, mert ezzel automatikusan átengedném neki a vezető szerepet. Aztán valami szöget üt a fejembe.

– Honnan tudod, hogy egy mobil volt a 312-esben? – kérdezem gyanakodva. Tegnap még nem tudta, mit kell elhoznom onnan… legalábbis azt mondta.

– Te mondtad – feleli, és ártatlan szemmel bámul rám.

Végigpörgetem magamban a tegnap történteket. Tudom, hogy nem mutattam meg neki a szajrét, és nem is volt róla szó, hogy mi az. Kálmán és Stefi feszülten figyelnek. Nekik még nem mondtam, mit találtam Jovanék szobájában.

– Egy mobilt? – néz rám Kálmán meglepődve.

– Nem érdekes – legyint Marko. – Semmi sincs benne. Se egy szám, se egy SMS, semmi, ami előbbre vihetne.

– Add ide a mobilt – ismétli meg Natalia. – Megszereztük, a miénk. Küldetés teljesítve. Már csak be kell söpörnünk a pontokat. Királyság.

Lassan megrázom a fejem.

– Nem – jelentem ki csendesen.

Láthatóan nem akar hinni a fülének.

– Na, ne hülyéskedj – mondja végül. – Én vagyok az összekötőd. Add ide. A többi az én gondom.

Megcsócsálom magamban a dolgot. Tény, hogy eddig minden klappolt, amit mondott. Ugyanakkor újra feltámadt bennem az a rossz érzés, ami azóta kísért, hogy kioldotta a biztosítókötelet. Igaz, ha nem teszi, akkor bukjuk a feladatot, de mégis… túl sok minden változott, túl hirtelen. Időre van szükségem, hogy átrágjam a helyzetet. Ismeretlen játszmába csöppentünk, és fogalmam sincs a szabályokról, miközben Natalia láthatóan otthonosan mozog ebben a világban. Ugyanúgy érzem magam, mint tegnap, amikor a ködben keveregtünk. Hiába tudom, hol vagyok, merre tartok, cseppfolyóssá váltak a kontúrok. 

– Nem adom – mondom újból. – Attól még, hogy te vagy az összekötő, én vezetem ezt a csapatot, és nekem eddig senki se mondta, hogy rajtad keresztül tartja a kapcsolatot. Ha a megbízó akar valamit, tudja, hol talál meg. Én itt vagyok.

– Cseszd meg! – pattan fel Natalia az ágyról, és kiviharzik a szobából. Az ajtó súlyos dördüléssel csapódik be mögötte. A többiek elképedve bámulnak rám. Nem értik a helyzetet.

– Hát…ezt jól megcsináltad – foglalja össze Stefi. – Mondd, mi a fenének kellett szívóznod vele? Végre sínen vannak a dolgok, és erre nekiállsz huzakodni? Mi értelme volt?

Feláll, és ő is kimegy a szobából. Kálmán követi. Marko ugyan velem marad, de semmit se szól. Előveszi a törikönyvét és beletemetkezik. Ami azt illeti, én se nagyon látom, hogyan tovább. Nataliát mindenesetre rendesen felpaprikáztam, és a többiek se igazán állnak mellettem. Eléggé iszamós a helyzet, ahogy Igor bá’ mondaná. Ha megbomlik az egység, nem fogjuk bírni a következő félévet. Ráadásul könnyen lehet, hogy ezt a feladatot is buktuk. Sose mondják meg előre, hogy mi a cél. Az mindig csak menet közben derül ki. Ugyanúgy szólhat a csapattársak közötti bizalomról, mint bármi egyébről.

A zsebembe nyúlok, és előhalászom a mobilt. Tudom, ez a készülék jelenti a választ minden kérdésemre. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne menjek Natalia után, és ne adjam át neki. „A gyengeség néha az erő jele” – szokta mondogatni Izanagi szan. – „Időnként csatát kell veszíteni, hogy megnyerhesd a háborút.”

Töprengve meredek a telefonra. Azon tépelődöm, hogy ez most vajon olyan helyzet, amiről a mester beszélt, vagy sem. Vajon a megérzésemre hallgatok-e, vagy csupán a büszkeség munkál bennem? Mi ez a játszma, amit a felsősök játszanak, hogyan keveredtünk bele tizenegyedikes létünkre? Mi Natalia szerepe, és valójában mi a tét? Miért borult fel hirtelen minden szabály? A kérdések csak újabb kérdéseket szültek, és a végén nem maradt más, csupán a kétely. Vajon azzal, hogy megtartottam a mobilt, választ kapok mindezekre?

De a készülék néma maradt.

(Folyt. köv.)

Csupán egyetlen dolgot csinálhattam, és erre még lefekvés előtt sort kerítettem: átállítottam a készülék csengőhangját ugyanarra a dallamra, mint az én telefonomé. Mivel nem tudhatom, mikor csörgetnek meg, igyekszem minimalizálni a lebukás veszélyét.

Meglepően frissen ébredek. Felverem a többieket, gyorsan fürdünk, és lemegyünk reggelizni. Az étkezőben eléggé vegyes a kép. A tizedikesek, akik tegnap sikeresen lenyúlták a narancslevet, falfehér arccal ülnek az asztaluknál, és üres pirítóst esznek teával. A két tizenkettedikes, akiket tegnap megborítottam a tetőn, szintén nincs túl jó bőrben. Az, amelyiket hátulról ütöttem le, egész jól elvan, azonban a társa, akit halántékon kaptam, rendesen feldagadt. Egyáltalán nem sajnálom. Amikor találkozik a pillantásunk, nem villan meg szemében a felismerés szikrája, aminek őszintén örülök. Gondolom, előbb vagy utóbb biztosan leesik nekik, hogy valószínűleg közülünk nyomta le őket valaki, de nem lehetnek száz százalékig biztosak a dologban. Persze ha igen, akkor se fognak ugrálni.

Jovanék viszont láthatóan feszültek. Gyanakodva méregetnek mindenkit, igaz, elsősorban a felsőbb éveseket. Odabiccentek Jovannak, azután tovább beszélgetek Markóval. Semmi kedvem túlzásba vinni a jópofizást. Nem akarom, hogy gyanút fogjon, másrészt még túl élénken él bennem a tegnap kapott pofon. Azt, hogy közben törlesztettem, inkább megtartanám magamnak.

Nem kapkodom el a reggelizést, elég kemény nap vár ránk. Tempósan, megfontoltan termelem be egyik szendvicset a másik után. A kávé természetesen borzasztó, viszont meleg és édes, most csak ez számít. Szedelődzködünk, amikor megcsörren a zsebemben a telefon. Egy hosszú másodpercre lefagyok, azután előveszem, és a fülemhez tartom.

– Szia! Ki vagy?

– Ha egy van, tudod ki, ha több van, találd ki – feleli köszönés helyett egy morcos lányhang. – Reggeli után beugranék hozzád, hogy megbeszéljük a továbbiakat.

– Szuper! Mindjárt ott vagyunk – mondom, és kinyomom a készüléket.

Ahogy elrakom, a pillantásom találkozik Jovan gyanakvó tekintetével.

– Ideadnád egy percre a telefonodat? – mondja. – Én fönt felejtettem az enyémet.

– Itt van – válaszolom, és odadobom neki. Gyakorlott mozdulattal kapja el a levegőben. Ujjai gyanúsan hosszan matatnak a billentyűzeten: gondolom, belenéz a telefonkönyvembe, hogy valóban az én mobilom-e. Lezavar egy gyors hívást, azután visszanyújtja a készüléket:

– Köszi, életmentő volt.

– Szívesen máskor is – felelem. Tudom, mostantól már nyugodtan elővehetem a jelenlétében a másik telefont is. Ezt a csengőhangot biztosan megjegyezte. Annak is megvan a hátránya, ha valaki nagyon jó.

Visszazúzok a szobánkba. Natalia már ott van, a múltkori helyen ül az ágyon. Erős sminket és napszemüveget visel, gondolom azért, hogy álcázza a tegnap kapott pofon nyomait. Egész jól oldotta meg, csak azért tűnik fel a dolog, mert ott voltam. Láthatóan otthonosan érzi nálunk magát. Határozottan emlékszem, hogy kulcsra zártam az ajtót, de nem teszek megjegyzést a dologra.

– Jobban vagy? – kérdezem köszönés helyett, és behúzom magam mögött az ajtót. Belevetem magam a karosszékbe.

Natalia bólint.

– Megszerezted a cuccost? – kérdez vissza.

– Természetesen – felelem. Az az igazság, hogy csak reggel hittem el teljesen, hogy valóban megcsináltam. Amikor ott függeszkedtem a homlokzaton, fikarcnyi esélyt se adtam volna magamnak. De az tegnap volt, ma pedig ma van.

Nyílik az ajtó. Kálmánék nyomulnak be a szobába. Feltelepednek az ágyra a lány köré. Mondjuk, nincs másutt hely ebben a lyukban, mégis rosszul érint. Megint úgy érzem, szemben állok a csapattal. Fogalmam sincs, Natalia tudatosan vagy ösztönösen intézi így, de elhatározom, hogy legközelebb én foglalom el az ő helyét az ágyon.

– Egyébként mi volt ez az egész, azzal a két tizenkettedikessel? – kérdezem. – Egyáltalán, honnan tudtak rólunk?

Natalia megvonja a vállát:

– Csak a felsőbb évesek közti szokásos baszakodás. Tudjátok, hogy van ez: mindig több csapatot állítanak rá ugyanarra a projektre. Ilyenkor természetes, hogy eldurvul a játék. Mondjuk, azon én is meglepődtem, hogy egyből rájöttek, mi is benne vagyunk a játszmában, elvégre csak jövőre szállhatnánk be a buliba. – Észreveszi, hogy valamennyien elkerekedett szemmel isszuk a szavait. Eltart pár pillanatig, míg összekattan fejében a kép. – Ezt úgy értsem, hogy nektek fogalmatok sincs arról, hogy az utolsó két évben mi a tét?

Összenézünk a többiekkel. A felsőbb évesek külön kasztot alkotnak. Valójában semmit se osztanak meg velünk. Gyakorlatilag külön világban élnek, ahova mi legfeljebb egy-egy elejtett megjegyzés vagy gesztus erejéig pillanthatunk be.

– Nem – feleli végül Stefi mindannyiunk helyett. – De te honnan tudod, hogy mit csinálnak a felső évesek?

Natalia könnyedén megvonja a vállát:

– A csajok mesélték. – Hirtelen leesik neki, mi az ábra. Most rajta van a meglepődés sora: – Csak nem akarjátok azt mondani, hogy nektek erről senki se beszélt? – kérdezi hitetlenkedve.

(Folyt. köv.)

Aztán váratlanul megoldódik a kérdés. A mind hangosabb veszekedést elfojtott nyögés, hördülés szakítja meg, majd egy becsapódó ütés eltéveszthetetlen puffanása üti meg a fülemet. Odafent egyértelműen eldurvultak a dolgok. Ha Natalia arra játszott, hogy magára vonja a figyelmet, sikerült neki. Óvatosan felhúzódzkodom, és belesek a teraszra. A torkomba ugrik a szívem. Natalia a földön hever. Két sötét árny hajol fölé. Az egyik láthatóan összegörnyed a fájdalomtól.

– Erre most mi szükség volt? – förmed rá a másik.

– Baszd meg, nem téged vert tökön – mordul rá a társa. – Csak azt kapta a kis kurva, amit megérdemelt. A legszívesebben itt helyben megcsinálnám, hogy tudja, hol a helye.

– Megőrültél?

– Éles helyzet van, vagy nem? – kérdez vissza a görnyedt, miközben kicsit kihúzza magát. – Most hiába rinyál… ezek a szabályok. – Bakancsa orrával a földön fekvő lányba rúg. – Ne aggódj, nem fog tiltakozni.

Natalia nem reagál a rúgásra. Nesztelenül felkapaszkodom a peremre. Csigalassúsággal mozgok, hogy észre ne vegyenek. A hirtelen mozdulatok odakapják a tekintetet, de ha kellőképpen lassú az ember, komoly esély van rá, hogy nem figyelnek fel rá. Különösen így, félhomályban.

– Hülye vagy – mondja bizonytalanul a másik. – Azt se tudjuk, mit keresett itt. Lehet, hogy csak feljött kiszellőztetni a fejét. Ha így van, nagyon megszívhatjuk.

– Ugyan már. Mi a fenének jött volna ide? Nem látod, hogy minden egybevág? Ez a kis kurva került Barna helyére. Biztosan megszerezte valahogy a cumót. A fülesünk szerint itt kellett átvennie. Tutira itt van nála valahol.

A fickó lehajol, hogy átkutassa Nataliát. Nem finomkodik. Miközben kiforgatja a zsebeit, alaposan végigtapogatja.

– Nem találom – morogja. – Gyere, szedjük le róla a ruhát. Bárhova eldughatta… és ha nem kerül elő a dolog, a hideg egész biztosan megoldja majd a kis ribanc nyelvét.

Nekilátnak. A lány felnyög, ahogy lehámozzák róla a pulóverét. Teljesen elmerülnek a munkában, észre se veszik, hogy már ott állok mögöttük. Összpontosítok, tudom, hogy most nem mehetek bele egy hosszú bunyóba. Ezek ketten vannak, Nataliára nem számíthatok. Villámgyorsan ki kell végeznem őket.

Elsőnek a vonakodó fickót célzom meg. A másik már kapott egyet, ami vélhetőleg lelassítja egy kicsit. Hatalmas ütést mérek a srác tarkója alá. Merev lábbal esik össze. A másik megpördül, de félig se sikerül szembefordulnia velem, mikor a könyököm a halántékába csattan. Kitekeredett tagokkal nyúlik el a földön. Szemügyre veszem őket. Nem Jovan csapattársai, két tizenkettedikes arc. Ezek szerint többen vagyunk a játszmában, mint hittem.

Natalia fölé hajolok, élesztgetem. Úgy tűnik, kezd magához térni, mert a mutatóujjával a szemem felé szúr. Elkapom a fejem és megragadom a csuklóját:

– Állítsd le magad! – sziszegem. – Geri vagyok. Fel tudsz állni?

Lassan bólint. Segítek neki talpra kecmeregni. Visszatámogatom a lépcsőházba. Nem fest túl jól: a szeme dagadt, a ruhája tépett. Mostanra, úgy tűnik, kiszállt fejéből a kábulat.

– Menj a szobádba és hozd rendbe magad – mondom. – Én megpróbálok visszajutni a vetítőbe. Remélem, még tart a film. Holnap találkozunk.

Berakom a liftbe, megvárom, míg összezáródik mögötte az ajtó, aztán megindulok a konferenciaterem felé. Közben a történteket emésztem. Természetesen mindannyian tudjuk, hogy az Alapítványnál az utolsó két év a legdurvább, de eddig fogalmam se volt arról, hogy a felsőbb évesek ilyen keményen játszanak. Most jön ki rajtam az előbbi izgalmak hatása. Az adrenalintól remeg a kezem. Megállok a lépcsőfordulóban, mélyeket lélegzem, igyekszem összeszedni magam. Teljesen meg kell nyugodnom, hiszen csak akkor van értelme az egésznek, ha Jovanék nem sejtik, ki látogatta meg a szobájukat.

Megigazgatom a ruhámat, és tovább megyek a konferenciaterem irányába. Ezt a folyosószakaszt még mindig félhomály borítja. Odabentről kiszűrődnek a film hangeffektjei. Gondolatban felírom, hogy majd el ne felejtsem kockáról-kockára elmondatni a cselekményt a többiekkel. Hirtelen eszembe jut, hogy még nem is tudom, mit kellett elhoznom a 312-esből. A zsebembe nyúlok.

Egy mobiltelefont tartok a kezemben.

Január 25.

Egész jól megúsztuk a tegnapi napot. Még több mint fél óráig tartott a film, miután visszaértem a vetítőbe, és mindvégig elég nagy volt a mozgás. Persze alig vártam, hogy visszamehessünk a szobánkba. Amikor Markóval becsuktuk magunk mögött az ajtót, alaposabban szemügyre vettem a zsákmányt. Nem volt különösebben drága vagy olcsó: a legközönségesebb, középkategóriás modell. Átfutottam a telefonkönyvet, a kapott és küldött SMS-seket, hátha lesz valami, amin elindulhatok, de hiába. Semmit se találtam benne. Vagy kitöröltek belőle minden adatot, vagy – és ez tűnt valószínűbbnek – pusztán kapcsolattartásra szolgál a készülék. Ebben az esetben viszont csak egyet tehetünk: várnunk kell, amíg megszólal.

Szívem szerint alaposabban belemásztam volna a memóriakártyájába, csakhogy rá kellett jönnöm, hogy sem a telefonszámot, sem a PIN kódját nem ismerem. Ki se kapcsolhattam. Szerencsére az akkuja lemerülésétől sem kellett tartani, mert Stefi töltője kompatibilis volt vele, de azért idegesített, hogy semmit se tudunk kezdeni a készülékkel. Persze valószínűleg valaki valamikor hívni fog, de hogy ki lesz, és mit akar, arról halvány sejtelmem sincs.

© Friss Krisztina

(Folyt. köv.)

ELŐZMÉNY – Geriék a tanulmányi kiranduláson éles feladatot kapnak. A President Hotel 312-es szobájából kell megszerezniük a céltárgyat. Geri úgy dönt, a tetőről leereszkedve próbál bejutni. Natalia biztosítja.

 ***

– Biztos vagy benne, hogy meg tudsz tartani? – kérdeztem, amikor megbeszéltük a tervet. – Nagyon nem vágyom rá, hogy palacsintává lapuljak odalent.

A szokásos, hűvös pillantásával válaszol.

– Te csak ne aggódj, öcsi.

Most mégsincs itt. Nem örülök neki, mert az ujjaim villámgyorsan el fognak gémberedni ebben a hidegben.

– Natalia! – suttogom félhangosan.

– Itt vagyok – hallom a mellvéd felől. – Gyere, már minden kész.

Nem kell kétszer mondania. Rendesen fel van öltözve, de látom rajta, hogy kegyetlenül fázik.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezi.

– Vártam, hogy hasson a csodaszered – felelem. – Készen állsz?

Nem felel, csak bólint. Leül a párkány mellett futó kőpadra, és kiékeli magát.

Áthurkolom magamon a kötelet, és fellépek a peremre. Egy pillanatra megtartom magam, azután lejjebb ereszkedem. A lábammal óvatosan keresgélek valami támaszték után. Megvan. Kinézek egy újabb kapaszkodót, és a másik lábamat nyújtom a mélybe. Viszonylag könnyen megy, olyan, mintha bouldereznék. A szobor a maga számtalan redőjével, lendületes ívű tagjaival komoly segítséget jelent. És ami a legjobb: közvetlenül alatta ott van a másik. Magamban áldom az építészt. Még arra is ügyelek, hogy lehetőség szerint árnyékban maradjak. Alig pár perc alatt a nyitott ablaknál vagyok. Odabent sötét van. Beszökkenek a szobába. Bár viszonylag puhán érek földet, úgy érzem, a tompa döndülésre az egész szálloda össze fog szaladni. Feszülten hallgatózom. A szívem a torkomban dobog, a fülemben dübörgő vér minden más esetleges zajt elnyom.

Az ágy ott van előttem. Felidézem magamban Natalia szavait: „Nem tudom, mi az, csak annyit, hogy a jobboldali éjjeliszekrény felső fiókjában lesz.” Odaosonok. Kihúzom a fiókot. Üres. Megáll bennem az ütő. Kétségbeesetten körbetapogatom. Hiába. Semmi sincs benne.

A kézhátam valami érdesbe ütközik. Megfordítom a kezemet, és végighúzom a tenyeremet az éjjeliszekrény lapjának belső felén. Ott van. Nem túl nagy. Szigszalaggal erősítették fel. Egyetlen mozdulattal letépem, és a zsebembe süllyesztem. A következő másodpercben már ismét a párkánynál vagyok. Mielőtt visszaindulnék, körbepillantok a szobán, nem hagytam-e véletlenül valami árulkodó nyomot. A szemem megakad egy Burberry sálon.  Most már tudom, kinek a szobájában vagyok. Jovanéban. Nem nyugtat meg a dolog.

Nagy levegőt veszek, és kapaszkodni kezdek. Bár fölfelé gyorsabban megy a mászás, mégis hosszabbnak tűnik az út. Majdnem elérem a peremet, amikor odafentről hangok ütik meg a fülemet. Egyre erősödő szóváltást hallok. Mozdulatlanná dermedek. Ha felfedeznek, mindennek vége. Pár másodperccel később elsuhan mellettem a biztosítókötél. Ahogy a vége a mélybe zuhan, közepes rándítást érzek a vállamon. Kétségbeesetten tapadok a jeges kőfalra a süvítő szélben. Az ujjaim szinte odafagynak a homlokzat cirádáira. Nem tudom, meddig bírom így, de nincsenek illúzióim. Egy szál könnyű pulóver van rajtam. Rohamosan fogy az erőm, a tagjaim percről-percre jobban gémberednek. Hamarosan akkor se tudok mozdulni, ha akarok.

Nataliára nem számíthatok: amikor leoldotta magáról a kötelet, magamra hagyott. Nem mondom, hogy a harmincméternyi, szélben himbálódzó kötél megkönnyíti a helyzetemet. Jó lenne megszabadulni tőle, csakhogy ezzel szinte biztosan elárulnám magam. Most, hogy nincs, ami megakadályozza lezuhanásomat, kínzón tudatára ébredek az alattam tátongó mélységnek. Hirtelen megcsap önnön sebezhetőségem. Másztam már ennél jóval durvább helyeken is, de rá kell jönnöm, mennyit jelent a tény, hogy biztosítanak. Itt nem hibázhatok. Egy csapásra elszáll eddigi laza önbizalmam. Érzem, ahogy egyre gyengül a szorításom. Lassan döntenem kell, felkapaszkodok a tetőre, vagy valami módon rögzítem magamat, és megvárom, hogy Natalia a segítségemre siessen. 

Feszülten figyelek, igyekszem felmérni a fenti helyzetet. Attól tartok, Jovanék visszamentek a szobájukba, és rájöttek, valaki besurrant hozzájuk. Ha így van, nem kell hozzá túl sok, hogy összerakják, miként történhetett. Valószínűleg felkeltette gyanújukat a nagy mozgás, és odaküldtek valakit, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Csupán azt nem értem, hogy miért nem hajolnak át a tetőn, és ragadják meg a grabancomat. Elönt a vereség keserű érzése. Azon töprengek, hogy talán vissza kéne ereszkednem a saját szobánkig, vagy akár lemászni az utcára. Semmi kedvem feladni, és beismerni, hogy veszítettem.

A fenti szóváltás percről-percre hevesebb lesz. Igaz, hogy Natalia eloldotta a köztünk lévő kapcsot, és onnantól csak magamra számíthatok, de ezzel megakadályozta, hogy felfedezzenek. Így maradt némi játékterem. Egyedül rajtam múlik, hogy megkísérlek-e egérutat nyerni, vagy a segítségére sietek. Latolgatom, valóban szüksége van-e rám, vagy képes megoldani a helyzetet. Persze az is kérdés, mennyit ér, ha most hirtelen felbukkanok. Kihúzom-e ezzel a bajból, vagy bedöntöm az egész projektet.

(Folyt. köv.)

A KÖNYVHÉTEN KAPHATÓ!

© Friss Krisztina

ELŐZMÉNY - A Siebenkreuz Alapítványnál ötfős csapatokban tanulnak a srácok. Mindent megkapnak, de ezért folyamatosan hozni kell az elvárt szintet. A szabályok kemények: ha egyvalaki kihull, az egész csoport megy. Geriék csapatában az egyik srác balesetet szenved, és nem tudja folytatni a sulit. Mégis maradhatnak, ha bevesznek egy új embert maguk közé.

Egy lányt. 

***

Megköszörülöm a torkom, hogy magamra vonjam a figyelmet.

– Szóval? – kérdezem.

– Ööö… igen – simít végig a haján Kálmán szórakozottan. – Szóval mi a 108-as szoba vagyunk, és ha kinyitom az ablakot, és kilógatok rajta valamit, akkor le tudod lépni a tetőn, hogy mikor kerülsz a 312-es fölé. Így könnyebb lesz.

– Hogyne – bólintok epésen. – Amúgy a 312-es szoba a homlokzati szobortól jobbra eső első ablak, ha jól láttam a tűzrendészeti térképen. Talán az is megfelelő viszonyítási pont lehet.

– Viszont fent voltunk a tetőn – veszi át a szót Stefi. – És nem fogod elhinni: az egész egyetlen hatalmas tetőkert. Ráadásul a hidegre való tekintettel attól se kell félni, hogy túl sokan nyüzsögnek odafent. Viszont semmit se láttam, amihez megbízhatóan oda lehetne rögzíteni a kötelet. Mondjuk, kőpadok futnak a mellvéd mellett körbe, szóval, ha valaki rendesen kiékeli magát, akkor nem elképzelhetetlen a dolog. De eléggé húzós lesz.

– Oké, már csak azt kell megoldani, hogy senki se legyen a szobában, amikor leereszkedem – szúrom közbe. – Különben elég snassz lesz a helyzet.

– Ez a legjobb az egészben! – mondja Kálmán lelkesen. – Este kilenctől filmvetítés lesz a konferenciateremben. Ami azt jelenti, hogy legalább kilencven percünk van arra, hogy elvégezzük a feladatot.

Elgondolkozom. Valakik nagyon a kezünkre játszanak… túl sok a szerencsés véletlen. Valószínűleg nem csupán a mi kiképzésünkről van szó: meg akarják tanítani a felsőbb éveseknek, hogy a sikeres akció után sem lanyhulhat az ember figyelme. Ugyanakkor nagyon nem szeretném, ha a 312-es szoba lakói rájönnének, hogy mi fűtöttünk alájuk. Attól tartok, nem egyszerűen a titokzatos tárgy megszerzése a tét: meg kell akadályoznunk, hogy visszaszerezzék tőlünk azt a valamit. És ha jól ismerem Misi bá’t, lesz még egy-két váratlan csavar ebben a történetben.

– Rendben, csak az a gond, hogy nekünk is ott kell lennünk a filmvetítésen – mutatok rá. – Nem lenne nagy művészet összerakni, mi történt, ha éppen mi hiányoznánk a nézőtérről.

Ez láthatóan szöget üt a többiek fejébe is. Egyértelmű, hogy ott kell ülnünk a nézőtéren, mint ahogyan az is, hogy valamiképpen meg kell lépnünk onnan egy időre. Ezt pedig elég nehéz megtenni észrevétlenül egy moziteremben.

– Miért nem tesztek róla, hogy folyamatosan járkáljanak az emberek? – kérdezi Natalia.

– Mi van? – mordul rá Stefi.

– „A golyó nem gurul sík terepen. Ahhoz, hogy guruljon, lejtőre kell tenni” – idézi a lány Szun cut, a kínai hadművészet klasszikusát.

– Szuper – húzza el a száját Stefi. – És hogyan képzeled?

– Például ezzel – feleli Natalia, és odadob neki egy orvosságos üvegcsét.

– Ez mi? – kérdezi Stefi gyanakodva.

– Keverjétek a narancslébe vacsoránál. És ha javasolhatom, ne igyatok belőle.

*

Ami azt illeti, egész jól megoldottuk a dolgot. Hozzá kell tennem, hogy a svédasztal komoly segítséget jelentett. Lenyúltuk a narancsleves kancsót, töltöttünk magunknak egy keveset, és felturbóztuk a maradékot. Senki se vette észre. Pár perccel később már ott arénázott az egyik tizedikes arc, hogy miért nyúltuk le a narancslevet. Elnézést kértünk, és átengedtük neki az egészet.

Vacsora után kis időre visszavonulhattunk a szobáinkba, hogy azután háromnegyed kilenckor elfoglaljuk helyünket a vetítőben. Pillantásom végigfut a többieken. Két tizenkettedikes kivételével mindenki itt van, de ők nagy valószínűséggel a harmadik emeleti folyosót őrzik. Akármit tartalmazott is Natalia titokzatos orvosságos üvege, egyelőre még nem fejtette ki jótékony hatását.

Megkezdődik a film. Peregnek a jelenetek. Szeretem a műfajt, de most nem tud lekötni a történet. Szinte ötpercenként nézem az órámat. Ahogy fogy az időnk, egyre jobban összeszűkül a gyomrom. Úgy döntök, ha egészkor se történik semmi, nem várok tovább, kimegyek.

Azután a negyvenhetedik percben végre megtörik a jég. Feláll az első ember, és sietős léptekkel megindul a kijárat felé. Csak azt furcsállom, hogy amikor kimegy, nem vetül a folyosóról a terembe a fény. Két percen belül követi egy másik. Senki se fordul utánuk. Mindenki a vetítővászonra mered. Várok még egy kicsit, és utánuk indulok. Bízom benne, hogy egyikük se jön szembe odakint.

A folyosón félhomály fogad. Valaki kiiktatta a világítást ezen a szakaszon. Hátramegyek a tűzlépcsőhöz, és felkapaszkodom a tetőre. Valósággal mellbe vág a csikorgó téli éjszaka. Idefent süvít a szél. Körülnézek, de nem látom Nataliát, pedig úgy beszéltük meg, hogy ő biztosít, amíg lemászom a 312-esbe. 

(Folyt. köv.)