ELŐZMÉNY - A Siebenkreuz Alapítványnál ötfős csapatokban tanulnak a srácok. Mindent megkapnak, de ezért folyamatosan hozni kell az elvárt szintet. A szabályok kemények: ha egyvalaki kihull, az egész csoport megy. Geriék csapatában az egyik srác balesetet szenved, és nem tudja folytatni a sulit. Mégis maradhatnak, ha bevesznek egy új embert maguk közé.

Egy lányt. 

***

Elhűlve meredünk rá, pedig már a legvadabb ötletekhez is hozzászoktunk. Misi bá’ékat nem lehet fantáziahiánnyal vádolni. Ez azonban most valami egészen más… eddig sose kellett olyasmit csinálnunk, amit súrolta a törvényesség határát. Na jó, kivéve, mikor tavalyelőtt észrevétlenül be kellett hatolnunk a péceli sportpályára… meg amikor tavaly átmásztunk a Margit híd alatt a tartószerkezeten Pestről Budára. De észrevétlenül behatolni egy őrzött objektumba… már a neve se hangzik túl bizalomgerjesztően. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán ugrat. Hiába. Láthatóan komolyan beszél.

– Szóval jelentkezzünk be a szállodába, és hozzuk el azt a valamit? – kérdezi váratlanul Marko. – Lefoglalták a nevünkre a szobát?

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Ilyenkor mindig rájövök, hogy túl sok akciófilmet nézek. Marko persze jóval gyakorlatiasabb, és nem szokott annyira elszállni, mint én. Igen, ennek így már van értelme. Valószínűleg ez lesz a következő lépés, és ha a kezünkben van az az izé, akkor valamivel beljebb leszünk az idei kirakós játékban. A tanulmányi kirándulások feladatait mindig rendesen megtekerik. De pont ettől annyira jó az egész.

Natalia megrázza a fejét:

– Nem egészen – feleli. – Egyébként mi is a Hotel Presidentben fogunk lakni, de a 312-es szoba nem a miénk. Viszont éjfélig kaptunk időt, hogy elvégezzük a melót.

Furcsa, most, hogy túl vagyok az első megdöbbenésen, rögtön a lehetséges megoldást keresem.

– Akkor ne ücsörögjünk itt – jelentem ki határozottan, és a zsebembe nyúlok a hitelkártyámért. – Menjünk, és vegyük szemügyre azt a helyet. Te tudod, hol van? – nézek Nataliára.

– Persze – bólint –, de nem kell annyira kapkodni, öcsi. Csak délután kettőtől foglalhatjuk el a szobáinkat. – Sajnálkozva pillant végig az asztal romjain. – Nem eszünk addig még egy kis sütit, fiúk?

*

A Hotel President alig húszpercre van a kávéháztól, a Nemzeti Bank mellett, a Belváros szívében. Az amerikai követség is itt található egy köpésre. Nem mondom, hogy túl boldoggá tesz a dolog. Ha jól sejtem, ez Pest egyik legjobban őrzött szeglete, ahol minden egyes utcasarkon biztonsági kamerák figyelnek. Megállapodunk, hogy miután lecuccoltunk, teszünk egy kis sétát a környéken, hogy felderítsük a terepet. Nataliát – akit természetesen egészen más emeleten szállásoltak el, elnyelte az épület.

Kószálás közben készítek magamban egy vázlatos térképet. Az agyam automatikusan rögzíti a térfigyelő kamerák helyzetét, látószögét, utcai lámpákat, biztonsági őrökkel védett objektumokat. Tovább ront az esélyeinken, hogy a legtöbb ház vélhetőleg homlokzatvilágítást kap este. Bárhonnan nézem, még mindig az a legegyszerűbb, ha odabentről kíséreljük meg a behatolást.

– Nem fog menni – ingatja a fejét Stefi. – A harmadik emeleten a tizenkettedik és tizenharmadik évfolyamosokat szállásolták el.

Egyrészt megkönnyebbülök: ha lebukunk, akkor se lesz belőle balhé. Másrészt viszont egyre reménytelenebbnek látom a helyzetet. Biztosra veszem, hogy a felsősök a nap huszonnégy órájában őrizni fogják a folyosót, nehogy illetéktelenek tévedjenek a felségterületükre. Akárki találta is ki ezt a dolgot, alaposan feladta a leckét.

Megcsörren a telefonom. SMS. Belenézek. Csak ennyi a szöveg: Az ablak nyitva lesz. Rejtett szám. Na persze… Egyfelől bosszant ez a macska-egér játék, másfelől egyre jobban izgat a kihívás. Ha sikerülne elemelni azt a valamit az utolsó évesektől, az azért nem lenne semmi. Valahol a buszon kapott tasli is ott motoszkál bennem. Persze egyáltalán nem akarom, hogy tudják, én ejtettem pofára őket. De azért a tudat ugyancsak jót tenne a lelkemnek.

A kapott infó birtokában újra szemügyre veszem az épületet. Most már egészen más szemmel nézem. A széles párkányok, cirádák, szobrok remek kapaszkodókat kínálnak. Ugyanakkor tudom, hogy itt az idő a kulcstényező. Nem függeszkedhetek túl hosszan, pókemberként a homlokzaton. Minél tovább akrobatikázom a falon, annál nagyobb az esélye, hogy kiszúrnak valamelyik szomszédos házból. Viszont a harmadik a legfelső emelet. Ha sikerülne valahogy feljutni a tetőre, gyorsan letudhatnám a projektet. Persze egy biztosító kötél mindenképpen kellene.

Nyakamba veszem a várost. Azt elég hamar leveszem, hogy ezen a környéken nemigen fogok barkácsboltot találni. Behúzok az első szembejövő netcaféba, és körbenézek a világhálón. A gép villámgyorsan kidobja a szóba jöhető helyeket. A legközelebbi üzlet alig tíz percre van innen, de ha segítség nélkül kéne megtalálnom, elmenne vele a fél napom.

Miután beszereztem a cuccot, visszadöngetek a szállodába. Sikerül feltűnés nélkül bejutnom a pakkal a szobánkba. Most már csak az a kérdés, hogy a fenébe fogok észrevétlenül felmenni a tetőre, illetve, onnan hogyan tudom megközelíteni a 312-es szobát.

– Egész jó tervet készítettem – fogad Kálmán, amikor belépek. Mindannyian itt szorongnak a dupla ágyon, még Natalia is. Láthatóan fel vannak ajzva, úgy tűnik, valamitől nagyon lelkesek.

– Az jó – felelem. Megszabadulok a kabátomtól és elnyúlok a dohányzóasztal melletti fotelben. Leszenvedem magamról a bakancsomat, és felrakom az ágy sarkára a lábamat. Valahogy idegenül érzem magam a csapatban. Eltart egy ideig, míg rájövök, miért: a többiek mind Natalia felé fordulnak. Úgy ül az ágy közepén, mint valami hercegnő az udvartartása körében. Engem teljesen kizártak maguk közül.  

(Folyt. köv.)

ELŐZMÉNY - A Siebenkreuz Alapítványnál ötfős csapatokban tanulnak a srácok. Mindent megkapnak, de ezért folyamatosan hozni kell az elvárt szintet. A szabályok kemények: ha egyvalaki kihull, az egész csoport megy. Geriék csapatában az egyik srác balesetet szenved, és nem tudja folytatni a sulit. Mégis maradhatnak, ha bevesznek egy új embert maguk közé.

Egy lányt. 

***

A többiek tanácstalanul néznek rám. Mintha azt kérdeznék, tényleg hagyom-e, hogy ez a kiscsaj szövegileg lealázzon.

– Jó, ez remek. Hölgyem, ön nyert, öné a szőrmajom – mordulok fel dühösen. – Remélem, boldog lesz vele. De gondolom - váltok vissza tegezésre -, ha már ennyi ideig kellett itt ácsorognod, mostanra talán azt is megfejtetted, hogy milyen feladatot kaptunk.

Bízom benne, hogy ezzel sikerült megfognom. Nagyon nem ártana, ha kicsit visszavenne az arcából, mielőtt a maradék tekintélyemnek is búcsút inthetek. Ellentétes érzelmek kavarognak bennem, mert ugyanakkor szeretném, ha mégiscsak lenne valami ötlete. Kizártnak tartom, hogy csupán a csapat egyesítése a dolgunk mára.

– Természetesen – feleli magától értetődően.

Szúrós pillantást vetek rá. Hogyha poénkodik, elküldöm a fenébe. Viszont, ha nem szórakozik, és tényleg talált valamit, az jelentősen megkönnyítheti a dolgunkat. Már amennyiben nem téved.

– Na és, mire jutottál? – kérdezem óvatosan. – Hol a nyom?

– Nincs szükség semmilyen nyomra – válaszolja, és a szemembe néz. – Én hoztam az utasításokat.

Összeszűkül a szemem. Ez teljesen ellenkezik a szabályokkal… illetve inkább úgy mondanám, hogy a tapasztalataimmal. Már rég megtanultam, hogy itt, az Alapítványnál nincsenek szabályok. Persze van egy csomó dolog, amiben nem kivételeznek senkivel, de amikor valamilyen problémát kell megoldanunk, bármikor alakulhat úgy, hogy el kell térnünk a megszokott sémáktól. Latolgatom a lehetőségeket. Ugyanúgy lehet beugratás, mint a ránk váró próbatétel része.

– Oké, mutasd a borítékot – döntök végül.

– Szóban kaptam – válaszolja.

Elkerekedik a szemem:

– Hogyhogy szóban? Ennek semmi értelme. És még sose kaptuk szóban az…

– Tanuld meg, öcsi, hogy vannak dolgok, amiket nem adnak írásba – vág a szavamba. – És ez ilyen jellegű feladat. De nem kell aggódnod, jó a memóriám – teszi hozzá gunyoros mosollyal. 

Iszonyatosan bűzlik az egész. Ha Misi bá’ arra kíváncsi, vajon hagyom-e, hogy megvezessen ez a liba, akkor korábban kell felkelnie. Ennek azért nem ugrom be. A legszívesebben sarkon fordulnék, és elindulnék az ellenkező irányba. Csakhogy hirtelen belém villan, amit az igazgatói irodában éreztem: bármit megtennék azért, hogy az Alapítványnál maradhassak. Bármit. És ennek a Nataliával való együttműködés volt a feltétele. Elfogadtam a lányt csapattársamnak, ahogy a többiek is. Márpedig a csapattársunkba vetett bizalom mindennél fontosabb. Végignézek a többieken. Sosem kételkednék egyikükben sem. A lányra villan a tekintetem. Nagyot nyelek.

– Rendben, hallgatlak – felelem rekedten.

– Itt az utcán mondjam el, vagy beülünk valami meleg helyre? – kérdez vissza. Megcsillan a szeme: – Ne félj, nem futunk ki az időből. 

Felsóhajtok és engedek. Kicsit olyan, mint amikor átúszod a Dunát. A víz színén vagy, kitartóan tempózol, tekintetedet a túlparton lévő célra szegezed, ugyanakkor érzed, hogy magával ragad a folyó. Most se tudom, pontosan hogyan lábalok ki ebből, mégis bízom benne, hogy meg fogom oldani a helyzetet, akármilyen fordulatot vegyenek is az események.

A helyet viszont én választom meg. Csöndre és nyugira van szükségünk, ahol nem abajgatnak, nincs nyüzsgés, és kontrollálni tudjuk környezetünket. Még mindig ott motoszkál bennem, hogy talán beugratás ez az egész. Végül az Európa kávéház karzatán kötünk ki, de bármilyen vonzóak is az utcára néző, hatalmas ablakok, beljebb telepedünk le. Elég sokat tudok a lehallgató készülékekről, és tisztában vagyok vele, hogy akár egy parkoló kocsiból az ablakra irányított lézersugárral is le lehet olvasni a hanghullámokat. Mondjuk, a gammasugaras lehallgatók ellen még a fal se véd. A mobiljainkat kikapcsoljuk, és az asztalra tesszük. Így látni lehet, ha valamelyik bekapcsol, ami ugyan nem jelent olyan bombabiztos védelmet, mint kiszedni az akkumulátort, viszont egyértelműen jelzi, hogy valaki érdeklődik az ember ügyei iránt. Nem mintha külön tanultuk volna ezeket a dolgokat, de Igor bá’, Izanagi szan vagy Fedor bá’ történeteiből elég sok mindent magába szív az ember, és ezek önkéntelenül is beépülnek az életünkbe.

A hely kellemesen kihalt, csak mi négyen ülünk idefent. Elterpeszkedünk a sarokpadon. Rendes kávét ugyan itt se mérnek, a süteményük se igazán híres, a pogácsájuk és a tejszínhabos forró csokoládéjuk viszont elsőrangú. Miután leadjuk a rendelést, a pincérnő hatalmasra púpozott tálcával tér vissza. Natalia elé négy süteményt tesz le. Nem tudom, ez-e a rendes adagja, de ha igen, akkor nem látszik meg rajta.

Mostanra rendesen megéheztünk, úgyhogy azonnal nekiesünk a kajának. Jó darabig csendben tömjük a fejünket. Amikor a vége felé járunk, hátradőlök a padon. Felveszem a csészémet, iszom pár kortyot, azután Nataliához fordulok.

– Akkor elmondod végre, milyen feladatot kaptunk? – kérdezem.

Bólint és lenyeli a falatot. Megtörli a száját a szalvétájával. Mire végez, minden szem rá szegeződik.

– A Hotel President 312-es szobájából kell elhozni valamit. Még ma este, éjfél előtt. Nem tudom, mi az, csak annyit, hogy a jobb oldali éjjeliszekrény felső fiókjában lesz. Remélem, nem pakolták tele – tette hozzá elnyomva egy mosolyt. – És természetesen úgy, hogy senkinek se tűnjön fel.

(Folyt. köv.)

Minden szabályrendszer egységesíti a technikákat. A szabályrendszer feltételeket jelent, és adott feltételek közt viszonylag gyorsan kiderül, hogyan lehet a leghatékonyabban küzdeni. A dolog persze nem ilyen egyszerű. A harc mikéntjét meghatározzák a mindenkori ellenfelek, és a legjobbak stílusát akaratlanul is másolni kezdik a többiek, de egy idő után kikristályosodnak azok a technikák, amelyeket egy adott szabályrendszerben érdemes használni. Számos olyan versenysorozat van, amelyet azért hirdettek meg, hogy a különböző stílusok képviselői megmérkőzhessenek egymással – ám ezekből hamarosan önálló harcművészeti ágak nőttek ki.

Az MMA és K-1 is ezek közé tartozik. A kötetlen szabályrendszereknek pontosan azt nem sikerült elérni, amire kitalálták őket: hogy megőrizzék a harcművészetek sokszínűségét. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy egy-két, a kívülálló számára lényegtelennek tűnő különbség – könyéktechnikák, rögzített térdrúgás, földharc – milyen gyökeresen átalakítja a küzdelem jellegét.

A legnagyobbak persze nem csupán egy szabályrendszerben küzdenek, hanem végiglátogatják a rangosabb versenysorozatokat. Hogy ki miben jut fel a csúcsra, nem mindig tudás kérdése. Egy-egy összecsapáson csupán az dől el, hogy az adott pillanatban ki a jobb – a legizgalmasabbak azok a mérkőzések, amikor valaki meg tudja fordítani az előző mérkőzés végeredményét.

A vereség senkit se érint jól. Számos lendületes sportkarrier omlott össze az első komolyabb vereség után – holott a harcművészetnek és a küzdősportnak pont az lenne a lényege, hogy az ember képes legyen legyőzni önmagát. Ha valakibe beleég saját legyőzhetetlenségének tudata, és rászalad egy pofonra, könnyen ellenkezőjére fordul az addig gondosan építgetett énképe. A legnagyobbak viszont képesen átlépni ezen.

Ray Sefo karrierje ígéretesen kezdődött. A remek lábtechnikája miatt Sugarfootnak becézett új-zélandi srác sorra nyerte az óceániai muay thai versenyeket. Később átnyergelt a K-1-re, de belefutott Ernesto Hoostba, és élete első vereségébe is.

Ray keményen készült a visszavágóra, de ismét fordult a sors kereke: Erneso Hoost ezúttal Jerome Le Bannerrel került össze, és ezúttal a holland fogott padlót. Az óceániai srácnak a riválisát kiütő, magabiztos veteránnal kellett szembenéznie.

Az az igazság, hogy nem sokan fogadtak Rayre. Az első pillanattól kezdve Le Banner irányított (00:15), aki végigterelte ellenfelét a ringen. Ray ellentámadásai lepattantak a franciáról (00:23, 00:27, 00:29). Láthatóan tartott ellenfelétől, aki hamarosan beterelte a sarokba, és egy kemény ütéssel a padlóra küldte (00:51).

Minden a papírformának megfelelően alakult, Le Banneren látszik (00:52), hogy a kezében érzi a mérkőzést. Láthatóan azzal a szándékkal jön ki a sarokból, hogy a lehető leggyorsabban befejezze a meccset (01:04). A folytatás ennek mehfelelően alakul. Le Banner jön előre, terel…és rászalad egy hatalmas pofonra (01:09), ami még az ő betonfejének is sok (01:10). Érdemes megnézni a lassításokat (01:29, 01:32, 01:34, 01:35, 01:36, 01:39, 01:47, 01:54, 01:59). Egy nagy vereség után, padlóról felállva győzni…azt hiszem, ezt csak a legnagyobbak tudják.

Mindkét cím mellett szólnak érvek. A hetedik kerület jóval közelebb van. A tizennyolcadik kerület viszont a kép száma.

– Kezdjük a közelebbivel – felelem végül. – Fölösleges lenne emiatt szétválnunk.

Egyetlen apró gond van csupán: továbbra sem tudjuk, mit keresünk. De mindkét utca elég rövid, úgyhogy bízom benne: előbb-utóbb megtaláljuk, mi az. Rövid tanakodás után úgy döntünk, gyalog indulunk neki. Ha tömeggel megyünk, meg kell kerülnünk a fél világot. Még mindig így lesz a leggyorsabb.

Átvágunk Savoyai Jenő lovasszobra mellett, és leereszkedünk a Várhegy oldalában futó kanyargós sétaúton. Nem látni a várost, süppedős köd ül a Duna felett. Mintha a titkok mélyére merülnénk. Körülölel a tejfehér pára. Pókhálószerű, nyúlós foszlányok úsznak körülöttünk. Furcsa, de ahogy közeledünk a folyó felé, nem ritkul, hanem egyre sűrűbb lesz a köd.

A Clark Ádám téren már csak alig pár lépésre látunk. Inkább hallani, érezni lehet a kocsik folyamatosan hömpölygő áradatát. Átvergődünk a zebrán, és pár pillanat múlva kibukkan előttünk a semmiből a hidat őrző oroszlánszobor talapzatának monolitja. Az állat hatalmas mancsait még tisztán ki lehet venni, sörényes feje azonban már a homályba vész. Megindulunk a hídon. Mintha a semmibe tartanánk. Az érzést még kísértetiesebbé teszi a folyamatosan remegő szerkezet, és a forgalom minden mást elnyomó, tompa moraja. Mintha térből és időből egyaránt kiléptünk volna.

Érzem, hogy itt van alattunk a Duna, de látni csak a mindent elborító fehérséget lehet. Végtelennek tűnik az út. Onnan tudom, hogy megtettük a táv felét, hogy egy idő után lefelé megyünk. Azután egyszer csak kibomlanak előttünk a házak körvonalai. Olyan, mintha szellemvárosba tartanánk. Minden elmosódott, bizonytalan, cseppfolyós. Bujkálnak az utcák, az épületek. Pedig egész jól ismerem Pestet, de most eltévednék, ha nem lenne GPS. Kálmán a Deák tér felé vezet bennünket. Úgy döntünk, metróval elmegyünk a Blaháig, onnan meg egy megálló villamossal a Barcsay utca.

Furcsa, de a metró lepukkant, földalatti világa sokkal valóságosabbnak tűnik, mint odafent. Míg suhan velünk a szerelvény, azon töprengek, vajon mi lesz a következő lépés. Bármi lehet: valami tárgy, épület, graffiti, egy emléktábla, utcanév, vagy akármi más, ami összefüggésen van velünk, az Alapítvánnyal, vagy a Galériában látott képek valamelyikével. Azt se tudom, vajon az-e a cél, vagy csupán egy újabb állomás lesz, ami tovább vezet. Azon agyalok, vajon Barna tudná-e a megoldást. Tetszik, nem tetszik, tudat alatt még mindig őt tartom a csapat vezetőjének.

Átszállunk a 4-es villamosra. A megállótól pár lépés a Barcsay utca. Önkéntelenül is lassítok a tempón. Mi van, ha tévedtem? Bizonytalanságomat azonnal megérzik a többiek.

– Mi lesz, ha semmit se találunk? – szegezi nekem a kérdést Stefi.

Megvonom a vállam.

– Mi lenne? – kérdezek vissza. – Újra kezdjük az egészet.

Alaposan belénk verték, hogy tévedni nem szégyen. Bárki hibázhat. Legfeljebb az baj, ha az ember nem tanul a saját hibáiból. „A tapasztalat nem más, mint az ember hibáinak összessége” – szokta mondogatni Fedor bá. Azután rendszerint hozzáteszi még: – „Egy jó sebésznek temetője van.”

Ennek ellenére feszül bennem a kétely. A megérzéseimre hallgatva vezettem ide a csapatot. Ha mellényúltam, elég sok időt vesztettünk. Márpedig a nap huszonnégy órából áll, ahogy Igor bá’ szokta mondani. Megindulunk a szűk, kövezett utcán. Van valami nyirkos jellege. Nem tudom, hogy az időtől, a falakba beivódott portól, vagy csak a járdát pöttyöző szemét és kutyaszar miatt érzem így. Valahol középtájon egy oszlopokkal keretezett kapujú, nagy ablakos téglaépület magasodik. Ordít róla, hogy iskola. Az egyik oszlop tövében pedig – megdobban a szívem – Natalia áll. Elönt a megkönnyebbülés hulláma. Ezek szerint mostantól együtt a csapat. De vajon mi lesz a feladat?

Amint megpillantjuk egymást, megindul felénk.

– Szevasztok – mondja. – Mi tartott idáig? Már legalább negyven perce itt dekkolok.

A rejtvény sikeres megoldása fölött érzett örömöm egy pillanat alatt porrá omlik.

– Sajnálom – felelem savanyúan. – Nem tudtam, hogy elindult a meccs, és játékban vagyunk.

Natalia vidáman felnevet:

– Mondd,  hol élsz te, öcsi? Még nem jöttél rá, hogy itt az Alapítványnál minden egyes percben versenyezned kell?

Erre nem válaszolok. Tudom, hogy igaza van. 

(Folyt. köv.)

A második kép forrása itt található.

– Engedd el, Geri! – szól rám Jovan határozottan. – Te pedig ülj vissza, és ne akard csicskáztatni a kisebbeket – mordul Robira. Újra hozzám fordul. – Engedd el, Geri. Nem lesz semmi baj.

Lassan elengedem a feszítést. Farkasszemet nézünk Robival. Tekintetéből szikrázik a gyűlölet. Ugyanakkor tudom, hogy ezt a kezét pár percig nem tudja használni. Csak a másik jelent veszélyt. Rezzenéstelenül állom a pillantását.

– Ülj a helyedre! – csattan ismét Jovan hangja. Amikor Robi nem mozdul, Jovan feláll, és hátrarántja, maga mögé. Felpattanok. Állva már sokkal magabiztosabb vagyok.

– Nyugi – mondja Jovan higgadtan. – Nem lesz semmi baj.

Kifújom a levegőt. Elönt a megkönnyebbülés. Ezt megúsztam. A következő pillanatban az ülések közé zuhanok. A számat elárasztja a vér. Érzem, fölrepedt az ajkam. Nem láttam Jovan ütését. Villámgyors volt, és alattomos.

– Te pedig sose emelj kezet a társamra – hallom a fejem felett. – Megértetted? 

Felszáll a szememről a köd. Úgy érzem, meg tudnám fogni. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, ha most nem is, de valamikor később a szart is kivernék belőlem, ha most nekiugranék. Keserű gombóc van a torkomban.

– Igen – bólintok.

– Rendben – feleli Jovan, és visszatelepszik a helyére. Továbbra is tökéletesen nyugodt. A maga részéről lerendezte a kérdést.

Feltápászkodom, és elfoglalom a helyemet. A hátralévő út alatt mindvégig Igor bá’ hátára szegezem a tekintetem.

*

A busz a Várhegy aljában parkol le. Kitódulunk a friss levegőre. Jól esik végre kinyújtóztatni a tagjaimat. A csapatok különválnak. Vége a lazulásnak, innentől élesben megy a játék. Mindenki lezárt borítékban kapja meg a feladatát. Rendszerint csak egy helyszín és egy időpont van benne, de néha pár mondattal segítenek behatárolni, mire kell koncentrálnunk. 

Misi bá’ osztja a borítékokat. Az alsóbb évesekkel kezdi, és évfolyamonként halad tovább. Mi négyen kissé elárvultan ácsorgunk. Nataliát sehol se látom. Fogalmam sincs, mi van vele. Azon töprengek, vajon később majd csatlakozik-e hozzánk, vagy külön dolgozik most is, mint általában.

Amikor mi következnénk, Misi bá’ a tizenkettedikeseket szólítja. Egy pillanatra megáll bennem az ütő. Egyre növekvő szorongással figyelem, ahogy lassan fogynak a busz mellől a csapatok. Amint átveszik a feladatukat tartalmazó borítékot, megnézik, és máris indulnak. Mi a végére maradunk. Azon rágódom, mi lesz, ha kimaradunk a szórásból. Nem lehetetlen a dolog, elvégre csak négyen vagyunk. Némileg megnyugszom, amikor látom, hogy Misi bá’ kezében van még egy boríték.

– Ne aggódjatok, nem feledkeztem meg rólatok – mondja, és átnyújtja a feladatunkat. – Amúgy jót bullyztatok az úton?

„Szuper” – gondolom magamban. – „Holnap már az egész suli ezen fog csámcsogni.”

Feltépem a borítékot. Mindig leragasztva kapjuk. A többiek körém gyűlnek. D3/4/18. Ennyi áll a papírlapon. Misi bá’ két ujjal megböki a kalapját:

– Sok szerencsét!

A pillantásom önkéntelenül is követi a mozdulatát. A Nemzeti Galéria barna kupolája fölött egy csapat galamb kereng. Hirtelen összeáll a kép.

– Gyerünk! – mordulok a többiekre, azzal megindulok a Vár felé. Erős tempót diktálok. A tanulmányi kirándulásokon kapott feladatoknál az idő mindig kulcstényező.

– Elárulnád, mi a fene van? – lihegi Kálmán, miközben felkapaszkodunk a Tóth Árpád sétányra vezető lépcsősoron, és megindulunk az Oroszlános udvar felé.

– Pofonegyszerű – felelem. – Nemzeti Galéria, D-szárny, harmadik emelet, huszadik századi művészet, negyvenöt után. Gondolom, negyedik terem, tizennyolcadik kép.

– Szép – bólint Marko elismerően.

Miután Barna kiesett, átnyaltam a tanulmányi kirándulás ráeső anyagát. Nem mondom, hogy oda-vissza kenem, de azért némileg képben vagyok. Jegyet veszünk, és felkapaszkodunk a harmadikra. Közben azon agyalok, mi lesz, ha nincs tizennyolc kép a negyedik teremben.

Idebent már erősen visszavesszük a tempót. Kerüljük a feltűnést. Szép nyugodtan ballagunk keresztül a kiállításon. Nem játsszuk túl a dolgot, de azért hosszabban megállunk egy-egy kép előtt.

A negyedik teremben kétfelé válunk. Ahogy ballagok, csöndben számolom a festményeket. Tizenhat… tizenhét… tizennyolc. Megvan! Barcsay Jenő: Kép vörösben. Hiába nézem, semmit se tudok kihámozni belőle. A fene megeszi ezeket az elvont műalkotásokat. Ha ez újabb kód, akkor jó darabig el fogunk szórakozni vele. Átballagok Stefiékhez.

– Az enyém egy absztrakt Barcsay. A tiétek? – kérdezem.

– Gyarmathy Tihamér: Dinamikus kompozíció – feleli. – A tiédnek mi a címe?

– Kép vörösben – válaszolom savanyúan.

Hiába nézegetem őket, egyiktől se leszek okosabb. A többiek is elkeseredetten vizslatják a festményeket. Agyamban csikorognak a fogaskerekek, de nem jutok semmire. Már-már hajlok arra, hogy félreértettem Misi bá’ mozdulatát, és egészen másra vonatkozott a kód. Hirtelen belém hasít egy ötlet:

– Kálmán, kapd elő a GPS-edet – mondom izgatottan.

Nem kell magyaráznom, mire gondolok. Ahogy előveszi, már üti is bele az első nevet:

– Barcsay utca van a hetedik, illetve a tizennyolcadik kerületben – jelenti be diadalmasan. Azután ujjai ismét táncolni kezdenek a billentyűzeten: – Gyarmathy utca viszont nincsen – teszi hozzá elégedetten.

– Szerinted melyikkel kezdjük? – néz rá, Stefi kérdőleg.

(Folyt. köv.)

Január 24.

Ma nincs tanítás, viszont hajnalban keltünk. Jóval napfelkelte előtt elindultunk Budapest felé. Az iskolabusz halkan duruzsolva fogyasztja a kilométereket. Itt a Zselicségben viszonylag gyorsan haladunk. Az utakon alig találkozunk valakivel. Egymás után hagyjuk magunk mögött a hóval borított, kihaltnak látszó falvakat. Alacsony dombok közt kanyarog, végtelen mezőkön fut az út. A havas tájon nyulak, fácánok kutatnak élelem után. Időnként megrezzentünk egy-egy szarvascsordát. 

A mi évfolyamunk a felsősökkel utazik. Elméletileg ezt afféle lovaggá ütésnek szánták, a gyakorlatban persze nettó szívás az út. Mi állunk a rangsor végén, és elég sokáig vagyunk szűk helyen összezárva ahhoz, hogy néhányan unatkozni kezdjenek. Tovább ront a helyzeten, hogy a buszt vezető Igor bá’n kívül nincs velünk tanár. A többiek az alsóbb évesekkel jönnek. Igor bá’ meg sose avatkozik a diákok közti apróbb súrlódásokba. Nemegyszer elmondta, hogy ha megtenné, csak rosszabb lenne. Meg kell tanulnunk egymás közt rendezni a dolgainkat. „Azért, mert valaki gyengébb, nem kerülhet kivételezett helyzetbe” – szokta mondani. – „Ha valóban komoly a tét, soha sincs ilyen. Az Alapítvány azt várja tőletek, hogy a legjobbak legyetek. A legjobbak pedig attól azok, hogy kiharcolják az őket megillető helyet.”

Nem mondom, hogy nincs benne logika. Nem árt, ha az ember tudja, mennyit ér. A tanárok úgyse tudnak a nap huszonnégy órájában vigyázni ránk. A tanári beavatkozás nyomán felgyülemlő feszültség pedig előbb-utóbb még keményebb reakciót eredményezne. Mindenkinek az a legjobb, ha a lehető legkisebb konfliktusok árán alakul ki a csípésrend.

Nem mintha a suli kőkemény hierarchiája nem határozná meg eleve a dolgok menetét. De a felsőbb évesek mindig gondosan ügyelnek rá, hogy megkapják a nekik járó tiszteletet. Igaz, hogy bármikor számíthatunk a segítségükre, azonban ez nem mentesít attól, hogy betartsuk a szigorú alá-fölérendeltségi viszony szabályait. A legkisebb kilengés is azonnali megtorlást eredményez.

Éppen ezért rezzenéstelen arccal nyeljük a bosszúságunkat. Mióta újra öt főre egészült ki a csapatunk, folyamatosan oltanak a többiek. Persze a normálistól való legkisebb eltérés is célponttá teszi az embert. Márpedig az, hogy egy lány lett a csapattársunk, teljesen felborította az eddig kialakult rendet. De nem csak erről van szó. Az, hogy a lányokkal érintkezhetnek, eddig a felsőbb évesek privilégiuma volt. Ennek vége, és úgy érzik, valamit elveszítettek.

Pedig gyakorlatilag alig találkozunk Nataliával. Ő továbbra is a „B”szárnyban lakik és tanul. Nem jár át a mi óráinkra. Nem tanulunk együtt. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hol tartanak az anyagban. Csupán annyit közöl velünk, melyik dolgozata hány százalékos lett. Bőven hozza az Alapítvány által elvárt szintet.

Eddig háromszor találkoztunk: két ízben az istállóknál, egyszer pedig hólapátoláskor. Egyik alkalom se tartott tovább két óránál. Most se velünk utazik, hanem a lányokat szállító buszok egyikével. Misi bá’ az eligazítás során csak annyit mondott, hogy majd Budapesten látjuk egymást. Gondolom, a feladatot együtt fogjuk megoldani. A magam részéről jobban örültem volna, ha kicsit jobban összecsiszolódhatunk.

– Azért jó, hogy egy kis bulával kellett megerősíteni őket – röhög Robi a hátam mögött. – Mondjátok, formálódik már az Ötösfogat? – Kéjes nyögéseket hallat, hogy még véletlenül se legyen kétsége senkinek, mire céloz.

Fél órája rugóznak a témán. A magam részéről már nagyon unom, ráadásul még legalább kétórányi út van hátra.

– Már csak az a kérdés – folytatja Robi –, hogy a csaj növeszt-e pöcsöt, vagy ők szoknak rá a harisnyakötőre.

– Á, csak lecserélték a Barnát egy szőkére – legyint Bálint.

– Tévedés – vágja rá Pável. – Barnát egy feketére.

Elégedetten nyerítenek. Stefi arca megfeszül. Még mindig nem tette túl magát azon, hogy Barna kihullott a csapatból. Feláll, és hátramegy a vécére. Gondolom azért, hogy némi nyugalma legyen.

– Mi van, rád jött a kangörcs? – üvölt utána Robi.

Stefi nem felel. Eltűnik a busz hátsó részében. Jó soká marad. Kibámulok az ablakon, igyekszem elterelni figyelmemet. Sikerrel. Elzsongít a monoton futó táj.

– Anyád! – hördül fel Robi. – Mi az, nem látszom? 

Visszazuhanok a jelenbe.

– Bocs – mentegetőzik Stefi. – Megbotlottam.

– Majdnem eltörted a bokámat, te fasz! – csattan Robi hangja.

Nincsenek kétségeim afelől, mi történt. Megpróbálta elgáncsolni az ülések között visszaevező Stefit, és most rendezi a műbalhét. Elszakad bennem a cérna.

– Állítsd le magad! – fordulok hátra.

– Nekem pofázol? – kérdezi vissza, azzal talpon terem. Mire észbe kapok, fölém magasodik. Moccanni se tudok, beszorultam az ülésbe.

– Tanuld meg, kisköcsög, hol a helyed – mondja fojtott hangon, és nyomatékul minden egyes szónál megböki mutatóujjával a homlokomat. Lehelete az orromba csap. Elpattan bennem valami. Fölnyúlok és elkapom az ujját. Megfeszítem, és az előttem lévő ülés támlájának nyomom a tenyerét. Felüvölt a fájdalomtól.

– A kurva anyád! – kiáltja vöröslő fejjel.

Válasz helyett erősítek kicsit a feszítésen. Újabb kiáltás szakad ki belőle. Érzem, ahogy nyúlik az ízület.

– Engedj el, te geci! – nyöszörgi.

– Mert különben mi lesz? – kérdezem, és pattanásig feszítem az ujját. Kétségbeesetten vinnyog. Nem hat meg. Ezerrel pörög az agyam. Azon gondolkozom, hogy fogok ebből kimászni.

(Folyt. köv.)

Január 15.

 Kopogós, téli időnk van. Túl vagyunk az ebéden, az istállókhoz igyekszünk. Ma megint a lovakhoz vagyunk beosztva. Barna balesete óta először. Bár egyikünk se mondja, látom a többieken, hogy ők is idegesek. Egyébként úgy döntöttem, legjobb lesz, ha ebből az alkalomból ismertetem meg a srácokat az új csapattársunkkal. Több szempontból is jó választásnak tűnt. Egyfelől, mert így nem kellett külön találkozót szervezni e célból, másfelől tapasztalataim szerint a munka hangolja össze legjobban az embereket. 

Ma végre kisütött a nap, szikrázik köröttünk a táj. Ettől valamivel jobb hangulatunk lesz. Mostanra lecsillapodtak az indulatok. Valahol megértem Stefit, kimondottan közel álltak egymáshoz Barnával, és árulásként élte meg, hogy belementem a cserébe. A kezdet kezdetén megfogadtuk, embert nem hagyunk hátra. Most megtapasztaltuk, hogy a csapat léte mindennél fontosabb, ugyanakkor az egymásba vetett töretlen hitünkön megjelentek az első hajszálrepedések.

Amúgy Markónak lett igaza. Ha nem is a szokott, felszabadult hangulatban reggeliztünk, azért már finoman tapogatózni kezdtek: ki ez a lány, mit lehet róla tudni, miért kivételeznek vele. Elmondtam, amit Misi bá’tól hallottam róla. Éreztem, bennük is megfogalmazódnak ugyanazok a kétségek, mint bennem, de mindannyian tudjuk: nincs más választásunk. Nem Natalia vagy mi kaptunk egy esélyt, hanem így, öten. És ez mindennél erősebb kapcsot jelent.

– A lényeget mondd – mordult fel a végén Kálmán. – Jó a csaj?

– Majd meglátjátok – morogtam kényszeredetten. Nem akartam elárulni, hogy voltaképpen fogalmam sincs, hogy fest. A sötétben a kabátján és a haján túl nem sokat láttam belőle. A találkozásunkról amúgy is igen szűkszavúan nyilatkoztam. Eszem ágában se volt elárulni, hogy megszívatott. Tudtam, hetekig húznának vele.

– Valamit jegyezz meg: ő a csapattársunk. Tök nyolc, milyen bige – zártam le a témát.

Nem, mintha nem értettem volna, miért izgatja a dolog. Itt csak az utolsó két évben láthat nőt az ember: akkor kezdődnek a koedukált foglalkozások a „B” szárnybeliekkel. Természetesen a legvadabb történetek keringtek ezzel kapcsolatban, de senki se tudott biztosat. Nagyon korán beleverik az emberbe, hogy bizonyos információkat nem osztunk meg másokkal. Amikorra végzős lesz az ember, megtanulja, hogy ne fecsegjen.

 Mire az istállókhoz érünk, Natalia már a karám kerítésén ücsörög. Fél szóval se utal a tegnap történtekre. Sorra kezet ráz a srácokkal. Kálmán meg van illetődve. Ami azt illeti, nem csak ő. A felsőtestét ugyan továbbra is rejti a kabát, de a lába elsőrangú. A haja acélkék csigákban omlik vállára. Kristályosan kék szemében huncut mosoly bujkál. Az ajka kissé elnyílik, kivillannak hófehér fogai. Kézfogása száraz, meleg. Arca meglepően hamvas, és… hát nem az idén barnult le, állapítom meg magamban.

Péter bá’ láthatóan nem örül nekünk. Épp csak odamordul, azután elküld istállót takarítani. Szó nincs róla, hogy bármelyikünk lóra ülhetne. Még a karámba se enged be. Odabentről hallom, ahogy szokásos stílusában kommandírozza a lovasokat, a pályát is velük építteti meg. 

A magam részéről nem bánom. Egykedvűen tolom ki egyik talicskát a másik után az istállók mögött magasodó trágyadombra. Tisztában vagyok vele, hogy akárhogyan anyázik is Péter bá’, úgyis véget ér a nap.

Közben fél szemmel Nataliát figyelem. Egyértelmű, hogy nem most lát először lovat életében. Kivezeti őket az állásból, almoz, friss szalmát szór a régi helyére. Gyakorlott mozdulatokkal méri ki a lovaknak a délutáni ételadagot, pucolja őket, ellenőrzi a körmüket. Stefi és Marko segítenek neki az állatoknál, Kálmánt láthatóan eszi a fene, de túlontúl tart a lovaktól, inkább nem megy oda. Gondolatban vállat vonok, és folytatom a munkát.

– Hé, gyertek és vigyétek be az állatokat! – harsan odakintről Péter bá’ hangja. – Nyergeljétek le és pucoljátok meg őket! 

Kiballagunk a karámhoz. A lovasok láthatóan nem bánják, hogy mehetnek, vigyorogva nyújtják át a kantárszárat, miközben kíváncsi pillantásokat vetnek Nataliára. Az egyik állatnak sok a nyüzsgés és megriad: felágaskodik, kiszabadítja a kantárszárat a lovasa kezéből, majd elkezd körbe-körbe ügetni a karámban. Marko átnyújtja nekem a lova kantárszárát, és megindul a szökevény után.

– Hagyd! – röffen rá Péter bá’. – Majd a kisasszonka. Meg köll tanúni ezt is.

Megismerem az állatot: ez dobta le Barnát. Összeszorul a gyomrom. Intek a fejemmel a többieknek. Gyorsan bevisszük a lovakat, és Markóval kijövünk, hogy segítsünk a lánynak. Mikor visszaérünk, a kanca még mindig a karám oldala mellett köröz, időnként megugrik, idegesen rázza a fejét. Egy ingerült ló megfékezése nem gyerekjáték. Ha úgy érzik, veszélyben vannak, menekülnek, amíg lehet, de amint sarokba szorítják őket, támadnak. Ilyenkor a legkisebb hiba is végzetes lehet. Egy négy-öt mázsás ló alaposan el tud bánni az emberrel. Nem egy lovas végezte már tolószékben. 

A lány láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel. A karám közepén állva folyamatosan követi testével a ló mozgását. Nagy levegőt veszek, megindulok felé, de megállít:

– Maradj ott!

A hangja halk, nyugodt, mégis határozott. Az indulat árnyéka se remeg benne. Minden idegszálával a lóra összpontosít. Tekintetét az állat szemére szegezi. A kanca egy idő után lelassul, és megindul felé. Natalia továbbra is mereven figyeli. A ló megugrik, és újból szaladni kezd. Néhány kör után úgy látom, mintha nyalogatná a száját. A tempója is lassul. Egyre lejjebb hajtja fejét futás közben, szája már-már a földet súrolja.

A lány most végre elfordítja róla szemét, és elfordul tőle. Az állat lassan közelít felé, de ebben nincs semmi agresszió. Lélegzetvisszafojtva figyelem a jelenetet. Natalia nem mozdul, ám a kanca odalép hozzá, és orrával finoman megböki a hátát. A lány ekkor óvatosan szembefordul vele, de továbbra se néz rá. Tekintetét a ló két mellső lába közé szegezi. Felemeli a kezét, és puhán megvakarja az állat két szeme közti területet, azután megindul az istálló irányába. A kanca ellenkezés nélkül követi, pedig a lány meg se fogta a kötőféket.

Értetlenül nézünk egymásra Markóval. Fogalmunk sincs, mi történhetett. Mitől vált hirtelen kezessé az előbb még riadtan nyargaló ló?

Péter bá’ra pislantok. Ha jól sejtem, egyáltalán nincs ínyére az előbbi jelenet. Nem tévedek. Elgondolkodva vakarja a fejét, azután hegyeset sercint a hóba.

– Naggyon ügyes, kisasszonka! – mordul a lány után. – Azér’ legközelebb majd inkább az ustort hasznájja, mer’ nincs mindig ennyi időnk ám… higgye e’ nekem, a fájdalom a legjobb tanítómester. Abbú azonna’ értenek.

Natalia nem felel. Utánaindulunk Markóval. Amikor beérünk a négy fal közé, a lány tekintete ránk villan.

– Ez egy barom – mondja fojtott hangon. – Fogalma sincs a lószerűségről. Hogy a fenébe dolgozhat ezen a helyen?

Az első mondatával mélységesen egyetértek. A másodikat nem értem. A harmadikat pedig már én is sokszor megkérdeztem magamtól.

(Folyt. köv.)