ELŐZMÉNY - A Siebenkreuz Alapítványnál ötfős csapatokban tanulnak a srácok. Mindent megkapnak, de ezért folyamatosan hozni kell az elvárt szintet. A szabályok kemények: ha egyvalaki kihull, az egész csoport megy. Geriék csapatában az egyik srác balesetet szenved, és nem tudja folytatni a sulit. Mégis maradhatnak, ha bevesznek egy új embert maguk közé.

Egy lányt. 

***

A többiek tanácstalanul néznek rám. Mintha azt kérdeznék, tényleg hagyom-e, hogy ez a kiscsaj szövegileg lealázzon.

– Jó, ez remek. Hölgyem, ön nyert, öné a szőrmajom – mordulok fel dühösen. – Remélem, boldog lesz vele. De gondolom - váltok vissza tegezésre -, ha már ennyi ideig kellett itt ácsorognod, mostanra talán azt is megfejtetted, hogy milyen feladatot kaptunk.

Bízom benne, hogy ezzel sikerült megfognom. Nagyon nem ártana, ha kicsit visszavenne az arcából, mielőtt a maradék tekintélyemnek is búcsút inthetek. Ellentétes érzelmek kavarognak bennem, mert ugyanakkor szeretném, ha mégiscsak lenne valami ötlete. Kizártnak tartom, hogy csupán a csapat egyesítése a dolgunk mára.

– Természetesen – feleli magától értetődően.

Szúrós pillantást vetek rá. Hogyha poénkodik, elküldöm a fenébe. Viszont, ha nem szórakozik, és tényleg talált valamit, az jelentősen megkönnyítheti a dolgunkat. Már amennyiben nem téved.

– Na és, mire jutottál? – kérdezem óvatosan. – Hol a nyom?

– Nincs szükség semmilyen nyomra – válaszolja, és a szemembe néz. – Én hoztam az utasításokat.

Összeszűkül a szemem. Ez teljesen ellenkezik a szabályokkal… illetve inkább úgy mondanám, hogy a tapasztalataimmal. Már rég megtanultam, hogy itt, az Alapítványnál nincsenek szabályok. Persze van egy csomó dolog, amiben nem kivételeznek senkivel, de amikor valamilyen problémát kell megoldanunk, bármikor alakulhat úgy, hogy el kell térnünk a megszokott sémáktól. Latolgatom a lehetőségeket. Ugyanúgy lehet beugratás, mint a ránk váró próbatétel része.

– Oké, mutasd a borítékot – döntök végül.

– Szóban kaptam – válaszolja.

Elkerekedik a szemem:

– Hogyhogy szóban? Ennek semmi értelme. És még sose kaptuk szóban az…

– Tanuld meg, öcsi, hogy vannak dolgok, amiket nem adnak írásba – vág a szavamba. – És ez ilyen jellegű feladat. De nem kell aggódnod, jó a memóriám – teszi hozzá gunyoros mosollyal. 

Iszonyatosan bűzlik az egész. Ha Misi bá’ arra kíváncsi, vajon hagyom-e, hogy megvezessen ez a liba, akkor korábban kell felkelnie. Ennek azért nem ugrom be. A legszívesebben sarkon fordulnék, és elindulnék az ellenkező irányba. Csakhogy hirtelen belém villan, amit az igazgatói irodában éreztem: bármit megtennék azért, hogy az Alapítványnál maradhassak. Bármit. És ennek a Nataliával való együttműködés volt a feltétele. Elfogadtam a lányt csapattársamnak, ahogy a többiek is. Márpedig a csapattársunkba vetett bizalom mindennél fontosabb. Végignézek a többieken. Sosem kételkednék egyikükben sem. A lányra villan a tekintetem. Nagyot nyelek.

– Rendben, hallgatlak – felelem rekedten.

– Itt az utcán mondjam el, vagy beülünk valami meleg helyre? – kérdez vissza. Megcsillan a szeme: – Ne félj, nem futunk ki az időből. 

Felsóhajtok és engedek. Kicsit olyan, mint amikor átúszod a Dunát. A víz színén vagy, kitartóan tempózol, tekintetedet a túlparton lévő célra szegezed, ugyanakkor érzed, hogy magával ragad a folyó. Most se tudom, pontosan hogyan lábalok ki ebből, mégis bízom benne, hogy meg fogom oldani a helyzetet, akármilyen fordulatot vegyenek is az események.

A helyet viszont én választom meg. Csöndre és nyugira van szükségünk, ahol nem abajgatnak, nincs nyüzsgés, és kontrollálni tudjuk környezetünket. Még mindig ott motoszkál bennem, hogy talán beugratás ez az egész. Végül az Európa kávéház karzatán kötünk ki, de bármilyen vonzóak is az utcára néző, hatalmas ablakok, beljebb telepedünk le. Elég sokat tudok a lehallgató készülékekről, és tisztában vagyok vele, hogy akár egy parkoló kocsiból az ablakra irányított lézersugárral is le lehet olvasni a hanghullámokat. Mondjuk, a gammasugaras lehallgatók ellen még a fal se véd. A mobiljainkat kikapcsoljuk, és az asztalra tesszük. Így látni lehet, ha valamelyik bekapcsol, ami ugyan nem jelent olyan bombabiztos védelmet, mint kiszedni az akkumulátort, viszont egyértelműen jelzi, hogy valaki érdeklődik az ember ügyei iránt. Nem mintha külön tanultuk volna ezeket a dolgokat, de Igor bá’, Izanagi szan vagy Fedor bá’ történeteiből elég sok mindent magába szív az ember, és ezek önkéntelenül is beépülnek az életünkbe.

A hely kellemesen kihalt, csak mi négyen ülünk idefent. Elterpeszkedünk a sarokpadon. Rendes kávét ugyan itt se mérnek, a süteményük se igazán híres, a pogácsájuk és a tejszínhabos forró csokoládéjuk viszont elsőrangú. Miután leadjuk a rendelést, a pincérnő hatalmasra púpozott tálcával tér vissza. Natalia elé négy süteményt tesz le. Nem tudom, ez-e a rendes adagja, de ha igen, akkor nem látszik meg rajta.

Mostanra rendesen megéheztünk, úgyhogy azonnal nekiesünk a kajának. Jó darabig csendben tömjük a fejünket. Amikor a vége felé járunk, hátradőlök a padon. Felveszem a csészémet, iszom pár kortyot, azután Nataliához fordulok.

– Akkor elmondod végre, milyen feladatot kaptunk? – kérdezem.

Bólint és lenyeli a falatot. Megtörli a száját a szalvétájával. Mire végez, minden szem rá szegeződik.

– A Hotel President 312-es szobájából kell elhozni valamit. Még ma este, éjfél előtt. Nem tudom, mi az, csak annyit, hogy a jobb oldali éjjeliszekrény felső fiókjában lesz. Remélem, nem pakolták tele – tette hozzá elnyomva egy mosolyt. – És természetesen úgy, hogy senkinek se tűnjön fel.

(Folyt. köv.)