Egy hosszú pillanatra csönd telepszik közénk. Csak a szél sivítását és a lovak mocorgását lehet hallani.

– Gondolom, veled is közölték az ajánlatot – szólalok meg végül.

– Igen – válaszolja és közelebb lép.

Most se látok belőle többet. Olyan, mintha álarcot viselne. A sötétben nem tudok olvasni az arcáról. Csupán a hangjára hagyatkozhatom.

– És? – kérdezem. Elszorul a hangom. Belém hasít, mi van akkor, ha nemet mond. Azután elhessegetem a gondolatot. Ebben az esetben nem jött volna el.

– Természetesen igent mondtam rá – feleli. Meglep, mennyire keserű a hangja. Elvégre kaptunk egy esélyt. Az elmúlt pár órában tudatosult bennem igazán, mit jelent számomra az Alapítvány. Furcsamód nem akkor, amikor attól féltem, hogy talán elveszítem mindezt, hanem akkor, mikor visszakaptam.

– Szerinted… hogy legyen? – nézek rá.

– Hogy lenne? – vonja meg a vállát. Legalábbis úgy sejtem. – Összeszedjük magunkat, nekiállunk, és szépen pendlizünk, mint a mókusok. Végkimerülésig. – Kurtán felnevet. – Miért, te valami másra gondoltál? Mert ha igen, attól tartok, eltévesztetted a házszámot, öcsi.

Felforr bennem a düh.

– Ne aggódj, én is itt élek – vágok vissza. – És ha már itt tartunk: miattunk nem kell félned. Eddig még senkit se hagytam leszakadni, és ezek után se fogom engedni, hogy bármelyik barátom kihulljon. Szóval bőven elég, ha magad miatt parázol. Mi bírni fogjuk a tempót.

Ismét közénk zuhant a csend. A szél nyöszörgeti az istálló tetőszerkezetét, talpunk alatt csikorog a hó, ahogy szótlanul állunk egymással szemben.

– Neked még sose jutott eszedbe, hogy hagyni kéne ezt az egészet a fenébe? – kérdezi végül.

Elképedve nézek vissza rá. Lehet, hogy szándékosan nem segített a társának? De akkor miért nem állt föl, és szállt ki egyszerűen? Egy pillanatra belém villan a régi gyermekotthonok emléke… Nincs alternatíva.

Megrázza a fejét.

– Ne félj, én is gyáva vagyok ahhoz, hogy elmenjek innen – sóhajtja. – És biztosra veheted, hogy nem én leszek a gyenge láncszem.

– Mikor kezdünk? – szegezem neki.

– Szerintem ne húzzuk soká – feleli. – Gondolom, a holnap megfelel.

– Persze. Mikor és hol?

– Egyeztessünk még.

– Rendben.

Mobilszámot cserélünk, és elválunk. Ki-ki visszaindul az övéihez. A kolesz felé ballagva azon töprengek, vajon nem akarok-e nagyobbat emelni, mint amire képes vagyok.

Nem először életemben.

*

A vacsora csöndesen telik. Inkább csak piszkálgatom az ételt, valójában nincs étvágyam. Nyomasztanak a ma történtek, ráadásul tudom, mindezt el kell mondanom a többieknek is. Tisztában vagyok vele, hogy még nincs lejátszva a meccs. Bár a többiek ideiglenesen elfogadtak Barna helyett, és Misi bá’ is engem hívatott be, még egyáltalán nem tekinthetem magam a csoport vezetőjének. Ez most fog eldőlni.

A többiek se túl élénkek. Marko amúgy se bőbeszédű, de az utóbbi időszakban elég sokat kivesz belőle a tanítás. Stefin is érződik a félévvégi hajrá. Némán eszegeti az asztal közepén álló tálból a pogácsákat – először a tetejét hántja le, azután tempósan húzza le a pogácsáról az újabb és újabb félmilliméteres rétegeket, míg végül bekapja az alját is. Utána nekilát a következőnek. Gondolom, az esti tanuláshoz gyűjt energiát. Kálmán a székén hátradőlve emészt. Mindenki érzi, valami van a levegőben. A különbség csak annyi köztünk, hogy én tudom, mi az. Kétségkívül előnyt jelent a dolog, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez az előny percek alatt semmivé olvadhat. Én választom meg, mikor közlöm velük a ma történteket, de attól a pillanattól kezdve már nem uralom a történéseket. Egy biztos: már nem húzhatom tovább. Az én döntésem volt, hogy nem mondtam el nekik az igazgatói irodában lezajlott beszélgetést rögtön a tanulószobában, ezzel azonban magamra vettem a felelősséget. Fogalmam sincs, miként nyelik majd le, hogy a hátuk mögött intéztem a dolgokat. Szokatlan teher. Nem tudom, csupán én érzem-e egyre szorítóbbnak a lassan pergő perceket, vagy a többiek is így vannak vele, mindenesetre kicsit olyan, mint amikor vihar előtt tömör súlya lesz minden másodpercnek.

Megköszörülöm a torkomat. Nehezen formálom a szavakat, mintha vizsgán lennék.

– Mondanom kell valamit, srácok – kezdem. Különösebb érdeklődés nélkül néznek rám. Stefi kivesz a tálból egy újabb pogácsát, és leszedi a tetejét.  Közönyük megnyugtat, és egyre jobban megjön a hangom. Valamivel tempósabban folytatom. – Misi bá’ behívatott magához ebéd után, amíg ti a szobátokban készülődtetek.

Megdermed a levegő. Kálmán előredől a székén. Marko felvonja szemöldökét. Stefi abbahagyja az evést.

– Barnáról volt szó. – Összerezzennek. Tudom, mi zajlik bennük: én is átmentem ugyanezen pár órával ezelőtt. Előre látom a reakcióikat, és ez magabiztossá tesz. Egy csapásra megszűnik minden kételyem. Érzem, én irányítom az események menetét. – Súlyos gerinctörése van – visszahangzom Misi bá’ szavait. Furcsa mód egyszerre vagyok a jelen pillanatban, ugyanakkor visszarepülök pár órával korábbra, Misi bá’ irodájába is. Párhuzamosan élem meg a dolgokat. – Az orvosok szerint nem fog felépülni. Legalábbis belátható időn belül nem.

Stefi arca megfeszül.

– Akkor… ennyi volt? – kérdezi fojtottan. – A rohadt életbe! – robban ki hirtelen. Ellöki magát az asztaltól, ha nem tenyerelnék az asztallapra, felborulna. Felpattan a székéről. A fejét elönti a vér. Űzött pillantása körbefut a termen. Minden szem ránk szegeződik.

– Nem – mondom gyorsan. – És ülj le, kérlek.

Stefi visszatelepszik az asztalhoz. Kálmán halálsápadtan mered maga elé. Még a máskor egykedvű Marko is feszülten figyel. Kicsit várok, hogy a többi asztalnál is visszatérjen a rendes kerékvágásba az élet. Fél perc múlva látszólag már senki se törődik velünk, de időről-időre elkapok egy felénk villanó tekintetet. Talán jobb lett volna, ha kimegyünk a sportpályára, csak fogalmam sincs, hogyan vettem volna rá őket anélkül, hogy elmondanám, miért akarok beszélni velük.

– Ez a félévünk simán megvan Barna jegyeivel. – Kis szünetet tartok. Felültetem őket a hullámvasútra, hadd legyenek kezelhetőbbek. Kálmánra ugrik a szemem. – Remélem, te se csinálsz különösebb hülyeséget.

– Nem – feleli, és összerezzen.

– És azután? – kérdezi Marko. Ő szedte össze magát leghamarabb. Nyugtázom magamban a dolgot, és megjegyzem, hogy erre a továbbiakban számíthatok.

– Folytathatjuk – mondom. Úgy ítélem meg, mostanra kellőképp megpuhultak ahhoz, hogy lenyeljék, hogy hallgattam. – Az a helyzet, hogy a „B”szárnyban szétesett az egyik csoport, de az évfolyamelsőt meg akarja tartani az Alapítvány. Ha bevesszük a csapatba, megvan az öt fő, és maradhatunk.

– És mit fog szólni hozzá a csaj? – néz rám Stefi.

– Benne van – felelem. – Már beszéltem vele.

Stefi a szemembe mélyeszti tekintetét. Állom a pillantását.

– Akkor vegyük szépen sorra a dolgokat, Geri – mondja tagoltan. – Egy: Misi bá’ behívatott, és közölte veled, mi a helyzet. Te végig kussoltál, áttanultad velünk a délutánt, azután kisurrantál, hogy találkozz ezzel a csajszival, és szépen levajaztál vele mindent. Ez, tudod, nagyon szép, de nem gondolod, hogy talán nekünk is van némi közünk mindehhez? Mondd, megéri az a pina, hogy leszard érte a barátaidat?

Átfut az agyamon, hogy helyre teszem. Elvégre Misi bá’ engem hívatott, nem a csapatot, és ő tanácsolta, hogy előbb Nataliával beszéljek, és csak utána a többiekkel. Azután mégis elvetem az ötletet. Nem takarózhatok folyton Misi bá’val. Persze, most elfogadnák a dolgot, de a következő konfliktusnál le kéne bokszolnunk ezt a menetet.

– Így döntöttem – felelem szándékosan lassan. – Valami bajod van vele? Ahogy mondod, le lett vajazva minden. Te másként csinálnád? Talán ki akarsz szállni? – Rövid hatásszünetet tartok. – Megteheted.

Stefi feláll az asztaltól.

– Elmész a picsába, Geri – válaszolja, azzal sarkon fordul, és kimegy az étkezőből. Nem érzem úgy, hogy győztem. Minden eddiginél nagyobb súllyal telepszik rám a csend.

– Ne aggódj, majd végiggondolja az egészet, és lecsillapszik – mondja Marko, azzal otthagy bennünket. Egyedül Kálmán marad velem, de tudom, hogy csak azért, mert egyikünk mellé se mer állni. Gondolom, később majd átmegy Stefihez.

Ami azt illeti, nem nézek túl bizakodva az előttünk álló időszak elé. Ahogy Igor bá’ mondaná: csapatépítésből elégtelen.

(Folyt. köv.)

– Rendben, azt hiszem, mindent tisztáztunk – mondja Misi bá’, és felém fordul. Hirtelen megváltozik a hangja: személyesebb lesz. – Szerintem az lesz a legjobb, Geri, ha az istállóknál találkoztok Nataliával. Gondolom, a délután öt óra mindkettőtöknek megfelel. Egyelőre bőven elég, ha kettesben beszéltek. Ráérsz bemutatni a fiúknak, ha úgy látod, képesek lesztek együtt dolgozni.

Nem változtat a hangsúlyán, nem mozdul, ugyanolyan kedvesen néz rám, mégis tudom, ideje mennem. Felállok és elköszönök. Forog velem a szoba, mintha körhintába ültem volna. Csupán odakint a folyosón vagyok képes valamennyire összeszedni magam. Átrágom a dolgot, és úgy döntök, megfogadom Misi bá’ tanácsát, és egyelőre nem szólok a fiúknak. 

Ahogy lefelé ballagok a lépcsőn, azon gondolkozom, vajon azért kell-e az istállóknál találkoznom a lánnyal, mert az van legközelebb a két objektum határához, vagy tekintsem egyfajta figyelmeztetésnek.

Egy biztos: mostantól nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy kézben tartom az eseményeket. Nagyon nagy szükségem lesz arra, amit Szun-cu, a kínai stratégia atyja a „szerencse dolgának” nevez.

*

Metsző északi szél fúj. Az orrom fölé húzom a sálat, ahogy megindulok az istállók felé. Mostanra leszállt az est. Az jár a fejemben, hogy keresve se találhattunk volna jobb időpontot a találkozónak. Ilyenkor már senki se mozog, a tanulásnak vége, a srácok vacsorához készülődnek. Nem lesz tanúja a beszélgetésünknek. Biztosra veszem, hogy Misi bá’ nem véletlenül intézte így.

Letérek az útról, hogy a mozgásérzékelők ne kapcsolják be a lámpákat. Nem akarom, hogy az épületből lássák, hogy valaki az istállókhoz megy. A bakancsom élével lépdelek a hóban, hogy csökkentsem lépteim neszét. Az órámra pillantok és elvigyorodom: ha tartom a tempót, egy percen belül érkezem. A pontosság a királyok udvariassága, mormolom magamban. Úgy gondolom, jobb az elején tisztázni az erőviszonyokat: nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha tűkön ülve várnám. A csaj egész biztosan sáros abban, hogy hagyta kihullani az egyik csapattársát. Igaz, egymásra vagyunk utalva, de ha Barna nem szenved balesetet, ő már csomagolhatna. Mindenesetre biztonságot ad a gondolat, hogy előnyben vagyok vele szemben. Közben azon agyalok, hogy egy évfolyamelső miért nem képes felpörgetni a leszakadó embert. Tudom, miről beszélek. Mi is nem egyszer feladtuk volna, hogyha nem hajtjuk át egymást a buktatókon. Viszont az öt emberből mindig akadt legalább egy, aki felrázta a többieket. Valaminek végzetesen meg kellett bomlania, különben kizárt, hogy valaki kihulljon. Az Alapítvány nagyon megszűri a diákokat. Aki idekerül, az akar és tud hajtani. Igaz, hogy gyilkos a követelményrendszer és a tempó, de amíg összetart a csoport, nem lehet komoly baj. Magányos farkasként viszont lehetetlen lenne végigcsinálni. Ideig-óráig, persze, eldöcöghet a szekér, azonban előbb-utóbb mindenki megbicsaklik. Gondolom, a csaj arra játszott, hogy évfolyamelsőként talán kivételeznek vele, és bejött neki. Az biztos, hogy rendesen tud teperni. Hozzáteszem, rohadt nagy mázlija van. Erősen billegett a léc, de sikerült megugrania. Egyértelmű, hogy magas ívben szarik a többiekre, ami egy leendő csapattársnál nem túl jó pont. Ahogy közeledem az istállók felé, az apró információmorzsákból lassan kirajzolódik bennem a lány profilja. 

Alig húsz másodperc van hátra egészig, amikor odaérek. Minden kihalt. Csupán egy-egy horkantás, némi mocorgás hallatszik az állások felől. Sehol senki. Úgy két perccel később kezd felmenni bennem a pumpa. A pontosságot nagyon belénk verték. Ezen a téren nem fogadnak el semmilyen kifogást. Kétségkívül vannak hátrányai a dolognak, de mostanra már annyira belém rögzült, hogy inkább csak az előnyeit látom.

Épp ezért dühít annyira öt perccel később, hogy még mindig nincs sehol a lány. Kaptunk egy utolsó utáni esélyt, és ő látványosan tesz az egészre. Négy ember sorsát már hazavágta, és most újabb négy embert készül taccsra tenni… remek. Ha megérkezik, leüvöltöm a fejét, az tuti. Nem mondom, hogy fázom – ahhoz túl jó a bakancsom és a kabátom –, de azért eléggé elgémberedtem az ácsorgásban. A legszívesebben hagynám az egészet a fenébe, de túl nagy a tét ahhoz, hogy ugráljak. Igyekszem lenyugtatni magam, a hóban futó nyomokat nézem, hogy eltereljem a figyelmemet. Persze az istálló körül mindig akkora a nyüzsgés, hogy itt nemigen fogok semmit se kiolvasni talajból. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a lány talán már előttem megérkezett. Próbálok lecsillapodni, megtalálni a belső csendemet, ahogy Izanagi szan tanította. Amikor úgy érzem, sikerült, kiterjesztem a szellememet, és körbetapogatom az épületet. Semmi. Igaz, most a lovakat sem érzékelem, de azzal nyugtatom magam, hogy a rám irányuló szándékot egészen biztos észrevenném.

Csendben eltelik húsz perc. Semmi se mozdul. Mostanra már fel-alá járkálok, halkan szitkozódva rugdalom a jeges göröngyöket. Valószínűleg közbejött neki valami, nyugtatgatom magam. Kizárt, hogy ennyit késsen. Mégse tudok elszakadni a helytől. Hirtelen ráébredek, milyen erővel kapaszkodom a Misi bá’ által felkínált lehetőségbe. Ha elszalasztjuk, tényleg nincs tovább. Újabb tíz percet várok, mire feladom. Mindjárt itt a vacsoraidő. Lassan megfordulok, és megindulok a kollégium felé.

– Rám vártál? – szól egy hang utánam.

Megáll bennem az ütő. Ezek szerint végig itt volt és figyelt. Meztelennek érzem magam. Kiszolgáltatottnak. Az egyik legalapvetőbb trükkel vezettek meg, és én bedőltem neki. Harag, megkönnyebbülés, bizonytalanság és szégyen kavarog bennem. Egy éles helyzetben már halott lennék.

Halkan ropog a lába alatt a hó, ahogy kilép az épületet ölelő árnyékból. Nem visel sapkát, csak fülvédő és homlokpánt van rajta. Haja szabadon lobog. Bár a szemem eléggé megszokta a sötétséget, csupán a körvonalait látom. Más helyzetben talán megnyugtatna, hogy ő is így van vele, de most, hogy az előbb így meglepett, kiélesednek az érzékeim.

– Igen – felelem kényszeredetten. Nem kérdezek rá, mi értelme volt eljátszani ezt a kis játékot. Mindketten tudjuk.

– Itt vagyok – mondja.

Túl magas labda, ahhoz, hogy ne üssem le.

– Látom – bólintok, és elvigyorodom. Megtépázott önérzetemnek jót tesz, hogy bevihettem ezt a gyenge találatot, de közben az jár a fejemben, hogy valóban látom-e, és ha igen, akkor mit: a valós helyzetet, vagy inkább csak azt, amit a lány láttatni akar. „Ahol egy ember van, ott többen is lehetnek” visszhangzik a fejemben Izanagi szan hangja. 

(Folyt. köv.) 

Bár senki se néz rám, úgy érzem, mindenki engem figyel. Követem a srácot az igazgatóiba, és közben nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy most megyek végig utoljára ezeken a folyosókon. Felmászunk a legfelső emeletre. Szisszenve csusszan szét a tanári szárny üvegajtaja. Jobbra nyílik az igazgatói. Lenyomom a kilincset, és belépek a helyiségbe. Hiába jártam itt már jó párszor, mindig lenyűgöz a hatalmas tér finoman hangolt eleganciája. A félkör alakú télikertben magasodó pálma tökéletes egységet alkot a kávéfőzővel a csillárral vagy az irodagépekkel.

Misi bá’ az íróasztala mellett áll. Nincs egyedül. Fedor bá’val és Milena Dravičcsal beszélget. Megáll bennem az ütő: a nő a „B”szárny igazgatója, Fedor bá’ pedig az igazgató jobb keze. Az, hogy mind a hárman itt vannak, jelzi, komoly dologról van szó. Egyáltalán nem nyugtat meg, hogy engem is érint.

– Ülj le, Geri – int a sarokban álló fotelok felé Misi bá’. Letelepedünk a tárgyalóasztal köré. Milena Dravič elnyúlik karosszékében. Valósággal egybeolvad a bútorral. Keresztbevetett lábának vonala mintha az asztallapon tekergőző intarzia folytatása lenne. Igyekszem nem nézni rá, de tudom, pillantásom oda-odavillan.

– Barna miatt hívattalak – néz a szemembe Misi bá’. Mit mondjak, nem kerülgeti a témát. Érzem, ahogy egy jeges verejtékcsepp tapogatózva végigszalad az oldalamon.

– Ma beszéltem az orvosaival – folytatja az igazgató. – Súlyos gerincsérülést szenvedett, záros határidőn belül nem fog felépülni.

Kis szünetet tart. Épp csak annyit, hogy tudatosuljon bennem a helyzet, azután tovább beszél:

– Gondolom, tisztában vagy vele, hogyan szól az iskola szabályzata – mondja. Ez nem kérdés, kijelentés.

Bólintok.

– A csapat senkit se veszíthet el. Ha egyvalaki kihull, a társai is mennek – felelem akaratlanul. Igazából nem fogom fel, mit mondok. Csupán az évek óta belém ivódott szlogent ismételem. Valahonnan messziről hallom a saját szavaimat. Idegenül kong a hangom, mintha nem is én beszélnék. Az agyam nem hajlandó elfogadni a bizonyosságot, és kiszakít a helyzetből. Noha itt vagyok, mégis valahogy kívülről szemlélem a történéseket.

Sűrűsödik a csend, cseppfolyóssá válnak a másodpercek. Belém égnek az apró részletek: a pálma levelein átütő napfény, Misi bá’ fonott cipőfűzőjének mintája, Milena Dravič alig érezhető, de mégis eltéveszthetetlen illata, Fedor bá’ csuklóján az ingujjából kivillanó tetoválás rajzolata. Tíz körömmel kapaszkodom a jelen pillanatba.

Misi bá’ megdörzsöli az állát. Ujjai alatt serceg a friss borosta.

– Az a helyzet, hogy Barna balesete miatt nem akarom büntetni az egész csapatot – mondja végül. – Persze, ha szigorúan csak a szabályzat betűjét nézném, most csomagolnotok kéne, de ami történt, nem a ti hibátok… Barna pedig súlyosabb árat fizetett, mint azt bárki is akarta volna.

Bár minden szót kristálytisztán értek, csak foszlányok jutnak el a tudatomig. Fogalmam sincs, hova akar kilyukadni Misi bá’.

– Ha nem csináltok különösebb hülyeséget, ez a félévetek megvan Barna jegyeivel – folytatja tovább. – A kérdés csak az, hogyan lesz azután.

Egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés, aztán felfogom, csupán pár hetes haladékot nyertünk. Ha megkérdeznék, mi jobb, a hirtelen vég vagy a lassú agónia, habozás nélkül az előbbire szavaznék, most mégis hálás vagyok ezért a lélegzetvételnyi időért. Ebben a pillanatban egyedül az számít, hogy a beszélgetés végeztével nem kell itt hagynom az Alapítványt, és nem kerülök vissza valamelyik letérdelt állami gyerekotthonba. Bármit megtennék azért, hogy maradhassak. Bármit.

– Az iskola szabályzata egyértelműen kimondja, hogy a diákoknak ötfős tanulócsoportokat kell alkotniuk. Ezen nem áll módomban változtatni – beszél tovább nyugodt hangon Misi bá’. – Ennek ellenére megoldható, hogy a továbbiakban is itt folytassátok a tanulmányaitokat, csak az a kérdés, akarjátok-e.

Na, igen, ugyanezt kérdezték tőlünk, amikor idekerültünk, és megbicsaklottunk az első nehézségeken: akarod-e vagy csak szeretnéd? Hogyha akarod, meg fogod csinálni, ha pedig csak szeretnéd, felejtsd el. Vagy ahogyan Igor bá’szokta mondogatni: Ha valamit akarsz, nézd meg, mi az ára, és utána döntsd el, hajlandó vagy-e megfizetni. Aki bekerül ide, az nemigen szokta feladni, de az elején azért még ránk fért az efféle biztatás. Mostanra már magunktól is teljes erőbedobással feszülünk neki minden feladatnak, ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultunk. Tudatom mélyén megszólal a riasztó.

A szemem ide-oda rebben, hol Misi bá’t, hol Fedor bá’t, hol Milena Dravičot nézem, azonban egyikük arcáról se tudok leolvasni semmit. Azon agyalok, hol lehet a csavar. Itt bármelyik percben vizsgáztathatnak. Folyamatosan tesztelik, mikor, mire, hogyan reagálsz. Talán észre se veszed, ám az életed attól fogva kicsit más irányt vesz, valamivel több vagy kevesebb feladatot – és ezzel együtt figyelmet, törődést – kapsz. Alig érzékelhető, apró különbségek ezek, ám egy zárt közösségben felerősödnek a hangsúlyok. Ha más órákra jársz, más kasztba kerülsz, másokhoz kötődsz, és mi valamennyien a legjobbak akartunk lenni. Velük foglalkoznak legtöbbet a tanárok.

– Az a helyzet, hogy adódott egy kisebb probléma a „B” szárnyban – folytatja Misi bá’ szenvtelenül. Milena Dravičra villan a tekintetem. A nő olyan lustán néz vissza rám, akár egy sziesztázó ragadozó.

– A tizenegyedik évfolyam egyik csoportjában ki fog esni egy lány. Természetesen az egész csapatnak mennie kellene, de az a helyzet, hogy a csoportvezetőjük az évfolyamelső. Az iskola nem szívesen válik meg a tehetséges diákoktól, úgyhogy a magam részéről adnék neki még egy esélyt, és ezzel természetesen nektek is. Persze kérdés, hogy képesek lesztek-e hatékonyan együtt dolgozni úgy, hogy külön szárnyban éltek.

Nem felelek. Bár legszívesebben rávágnám, hogy igen, pontosan tudom, hogy egyáltalán nem ilyen egyszerű a dolog. Emlékszem, hányszor vontattuk át egymást Barnáékkal a különböző hullámvölgyeken. Ha ez nincs, már rég nem lennénk itt. Együtt eszünk, együtt tanulunk, könyvtárazunk, számítógépezünk, nyomatjuk a legkülönfélébb edzésprogramokat. Szinte mindent együtt csinálunk. Ismerjük egymás minden rezdülését, nem kell szólni, mindenki látja, ha a másiknak bármi baja van. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy Barna helyét valaki más töltse be. Főleg egy ismeretlen, aki valahol máshol lakik, más órákra jár… kizárt, hogy egy, a „B” szárnyban élő lánnyal ütőképes csapatot tudjunk alkotni. Képtelenség, hogy működjön. Ebbe a felállásba eleve kódolva van a bukás. Segélykérő pillantást vetek Misi bá’ra, de úgy tűnik, ezúttal nem működik legendás empátiája.

– Akkor ezt megbeszéltük – jelenti ki, és elégedetten a térdére csap. – Szerintem az lesz a legjobb, ha már ma délután találkoztok. Utána el tudjátok dönteni, hogy elfogadjátok-e az ajánlatot.

Milena Dravič alig észrevehetően mozdul, mégis mindannyian felé fordulunk:

– Attól tartok, nem engedélyezhetem, hogy a fiatalember…

– Geri – szúrja közbe villámgyorsan Misi bá’.

Az igazgatónő aprót biccent, mintegy köszönetképpen:

– …szóval, nem engedélyezhetem, hogy Geri a „B” szárny területére lépjen – fejezi be a mondatot.

Egy tizedmásodpercre megdermed a levegő. Legalábbis én úgy érzem, hogy a reményeim kővé fagynak, és apró szilánkokra hasadnak szét. Misi bá’ viszont úgy tűnik, semmit sem érzékel az egészből.

– Nos, ebben az esetben én adok engedélyt, hogy Natalia az „A” szárny területén tartózkodjon, amikor szükséges – feleli könnyedén. – Remélem, ez ellen nincs kifogása. Gondolom, a lány tud vigyázni magára.

– Ó, ebben bizonyos vagyok – dorombolja Milena Dravič kedvesen mosolyogva. Csak a pupillája szűkül közben gombostűnyire.

(Folyt. köv.)

A muay thai sokak szerint agyatlan ösztönbunyó, ami pusztán a keménységre és a reflexekre épít, de hiányzik belőle a taktika, és legfőképp a harcművészetekre jellemző pedagógiai-filozófiai háttér. Ha ennyi elég lenne ahhoz, hogy a thaiföldi harcművészet a leghatékonyabb rendszerek egyike legyen, akkor joggal tehetné fel bárki a kérdést, mi szükség a szellemi körítésre? Persze, akik közelebbről ismerik a thai bokszot tudják, hogy nem csupán folyamatosan csiszolódó taktikai-technikai elemrepertoár jellemzi, hanem ugyanolyan mély kulturális háttérrel rendelkezik, mint a kínai vagy a japán harcművészetek.

A muay thai hatékonyságát bizonyítja az is, hogy nem csak a thaiföldi darálóban edződött versenyzők szerepelnek a világ élvonalában. A holland thai boksz egyik legnevesebb figurája, Ramon Dekkers már több ízben szerepelt a Maflásban – ő volt az első európai, akit nemzetközi szinten is híressé tettek távol-keleti sikerei. Ennek ellenére a dobásokra, fogásokra, könyékütésekre és rögzített térdrúgásokra épülő klasszikus muay thai túlontúl durvának bizonyult a nyugati közönség számára.

Ezzel szemben a némileg felpuhított szabályrendszerű K1 szinte pillanatok alatt meghódította a világot. A thai boksz hatékonyságát mi sem bizonyítja jobban, hogy bár itt le kell mondaniuk a stílusra jellemző technikai elemrepertoár talán leghatékonyabb eszközeiről, a muay thai versenyzők a legkülönfélébb stílusok képviselőivel szemben is megállják a helyüket a K1 gálákon. Míg a thai boksz versenyzőknek nem kell új technikákat tanulniuk ahhoz, hogy eredményesek legyenek a K1 versenyeken, azoknak, akik komoly eredményt szeretnének elérni ebben a műfajban, a muay thai ugyanolyan kikerülhetetlen, mint az ökölvívás.

Ernesto Hoost nevét a K1 tette ismertté, de mégis muay thai versenyzőként tartják nyilván. Nem véletlenül, hiszen amit a K1-es ringben mutat, az hótiszta – bár kissé lecsupaszított – thai boksz. Azért azt nemigen lehet elvitatni, hogy ezek nagyon gondosan megtervezett és kivitelezett kombinációk (00:30, 00:37, 00:41, 00:56, 01:20, 01:48, 01:49).

Hoost elsősorban a kezéből élt (00:21, 00:24, 00:32, 00:37, 00:52, 01:04, 01:10, 02:04, 02:32, 02:46), de a combosai is nagyon ott vannak (00:31, 00:43, 00:47, 01:02, 01:03, 01:30, 01:32, 01:35, 01:53, 02:11, 02:40, 02:43, 02:58), és időről-időre a lába is elsült (00:29, 00:34, 00:50, 01:15, 01:46, 02:26, 02:37). Hogy mennyire erősek az ütései az abból is látszik, hogy nemegyszer testen fogta meg ellenfeleit (01:22, 02:18). Persze számomra azok a legkedvesebb pillanatok, amikor a térdeseket is beveti – ez azért mindig ad egy új dimenziót a küzdelemnek (00:45, 01:23, 01:25, 01:55).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

De bárhogy is szeretném, nem tudom törölni agyamból a mai nap eseményeit. Végig ott munkál bennem a feszültség. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – remekül érzem a távolságot, a ritmust, a másik szándékát. Ma senki se tud megállítani. Már a páros gyakorlatoknál tartunk. Ütéskombinációk, blokkok, földrevitelek. Noha váltott partnerekkel dolgozunk, egy pillanatra sem akadok meg. Bárki legyen is a támadó, mozgása belesimul az enyémbe; ahogy megindul, eggyé válok vele. Megingathatatlan vagyok, akár a hegy, két lábam a földbe gyökerezik, és úgy támadok vissza, mint a forgószél.

Izanagi szan kettőt tapsol. Ismét váltunk, mostantól improvizálunk. Az öreg megadja a lehetséges támadásokat: egyenes, lengő, köríves rúgások, a másik meg olyan technikával válaszol, amilyennel akar. Vagy éppen tud. Újabb partnercsere, ezúttal Jovant fogom ki. Százkilencven magas, közelharcban éppúgy a legjobbak közé tartozik, mint minden más tárgyban. Én támadok először. Valahol félúton elvész a lendületem, reccsen a nyakam, és brutális erővel csapódok a tatamira. Kirázom a fejemből a könnyű kábulatot, és talpra szökkenek. Jovan mosolyog, gyorsan, határozottan támad, de nem szívja fel magát igazán. Elsöpröm a kezét, idegpontokat támadok, és amikor megbillen, kirúgom a lábát, azután a földön egy ütéssel befejezem a technikát, hadd érezze ő is a törődést. Most már egészen másként áll fel. Az ellentámadása elsöprő és brutális. Hasonlóval viszonzom a kapottakat. Egy ideig oda-vissza megy ez a játék, azután Jovan megkontrázza az ellentámadásomat. Védem az ütést, de ugyanazzal a lendülettel berobban és megdob. Esés közben lezavarok egyet könyékkel, azután a földön még ráteszek kettőt. Enyhül a fogása, lerázom magamról, és máris talpon vagyok. 

– Geri szan! – csattan mögöttem Izanagi szan hangja. – Menj ki a tatami szélére.

Szó nélkül engedelmeskedem. Mentemben még hallom, amint az öreg Jovanra mordul: – Te pedig próbálj meg felnőni a fekete övedhez.

Térdre ereszkedem, szótlanul figyelem a többieket. Izanagi szan odalép hozzám.

– Ha lejössz edzeni, akkor csak az edzéssel foglalkozz, Geri szan. Bármi terhed van, tedd le a dojo ajtajában. Nem figyelhetsz egyszerre két dologra. Megértetted?

Bizonytalanul bólintok.

– Akkor tisztítsd meg az elmédet.

Azzal sarkon fordul és visszamegy a többiekhez. Edzés végéig ülök a szőnyeg szélén, de nem sikerül kiverni fejemből a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat. 

Január 14.

Csaknem három hét telt el Barna balesete óta. Mostanában Stefi és Marko is együtt futnak velem reggelente. Kálmán sokszor mondja, hogy holnap ő is csatlakozik hozzánk, de ez végül mindig elmarad. Barnáról semmi hír, csak annyit tudunk, hogy még mindig kórházban van. Viszont Marko töritanulását sikerrel megoldottam. Már tizedik napja nyűglődtünk egymással, amikor észrevettem, hogy gyökeresen átalakult a töritudásom jellege: összefüggéseiben kezdtem látni az anyagot, és hihetetlen magabiztossággal közlekedtem az egyes témakörök között. Olyan kapcsolatrendszerek világosodtak meg előttem, amelyekről eddig fogalmam se volt, holott a tényekkel, eseményekkel, folyamatokkal eddig is tökéletesen tisztában voltam. Tulajdonképpen ez adta az ötletet. Felkerestem Jovant – akivel a múltkori edzésünk óta sokkal közelebbi lett a viszonyunk –, és azt mondtam, élnék a felajánlott segítséggel.

– Mire van szükséged? – kérdezett vissza.

– Egy alsós kéne, aki töri faktra jár. És persze elég penge a témában.

Magasra szaladt a szemöldöke.

– Markónak kéne – magyaráztam. – Gondjai vannak a törivel.

– Alsós? – nézett rám csodálkozva. Azután felderült az arca. – Nem rossz – bólintott elismerően.

Meglepett, hogy ilyen hamar rájött, miért ezt kérem, de azután bevillant, hogy a végzősök tartják az elsőéveseknek a faktokat. Láttam rajta, hogy pillanatok alatt összerakta a dolgokat.

– Vedd úgy, hogy megvan – válaszolta, és a vállamba öklözött. – Este edzésen? – kérdezte.

– Ott leszek – feleltem.

Ami Markót illeti, az ötletem remekül bevált. Mióta rábíztuk az alsós srác továbbképzését, láthatóan egyre magabiztosabb a töritudása, nekem meg felszabadult heti háromszor két órám, ami szintén nem mellékes körülmény. Mondjuk rám is fér, mert már a nyakunkon van a félévvégi hajtás. Minden napra jut két-három dolgozat. Persze megbízhatóan hozom a szokásos eredményeimet, de azért elég húzós ez az időszak.

Szerencsésen túl vagyunk a délelőttön. Ilyenkor kifejezetten ügyelek rá, hogy megfelelő mennyiségű szénhidráttal tartsam formában az agyamat. Mivel a tanulás miatt visszaveszek az edzésből, rendszerint két-három kiló plusszal zárom a félévet, de nem szokott zavarni. Valamit valamiért.

Mostanra végeztünk az ebéddel, csendben kanalazom a kávémat. Kálmánék lassan cihelődnek, én viszont úgy döntök, ejtőzöm még egy kicsit. Valaki megérinti a vállamat. Összerezzenek. Hátrapillantok, egy harmadéves arc áll mögöttem.

– Gyere – mondja. – Misi bá’ hivat.

Görcsbe ugrik a gyomrom. Tudat alatt erre a pillanatra várok, mióta Barna kórházba került. Hirtelen bevillan Misi bá’, ahogy minden évnyitón végighordozza tekintetét az elsősökön: „Az iskola szabályai tiszták és egyszerűek: a csapat senkit se veszíthet el. Ha egyvalaki kihull, a társai is mennek.”

(Folyt. köv.) 

Megindulok felé, de Péter bá’ rám üvölt:

– Fogd meg a lovat, és vidd vissza az istállóba! Nyergeld le!

Azzal Barnához rohan, lehajol hozzá, és már kapja is elő a mobilját. Nincs mit tenni, a ló után iramodom. Szerencsére nem áll neki kergetőzni, hagyja, hogy elkapjam a kantárszárat, és bevezessem az istállóba.

Kikötöm, leszedem róla a nyerget, és nekilátok kipucolni a patáját. Megragadom a ló lábát, és a patavakaróval eltávolítom a szennyeződés nagyját. Minden figyelmemet a munkára összpontosítom, hogy lekössem a gondolataimat. Amikor végzek, meleg vízzel lemosom a lábát, majd gondosan áttörlöm a sarokvánkost és a csüdöket.

Fölveszem a kefét és a gumivakarót. Az állat fejétől kezdem, körkörös mozdulatokkal tisztítom meg a lágy részeket. Miután a piszok jórészét leszedtem, átmasszírozom a szőrkefével. Végül kikapcsolom a kötőféket és lepucolom az állat fejét is. Melegvizes szivaccsal óvatosan kimosom a szemét, száját, orrlyukait. Patazsírral átkenem a patáit és visszateszem rá a takarót. Az állat felém fordul, elégedettségét apró horkantással jelzi. Belenézek nagy barna szemébe. Most már laza és nyugodt. Rádöbbenek, hogy az elmúlt fél órában kizökkentem az időből. Átvezetem a lovat bokszába, majd az istállóajtóban álldogáló srácokhoz fordulok:

– Mi van?

Stefi megvonja a vállát:

– Fogalmam sincs. Igor bá’ ideállt a terepjáróval és elvitték Barnát – feleli rekedten. – Hogyan történt?

Pár szóban összefoglalom a balesetet. Hiába tudom, hogy nem a ló hibája, képtelen vagyok jó szívvel gondolni rá. 

*

A nap hátralévő része valami nyúlós, félálomszerű érzésben telt. Igor bá’ órák múlva jött meg, de Barnát nem hozta magával. Csak annyit bökött oda, hogy „kórházban van”, azzal már ment is tovább. Az ebédet gyászos csöndben fogyasztottuk el. Barna helye fájdalmasan üres. Tudom, hogy a szomszédos asztaloknál ülők mind bennünket néznek, úgyhogy igyekszem a lehető legösszeszedettebben viselkedni. Ahogy Izanagi szan tanította: ha súlyos sebet kapsz, mutass erőt. Megteszem, ami tőlem telik, de arra már képtelen vagyok, hogy könnyedén csevegjek a többiekkel. Valahogy sűrű lett köröttünk a tér, minden gesztus, pillantás különös jelentést kap. Egyikünknek sincs különösebb étvágya, látom a többieken, hogy a desszertet már ők is csak becsületből lapátolják be. Kálmán tolja el először maga elől a tányért. Végignézek a fiúkon: Marko az utolsó falatot rágja, Stefi ugyanúgy piszkálgatja az ételt, ahogy én.

 – Megyünk? – mondja ki Marko azt, ami mindnyájunk fejében jár.

Egyszerre bólintunk Kálmánnal és Stefivel. Hátralökjük a székünket, és felállunk. Még nekem is feltűnik, mennyire tartjuk a zárt alakzatot. Gondolom, kívülről nézve sokkal szembetűnőbb. Csaknem elérjük az ajtót, amikor valaki utánam szól:

– Geri!

Megfordulok. Jovan, az egyik végzős áll mögöttem. Százkilencven magas, három felsőfokú nyelvvizsgája van, és még egy sereg más tárgyból is ő tartja a rekordot az iskola történetében. Többek között skeetlövészetben is. A vállamra teszi a kezét:

– Ha bármiben segítség kell, szóljatok.

– Kösz – bólintok. Hirtelen rádöbbenek, hogy az egész terem minket néz. Kipréselek magamból egy mosolyt. Marko rám pillant, és ismét megkérdezi:

– Megyünk? –  De ezúttal egészen más a hangja, mint az előbb.

– Gyerünk – felelem, azzal kivonulunk az étkezőből. Az emeletre érve végignézek a többieken:

– Negyed háromkor találkozunk a tanulóban.

Egyikük se vitatkozik. Szétszéledünk, ki-ki a saját szobájába megy. Az órámra pillantok: 13:34. Bő fél órám van még. Bekapcsolom a laptopot, és összeállítom a mai napra rendelt feladatsort franciából. Átküldöm a fájt a számítógépes terembe nyomtatásra. Azután eszembe jut, hogy Marko gondja is az én nyakamba szakadt. Átpörgetem a törit, szerencsére kimondottan jó vagyok benne, bár fogalmam sincs, Barna meddig jutott tegnap az anyagban. 14:10-kor felszaladok a számítógépes terembe a nyomtatott lapokért, azután átballagok a tanulóba. A többiek már várnak. Odaadom Stefinek és Kálmánnak a franciát, azután leülök Markóval.

Az igazat megvallva, rég szenvedtem ennyire. Hiányzik belőlem Barna hetedik érzéke, lényeglátása, vagy hívjuk akárminek azt, aminek révén biztos kézzel képes kiválasztani, mi a szükséges minimum, amit hozni kell ahhoz, hogy kiváló eredményt kapjunk. „Vegyétek már észre, a minimumot kérik száz százalékra! – szokta mondogatni. – Ne fecséreljétek fölöslegesen az energiátokat.”

Hát ez nekem nem megy. Muszáj oda-vissza benyalnom az egész anyagot, hogy éles helyzetben kilencvenöt százalék fölött teljesítsek. Persze nem akarok panaszkodni, sokszor megvan a száz százalék is, meg már rég nem görcsölök dolgozatíráskor, mert a kérdések átfutása után pontosan tudom, milyen eredményre számíthatok – legfeljebb kellemesen szoktam csalódni.

Röpke fél óra után rájövök, hogy Marko számára a töritanulás a Barna által előemésztett anyag értelmezését, és beemelését jelenti. Illetve mostanáig ezt jelentette. Én viszont nem gyártok neki vázlatot, hanem az egész anyagrészt kérem. Együtt preparáljuk a szöveget, és csak akkor vagyok hajlandó tovább menni, ha megbizonyosodtam róla, hogy Marko valóban érti az adott bekezdés minden egyes mondatát. Olyan érzésem van, mintha ellenszélben futnék hegynek fölfelé. Rendesen megizzadunk mindketten, ráadásul bő negyven perccel túllépjük az eredetileg tervezett tanulási időt, mire végzünk a kijelölt anyagrésszel. Kálmán és Stefi már rég eltűntek a tanulóból, amikor kikeveredünk a bokszunkból. Épp annyi időm maradt, hogy összekapjam a holmimat, és levágtassak Izanagi szan edzésére.

Az erőnléti kemény, mint mindig, de jólesik kihajtani magam. Maximális erőbedobással dolgozunk, mert ha az edzés kezdete után tíz perccel még nem csöpög a ruhánk ujjából a verejték, az öreg megkérdezi, minek jöttünk le. „Akkor gyere edzeni, ha edzeni akarsz – szokta mondogatni. – Ha pedig edzeni jöttél, akkor eddzél.”

(Folyt. köv.) 

– …ami nagy öröm mindannyiunknak, akik a tehetséggondozásnak szenteljük életünket – folytatja Misi bá’. – Ti itt mindannyian kiválasztottak vagytok, de tudnotok kell: valójában nem az Alapítvány választott ki benneteket. A tehetségeteknek és a munkátoknak köszönhetitek, hogy itt lehettek. Mindannyian tisztában vagytok vele, mit jelent ez a lehetőség, és talán azt is felmértétek már, mit kaptatok azáltal, hogy az Alapítvány biztosítja számotokra ezt az esélyt. Ragadjátok meg, és használjátok ki a lehető legjobban. Mert kiválasztottnak lenni valójában felelősség. Boldog karácsonyt mindenkinek!

Azzal leül. Megindulnak befelé a pincérek. Esténként nem a tizedikesek szolgálják fel az ételt. Gyors pillantást vetek az elsőévesekre: izgatottan tekergetik a fejüket. Láthatóan meglepte őket a beszéd rövid volta, és nem értik, hol maradnak az ajándékok. Elmosolyodom. A vacsora a szokásos karácsonyi menü: többféle leves, utána sültek, szárnyasok, majd az elmaradhatatlan sütemények. Mire a desszerthez érünk, teljesen feloldódik a hangulat. Boldogan fecsegünk, élvezzük, hogy holnap reggel nem kell órákra mennünk. Este kilenc után érek vissza a szobámba. Az ajándékom szokás szerint az ágyamon vár. Megdobban a szívem, amikor megpillantom: egy MSI GX780-as laptop, mobil netkapcsolattal. Végre nem kell átmennem a számítógépes terembe, ha meg akarok nézni valamit. Nem tudok ellenállni, azonnal kipróbálom. Fél kettő van, mire ágyba dőlök. Utolsó gondolatom, hogy húzós lesz a reggel.

December 25.

Azért annyira nem volt kemény. Hiába, az Izanagi szannal töltött nyári túlélőtáborokban szerzett rutin segít az embernek. Ott nemigen jut több napi két-három óra alvásnál. A szokásos reggeli futás pedig egyenesbe hozott. Azért a kötött napi menetrendnek is megvan a maga haszna. Persze, este nem szórakoztam volna ennyit a géppel, ha ma tanítási nap van. A szünetben viszont óhatatlanul lazít kicsit az ember.

Futás után átballagok az istállóhoz. A többiek már ott vannak, és megkezdték a lovak itatását. Csatlakozom hozzájuk. Péter bá’, az istállómester vet rám egy pillantást, amikor köszönök neki, majd az órájára néz. Nézheti, nem késtem. Azt nagyon gyorsan megtanultuk, hogy Péter bá’ szerint a ló Isten első teremtménye, az embert pedig – legalábbis a magunkfajta kölköket –, a lovak szolgálatára rendelte. Ebből következőleg, ha bármi hibát talált, késtünk, vagy úgy érezte, nem a kellő módon bánunk az állatokkal, mindennek lehordott, és nyomatékosítandó az elhangzottakat, kiosztott néhány nyaklevest. Széles tenyere van, hamar belénk verte a fegyelmet.

Itatással kezdjük a napot. Friss vizet teszünk a lovak elé, majd elvesszük és kiöblítjük a vödröket. Abrakolunk, és mi is elhúzunk reggelizni. Viszonylag gyorsan bekapjuk a kaját, aztán rohanunk vissza trágyát szedni és lepucolni a lovakat. Egyenként viszem ki és kötöm meg az állatokat, hogy ne szökhessenek el, mielőtt nekiállok kiszedni a nedves almot. Barna, Stefi és Marko nekiállnak csutakolni. Kálmánnal ketten talicskázzuk a trágyát, cseréljük az almot. A többiek lóbuzik, én nem annyira. Sose kedveltem Péter bá’ darabos modorát, és ez erősen kihat az állatokkal való viszonyomra is. Persze jól tud esni, amikor egy ló bizalommal odatolja hozzád a pofáját, de ugyanez a ló, amennyiben úgy hozza kedve, rád tapos, rúg, vagy csak odakap. Szóval, ha lehet választani, maradok a trágyázásnál.

Húsz állat van az istállóban. Megizzadunk, mire mindegyikkel végzünk. Rövid pihenőt tartunk, azután lecsődülnek a végzősök. Ma ők lovagolnak. Péter bá’ mindenkinek kijelöli a lovát. A srácok gyakorlott mozdulatokkal nyergelnek, azután indulnak ki a terepre. Három állat marad a bokszokban, ezek nemrég kerültek ide, most idomítják őket. Péter bá’ odaint Barnának a fejével:

– Őket vidd ki, és építs egy kombinált akadálysort – mondja.

Barna arca ragyog a büszkeségtől. Egy ilyen mondat Péter bá’tól felér egy lovaggá ütéssel.

Szó nélkül megindulok a keresztrudak felé, és felkapok kettőt. Stefi, Kálmán és Marko ugyanígy tesznek. Barna csillogó szemmel rendezkedik, kiméri az egyes akadályok közti távolságot, megtervezi a pályát. Amikor befejezte, felénk fordul:

– Kinek van kedve csatlakozni?

Költői kérdés, legalábbis, ami engem illet. Kálmán hezitál kicsit, azután megrázza a fejét. Marko és Stefi szintén lóbuzi, mint Barna, úgyhogy már indulnak is az istállóba, felnyergelni az állatokat. Úgy tűnik, Kálmánnal ketten leszünk a porondmunkások. Nem zavar különösebben, inkább ez, mint hogy a lovakkal kínlódjak.

Az első pár kör után, amit mindannyian könnyedén vesznek, Barna kicsit módosít az akadálysoron. Csökkentjük az oxer és a kapuk közti távolságot. Marko lova nem is veszi elsőre az akadályt. Kálmánnal odaszaladunk, és visszahelyezzük a levert keresztrudat.

Addig folytatják, míg mindannyian biztosan nem teljesítik a feladatot. Barna ekkor ismét változtat az akadályokon, a hátsó oxernél lejjebb engedi a rudat, hogy a lovak jobban vigyázzanak a mellső lábukkal, és szebb legyen az ugrás íve. Most már mind a hárman hibáznak. „Úgy tűnik, ők se sokat aludtak éjszaka” – fut át az agyamon. Barnán kifejezetten látom, hogy ideges. Hiába nyugtatja a lovat, az állat érzi, hogy ő is feszült, és ez mindvégig ott vibrál a levegőben. Aggodalmas pillantást vetek Péter bá’ felé, aki rezzenéstelen arccal figyeli a jelenetet. Magamban vállat vonok, és a továbbiakban egykedvűen pakolom vissza a levert rudakat.

Sokadszorra lovagolják a pályát. A lovak váltakozó sikerrel veszik az akadálysort. Amikor belejönnek, Barna újból nehezít a feladaton. Látszik rajta, ki akarja hozni magából, a lovakból, a többiekből a maximumot. Mint mindig, minden helyzetben. Persze ezúttal bonyolultabb a dolga a lovak miatt: az állatoknak lehetőség szerint sikerélménnyel kell zárniuk a feladatsort, hogy legközelebb ezzel az érzéssel folytassák a gyakorlást. Úgy kihozni a lehető legtöbbet belőlük, hogy ne lépjék át a teljesítőképességük határát – elég kemény feladat, főként, ha hozzávesszük, milyen sok múlik a ló és lovas összhangján.

Peregnek a percek, egyre tajtékosabbak a lovak. Barna összeszorított száján látom, méricskéli már, mikor hagyják abba. A többiek elég tisztán veszik az akadályokat, alatta viszont végig nyugtalan a ló. Persze határozott vele, a sikeres ugrások után dicséri, hosszan suttog a fülébe, de most ez sem segít. Valahogy nem sikerül egymásra hangolódniuk. Rossz ritmusban közelítik az akadálysort, az utolsó keresztrudat le is verik.

– Menjetek, nyergeljetek le – szól oda Stefinek és Markónak. Azzal újból a pálya elejéhez indul.

Nem lep meg a dolog. Barna képtelen elviselni, hogy valamiben második legyen. Kemény kézzel fogja a berzenkedő lovat. Amikor a rajthoz ér vele, megáll, előrehajol, megveregeti az állat nyakát, duruzsol neki, biztatja, azután kiegyenesedik a nyeregben, és nekivágnak. A ló láthatóan visszafogott, de azért simán veszi az első akadályokat. Viszont ez a lendület kevés lesz, amit Barna is tisztán lát. Megereszti a kantárszárat. Amikor az oxerhez érnek, megpróbál segíteni a lónak, szinte áthúzza az akadály fölött. Az állat rossz szögben érkezik a talajra, megbillen, ráadásul hátsó lábával leveri a keresztrudat. Barna elveszti az egyensúlyát, és a földre zuhan. Estében sem ereszti el a kantárszárat, és magával rántja a lovat is. Nincs ideje odébb gurulni, az állat ráesik, de már pördül is tovább, talpra kecmereg, és arrébb szalad. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, mert tudom, Péter bá’ leszedi Barna fejét, ha a lónak bármi baja van. De láthatóan nincs gond, könnyedén fut, nem látom sérülés jelét. Csak ekkor tudatosodik bennem, hogy Barna még mindig a földön hever. Nem mozdul, valami furcsa, kitekeredett pózban fekszik a hóban.

(Folyt. köv.)