– Két dolgot tudunk biztosan – folytatja Barna. – Az egyik, hogy meg kell keresnünk valamit a Budavári Palota területén. A másik, hogy este megnézzük az Operában a Traviatát. A Budavári Palotában két múzeum található: a Nemzeti Galéria és a Budapest Történeti Múzeum. Esetleg bekeverhet a Hadtörténeti- vagy a Patika Múzeum. Talán a Mátyás templom, de ez nem valószínű. Mindegyikről részletes alaprajz kell, az összes szinttel, teremmel, kijárattal, és természetesen a kiállítások anyagával. Valamennyire muszáj képben lennünk. Lehet, hogy egy motívumot kell keresni, de kérdezhetik azt is, hány vészkijárat van az épületben.

 – Oké, enyém a Budapest Történeti – sóhajtja Kálmán megadóan.

Barna bólint.

– Marko, tied a Mátyás templom és a Patika Múzeum. Stefi?

– Maradok a Hadtörténetinél.

– Rendben – feleli Barna. – Én már letöltöttem a Galéria anyagát, úgyhogy az az enyém.

Mondjuk ez elég egyértelmű volt. Mindig a csapatvezető vállalja a legnehezebb részt a melóból. Azután valami szöget üt a fejembe.

– És én? – kérdezem. – Kimaradtam a szórásból?

– Ugyan már – mosolyog Barna. – Tiéd az Opera. Ja, és ha már úgyis benne vagy, járd körül a Traviata keletkezését, forrásait, a szereplőket, a karmester meg az énekesek eddigi pályafutását, szóval mindent, ami érdekes lehet.

A kurva életbe! Mondtam már, hogy két dolgot utálok? Igen, a komolyzenét és a romantikát.

*

Az ebéd a szokásos szertartásossággal zajlik. A tizedikesek szolgálnak fel, mint rendesen. Ezen mindenki átmegy tizedikes korában. A tizedik évfolyam tanulmányi szempontból viszonylag laza lenne – ilyenkor kell letenni az első nyelvvizsgánkat, ami azt jelenti, hogy alaposan ráfekszünk az adott nyelvre, míg a többi tárgyból gyakorlatilag csak szintfenntartás van –, de a napi két órás kőkemény konyhaszolgálat Joseph bá’ keze alatt jó néhány lapáttal rátesz a dologra. Mondjuk, legalább viszonylag jó rálátásunk lett a gasztronómiára. További előnye a dolognak, hogy ha kirúgnak innen, bármelyik I. osztályú étterembe elmehetek pincérnek.

Már a desszertnél tartunk. Ma somlóit kapunk, a délelőtti úszásedzés után ránk is fér. Egyetlen baja a mai ebédnek, hogy rendesen elpilledtem tőle. Látom a többieken, hogy ők is.

– Kávét? – javaslom.

Valamennyien bólintanak. Intek Bálintnak, aki az asztalunknál szolgál fel. Abban a pillanatban odajön hozzánk.

– Öt latte machiatót kérek.

Pár perc múlva megérkezik a kávénk. Jártam már egy-két helyen, többek közt Bécsben és Velencében is, de az itteni az egyik legjobb, amit valaha ittam. A kávészemeket frissen pörkölik, a tejhab is tömör, krémes, amilyennek lennie kell.

– Köszönöm – biccentek oda Bálintnak, aki szellemként tűnik el. Feltépem a papírzacskót, és a tejhab tetejére szórom a cukrot. Megismétlem a másik zacskóval is. Elbűvölve figyelem, ahogy a sötétbarna kristályok átdolgozzák magukat a tejhabon, majd lassan lekanalazom a legfelső réteget. Ez kifejezetten az én játékom, a többiek nem vacakolnak ennyit a kávéjukkal. Marko például minden nélkül issza, a többiek meg villámgyorsan összekeverik, és kortyolgatni kezdik a sajátjukat.

Mire az utolsó cseppet is lenyelem, ismét teljes fordulatszámon pörög az agyam. Asztalt bontunk, visszamegyek a szobámba, és még egyszer átfutom a francia anyagot. Több mint négyszáz kifejezést vettünk ebben a félévben. Úgy döntök, bemelegítésnek elég lesz átmenni az első százötvenen. Felsétálok a számítógépes terembe, keresek egy szabad gépet, és letöltöm a féléves szóanyagot.

Átmegyek a tanulóba. Kálmán és Stefi már várnak. Jó ez a hely, nem egybenyitott, hatalmas tér, hanem számos félig zárt bokszra van osztva, így akkor se zavarjuk egymást, ha valamit meg kell beszélni. Barna és Marko egész biztosan valamelyik szomszédos beugróban nyúzza a törit. Amikor idekerültünk, Marko volt a leggyengébb pont a csapatban. Ő a Délvidékről jött, és egy többnyelvű gyerekotthonban nőtt fel. A reáltárgyakból rakétaként haladt, de a magyarral, törivel komoly gondjai voltak. Akkori nevelőtanárunk, Pista bá’ gyorsan rájött az okára: Marko ugyan tud magyarul, de annyira nem, hogy pontosan megértse a tankönyvek szövegét. Abban az évben végig rezgett a léc, de bent maradt. Barna azóta is rendszeresen átmegy vele az egyes anyagrészeken. Amúgy Markóra ragadnak a nyelvek, bár ő ezt egész másként éli meg. Ahogy egyszer mondta: „Én egyetlen nyelven se tudok igazán.” Állandó gondban van, hogy pontosan azt mondja-e, amit akar. Erről ugyan csak egyszer beszéltünk, de azóta tudom, mindannyiunknál keményebben dolgozik, hogy itt lehessen.

Kálmánék helyzete legalább tiszta: franciából kell elkapni őket. Az én módszeremmel haladunk. Az elmúlt napokban mindenki átvette a félév szóanyagát. Most ellenőrizzük, kiben mi maradt meg. Kiosztom a lapokat, és nekiállunk. Hatvan percet adok magunknak. Feszes a tempó, de dolgozatírásnál még ennél is nagyobb a nyomás. Azt már mindannyian megtanultuk, hogy ilyenkor egyedül a feladat létezik. Első menetben azokat a kifejezéseket írom be, amelyekben száz százalékig biztos vagyok. A következő körben jönnek a problémásabb szókapcsolatok. Tökéletes csöndben dolgozunk: csupán a tollak percegését lehet hallani. Amikor megszólal az órám, leteszem a Mont Blanc töltőtollamat az asztalra. Kiosztom az ellenőrző lapokat, és villámsebesen átmegyünk a dolgozatokon. Mindenki a magáét javítja: beikszeljük az elrontott sorokat. Rendesen benne járunk a délutánban, mire befejezzük. Visszarongyolok a szobámba, rendet rakok, majd előveszem a porszívót. Tizenkét négyzetmétert mondhatok a magaménak, úgyhogy portörléssel együtt is végzek fél óra alatt. Hétvégeken az ablakmosás miatt kicsit tovább tart. Az ajtaja előtti folyosórészért mindenki maga felel. Szombatonként rendezünk közös nagytakarítást.

Lassan ideje vacsorához készülődni. Lezuhanyozom – a délutáni hajtás és a takarítás azért megizzasztott –, majd előveszem a sötét Armani öltönyömet. Boss inget választok hozzá, és egy matt nyakkendőt. A Gucci papucscipőm mellett döntök. Megfésülködöm, és gyors pillantást vetek az órámra.

 Az étkezőben most hosszú asztalsorok várnak, mint a hasonló jellegű pingvintalálkozókon általában. Az ajtóban a végzősök irányítanak mindenkit a helyére – a karácsonyi partit hagyományosan ők szervezik. Emlékszem, az első alkalommal a torkomban dobogott a szívem. Akkor még minden új volt, és megfeszített munkával is alig tudtuk teljesíteni az elvárt ponthatárokat. Hirtelen zúdult ránk minden: az akkor szinte elképzelhetetlen gazdagság és az ugyanilyen valószínűtlen követelmények. A karácsony a gyerekotthonban mindig valamiféle csodát jelentett, tortaesőt, a különféle szervezetek által ránk zúdított holmik özönét. Fogalmam se volt, mire számíthatunk ezen a csodálatos helyen. Igazából nem tudom már, mit vártam, de biztos valami nagyot, fényeset.

Ahogy egyre jobban megtelik a terem, erősödik a zsongás. Az elsőévesekre pillantok – ugyanolyan izgatottan fészkelődnek, mint mi annak idején. Vannak dolgok, amelyek sohase változnak. Amikor már mindenki a helyén ül, bevonulnak a tanárok Misi bá’val, az igazgatóval az élen. Elfoglalják a helyüket, és utána megszólal a gong. Mély hangja betölti a termet.

Misi bá’ feláll, és késével finoman megkocogtatja a poharát. Megvárja, míg sűrű csend telepszik a teremre.

– Üdvözlök mindenkit ezen a szép, karácsony estén – kezdi. – Örömömre szolgál, hogy itt, az „A” szárnyban pillanatnyilag úgy néz ki, mindenki teljesíteni tudja a félévi követelményeket…

Az „A” szárny mi vagyunk, a fiúszakasz. A „B” szárny, a lányoké szintén itt fekszik az Alapítvány területén, de kerítéssel elzárt, tőlünk teljesen szeparált részen. Csak az utolsó két évben vannak koedukált foglalkozások, egy erre külön kijelölt épületben, de a tizenkét-tizenharmadikosok sohasem beszélnek ezekről. Az alsóbb évfolyamosokkal semmiképp sem. A lányok számunkra – legalábbis egyelőre – nem léteznek.

(Folyt. köv.)

Az étkezőt lassan megtölti az asztaloknál folyó beszélgetés csendes moraja. Érezni, hogy ma nincs tanítás. Nem vagyunk hangosabbak, csak nincs a levegőben a tanítási napok reggelén megszokott, feszült figyelem. Persze, ettől még centire ki van töltve a napunk. A karácsonyi ünnepség délután 5-kor veszi kezdetét, és addig bőven akad mivel elfoglalni magunkat. Kilenckor találkozunk Igor bá’val az uszodában, azután ebéd, a folytatásról Barna az imént gondoskodott. Ha befejeztük, körlettakarítás és ellenőrzés. Utána jöhet a karácsonyi áhítat.

Látom a többieken, hogy ők is ezen tönölődnek. Kálmán félresöpri szeméből szőke haját:

– Igor bá’ a szart is fogja hajtani belőlünk szent karácsony tiszteletére – jegyzi meg sötéten.

– Amúgy is kihajtaná – morogja Stefi. – És ez még mindig sokkal jobb lesz, mint az első karácsonyunk. 

Ebben igaza van. Azt hiszem, az a nap mindannyiunkban kitörölhetetlen nyomot hagyott. Hihetetlenül kemény félév volt mögöttünk. Ekkor tudatosodott bennünk, hogy a felvételin nyújtott teljesítményt nap, mint nap elvárják tőlünk. Emlékszem, milyen végtelennek tűntek ezek a hetek, hónapok, és mégis folyamatosan időhiánnyal küszködtem. Itt szembesültem először azzal, hogy nem elég egy-két dologban kiemelkedően teljesíteni, mert ez semmiféle előjogot se jelent. Minden tanár elvárta, hogy hozzuk a tárgyából a maximumot. Nem segített az se, hogy árvaházból jöttem: itt egyikünknek sincs családja. Úgyhogy karácsony közeledtével már vágtuk a centit. Nem mondom, hogy a gyerekotthonban túl fényesek lettek volna a karácsonyaink, de kétségkívül az év egyik csúcspontjának számított a nap. Ehhez képest Igor bá’ reggeli után nekivágott velünk a behavazott sűrűségnek. Abban az évben rendes hó esett. Igor bá’ szótlanul ment elől, törte az utat. Időnként megállt, magyarázta a különféle nyomokat, mi meg gémberedett ujjal jegyzeteltünk, mert addigra megtanultuk, hogy semmi sincs önmagáért, és előbb vagy utóbb mindent számon kérnek. 

 Órákon át meneteltünk a hegyekben. Délben tüzet raktunk – természetesen nem nagyot, nehogy elárulja jelenlétünket a füst – és megtanultunk menedéket építeni a hóban. Igor bá’ folyamatosan ellenőrizte a vesszőfonatokat, a tömítéseket, és kijavíttatta velünk a hibákat. „Az életed múlhat rajta, hogy tökéletes legyen” – mondta eltéveszthetetlen, szláv kiejtésével. Szalonnát sütöttünk, és közben eligazítást tartott: az a feladatunk, hogy észrevétlenül jussunk vissza a körletünkbe. 

Természetesen nem arra indultunk, amerről jöttünk. Ismét úttalan utakon kanyarogtunk, hegynek fel, völgybe le. Hiába próbáltam betájolni, merre lehetünk, teljesen elkeveredtem. Sajgott minden izmom, kezem, lábam, arcom fájt a hidegtől. Erősen szürkült, amikor a fák közül megpillantottuk az Alapítvány területét övező kerítést. Az istállók felől közelítettünk, mert ezt a részt kitakarták az épületek.

Egyetlen vágyam volt, hogy megfürödhessek és elnyúlhassak az ágyamon. Vacogott a fogam, könnyem-taknyom egybefolyt. A többiek ugyanilyen nyomorúságosan festettek. Mégis nagyon lassan, hangtalanul kellett megközelítenünk a kerítést. Igor bá’ a nap során gondosan gyakoroltatta velünk, hogy haladhatunk nesztelenül a hóban, de természetesen ropogott köröttünk a határ. Aztán egymás vállára állva próbáltunk átmászni a kőfalon, és már a szánkban éreztük a győzelem ízét, amikor lecsaptak ránk a felsőbb évesek. Mintha a föld alól bukkantak volna elő, iszonyatos hózáport zúdítottak ránk. Néhány pillanat alatt szerteszórtak minket. Emlékszem, térdeltem a hóban, és megállíthatatlanul zokogtam. Azóta persze tudom, hogy ezt minden elsős évfolyammal megcsinálják. De belénk ivódott, hogy nincsenek különleges napok, ami előnyt jelent azokkal szemben, akik úgy gondolják, vannak az évnek olyan időszakai, amikor lazíthatnak. Vagy ahogy Izanagi szan mondaná: a pihenésednek ne legyen ritmusa.

*

Elérem a medence végét. Fordulok. Nekivágok az utolsó két hossznak. Természetesen pillangó, Igor bá’ mindig a végére tartogatja a nehezét. A szemem sarkából látom, ahogy Barna egyre jobban lemarad. Túl sűrű ahhoz, hogy igazán otthon legyen a vízben. Már csak Stefit kell befognom valahogy. Kálmán és Marko bő egy hosszal mögöttem húzza, Stefi viszont könnyű csontjai miatt eszméletlenül jól fekszik a vízen. Ezzel szemben egyértelműen fárad. Összeszorítom a fogam és belehúzok. A sokadik hullámvölgyemben vergődöm, az istennek se sikerül vizet fogni. Elszántan tempózok tovább, de mérhetetlenül lassúnak, görcsösnek, esetlennek érzem magam. Azután megtörténik: szinte alám fekszik a víz, egyre gyorsabban siklok előre. Két méter a falig, Stefi most fordul, merülök, nekirugaszkodom, majd ismét úszni kezdek. Szerencsém van, nem zökkentem ki a ritmusból. Stefi megérzi, hogy mögötte vagyok, és ő is rákapcsol. Centinként gyűröm le a köztünk lévő távot. Fogynak a méterek, közeledik a medence vége. Szinte fej-fej mellett haladunk, de kicsivel előttem jár. Ő nem tud elhúzni, én képtelen vagyok ledarálni. Felvettük egymás tempóját. Ilyenkor dől el minden. Azután lassan, milliméterenként kezdek elhúzni. Valósággal eggyé válok a vízzel. A következő pillanatban megérintem a rajtkövet. Döntetlen. Lekapom az úszószemüvegem.

Egymásra vigyorgunk Stefivel. Néhány másodperccel később befut Barna, azután Marko és Kálmán is. A tüdőm még mindig fújtat, ha nem a vízben lennénk, egész biztos szakadna rólam a verejték.

Igor bá’ int, hogy kijöhetünk a medencéből. Tenyerem élével lesöpröm magamról a vizet. Fölösleges megtörölközni, idebent mindig 30 fok van. A hatalmas üvegfal előtt zöldellő trópusi növények levelei ragyognak a beömlő napfényben. Szokás szerint egyenként megyünk oda Igor bá’hoz, aki mindenkivel négyszemközt közli a részidőket. Újabb pontok a csapatversenyhez.

Átvonulunk a szaunába. Nem túl meleg, mindössze 45 fokos. Az izzó kövek köré telepszünk. A padra terítem a törölközőmet, mielőtt leülnék. A többiek követik a példámat. Néhány másodpercig lehunyt szemmel élvezem, ahogy a gyógyfüves gőz átjárja az orromat. Az izzadság lassan gyöngyözni kezd a bőrömön.

 – Ideje, hogy átgondoljuk a budapesti utat – töri meg Barna a csendet. Látszik, hogy ő irányítja a csapatot, képes a legkellemesebb ejtőzésbe is belerondítani. De igaza van. A tanulmányi kirándulás mindig gyilkos szokott lenni. Tavaly januárban Debrecenbe vittek bennünket. Alaposan felkészültünk Munkácsyból. Oda-vissza vágtuk az életrajzát, a műveit, tudtuk, hogy ezzel kapcsolatos lesz a kirándulást követő dolgozat. Végül a következő kezdő kérdést kaptuk: Hány zongora szerepelt a kiállításon? Természetesen a képeken szereplőket is beleértve. Aki nem tudta, annak alapból nem értékelték a dolgozatát. Ez ugyan nem befolyásolta a tanulmányi eredményeinket, de az így szerezhető pluszpontokat buktuk abban a félévben – márpedig ez keményen belejátszik a csapatversenybe.

Barnán látszik, hogy komolyan veszi a dolgot. Azt akarja, hogy évfolyamelsők legyünk. Megjegyzem, ez eddig még egyetlen évben se sikerült. Fura srác, az elején nem szerettem, sőt, ha őszinte akarok lenni, most se kedvelem igazán. Viszont egyszer se láttam, hogy kiborult volna. Hihetetlenül tudja, mit várnak tőlünk, mikor, miből, mennyit kell teljesítenie ahhoz, hogy elérje a maximumot. Én sokkal egyenetlenebb vagyok: állandóan túlteljesítek, miközben vannak gyenge pontjaim. Úgy érzem, több kört ráverek, de ez nem látszik a pontszámaimon, ami eléggé dühít. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy mindez egyáltalán nem számít. Az évek során annyi dolgot csináltunk végig együtt, annyit szívtunk közösen, hogy pontosan ismerjük egymás minden rezdülését. Tudom, mikor hogyan reagál, és ő is így van velem. Száz százalékig megbízhatunk egymásban, és egyedül ez érdekes.

(Folyt. köv.) 

 A Siebenkreuz Alapítvány nincs bejegyezve. Nem irányítja se magánszemély, se politikai szervezet. Nem áll mögötte hivatal, se kormány, se konszernek. Nem sorolható egyetlen gazdasági csoport érdekszférájába sem. Nincs központja, nincs kiépített hálózata, pénzügyi erőforrásai végesek. Mégis mindenütt ott van, és a maga képére formálja a történelmet.

Most is, amikor ezt olvasod.

ELSŐ RÉSZ

December 24.

Csönd van. Kinyitom a szemem. Még nem kelt fel a nap, de egész világos van, mert odakintről beveri a fényt a hó. Oldalra fordulok, és megnézem a Rolexemet: 05:54. Kikapcsolom az ébresztőt. Felhajtom a takarót. 18 fok lehet, majd csak 06:10- kor indítják be a fűtést. Hangtalanul, tempósan húzom magamra a székre kikészített ruhákat: a vastag gyapjú zoknit, a pólót, a kapucnis Everlastomat, rá duplán kötött, magas nyakú sípulóvert. Megkötöm a cipőmet. Asics Gel Kayano 15 – nekem jobban bejön, mint a tavalyi Nike. Nyakam köré tekerem a sálamat, és felhúzom a North Face cipzárját. 05:56. Felcsatolom a Rolexet. Vannak, akik szerint fölösleges luxus, de én nem szeretem folyton előkaparni a mobilt. Kilépek a folyosóra, és csöndben behúzom magam mögött az ajtót. A mozgásérzékelő abban a pillanatban felkapcsolja a villanyt.

A vastag szőnyeg elnyeli lépteim zaját. Míg lemegyek a földszintre, legalább három kamera fókuszál rám. Amikor idekerültem, az első pár hétben kényszeresen bámultam a lencsékbe, de ma már ügyet se vetek rájuk. Megállok a portásfülke előtt, és odabiccentek Béla bá’nak. Visszabólint, és szótlanul figyeli, ahogy pár körzéssel bemelegítem a csípőmet, térdemet, bokámat. Felhúzom a sapkát és a kesztyűt. Indulok a bejárat felé, a két üvegtábla szisszenve szétcsúszik.

Orromba csap a téli reggel illata. Csikorgós időnk van, de nem bánom, már kezdett rám melegedni a kabát. A sportpályára vezető úton talpam alatt roszog a párcentis hó. Ahogy haladok, folyamatosan gyulladnak fel a lámpák. Az istállók felől halk nyerítést sodor felém a szél.

Futva teszem meg az utolsó néhány métert. Lassú tempóban kezdek bele az első körbe. Egy idő után lekívánkozik rólam a kabát, majd a sípulóver is. Ugyanazon a ponton dobom le mindkettőt, egy-egy kör eltéréssel, így villámgyorsan magamra tudom kapni, amikor végzek. Semmi kedvem megfázni, vagy lesérülni. Itt, az Alapítványnál nagyon gyorsan leneveltek bennünket az agyatlan vagánykodásról. Túl sok munkánk fekszik abban, hogy itt lehetünk, és egetverő baromság lenne bármivel kockára tenni jelenlegi státuszunkat, ahogy a biosztanárunk, Igor bá’ mondaná.

Egymás után rovom a köröket. Az ötödik után mindig meghúzom az utolsó száz métert – most már rendesen dől rólam a veríték. Ügyelek, hogy ne kapkodjam a levegőt, a lassú szakaszokon gondosan rendezem a légzést. Ilyenkor szabadnak érzem magam. A szabadság nem más, mint a tökéletes önkontroll, szokta mondani Izanagi szan. Talán igaza van. Futás közben letisztulnak a dolgok, minden a helyére kerül, és pontosan tudom, mit kell tennem aznap, a héten, az adott hónapban, sőt, az elkövetkezendő években is. Ezért jövök ki minden reggel.

Világosodik, mire végzek a mai penzumommal. Lassan alakot kapnak a fák: egyre jobban kirajzolódnak a sötétből a kerítésen túl húzódó, többszáz hektáros erdő körvonalai. Az órámra pillantok: futottam jobb időt is, de nem rossz. Magamra rántom a pulóvert és a kabátot. Sietős léptekkel indulok vissza. A kollégium ablakai most már fényárban úsznak. Megkezdődött a nap.

A szobámba érve lehámozom magamról a ruhát. A kabátot és a joggingot kiteszem a fogasra, hadd száradjanak, a pulóvert összehajtva visszarakom a székre, a cipőm az ajtó mellé, a cipőtartóra kerül. A többi megy a szennyesbe. Felkapom a fürdőköpenyemet, fogkefét, törölközőt, a Gillette Fusiont, szappant, papucsba bújok, és átballagok a folyosó végén lévő zuhanyzóba. Mostanra véget ért a reggeli roham, nem kell tülekedni a zuhanyfülkékben. Belépek a legközelebbibe, megnyitom a csapot, és már-már elviselhetetlenül forróra állítom. Gyorsan leszappanozom magam, hajat mosok, és hagyom, hogy a többszáz gőzölgő vízsugár átmasszírozza bőröm minden négyzetcentiméterét. Miután végeztem, megtörölközöm, felkapom a fürdőköpenyemet, és a falon sorakozó hajszárítók egyikéhez lépek. Nem egészen két perc alatt kész vagyok. Villámgyorsan megborotválkozom, majd előveszem zsebemből a Versace After Shave balzsamot, és gondosan bekenem vele az arcomat.

Visszaballagok a szobámba. A törölközőt az ágy végére terítem. Magamra kapom a ruhámat, Camel farmer, mintás Columbia ing, Fishermans pulóver és Merrell Chameleon cipő. Reggelihez jó lesz. 07:15. Lerobogok a lépcsőn. A portánál most Feri bá’ ül. Köszönök, és indulok az étkező felé.

A többiek már az asztalnál ülnek, és tömik a fejüket. A reggeli mindig svédasztalos. Rendesen megpúpozom a tányért: szedek magamnak egy adag gőzölgő, frissen sült zöldséget – hagymát, krumplit, paprikát –, hozzá egy pár virslit és a tetejére egy tükörtojást. Kiveszem a kosárból a szokásos négy szelet rozskenyeret, és töltök magamnak egy nagy bögre tejeskávét. Letelepszem a többiek mellé.

– Háj – biccent felém Barna, mintegy a többiek nevében is. Egész jó csapat vagyunk így: a mindig nyugodt Barna, a tétova Kálmán, a hallgatag Marko, az örök ellenzéki Stefi és jómagam. Ötösfogatnak kereszteltük el magunkat, ami látszólag nem nagy ötlet, de lévén, hogy minden évfolyamot ötfős csoportokra osztanak, és az iskola történetében eddig még senkinek se jutott eszébe a dolog, nem tudtunk ellenállni neki.

– Beléd is – felelem. Tempósan nekilátok az ételnek. Barna közben Marko felé fordul:

– Ebéd után gyere a tanulóba. Átmegyünk a magyaron és a törin. Nem akarok januárban kapkodni. – Aztán rámvillan a szeme. – Ti is legyetek ott. Vegyétek át Kálmánékkal a franciát.

Lenyelem a falatot és bólintok. Barna a csoportvezetőnk: ő felel azért, hogy mindenki a maximumot hozza. Ami azt illeti, elég kemények a ponthatárok; nem mehetünk 92% alá, és egyetlen tárgyból se teljesíthet senki 86% alatt. Ráadásul, ha egy ember kihullik, az egész csapat csomagolhat. Erre eddig kétszer volt példa a suli történetében.

Persze az, aki itt van, gyakorlatilag bármire hajlandó, hogy bent maradjon. Ha kell, éjfélig tanulunk, áthúzzuk egymást a hullámvölgyeken. Az évek során belénk égett a felelősség önmagunk és a társaink iránt. Mostanra szétválaszthatatlanul összeforrt a kettő. De ez a folyamatos, gyilkos hajtás is sokkal jobb, mint a lepusztult gyermekotthonok négyágyas szobáinak pokla, az állandó csicskáztatás, a széthajszolt, fásult nevelőtanárok. Egyikünk se akar visszakerülni oda.

(Folyt. köv.) 

A Ryukyu szigetek félúton találhatók Kína és Japán közt, a Csendes óceánban. Helyzeténél fogva hagyományosan a Dél-Kelet Ázsiai térség, Korea és Japán közti kereskedelem egyik központja. A királyság még a japán megszállás (1609) után is megőrizte névleges függetlenségét, sőt a megszállók nagyon ügyeltek rá, hogy az okinawaiak nehogy átvegyék a szokásaikat – amire azért volt szükség, mert a szigetcsoport névelegesen a kínai császár fennhatósága alá tartozott. Okinawán két világ találkozott – bár a kínai hatás egészen a 20. századig erősebb maradt.

Ez a sajátos kulturális keveredés a harcművészetekben is megfigyelhető. A okinawai rendszerek erős kínai gyökerekkel rendelkeznek, de ugyanakkor megtalálható bennük a japánokra oly jellemtő célszerűség, és a folyamatos tökéletesedésre való törekvés. Az okinawára került stílusok jelentősen megváltoztak, de mégse lettek egészen japánná. Jó példa erre a ryukyu kempo, ami számos ponton különbözik az egyre inkább japánná alakuló karatétól – ami egyáltalán nem vált az eredeti stílus hátrányára.

 Japánban mindig van egy kis tekintélye mindannak, ami kínai. Az okinawai stílusok rangjukat egyfelől a kínai eredetük adja, másfelől a hatékony-

ságuknak köszönhetik. Nem véletlenül szerepeltek többször a Maflásban.

A hagyományos okinawai karatéban hangsúlyos szerepet kap a kyusho jutsu, vagyis az életpontok támadása. Ezekben a rendszerekben az ütések, rúgások, dobások mellett a különféle feszítések, a földharc, és számos fegyver is megtalálható. Az okinawa te jóval sokoldalúbb, mint ahogyan azt a pusztakezes karate formagyakorlatok alapján gondolnánk.

A karate rejtett oldalát az Egyesült Államokban kezdték tanítani. A kyusho

és tui te értelmezéseket Taika Oyata ismertette meg szélesebb körben. Ezek a szemináriumok valósággal megrengették a nyugati karate életet, hiszen gyökeresen megváltoztatták mindazt, amit addig tudni lehetett a kata értelmezésekről és a karate küzdelemfelfogásáról – ebből nőttek ki a ma ismert kyusho jutsu szervezetek.

A mai videón Oyata mestert láthatjátok, aki az idén először tart szemináriumot Európában. Az általa alkotott rendszerben nincsenek mély állások, se leengedett kéz, se fejrúgások: végtelenül célszerű és brutális amit tanít. Ez nem sport vagy mozgásművészet: ő az ősi felfogásban adja át a karatét. Gyors ütésekkel, rúgásokkal bontják le az ellenfelet, majd a földrevitelt nyak- vagy gerinctörés követi, és ezek még a finomabb megoldások.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A távol-keleti harcművészeteket mindig körüllengte valami misztikus hangulat, és ettől úgy éreztük, a harcművészet több, mint az európai küzdőrendszerek. Először a judo elve nyűgözött le, azután a fejrúgások és a töréstechnika, majd mindig jött valami újabb és újabb momentum, amitől azt gondolta az ember, hogy végre ott áll a lényeg küszöbén. Közben végig azt ismételgettük, hogy a harcművészet más, emögött van filozófia, de valahol bennünk maradt az a gyermeki csodavárás, hogy egy idő után szert teszünk a titkos tudásra, valaki átadja nekünk a legyőzhetetlenné tevő technikákat, amiket csupán a kiválasztottak ismerhetnek.

Vannak, akik ezt a kyusho jutsuban találják meg. A kyusho az életpontok támadása. A rendszer a hagyományos kínai orvoslás elméletén alapul, csak itt nem gyógyításra használják az akupunktúrás pontokat. A tradicionális kyushóban úgy vélik, hogy a különféle elvek alapján végrehajtott támadások megakasztják a test meridiánjaiban (energiacsatornák) áramló csi (éltető energia) mozgását, és emiatt összeomlik a szervezet energetikai rendszere, ami eszméletvesztést, szervleállást vagy akár halált is okozhat.

Bár a meridiánokat követve viszonylag könnyen elsajátítható az egyes akupunktúrás pontok helye, és a kínai orvoslás elméletével valóban tetszetős magyarázatot kapunk arra, hogy miért lehet bizonyos pontokat támadva hatékonyabbá tenni az egyes technikákat, némileg zavaró, hogy ezek az elvek nem minden kyusho pont esetében működnek. Bár a hatékony pontkombinációk megmagyarázhatók valamelyik elmélet alapján (jin és jang, kínai órakör, öt elem elmélete, stb.), a dolog fordítva nem működik, azaz a kínai orvoslás elméletéből kiindulva nem feltétlenül fogunk működő technikát kapni.

Ez abból fakad, hogy a kyusho jutsunak anatómiai, élettani magyarázata van. A bunyóban is használható életpontok – és ezek száma jóval kevesebb, mint a kínai gyógyászatban használatos 361 akupunktúrás pont – valójában az idegrendszerre hatnak. Hozzáteszem, hogy mindennek csupán elméleti jelentősége van: a lényeg úgyis az, hogy mi adható el éles küzdelemben.

A kyusho nem csodafegyver. Megfelelő harcművészeti háttér nélkül csak arra jó, hogy a mester istenkedhessen kicsit a dojóban. A mai videóban pont az a szép, hogy a tanításból hiányzik minden show elem. A mester nem sokat figurázik: akkorákat csap oda, hogy az egy lónak is elég lenne (00:53, 01:29, 02:42, 02:45). Tegyük hozzá, szükség is van rá, hiszen a Shorinji Kempóban a testfelület keményítés alapkövetelmény. De meg se fordul a fejében, hogy ne használjon erőt. Az eredmény pedig önmagáért beszél (00:12, 00:56, 01:31, 02:44). Mindenesetre a kyusho mellett szól, hogy ezek a kemény bunyókban edződött mesterek úgy érzik, valami olyan pluszt kaptak, amivel hatékonyabbá tehetik a harcművészetüket.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A mai ninjutsuban sok minden megtalálható: a különböző szamuráj iskolák anyagai, a hegyi szerzetesek misztikus tanításai, a lopakodás, rejtőzködés művészete, és egy sor más, különös technika, amelyek egyedivé teszik ezt a művészetet. A ninja figurája mégsem a japán történelem vérzivataros évszázadaiban született, hanem egy jóval későbbi korban és közegben: a 17-19. századi színház és ponyvairodalom gyermeke.

A 17. századra véget ért a polgárháborúk kora. A szamurájok többé nem csatákban, hanem a dojókban – esetleg párviadalokban – bizonyították rátermettségüket. A régi harcosok legendává értek. Ebben a közegben, ahol a véres drámák egyre inkább a szórakoztatóiparba szorultak, egy idő után megjelent a már-már természetfeletti képességekkel rendelkező gonosz, akit csupán a legügyesebb hős győzhet le.

A ninja tökéletesen megfelelt ezeknek a kívánalmaknak. Ő az ideális, sötétben bujkáló ellenség. Először is, mert nem tagozódik a társadalomba. A legkülönbözőbb aljas praktikák tudója: a láthatatlanná válástól, a méregkeverésen át, a titkos intrikákig minden galádság a kisujjában van. Titokzatos célok mozgatják, és sosem lehet tudni, kire, mikor és miért csap le.

A ninjutsut számos dolog köti a színházhoz: az ügyelők fekete álcaruhája, amiben feltűnés nélkül rendezhették az a színpadot. A szinte táncszerű, széles mozdulatokra épülő ninja technikák. A ninjutsura annyira jellemző akrobatikus elemek, és természetesen a hírneves füstbomba, aminek segítségével a ninja a legreménytelenebb helyzetből is kivágta magát. Ez istenien működik a színpadon, de képzeljük el ugyanezt egy mező közepén…vélhetően senkinek se fog feltűnni az oszladozó füstfelhő takarásában odébb osonó álcaruhás ember.

Ha innen nézzük, rögtön érthetővé válik, hogy a ninják legendái miért nincsenek összhangban a japán történelemmel. Egész egyszerűen azért, mert nem a krónikákhoz, hanem a színdarabokhoz, és ponyvairodalom alkotásaihoz kötődnek. A színpad világában természetes, hogy a ninja álarcot öltve ijessze halálra áldozatát, hogy a macska pupillájából állapítsa meg, mennyi az idő, vagy hogy hosszú éveken át gyakorolja, hogy terítheti le egy zamatosra sikerült böfögéssel ellenfelét.

Az első posztot azzal kezdtem, hogy bár senki se látott eleven ninját, mégis mindenki tudja, milyen az igazi. Ugyanúgy vagyunk vele, mint Robin Hooddal, a vámpírokkal vagy a jedi lovagokkal.

A ninjutsura nem véletlenül mondják, hogy nem technikák, hanem alapelvek gyűjteménye. A ninja a harcos eszenciája, és ezekkel az alapelvekkel idővel egybeépültek bizonyos mozgássorok – ebből fakad a ninjafilmek, és az élő ninjutsu közti éles különbség. De a színpadon, könyvben, filmen, képregényben a ninja verhetetlen, és mindig az marad.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Bár a ninjutsu rendkívül sokoldalú harcművészet, ha szóba kerül, a legtöbb embernek a fekete ruhában árnyékként osonó ninja ugrik be elsőre. Nem véletlen, hiszen a ninják – legalábbis a legendák szerint – a kíváncsi szemek elől rejtve tevékenykedtek. A ninjutsu hatékonyságának titka a váratlanságában rejlik: a ninjafilmekben tucatszám elhulló áldozatok többsége fel se fogja, hogy veszély fenyegeti, amikor végeznek vele.

A ninják az álcázás mesterei. Képesek eggyé olvadni a lombokkal, eltűnni a föld alatt, vagy a víz mélyén. Nesztelenül suhannak az éjszakában, és a legszigorúbban őrzött helyekre is bejutnak. Természetesen az álcázáshoz nem csupán az a képesség tartozik, hogy észrevétlenek maradjanak a természetben. Amikor a ninja nappal mozgott, szamurájnak, szerzetesnek, kereskedőnek vagy mutatványosnak öltözött – a modern kémfilmek szereplői is ezt a taktikát követik. Ennek ellenére az igazi ninja akció elképzelhetetlen koromsötét éjszaka, és megfelelő álcaruha nélkül. A ninja ekkor van elemében, hiszen mindent tud a fényről, árnyékról, észrevétlen mozgásról, perifériás látásról, ami ahhoz kell, hogy elérje célját.

Bár a ninjákról nemigen maradtak korabeli feljegyzések, Li Jü 13. századi kínai regénye, A szerelem imaszőnyege egész pontosan leírja, hogyan kell észrevétlenül behatolni a legjobban őrzött helyekre is. A könyv egyik szereplője, Szai Kun Lun így dicsekszik újdonsült barátjának: „Fel tudok mászni a falakra és otthonosan mozgok a tetőkön is. Nincs olyan vastag fal vagy olyan magas torony, ami gondot okozna nekem. Besurranok a belső lakosztályokba, de még a hálószobákba is.”  Pont úgy, mint a japán legendák rettegett orvgyilkosai, akiket semmi sem tarthatott vissza attól, hogy végrehajtsák feladatukat.

Mivel a ninjutsu Kínából származtatja magát, a ninjutsu kutatói megkönnyebbülten felsóhajthatnak, hiszen, végre itt egy független forrás, ami megerősíti a ninják művészetének ősi gyökereit. Aprócska bökkenő, hogy Szai Kun Lun ekként folytatja mondandóját: „Zsákom elnyeli mindazt, ami szememnek tetszik, s feltűnés nélkül távozom. Az emberek gyakran csak napok multán fedezik fel tettemet.” 

Szai Kun Lun ugyanis besurranó tolvaj, Bernie Rhodenbarr korai elődje. A shinobi iri (a lopakodás művészete) a tolvajmesterségből ered, ami megmagyarázza, miért kerülték a ninják a nyilvánosságot, és léptek előszeretettel akcióba éjjel. Illetve mégse. A láthatatlanná válás művészete kétségkívül szervesen hozzátartozik a mai ninjutsuhoz, azonban az első ninják ugyanúgy nem voltak tolvajok, mint ahogyan hegyi aszkéták, tenguk vagy magas rangú szamurájok sem.

A következő posztban innen folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)