A ninjutsu történetében rengeteg a fehér folt, ami érthető is, meg nem is. Egyfelől, ha a ninják évszázadokon át az emberek szeme elől rejtve működtek, nem csoda, hogy nemigen maradtak róluk hiteles feljegyzések. Másrészt viszont legalábbis furcsa, hogy a ninják feljegyzéseiben szereplő történetek zöme a legnagyobb nehézségek árán se hozható összhangba a japán történelem alakjaival és eseményeivel.

A ninjutsu előzményei közül szerintem a tengukat nyugodtan kihagyhatjuk, még akkor is, ha a pajzán erdei manók napjainkban is rendkívül népszerűek. Viszont a tengukat gyakran ábrázolják harcos szerzetesekként (yamabushi), és kétségtelen tény, hogy a mai ninjutsu bizonyos gyakorlatai az ezoterikus buddhizmus egyik ágával, a mikkyóval rokoníthatók. Persze, ha felvetül a kérdés, hogy a ninják vajon azonosak lettek volna a hegyi aszkétákkal, határozott nem a válasz.

Hasonló a helyzet a szamurájokkal is. Bár a ninják előszeretettel állítják, hogy bizonyos ninja iskolákat neves szamurájok alapítottak, ennek valljuk be, igen kicsi a valószínűsége. A hagyományos japán kultúrában a ninja ugyanis egyáltalán nem pozitív figura: a megítélése valahol Batu kán és Jumurdzsák közé esik. A ninjákkal évszázadokon át ijesztegették az engedetlen gyerekeket. A nindzsa csupán a huszadik században jelenik meg pozitív szereplőként.

Hattori Hanzo – akit sokan a leghíresebb ninjaként tartanak számon – a képregényeknek köszönheti új imázsát. Persze ma már bárki nyugodtan leninjázhatja a hajdan rettegett hadúrt, de attól tartok, ha valaki még életében próbálkozott volna ezzel, azt elevenen főzik meg olajban, vagy centinként nyúzzák le a bőrét, és besózzák a maradékot.

Ettől függetlenül a ninják és a szamurájok harcművészete sok ponton találkozik egymással. A ninják ezt azzal magyarázzák, hogy számos rónin (gazdátlan szamuráj) csatlakozott a ninja klánokhoz. Persze ez megint azt feltételezi, hogy voltak ilyenek, ami felvet egy sor kérdést, többek közt azt, hogy vajon valóban ők védték a földesurak túlkapásaitól az embereket, vagy épp ellenkezőleg: tőlük kellett-e védeni a közrendet.

Ha közelebb akarunk kerülni a ninjutsu gyökereihez, érdemes megnézni a ninjutsu taktikai alapelveit: az álcázást, a csapatmozgást, a távolságtartást, és a meglepetést. Ezek az elemek a lőfegyverek megjelenésével lesznek hangsúlyossá. Bár a korabeli muskétákkal nemigen lehetett hatékonyan célozni, az összehangolt sortüzek megtörték a rohamozó szamurájok lendületét – így még a legjobban képzett kardforgatót is ki lehetett iktatni. Ráadásul a középkori Japánban a lőfegyverek alkalmazásának sajátos módját is kifejlesztették. A muskétások napokkal a csata előtt elrejtőztek a kiszemelt mezőt borító magas fűben, és megvárták, amíg az ellenség főtisztjei a közelükbe nem értek: ekkor hirtelen előbukkantak rejtekhelyükről, és gyilkos tüzet zúdítottak az áldozatra.

A következő posztban innen folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

Bár senki se látott még eleven ninját – itt nem a tabiban rohangáló nyugatiakra gondolok, hanem az igaziakra – , mindenki pontosan tudja, hogyan kell kinéznie: viseljen fekete öltözéket, hajigáljon shurikeneket, vakondként másszon a föld alatt, értsen a méregkeveréshez, lopódzzon be észrevétlenül a legszigorúbban őrzött helyekre, bánjon magas szinten a karddal, kamával, lánccal, kunai-jal, naginatával, shukóval, fújjon a szájából mérgezett tűket az ellenfeleire, kapja el a fogával a rá kilőtt nyílvesszőket, ugorjon fel helyből a házak tetejére, és ha sarokba szorítják, tűnjön el egy füstfelhőben.

Minimum.

Csak az a gond, hogy egyetlen ninját sem ismerek, aki mindennek akár a tizedét is tudná. Ami azért furcsa, mert a ninjutsut az egyik legsokoldalúbb harcművészetnek tartja a szakirodalom. Akárhonnan nézem, a ninja már-már a superman kategóriába tartozik. Egyesek persze megpróbálják a hollywoodi filmiparra kenni a legendákat, de ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. A ninja figurája nem az amerikai filmrendezők agyából pattant ki.

Bár gyakorlói szerint a ninjutsu több mint ezer éves múltra tekinthet vissza, ennek a ninják történetein kívül nemigen van nyoma. Azok, akik a ninjutsu gyökereit kutatják, rendszerint a mitikus történeteket lejegyző, ősi japán krónikákhoz nyúlnak vissza – csakhogy ezek a szamurájok tetteit örökítik meg. Bár egyesek szerint a ninják egyfajta japán Robin Hoodként védelmezték a parasztokat az önkényeskedő szamurájokkal szemben, a legtöbb ninjaiskoláról kiderül, hogy valójában kicsit szokatlan elemeket is magába fogadó szamuráj ryu. Másképp fogalmazva: előbb-utóbb minden ninjából kibújik a szamuráj.

A ninják eredetének másik elmélete szerint a polgárháborúban felperzselt falvak túlélői felhúzódtak a hegyekbe. Ott kis közösségek alakultak, és ismét elkezdtek földműveléssel foglalkozni. Természetesen arra az örömhírre, hogy itt élelmiszertermelés folyik, megjelentek a környék vámszedői. A hegyi falvak lakosai – hogy megvédjék a terményeiket – védekezni kezdtek, és az évszázadok során kifejlődött egy, a szamurájok lovagi hadviselésétől gyökeresen eltérő harci rendszer, amelyik a csapatmozgásra, álcázásra, megtévesztésre, lesből való támadásra helyezi a hangsúlyt.

Hogy tovább bonyolódjon a kép, maguk a ninják a tenguktól származtatják magukat. A tenguk természetfeletti képességekkel rendelkező, madár- vagy manószerű meselények. Időnként hegyi aszkétaként (yamabushi) ábrázolják. A tenguk kitűnő vívótudásukról ismertek (a legendák szerint több népi hős tanulta a tenguktól a kardforgatás művészetét), és előszeretettel lopnak kisgyerekeket (e téren a mi zsákos emberünkkel rokoníthatók).

Ez kapásból olyan három eredetmonda, amit csak nagy nehézségek árán lehetne közös nevezőre hozni. A következő posztban innen folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

 A Siebenkreuz Alapítvány nincs bejegyezve. Nem irányítja se magánszemély, se politikai szervezet. Nem áll mögötte hivatal, se kormány, se konszernek. Nem sorolható egyetlen gazdasági csoport érdekszférájába sem. Nincs központja, nincs kiépített hálózata, pénzügyi erőforrásai végesek. Mégis mindenütt ott van, és a maga képére formálja a történelmet.

Most is, amikor ezt olvasod.

A Mecsek északi részén, egy zárt völgyben megbújó alapítványi iskolában kiemelkedő képességű árvagyerekeket képeznek. Ez a középiskola az életre készít fel, és még sok egyébre is: a tananyagban az ipari falmászás, a túlélés a természetben éppúgy megtalálható, mint a számítógépes programozás, a skeetlövészet, a testbeszéd vagy a különféle harcművészetek.

A gyerekek mindent megkapnak, de ennek fejében száz százalékos teljesítményt várnak tőlük. Ami ugyanilyen fontos: maradéktalanul be kell tartaniuk az iskola szabályait. Ez egy zárt fiúvilág, világos elvárásokkal. Azután váratlanul felborul minden…

Részlet a regényből:

„Meditációs óra. Testtudatosság. Lehunyt szemmel, teljesen ellazulva állunk egymással szemben. A feladat látszólag egyszerű: a társad finoman megérinti valahol a testedet, és ahol hozzád ér, megfeszíted az izmot. A cél természetesen az, hogy csak azt az izmot feszítsük meg, amit megérintenek. Pokolian nehéz. Ha az ember őszinte önmagával, tapasztalni fogja, hogy egy sor más izom is megfeszül. Mindez persze közelebb visz ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik a testünk, azonban a mély meditációban felerősödik a kudarc. Percről-percre feszültebb leszek, lassan darabokra hull a figyelmem. Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Képtelen vagyok a feladatra összpontosítani. Ideges rángások futnak végig rajtam. Valószínűleg nem csak én kínlódok, mert a mély csendben megszólal Fedor bá’ átható basszusa.

– Ne törődj azzal, hogy sikerül-e, vagy sem – mondja, halk, mégis erős hangján. – Senki sem született úgy, hogy tudja. Ha tudnád, nem kéne megtanulnod. Ne törődj semmivel. Ne akard megcsinálni, hagyd, hogy megtörténjen.

Nem is az hat, amit mond, hanem az, ahogyan mondja. Érzem, átárad rajtam a hangja, lassan kimossa belőlem a feszültséget. Vagy talán csak az működik, hogy nem a feladatra figyelek, de végre megtörténik. Csupán azt az izmot feszítem meg, amit kell. Aztán még egyszer… és utána ismét széthullik az egész. Görcsbe rándul a testem.

– Engedd el magad, és érezd a tested – folytatja Fedor bá’. – Ne a másikra figyelj, hanem magadra. Ne akard megfeszíteni az izmodat. Lazulj el. Lépj ki magadból, szemléld kívülről az egészet. Figyeld meg, hogyan történik. Elemezd. Ha egyszer sikerült, akkor már tudod. Azontúl mindig így csináld.

Igaza van, csak ilyenkor egyáltalán nem vagyok vele beljebb. Viszont annyiszor megtapasztaltam már, hogy ha nem is azonnal, de néhány hét, hónap után reflexszé váltak Fedor bá’ gyakorlatai, hogy igazából már nem húzom fel magam amiatt, hogy elsőre nem sikerül. A legfurcsább, hogy ez a tapasztalat lassan annyira belém ivódott, hogy ma már a többi tárgyból is sokkal nyugodtabban veszem az akadályokat.

– Éld be a testedet – magyarázza Fedor bá’. – Itt kezdődik az önismeret. A bőröd, a hajad, az izmaid, a csontjaid, zsigereid jelentik azokat a határokat, amelyek között le kell élned az életedet. Ha nem ismered minden porcikádat, a tested minden rezdülését, akkor sose lehetsz azonos önmagaddal. Éld be a testedet, és utána meg fogod érteni az érzéseidet, és gondolataidat is.”

Pár hét, és itt a nyár. A legtöbb dojo ilyenkor csökkentett létszámmal, edzésidővel működik. A Maflásban jövő hét hétfőtől (május 16.) egy regényt olvashattok napi folytatásokban – A Siebenkreuz Alapítvány-t.

Hetente egyszer lesznek harcművészeti posztok is, de a blog gerincét a regény alkotja majd.

Szeptembertől visszaáll a szokásos menetrend.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A maláj, indonéz, fülöp-szigeteki harcművészetek robbanásszerűen terjednek a világban. Nem véletlen, hiszen ésszerűek, gyakorlatiasak és rendkívül sokrétűek. Kalit, silatot azok is szívesen gyakorolnak, akik csupán az esztétikus mozgássorozatok érdekelnek, de az se fog csalódni, aki a hatékony technikákra hajt. Bár ezekben a stílusokban szinte mindennel harcolnak: karddal, két bottal, fejszével, vagy akár felsőruházattal is, leginkább a késharc miatt híresek.

A karambit mánia egyértelműen a kalinak és silatnak köszönhetően terjedt el a nyugati világban. Ez a fegyver hatalmas karriert futott be az Egyesült Államokban és Európában. Igaz, az egyértelműen közelharcra tervezett modern karambit, legfeljebb formájában emlékezet az egykori, főként rizsaratásnál használatos, mezőgazdasági eszközre. A karambit valójában miniatűr sarló – egyébként a sarlót japánban és a középkori Európában is szívesen forgatták fegyverként. Alakját állítólag a tigris karma ihlette, és Indonéziában egyfajta kézben elrejthető tigriskaromnak tekintik. A karambit elsődlegesen női fegyver: a délkelet-ázsiai asszonyok hagyományosan feltűzött hajukba rejtették a pengét, ahonnan egy mozdulattal elő lehetett rántani, amennyiben szükségesnek ítélték.

Bár a penge szokatlan formája miatt ezzel a késsel rendkívül változatos technikák sorát lehet végrehajtani, a késharc alapvető elemei: a gyorsaság, a sorozattámadások (00:21), a másik kezének kizárása (00:10, 00:14, 00:16), ennél a fegyvernél is alapvető. Bizonyos megoldások persze kifejezetten kézre állnak (00:20, 00:45, 00:51), a penge egzotikus formája mellett valószínűleg ez is hozzájárulhatott a karambit robbanásszerű terjedéséhez.

Természetesen nem csak vágni, szúrni lehet vele (a szúrt seb az ívelt penge miatt hatalmas sebet hasít), hanem egy sor feszítés is végrehajtható vele (00:43, 00:47), bár ezek a késharcnak már olyan finomságai, amire egy utcai helyzetben nem feltétlenül lesz majd idő.

A karambit másik jellegzetessége a sarlószerű penge mellett, a nyél tetején lévő ujjgyűrű, ami azon túl, hogy végtelenül mozgékonnyá teszi a fegyvert, módot ad rá, hogy nyitott kézzel is dolgozzon az ember, anélkül, hogy elejtené. Mindenesetre, ahogy az a mai anyagból is látszik, nagyon sokoldalú kés, szokatlan pályákon mozog, váratlan szögekből csap le a célpontokra. Aki először találja magát szembe vele, szinte biztosan benyalja valamelyik támadást.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Ütni vagy fogni? Örök vita. A Mafláson már több olyan mérkőzést láttunk, ahol judósok, sumósok csaptak össze mma-sokkal, vagy ökölvívókkal. Ezeken a viadalokon sokkal nehezebb megmondani, hogy melyik stílus győz, mint azt, hogy melyik versenyző. Az efféle vegyes rendszerű meccseken amúgy is felkészülnek egymásból az ellenfelek: a birkózók valamennyire megtanulnak ütni, blokkolni, az öklözők pedig igyekeznek nem beleragadni a fogásokba.

A mai anyag követi a jelenlegi trendet. A K1 és az mma amúgy is a különböző irányzatok képviselőinek összecsapására épül – igaz a szabályok minden esetben villámsebesen egységesítették a versenyzők harcmodorát, de nem ez az első eset a harcművészetek történetében, hogy így születnek új stílusok.

A sanshou vagy sanda szintén egyfajta kísérlet, ami arra törekszik, hogy a különféle kung fu irányzatok képviselői összemérhessék a tudásukat. Amit ma látunk, leginkább azért érdekes, mert egyértelműen lejön belőle, hogy az uniformizált szabályrendszer ellenére is mennyire sokrétű tudott maradni a kínai harcművészet.

Az mindenesetre már az első fél percben kiderül, hogy az ütések-rúgások világa (00:28, 00:31) egyik féltől sem idegen. Valahol az se meglepő, hogy a belharcból viszonylag gyorsan átmennek fogásba (00:32), hiszen ez a megoldás az ökölvívástól sem idegen. Egy darabig nemigen lehet eldönteni, hogy csuka fogta róka vagy róka fogta csuka (00:33), még akkor se ha a fogásbontást követően elcsattan egy-egy ütés (00:35). A lábsöpréssel kombinált egyensúlyelvétel pedig nem igazán sikerül (00:36).

Ismét rúgásokkal kezdik kóstolgatni egymást (00:42), majd a fekete ruhás rászalad néhány pofonra (00:44), ami viszont egyáltalán nem zavarja abban, hogy ezúttal korrektül végrehajtsa a dobást (00:45). Miután felállnak, a szokásos mentrend szerint folytatják: rúgások, ütések (01:00), majd ismét fogás (01:01), bár itt a fogásbontásnál elcsattan pár pofon (01:02, 01:04). Csaknem másfél percnél lesz világos, hogy a fekete ruhás srác mire játszik (01:18). Ekkorra sikerül felmérnie ellenfele hibáit, és egyre jobban rákényszeríti a saját harcmodorát.

Tegyük hozzá, nincs könnyű dolga. A vörös ruhás srác mindent megtesz annak érdekében, hogy kibillentse egyensúlyából (01:33, 01:48, 02:10), de nem jár sikerrel (01:50, 02:12). És bár érezhetően bepöccen utána (03:22), ismét csak ő húzza a rövidebbet (03:24).

A második menet ott folytatódik, ahol az első véget ért (04:12), bár a fekete ruhásnak ezúttal nem sikerül leröpíteni ellenfelét az emelvényről. De a combrúgások (04:24, 05:07, 05:19) ugyanolyan hatástalanok, mint a fejre irányuló támadások (05:43, 06:04), viszont most is láthatunk egy szép dobást (05:29).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Nem mindegy, hogy az ember tudja-e, kivel fog összecsapni, és ha igen, módja van-e felkészülni az ellenfeléből. Bár ez a lehetőség már a középkori bajvívások korában is gyakran felmerült, igazából a mai profi bunyóban vált általánossá, ahol a másik korábbi meccseinek felvételeit elemezve készülnek a komolyabb tétmérkőzésekre. Az ökölvívás történetének egyik leghíresebb pillanata Max Schmeling és Joe Louis első összecsapása, ahol a német bokszoló ellenfele hibáját kihasználva készült a találkozóra.

A barna bombázónak becézett, veretlen Louis fejében meg se fordult, hogy ne végezzen könnyen a némettel. Schmeling viszont megfigyelte, hogy ellenfele a balegyeneseket követően mindig kicsit leejti a kezét, ahogy visszahúzza. Mivel egyik legerősebb fegyvere a keresztütés volt, biztosra vette, hogy meg tudja verni az amerikait.

Bár a mérkőzés előtt nem sokan fogadtak Schmelingre, a német a 12. menetben gyakorlatilag lemészárolta a barna bombázót. Louis elveszítette veretlenségét, Schmeling pedig egycsapásra a náci propaganda központi figurájává nőtte ki magát. A német sajtó az árja faj felsőbbrendűségének bizonyítékaként kezelte a győzelmet.

Pedig Schmeling egyáltalán nem azonosult a náci párt ideológiájával. Még Hitlerrel is vállalta a konfliktust, amikor kitartott zsidó menedzsere, Joe Jacobs mellett. A náci propaganda hatására azonban megfeneklett nemzetközi sportkarrierje, hiszen senki se akart újabb ideológiai muníciót szállítani Hitlernek.

Egyedül Joe Louis készült a visszavágóra. Bár a következő évben megszerezte a világbajnoki övet, azt nyilatkozta, hogy mindaddig nem tekinti bajnoknak magát, amíg nem sikerült Schmelinggel szemben megvédenie a címet.

Természetes, hogy az egész világ fokozott várakozással tekintett a készülődő összecsapásra, amit sokan a nácizmus és a demokrácia harcának tekintettek. Schmeling külön ideológiai felkészítésben részesült – állítólag Himmler személyesen felügyelte a kiképzését. Azonban Kelet-Európában az ember viszonylag hamar megtanulja, hogy ha a politika olyan dolgokba szól bele, amihez valójában semmi köze, abból hosszú távon nem sok jó származik. A német sajtó a felsőbbrendű fehér faj győzelmét várta az alacsonyabb rendű feketékkel szemben. Mindenestre Schmelingre túl nagy felelősséget pakoltak, ami rendszerint megbosszulja magát.

A mérkőzésen azután a barna bombázó alig több, mint két perc alatt lerombolta a német felsőbbrendűség mítoszát. Schmeling ideológiai felkészítése túlontúl jól sikerült, és a propagandisták elvárásai felülírták a józan megfontolásokat. Amikor Louis pofonját követően padlóra került volna, megkapaszkodott a kötélben, hogy ne essen el (02:29), aminek következtében hatalmas verést kapott (02:53, 02:54, 02:55, 02:56, 02:57), és ezt már nem tudta kiheverni. Ráadásul, ahogy egy újabb gyilkos ütést (03:05) követően padlóra került, azonnal felpattant (03:09), és folytatta a küzdelmet, ahelyett, hogy a számolás közben pihenni próbált volna, ami végzetes hibának bizonyult (03:15, 03:22). 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Emlékszem, régén milyen áhítattal néztük az akkori mesterek gijén a fekete övet. A danfokozat elérhetetlennek tűnt, és az, hogy valakinek három, esetleg négy danja legyen…nos, az már a mesék világába tartozott. Úgy véltük, aki karatézik, az alapból legyőzhetetlen. Azután persze árnyaltabb lett a kép, egyre többen, egyre több dant szereztek, és kiderült, hogy a távol-keleti harcművészetek gyakorlása sem ruház fel senkit sem automatikusan a legyőzhetetlenség aurájával.

Persze, lassanként megértettük, hogy harcművészet és harcművészet között is van különbség, mint ahogyan azt is, hogy végső soron nem a stílus, hanem az ember számít. Megtanultunk különbséget tenni harcművészet és mozgásművészet között, és lassanként lekopott az egészről az a misztikum, ami miatt annakidején annyira ellenállhatatlannak találtuk a dolgot. Szegényebbek lettünk sok-sok legendával, és gazdagabbak néhány (esetenként fájdalmas) tapasztalattal. Minderre ki-ki a saját vérmérséklete alapján reagált: vagy abbahagyta az egészet, vagy a hatékonyság felé fordult, esetleg a harcművészetek szellemi oldalára fektette a hangsúlyt, vagy félévenként váltott irányzatot, remélve, hogy végre megtalálja azt a – csak a kiválasztottak által ismert – titkos tudást, ami miatt annakidején elkezdte tanulni az egészet.

Ma már egész más a helyzet, mint a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Akkor kiváltság számba ment, ha valaki valamilyen harcművészetet tanulhatott. Most szinte minden utcasarkon van valamilyen dojo, és csaknem lasszóval fogdossák az embereket. Bárki könnyedén talál magának olyan mestert, irányzatot, ami megfelel a harcművészetekről való elképzeléseinek. Ennek vannak előnyei, és hátrányai is – de nem hiszem, hogy kevesebb elkötelezett harcművész lenne, mint a kezdeti időkben.

Az éles konkurenciaharc egy téren biztosan nem hasznos, ez pedig az, hogy sok helyen jóval könnyebben adják ki a fokozatokat, mint korábban. Valahogy teret nyert az a felfogás, hogy a fokozat csupán egyfajta technikai színvonalat jelent – vagyis, ha valaki elsajátította a vizsgaanyagot, akkor megkapja a fokozatot is. Természetesen mindent lehet jól és rosszul tudni. A harcművészet viszont nem elméleti ismeretek halmaza. Valójában nem az a kérdés, hogy valaki tudja-e az egymást követő mozdulatokat, sőt az is mindegy, ki mennyire laza, vagy mozog látványosan. Lehet valaki gyors, fejbe rúghatja a másikat – akár pörgőssel is eltalálhatja tisztán –, ha a technikában nincs erő. Nem a szépség, hanem a hatékonyság számít, az, hogy a tudásunk küzdelemben elegendő-e a győzelemhez. És ha nem, akkor nem érdekes, hány katát, bunkait, milyen elvezetést, kombinációt ismerünk. Éles helyzetben ki kell bírni, amit kapunk, és lebontani az ellenfelet. Ez ennyire egyszerű. Másként fogalmazva: minden övfokozat a kocsmaajtóig érvényes.

A mai anyagot azért szeretem, mert itt még nem felejtették el, hogy a harcművészethez hozzátartozik a hatékonyság (02:35), a fájdalom (01:38) és a szenvedés (01:03, 01:26, 01:31, 01:45, 02:18, 02:20, 02:28). Ez a vizsga arról szól, hogy mindenki elérje a saját határait (01:58, 02:28, 02:50, 02:56), amiben egyszerre benne van az önismeret (03:18, 03:21, 03:32, 03:36, 03:39) és a fejlődés lehetősége. Hogy ez elegendő-e a győzelemhez vagy sem, azt mindig az adott helyzet dönti el. De akik átmentek ezen a darálón (02:13, 02:31, 03:08), azok pontosan tudni fogják, hogy mit tudnak, és azt is, hogy mi a küzdelem (01:52, 02:45, 03:04) – és ez a lényeg.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.