A tai chi chuan (más átiratban: taijiquan) a harcművészetek neuralgikus pontjai közé tartozik. Egyesek szerint hatékony egészségőrző torna, mások szerint mozgásművészet, vannak, akik a világmindenséggel való egyesülés rendszerének tartják, megint mások az évszázadok során csiszolódott önismereti módszernek, és akadnak, akik szerint az egyik legmagasabb szintű önvédelem. Na, ez az a pont, ahol az őszinte pofonokon edzett full contactosoknál rendszerint elszakad a cérna.

A tai chi lágy, könnyed, hol lassan úszó, hol dinamikus mozdulatsorait valóban nehéz összefüggésbe hozni a küzdelemmel. Tegyük hozzá, a tai chi épp ennek köszönheti a népszerűségét. Végre egy olyan harcművészet, ahol nem kell izzadni, nincs fájdalom, és a csonttörő ütéseket, rúgásokat, kék foltokat mély meditációval, és könnyed mozdulatokkal lehet helyettesíteni. Valljuk be, ez minden bölcsész vágyálma, különösen, hogy a tai chit gyakorló nyugatiak arcán legtöbbször ott tükröződik a minden földi gondon való felülemelkedést jelző, megbocsájtó mosoly.

Ráadásul a tai chi univerzális csodaszer: ugyanolyan jó fiataloknak, mint öregeknek, betegeknek és egészsé-

geseknek, férfiaknak és nőknek. Megerősíti azokat, akik fizikailag gyengék, és kilágyítja a súlyos kötegekké gyúrt izomrostokat. Ráadásul gyönyörű, színes selyempizsamákban lehet gyakorolni. Laza, fiatal lányoknak különösen jól áll.

A tai chi harcművészeti részét rendszerint a lökő kéz gyakorlatokkal azonosítják, holott ennél jóval sokoldalúbb a dolog. Többek közt az életpontok támadásának rendszere is a tai chiból ered. A dim mak vagy kyusho szellemi háttere a kínai orvoslás elméletében gyökeredzik. Úgy vélik, ha bizonyos pontok támadásával elzárják a testet működtető energiaáramlás útját, akkor összeomlik a szervezet működését biztosító energetikai rendszer, ami eszméletvesztéshez, vagy akár halálhoz is vezethet. Mindez tökéletesen illik a tai chi szemléletéhez, amely a világegyetem energiájának a küzdelemben való felhasználására törekszik.

Mindenesetre a tai chira jellemző, elvezetésekre, feszítésekre, lökésekre épülő páros  gyakorlatok a legtöbb esetben nagyon jók arra, hogy némi önbizalmat csöpögtessenek elhízott programozókba, és negyven kilós, szemüveges bölcsészlányokba, de egy utcai helyzetben nem igazán ezeket ajánlanám.

A tai chi bemutatókon rendszerint kedves öregurak hajigálnak jobb sorsra érdemes értelmiségieket, esetleg belső erős képességeikkel, mentális hatalmukkal szédítik a nagyérdeműt.

Ehhez képest a mai anyag nagyon más képet mutat a tai chiról. Chen Bing odaáll a nála nagyobb, tapasztalt birkózóval a ketrecbe, és tai chi technikákkal győzi le az mma-s srácot (00:02, 00:22, 00:34, 00:43, 00:49, ). Ez bizony akkor is nagyon más, mint a szokásos tai chi bemutatók, ha nem tétmeccset vívnak. És az ember minden eddigi tapasztalata ellenére mégiscsak elkezd gondolkozni azon, hogy a tai chi talán mégis harcművészet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

 A bunyóban nem csak a technika számít. Ha nem csupán poénból, vagy pénzért megy a móka, hanem rendesen egymásnak feszülnek az indulatok, rengeteget nyom a latban az ütőerő, a küzdőszellem, és az állóképesség is. Rengeteg jó képességű bunyós vérzett el azon, hogy csupán briliáns technikájára támaszkodva próbált megélni a ringben. Ez persze egy darabig segíthet kiegyenlíteni az esélyeket, de az első komolyabb pofonnál borulni fog minden, akár a dominó.

A mai anyagban nemigen láthatunk technikai finomságokat. A két versenyző egyikét se lehet azzal vádolni, hogy ínyenceknek való szakmai megoldásokkal kápráztatják el a közönséget. Őszinte, nyers ütésváltást láthatunk, a blokkolással egyik fél se fárasztja magát. Lehet, hogy némelyik kocsmái bunyó csiszoltabb szakmailag, de egyvalamit nem lehet elvitatni ettől a két embertől: amíg van bennük szufla mennek előre, és ütnek, mint a gép. Nyilvánvalóan akadnak, akiknek nem tetszik a látványt, de legbelül mindenki kérdezze meg magától: odaállna-e bunyózni ezekkel a fiúkkal? Mert ők egész biztosan nem hatódnak meg a briliáns blokkoktól, lábmunkától, vagy attól, hogy tisztán eltalálják őket.

Igazából nem tudom, melyikük kényszerítette a másikra ezt a harcmodort, mert mindkettejüket ugyanaz a vágy vezérli: le akarják bontani a másikat. Ha valaki képes biztonsággal megmondani az első pár másodperc alapján, hogy melyikük az esélyesebb, azelőtt megemelem a kalapom. Mert az itt elcsattanó pofonok (00:11) bármelyike padlóra küldhetett volna egy átlagos ellenfelet. Ráadásul ugyanezt valamivel később újra megismételték (00:37, 00:40).

Tagadhatatlan, hogy van némi mészárlás jellege a dolognak, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a meccs valójában 9 perces anyag, és ebben a klippben csak a legpörgősebb jeleneteket vágták össze. Természetesen két ütésváltás közt rengeteget fogtak, de aki már volt ilyen helyzetben az tudja, hogy a köteleknél folytatott test-test elleni huzakodás mennyire képes zabálni az energiát.

Erre a küzdelemre talán az a legjellemzőbb, hogy a japán versenyző, Yoshihiro Takayama annak ellenére lett világhírű, hogy elveszítette a mérkőzést, a győztes, Don Frye pedig természetesen bevonult a legendák közé.

Tegyük hozzá: a japán srác egyre leharcoltabban néz ki, ahogy múlnak a percek (00:36, 00:48, 00:52, 01:08, 01:18), ami azért előrevetíti a bunyó kimenetelét. Ennek ellenére rendületlenül nyomja tovább, amíg bírja (01:19). Valójában emiatt érdemes végignézni ezt a mérkőzést. De ami taktikában hiányzik, azt állóképességben és küzdőszellemben pótolják, és igazán éles helyzetben ez többet ér a legcsillogóbb technikánál is.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A kard élén T.O. Teas egyik legjobb regénye. Néha olyan, mint egy útikönyv, pár lappal később már élet-halál harcot vívnak, és egy-egy villanásra bepillanthatunk a férfilélek mélyére. Őszintén beszél nőkről, félelmekről, vágyakról, kudarcról, és az egészet átjárja az a csendes melankólia, ami olyan veszettül elegánsnak tűnt az átkos végnapjaiban…

Részlet a regényből:

„Fölment a lépcsőn. Sehol senki, aki fogadná és fölvezetné. Huszadrangú hely. Demura tudta, hol találhatók a jobb helyek, ahol csak bejelentkezéssel fogadnak, és ahová nehezebb bejutni, mint egy-egy jobb klubban tagságot szerezni. Ahol a kapuban hajlongó személyzet fogadja a tisztelt vendéget – és ez mindig diszkrét, kivilágítatlan kapu –, és ugyanilyen tiszteletteljes sorfal kíséri a várakozó fekete kocsihoz távozásakor. Ismert olyanfajta jobb helyeket is, ahová egy magafajta idősödő köztisztviselő járhat. Tiszta, barátságos hely, Hanako elbeszélget vele, teával kínálja, és mindig maga vezeti be a házba, maga kíséri ki. Ha szórakozni jön, ebből a vörös fényben úszó, kihalt lépcsőházból máris kifordult volna. Barbár hely, lelketlen, nem is tudta elképzelni, kinek való. Talán a szégyenlős fiataloknak, akik úgy settenkednek be egy-egy fürdőházba, hogy előtte többször körülnéznek, látja-e őket valaki. Demura generációja nyíltan jár a török fürdőnek nevezett bordélyokba. (Vagyis, bocsánat, a török követség tiltakozása miatt szappanfürdőre változtatták a nevét.) Az ő generációjának ez olyan természetes, mint egy vendéglőbe betérni, vagy színházba menni. Nincs az a feleség, aki ez ellen szólni merne. De most ő is azon kapta magát, hogy megáll és körülnéz. Mintha árnyék mozdult volna a lépcső alján. Megfordult és továbbment, de fülelt, jön-e mögötte valaki. Nem hallott semmit. Nyilván benézett valaki az Ezer Öröm Szalonba, de a lépcső láttán visszafordult. Demura meg tudta érteni.

Világos, modern bútorokkal berendezett szalonba nyitott be. Alacsony, süppedős fotelok, króm-és üvegasztalkák, a földön egy nagyképernyős televízió. Olcsóbb szálloda társalgójának hatott. Mosolygó, szürke kosztümös nő tűnt fel és terelte a tévével szemközti fotel elé. Demura agyában egy pillanatra átvillant a dolog abszurditása, öreg korára tévézik egy ikebukuri kuplerájban, ahogy áttévézte az elmúlt félévet, a költözést, ahogy áttévézte volna maradék életét. Csak hogy ne kelljen a problémáira gondolnia.

Aztán meglátta a műsort a képernyőn, és egy csapásra megszűnt az otthoniasság érzése. Fiatal nőt mutatott a kép. Csinos volt, kicsit rövidebb lábú a kelleténél, és Demura szerint kicsit durva arcú is, de határozottan csinos. Pici bugyi volt rajta, és pici kezével a kamera felé integetett.

Demura leült a fotelba, a háziasszony fürge mozdulatokkal süteményt és italokat tett elé, majd eltűnt. Demura várt, nézte a nőt a tévében, aztán körbepillantott. Úgy látta, egyedül van a szobában, de nem lehetett biztos benne. A szanaszét néző fotelok mélyén megbújhat még nem egy, tévét néző kuncsaft. Most, hogy jobban megnézte, a szalon nem is volt olyan kicsi, mint első látásra tűnt, csak a berendezés ügyes elhelyezésével érték el ezt a hatást. De ha egyedül van is, ki tudja, nem tartják-e szemmel a vendégek minden mozdulatát rejtett kamerával.

Az asztalon levő programváltó felé nyúlt és megbökte. Erősen kifestett, pongyolás, ragadozó arcú nő jelent meg a képernyőn. Hosszú jelentőségteljes pillantást vetett Demurára, majd ringatni kezdte a csípőjét. Demura váltott. Kezdte szórakoztatni a dolog. Első pillantásra riasztóan személytelennek tűnt az egész, főleg Hanako barátságos intézménye után. De ha belegondolt, volt benne valami csodálatos. Olyan volt, mintha egy jó tündér megvalósítaná az ember vágyait. Megtenné azt a csodát, hogy a néző kiragadhat egy szereplőt a műsorból magának.

A kék kabátos férfira gondolt. Most már szinte biztos, hogy nem kuncsaft. Hacsak nincs itt valamelyik fotelban. Hamarosan kiderül. Ha választott, valahogyan föl kell vennie a kapcsolatot a nővel. De hogyan? A háziasszony egy szót sem szólt, tehát nyilván egyszerű. Még egyszer körülnézett, és már látta is. Valóban egyszerű volt. Az asztalkán rózsaszín, régimódi telefon állt. Nyilván annak a csatornának a számát kell hívni, amelyen a nőt találta. Váltott. Valami jelezhette a nőknek, hogy mikor kerül rájuk a sor, mert mindegyik integetett, mosolygott, csókot dobott, obszcén mozdulatokat tett, a maga módján próbálta megnyerni Demurát magának. Tizenkét csatorna volt mindössze, szegényes kis hely, az elektronizálás ellenére is. Demurának egyik lány sem tetszett igazán. Lett volna kedve a dologhoz, a telefonos játék is tetszett, bár nemigen tudta, mit mondjon, ha felhívja valamelyik nőt. Eddigi gyakorlatában a mama szannal beszélgetett előtte és utána, a lányok pedig csendesen kuncogva tették a kötelességüket.

Senki nem mozdult a szobában.

Felállt és elindult a kijárat felé. Nem tartóztatták, nem köszöntek el tőle. Lassan ment lefele, nem látott beugrót, letérőt, ügyesen álcázott ajtót, amely az irodába vezetne. A kék ruhás férfinak a tévés szalonon keresztül kellett mennie. Viszont, mintha újra árnyék lebbenne a lépcső alján. Mint amikor felfelé jött. Mintha valaki hirtelen visszafordult volna. Esténként több százan benéznek ide. Az alsó lépcsőforduló sötét volt. Furcsa, keskeny, sötét sáv alakult ki a bejárat vakító fényei és a lépcső sejtelmes vörös világítása között.

Nem lassított. Felemelte a kezét, és megigazította a nyakkendőjét. Ilyenkor ez a legjobb. Ha a haját fésülné, akadályozná a látást. Ha tovább lógatja a kezét, könnyen lehet, hogy már nem lesz ideje felemelni. És úgy nem is tűnik olyan gyanútlannak: aki támadást vár, valahogy másképp lógatja a kezét. A nyakkendő-igazítás más. Nem feltűnő mozdulat, főleg ha egy bordélyházból jön az ember. Babrál valamit, tehát nem feszíti meg az izmait idegességében, és gyorsan mozdulhat. És nagyon jó pozícióból.

Nem mintha ideges lett volna. Nem mintha támadást várt volna. Puszta elővigyázatosság volt, mint amikor körülnéz az ember, mielőtt lelép az úttestre. Leért a lépcső aljára. A kapualj üres volt. Ha az utca felé nézett, az ajtónálló széles hátát látta, s a mögötte hömpölygő tömeget. Leengedte a kezét. Kilépett az utcára. Állt egy kicsit, és gondolkodott. A kék kabátos férfi az irodába jött, de nem jöhet sűrűn, ha a személyzet nem ismeri. Üzleti ügy. Majd Cujama utánanéz, ki a tulajdonos.

Hazaindult, a Jamonote vonal felé. Balra fordult, és hirtelen csönd lett, csak a távolból hallatszott egy-egy felcsattanó nevetés. Az utca elkeskenyedett, rövid, kanyargós sikátorrá változott, ahol oldalt kell fordulni, hogy az ember utat tudjon adni a szembejövőnek. Sötét volt, csak a házakból szűrődött ki némi világosság, de Demura tudta az utat, és gyors, határozott léptekkel haladt. Aztán mintha hallott volna valamit. Mintha valaki futott volna mögötte, mintha valami mozdulna... Megfordulni már nem volt ideje. Valami villant a szeme előtt, nem kellett gondolkodnia, hogy mi, és hogy mit csináljon. A keze előbb mozdult, mint ahogy az agya nyugtázta a tényt, hogy megtámadták. Mindkét keze az arca elé vágódott, és abban a pillanatban már érezte is az alkarján a becsapódást. Fémes csengés hallatszott, ahogy a penge az alkarvédőhöz ért. Demura megperdült, hogy a fal legyen a háta mögött, és lássa, hányan vannak.

Ketten voltak. Az egyik még mindig a nyaka felé szorítva a pengét egy ütemben mozdult vele, és most megpróbálta a falnak nyomni. A másik tőle balra, a kardot a jobb kezében fogva. Nem katana volt náluk, hanem a sotó, a rövid kard. Ez is jó harminc centiméter hosszú, borotvaéles fegyver. Tartalék, ha a harcos kezéből kiütik a katanát, ezt használják kis helyen, zárt térben, és ezzel követik el a harakirit is. És egy nagyvárosban is ezt lehet feltűnés nélkül végigvinni a kabát alatt.

– Ne mozdulj, és nem lesz bajod – mondta a távolabbi.

– Ha eltűntök, nektek sem – felelte Demura.

Kezdett rájönni, mit akarnak. A vágás lapjával talált, akkor sem vágja el a nyakát, ha nem védi ki. A torkának szorított fegyverrel akarják elsuttogni a fenyegetéseiket. Nem zavarja őket, hogy Demura harcképes maradt?

– Ha ficánkolsz, elvágom a nyakad – mondta a közelebbi, és a homlokán kidagadtak az erek.

– Mit akarnak?

– Csak azt, hogy megmondd szépen, kinek dolgozol, és mit kerestél a kendóklubban.

– A Katana Baráti Társaságot keresem.

– Miért?

Hallgatott. Maga sem tudta, miért.

Hallgattak a támadók is. Egy pillanatra összenéztek, majd mindketten hátraléptek. Demura leengedte a kezét.

– Menj és mondd meg a főnöködnek, hogy nem mi okoztunk neki kellemetlenséget, sajnáljuk a félreértést. Megbüntetjük a felelősöket. De mondd meg azt is, hogy nem félünk tőle, és aki sokat szaglászik utánunk, az megtalál és megbánja.

– Át fogom adni az üzenetet – mondta Demura.

– Köszönöm.

Meghajoltak, nem mélyen, épp annyira, amennyit az illem megkövetel, és sarkon fordultak. Demura meghajlása ugyanolyan volt. Megfordult ő is, és ment tovább a megálló felé. Holnap fölkeresi Kazét. Örülni fog az üzenetnek.

Kaze nem örült. Kaze nem ért rá, nem fogadta Demurát, és a titkárnője még időpontot sem adott. Demurán a legjobb öltönye volt, és alig hordott fekete cipője, amit ünnepi alkalmakra vásárolt. Udvariasan megköszönte a titkárnőnek, hogy fáradt vele, elnézést kért a zavarásért, és távozott. Hideg volt ahhoz, hogy leüljön egy padra. Lassan, nagy, hűvös cseppekben az eső is rákezdett. Kinyitotta az ernyőjét, és elindult. Ha most találkozna azzal a lánnyal, aki tegnap az esőben ült a padon abban a parkban! Mellé ülne, és együtt hallgatnának. Vagy a lány elmesélné, hogy kire vár, Demura pedig azt, hogy vissza akarja adni a megbízást. Már nem rendőr. Nem kötelessége parancsokat elfogadni. Nem kell az életét kockára tennie, amikor azt sem tudja, miért harcol, nem kell öreg korára ismeretlen gengszterekkel verekednie. Nem kell lenyelnie azt a sértést, hogy a gyilkossági csoport vezetője nem ér rá fogadni őt.”

A regényt innen lehet letölteni.

T.O. Teas könyvein egy nemzedék nőtt fel. Amellett, hogy ő írta az első ismeretterjesztő műveket a harcművészetekről, számos, azóta klasszikussá vált szerzőt vezetett be a magyar könyvpiacra – többek közt John Lansdale-t is neki köszönhetjük –, megalkotta a karate krimi műfaját, amivel némi friss levegő áramlott a ’80-as évek könyvkiadásába. A T.O. Teas regényt olvasni olyan, mint egy végsőkig kiélezett küzdelmet figyelni: ez akkor is így van, amikor éppen nem csattannak a pofonok. A harcművészet szelleme mindenben ott van. A kard élén című regényben Demura egy titokzatos gyilkosságsorozat ügyében nyomoz. A gyilkosságokat karddal követték el. Megjegyzem, ez még jóval a Hegylakó sorozat előtt íródott…

Részlet a regényből:

"– Engem inkább a Katana Társaság érdekel – mondta Demura konokul. Zavarban volt. Tudta, hogy udvariatlanul csökönyösködik, amikor ilyen finoman és udvariasan tanácsolják el. A Katana Baráti Társaság nyilván zártkörű klub, ahol gazdag üzletemberek gyakorolják néha a jaidót, a kardkirántás művészetét, de még valószínűbb, hogy ennek ürügyén vacsoráznak együtt és beszélnek meg másra nem tartozó ügyeket.

– Sajnálom, uram, de hozzánk jelenleg nincs felvétel – mondta a nő, és sikerült úgy csipognia, mintha valóban rettenetesen sajnálná.

– Egy kendóklub nekem túlságosan... hogy is mondjam... nem akarom megbántani, nyilván nagyon jó, de nekem túlságosan modern. Tudja, a bambuszkard mégiscsak játék.

– Vívott már valaha igazival? – Rekedt férfihang szólalt meg mögötte. Megrándult a csípője, de visszafogta magát, remélve, hogy a másiknak nem tűnt fel az apró mozdulat. Öregszik. Vagy talán mégsem kellett volna egy fél éve abbahagyni az edzéseket. Ötvenévi mindennapos edzés után sokat nem jelenthet, de mégis. Tompul. Nem érzi meg, hogy valaki bejött mögötte a szobába, hogy figyelte, nem égette a hátát, a tarkóját az idegen tekintet. Nem így képezték ki annak idején. És végül majdnem meg is perdül, gyorsan, szabályosan, védőállásba, amivel aztán elárulná és nevetségessé tenné magát, amikor nyilván semmi veszély nem fenyegeti.

– Volt már a kezemben – felelte. Lassan, nyugodtan megfordult, és szemügyre vette a férfit. Vékony, inas, középmagas, ötven körüli. Vékony, hosszúkás arc, mintha megnyújtották volna. Jó anyagból készült, rosszul szabott öltöny. Hideg, nyugodt szemek. Amikor mozdul, a zakón keresztül átsejlő izmok. Az a könnyed járás, amely mögött annyi fáradságos gyakorlás van; sohasem billen ki túlságosan az egyensúlyából, és nem feszít meg fölöslegesen izmokat. Az a vékony kézhez képest vastag csukló. – Kamada úr? – kérdezte.

– Nem – mondta az, és mosolygott. – Nisijama Kendzsi vagyok. Üdvözlöm az új támogatónkat.

Mosolyogtak, hajlongtak, kezet fogtak, hosszasan rázták. A férfinak erős fogása volt, anélkül hogy szorított volna.

– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – lelkendezett Demura. – Nagy megtiszteltetés.

– Ugyan, hogy mondhat ilyet. Nekünk szerencse és megtiszteltetés az ön jelentkezése. Tudja, kicsit aggódtunk, hogy a közelmúlt eseményei sok embernek elveszik a... bátorságát.

– Én azt hiszem, sokaknak épp ez hozta meg a társaságba vetett bizalmát. Végre valakik tesznek is valamit, nemcsak beszélnek.

– Ön nem fél attól, hogy esetleg rá akarjuk beszélni...

– Soha nem tartott vissza félelem attól, hogy a kötelességemet teljesítsem – mondta Demura hidegen. Éreztette, hogy már a kérdés is sértés.

– Bocsásson meg. – Nisijama hosszú arcán nem látszott zavar. – Ma már ez nem olyan természetes, mint volt.

Demura nem válaszolt.

– Azért is jöttem, mert gondoltam, segíthetek.

Demura üres arccal nézett rá.

– Hallottam, hogy a katana társaságba akar belépni. Nem szeretném, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljön, zárt ajtók előtt toporogjon. A Katana-kör zártkörű társaság, amelynek a tagságát alaposan megszűrik. Két ajánló kell, és magas szintű vívótudás.

– Ühüm – felelte Demura. – Ki lehet ajánló?

– A társaság tagjai. Nem azt mondom, hogy lehetetlen bejutni, de nagyon nehéz. Nem véletlenül ajánljuk a kendóklubot. Ha jaidót akar gyakorolni, ott az is módjában áll. A társaság tagjai is szoktak ott edzeni. Megismerheti őket, szerezhet támogatókat.

– Értem – mondta Demura. A belső zsebébe tette a kendóklub kártyáját.

– Remélem, találkozunk valamelyik edzésen – mosolygott a férfi. Kellemetlen mosolya volt.

– Ó, az nagyon jó volna. – Látta, hogy válaszmosolyától Nisijama arca megmerevedik."

(Folyt. köv.)

A regényt innen lehet letölteni. 

Teaszertartás és harcművészet. Első pillantásra nem sok közük van egymáshoz, azon túl, hogy mindkettő a japán kultúra gyermeke. Persze mindkettő mélyén ott húzódik a zen, de valljuk be, ettől nem igazán leszünk okosabbak. Palotás Gábor, az Urasenke teaiskola oktatója mindkét művészeti ágat éveken át tanulmányozta. Az ő gondolatait jegyeztem le.

A teaház ajtaját úgy alakították ki, hogy ne lehessen karddal beférni rajta. Amikor az ember teázni megy, kint kell hagynia a fegyverét. Ebből persze kiderül, hogy a szamurájok is teáztak, de az is, hogy ennek semmi köze se volt a háború mesterségéhez. Ugyanakkor vannak, akik szerint a tea és a harcművészet ugyanarról szól, csak mindkettő más út. De a lényeg – hogy megtanuljunk önmagunkra figyelni – ugyanaz. Ahhoz, hogy valaki jó teamester legyen nincs túl sok mindenre szükség. Gyakorolni kell, ahogy a harcművészeteket is.

A teaszertartás számos elemből áll. Magában foglalja a hamu és szénrendezés művészetét (a jó tűz szagtalan és füstmentes), a virágrendezés speciális, a teaszertartás szabályainak megfelelő változatát, a teaédesség készítését, a tea elkészítésének és felszolgálásának különféle módozatait és még sok minden más egyebet.

A teaszertartás a harmóniára, egyensúlyteremtésre törekszik. Sose versenyez a természettel – inkább igyekszik kiegyensúlyozni azt. Nyáron a vendégektől távolabb teszik a tűzhelyet, hogy ne fokozza még jobban a hőséget, de télen közelebb hozzá, hogy melegítsen. Ugyanez az elv érhető tetten a teaédességek elkészítésénél: nyáron hűvösebb, télen melegebb hatású édességeket készítenek. Ez a fajta harmóniakeresés – ami leginkább az ellenfél támadásának, tehát a felénk irányuló, elemi erő semlegesítésében érhető tetten – a harcművészetektől sem idegen.

A teaszertartás alapvető eleme a csend. Más hangja van a forró víznek, más, amikor az ember hideg vizet tölt a kannába, más, amikor elkészíti a teát. Ha az ember lehunyja a szemét – akár vendég, akár vendéglátó – a hangok alapján pontosan tudja, hol tart a szertartás, mit csinálnak a többiek. Ugyanaz a dinamikus meditáció, mint amikor a dojóban bekötött szemmel edz az ember.

A teaszertartás gondosan meghatározott mozdulatsorai ugyanúgy fejlesztik a testtudatosságot, akár a harcművészetek. Ahogy egyre többet gyakorlunk, úgy ismerjük meg egyre jobban a testünket. A teaszertartás közben elsajátított szabályok – mikor, kinek, milyen módon szolgáljuk fel a teát – ugyanúgy működnek, mint a harcművészetben a formagyakorlatok, vagy az előre megkoreografált küzdelem. Egy ideig az ember ezek alapján végzi a szertartást, de egy szint fölött eljön az a pillanat, amikor szabadon, az adott helyzetre szabva alkalmazza mindazt amit tanult, kötöttségek nélkül, mint ahogy az utcai önvédelem is egészen másként néz ki, mint az, amit a dojóban csinálunk.

A másikra való ráhangolódás épp olyan alapvető, mint a harcművészetekben. Igaz, itt nem a győzelem, hanem a harmónia a cél – de valójában az edzéseken is ezt a pillanatot keressük. A teaszertartás során a jó vendéglátó megérzi, minek örül legjobban a másik, és ehhez alkalmazkodik. Látszólag más irányba törekszik, mint a harcművészeteknek, ám ha jobban belegondolunk, ugyanaz a lényeg.

Az jó időzítés a teaszertartás során legalább annyira lényeges, mint a küzdelemben. Meg kell érezni, melyik pillanatban adja az ember oda a vendégnek a teát – ha túl soká készül, hideg lesz, ha túl forró, megégeti magát –, és természetesen az se jó, ha az ember megvárakoztatja a másikat.

A teaszertartás egymás tiszteletéről szól, ahogyan a harcművészet is – bár ez az elején nem mindenkinek nyilvánvaló. Ha innen nézem, mindkettő az önismeret és a másokkal való harmónia, együttélés útja.

A harcművészeteket gyakran keverik a mozgásművészetekkel. Ennek több oka van. Egyfelől a legtöbb harcművészet valahol kicsit mozgásművészet is egyben, vagy legalábbis bizonyos edzésmódszerek rokoníthatók a mozgásművészetek anyagával. Másfelől számos mozgásművészet a harcművészetekből alakult ki. Harmadrészt a harcművészeteket mindig áthatotta az elegáns megoldásokra való törekvés – és minél jobban távolodik egy stílus a valós küzdelemtől, annál inkább előtérbe kerülnek az esztétikai szempontok.

Vagy bármi más: az erkölcsi tanítások, az egészségmegőrzés, a misztikus filozófia, egyszóval akármi, ami fontosabbá válik, mint a hatékony küzdelem. Mindezzel semmi baj, a legtöbb rendszerben valamilyen mértékig elegyedik mindez a technikákkal – a legtöbben épp ezért gondolják úgy, hogy a harcművészetek valamiféle többletet jelentenek az európai sportokkal szemben. Az Ami nélkül nincs harcművészet című sorozatban már érintettük a témát, úgyhogy most nem bonyolódnék bele, mindenesetre a 19. századi sportfelfogás és a harcművészetek szellemi háttere számos ponton érintkezett egymással.

Az, hogy a harcművészeteket sokan mozgásművészetnek is tekintik igazából nem gond – fordítva viszont már problémás a helyzet. Részint, mert nem árt, ha az ember pontosan tudja, mi az, amit gyakorol, ugyanis ez segít abban, hogy meghatározza a céljait. Részint pedig azért, mert ha úgy véli, hogy az általa gyakorolt mozgásművészet önvédelemre is alkalmas, és ezért belemegy egy olyan helyzetbe, amibe nem kellene, hiszen nincsen felkészülve rá – az bizony nagyon fájdalmas lehet. A személyiségfejlesztés alapja, hogy reálisan lássuk önmagunkat. Természetesen enélkül is formálgathatja ki-ki saját magát, csak ha torz tükörben próbálunk javítgatni valamin, nem biztos, hogy a végeredmény a külső szemlélő számára is tetszetős lesz. Persze, ízlések és pofonok…

A Taekkyon sajátos művészet, érdekesen vegyül benne a sport, az akrobatika és a néptánc. Hogy az a rendszer, amit ma Taekkyonnak neveznek, mennyire hasonlít az ősi koreai harcművészetre, azt senki se tudja megmondani. Mindenesetre úgy tartják, hogy ebben az irányzatban azért nincsenek kéztechnikák, mert a kéz mindig fegyvert forgatott – amiben azért van némi logika. Ehhez képest a mai anyag több, mint meglepő oldaláról mutatja a stílust. A lábtechnikák csupán felvezetésként szolgálnak, hogy azután kézzel zúzzanak oda (00:18, 00:46, 00:59), ráadásul az ütések kyusho pontokba csapódnak. A töréstechnikai bemutató (01:26, 01:31, 01:36) pedig nem hagy kétséget afelől, hogy ezek a pofonok mennyire hatásosak, ha célba érnek. Jang Tae Sik kezén (01:42, 01:46, 01:52, 01:55, 01:57, 02:04) látni lehet, hogy komolyan veszi a harcművészetet, és az orrán is nyomot hagytak a full contact edzések (00:02). Persze nem tudom, mennyire gyökerezik mindez a koreai hagyományokban, és mennyi benne a japán harcművészetek hatása, mindenesetre messze a legmeggyőzőbb Taekkyon bemutató, amit eddig láttam.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A harcművészetek fogalmától elválaszthatatlan a misztikum, vagy legalább is az, amit a nyugati ember annak lát. A harcművészetek szellemi hátterének egyik legneuralgikusabb pontja a csi (vagy ki), azaz a világmindenséget átfogó erő. A hagyományos távol-keleti harcművészetek ugyanis komoly erőfeszítést fektetnek abba, hogy megcsapolják ezt az energiaforrást, ami a nyugati ember szemében fölösleges időpocsékolásnak tűnik.

Rengeteg példát lehet arra mutatni, amikor a távol-keleti mágia csütörtököt mond. A Youtube a misztikumra szomjazók Mekkája, de ugyanakkor a szkeptikusok számára legalább olyan aranybánya. Hogy ezeket az anyagokat miként ítéljük meg, az a hozzáállásunkon múlik. Ha sikeres a mutatvány, bármikor ráfogható, hogy trükk, míg, ha nem jön össze a dolog, még mindig lehet mondani, hogy ő csak szélhámos, de egy igazi mester megoldotta volna a dolgot.

Épp a tegnapi Facebook oldalra tettem ki egy kung fu mestert, aki a két ujján egyensúlyoz – azon is el lehet vitatkozni, hogy vajon az izületei bírják ilyen jól, vagy valóban a misztikus gyakorlatoknak köszönhetően képes megcsinálni a gyakorlatot. Bármi a magyarázat, maga a látvány lenyűgöző. De szerepelt már a Mafláson olyan kiai mester, aki ugyan kész volt bárkivel kiállni, csak azután élesben nem működött a belső erős technika.

A Rod Sacharnoski által alapított Juko kai nyugati stílus, de ami a misztikus tanításokat illeti bármely távol-keleti iskolával felveszi a versenyt. Az egyértelműen látszik, hogy komolyan gondolják, mert bármikor készségesen beleegyeznek, hogy külsősök is teszteljék a tudományukat.

Bár ezek a bemutatók tényleg döbbenetesek, gondosan kihangsúlyozzák, hogy a stílusnak ez nem a lényege, csupán hozadéka. Ráadásul ügyelnek rá, hogy komoly ütőerővel rendelkező bunyósokkal mutassák be, mire képesek. A mai felvételen Masaaki Satake teszteli a Juko kai mester tudományát. Az elmélet szerint ilyenkor a megfelelő pontba sűrített belső erő pajzsként védelmezi a testet a támadásoktól.

Nem tudom, mennyi köze van mindennek a belső erős gyakorlatokhoz – a combat ki mesterek elég tisztességes izomzattal rendelkeznek, és mint a felvételen is látható, azért rendesen megfeszítik a becsapódás pillanatában az izmokat (00:34).

Ezzel együtt is elképesztő a látvány, mivel egyszerre több irányból támadják őket, minden ütésnek rendesen van alátámasztása, ami megsokszorozza a becsapódó öklök erejét (00:46). Ráadásul ezek a pofonok egyáltalán nem kicsik – Masaaki Satake arca, és az, ahogy lepillant a kezére, mindent elmond (00:33). Azért biztos ami biztos alapon, még ellenőrzi, nincs-e valami trükk a dologban (00:39). De a következő embernél a tisztán beérkező könyökös legalább ennyire brutális (01:32) – a muay thaiban láttuk, mire képes egy ilyen ütés. A hererúgással csak azért nem foglalkozom, mert arról már volt egy külön poszt. A gondos ellenőrzés most se marad el (03:07).

Természetesen mindez nem kevésbé hihetetlen, mint a silat harcosok gyakorlatai, vagy a kínai csikungosok bemutatója. Az mindenesetre biztos, hogy a testfelület keményítés szervesen hozzátartozik a harcművészetekhez – hogy ezt speciális légzőgyakorlatok révén érik-e el, vagy folyamatos küzdelemben, mint a kyósok, az már megközelítés kérdése.

Azok, akik szeretik a japán tévéműsorokat a Maflás Facebook oldalán találják a kiegészítő anyagot.