A kínaiaktól megszoktuk, hogy mindent másképpen csinálnak, ahogy azt az erőgépekkel telipakolt nyugati gyúrótermekben látjuk. Meg kell vallani, hogy már az is elképesztő, amit az okinawai karatésok mutatnak be a tannak nevezett kétkezes súlyzóval, de a mai anyagban szereplő shuai jiao mester ugyanúgy egészen más világot nyit ezzel a gyakorlattal, hogyan a kősúlyzóval gyakorló kínaiak is átrajzolták az erősítésről való fogalmaimat.

Megfelelő erőnlét nélkül nincs hatékony harcművészet, küzdősport vagy önvédelem. Ezalatt nem azt értem, hogy mindenki tolja magába az anyagot, amíg hatvanas bicepsze nem lesz – bár a kémiai segédlettel felpakolt izomtömeg bitang jól tud jönni egy melegebb helyzetben, azért a dolog egészségügyi kockázata nem elhanyagolható. Ezzel együtt a testtudatosság és testmechanika mellett – ami a fizikai erőnk optimális felhasználásának alapja – nem árt, ha van mit optimálisan felhasználni. A harcművészetekben kiemelt szerepet kap az erősítés, és minél inkább küzdelem centrikus egy irányzat, annál nagyobb hangsúlyt fektetnek az állóképességre és az erőfejlesztésre. De még a komolyabb egészségmegőrző irányzatokhoz is rendes fizikai alapozás kell, hiszen különben nem bírja az ember a napi több órás gyakorlást.

A kínai erősítő gyakorlatok többségét bizonyosan nem vállalnám be, ezek elég rendesen gyilkolják az izületeket. Egyesek úgy gondolják, hogy a megfelelő módon végzett csikung gyakorlatok épp azt a célt szolgálják, hogy ne kopjon szét idő előtt a test, mások ezzel szemben azt mondják, hogy a kínaiak többsége sincsen acélból, és több, mint egymilliárdból lehet találni húsz öregembert, aki idős korában is megőrizte kitűnő kondícióját. Akárhogy is van, a kínai akrobatikus kung fu bemutatók méltán világhírűek.

A mai anyag ismét egy shuai jiao gyakorlat. Az erőnlét mellett tökéletes egyensúlyérzék, illetve ütemérzék kell hozzá. Már az is elképesztő, amikor a nyaka körül pörgeti a súlyzót (00:05), de láthatóan nem ez a legnehezebb gyakorlat, hanem az, amikor a törzse körül vezeti az eszközt. Ennek többször is nekiveselkedik (00:15, 00:18, 00:21, 00:25). Bármennyire is pörög a súlyzó, ebben a helyzetben időről-időre kézzel is rá kell segítenie (00:28, 00:31). Amikor felkarral ad lendületet (00:34, 00:36, 00:42), sokkal folyékonyabbnak látszik a mozgás. Azután a végére összeáll a gyakorlatsor (00:42, 00:44, 00:49, 00:50, 00:53, 00:55). Persze nem olyan csiszoltan dolgozik, mint a cirkuszi akrobaták, de nem is az a cél. 

Ezzel együtt senkinek se javaslom, hogy üres óráiban ezzel próbálkozzon – ha valaki nem ismeri az idevágó csikung gyakorlatokat, vagy ha nincs benne abban a bizonyos 20 főben a másfél milliárdból, akkor nem igazán egészséges.  

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Kölyökkoromban mindenki kung fu-t akart tanulni. (Más kérdés, hogy nem volt kitől.) Azok is áhítattal ejtették ki Bruce Lee nevét, akik egyetlen filmet se láttak tőle. Azután lassacskán elmúlt a kung fu őrület, jöttek más stílusok, és valahogy elterjedt az a nézet, hogy a kung fu nemigen alkalmas éles bunyóra. Persze mint sok minden esetében, ez is attól függ, ki csinálja…

Azért van valami szép abban, hogy a világ egyik legismertebb kung fu harcosa Saigonban született, és amerikai állampolgár. Cung Le azért kezdett el harcművészetekkel foglalkozni, mert az iskolában állandóan piszkálták ázsiai származása miatt. Először Taekwondót tanult, és a koreai rendszer mozgásanyaga mindmáig érezhető a stílusán, amikor ringbe száll.

Tizennégy évesen belekóstolt a birkózásba, és ebben a sportágban is eredményt eredményre halmozott, ahogyan a kick bokszban is. Később sanshouval folytatta, ami nem önálló stílus, hanem egyfajta full contact kung fu versenyszabály, amelyben számos stílus képviselői összemérhetik tudásukat, ahogyan a K1-ben, muay thaiban vagy az mma-ban. Tegyük hozzá, mint minden versenyszabály, a sanshou is egységes harcmodort teremtett.

 Innen lépett tovább K1-be, majd fordult az mma felé. Ez utóbbiban nem hibátlan a mérlege, Scott Smith kiütötte 2009 decemberében. Cung Le már rögtön a meccs után visszavágót kért, de erről majd egy későbbi posztban írok.

Mindenesetre ha őt nézi az ember, nemigen merül fel, hogy a kung fu ne lenne alkalmas éles küzdelemre. Ráadásul nem csupán hatékony, hanem végtelenül látványos is mindaz, amit csinál. A magas szintű lábmunkát (01:01, 01:20, 02:24, 02:39) és ökölvívó technikát (01:41) elképesztő földrevitelekkel (00:31, 00:36, 00:39, 00:45) kombinálja. Az ember időnként egy Bruce Lee filmben érzi magát. Nem véletlenül, hiszen a Jeet Kune Do alapítója is bátran ötvözte a különböző stílusokban hatékonynak talált elemeket, és a sanshou bajnokban ugyancsak egységes egésszé forrt össze mindaz, amit tanult. Annak idején ilyennek képzeltük a harcművészeteket, és Cung Le megmutatja, hogy valóban, ilyen is lehet. A retro feelinget tovább fokozza a klasszikus sláger, és persze időnként egy-egy önkéntelen(?) Bruce Leet idéző gesztus is (02:35).

Tegyük hozzá, Cung Le láthatóan nem a kung fu meditatív oldalával foglalkozik. Bivalyerős, és betonkeménységű ütései (01:09, 01:13), rúgásai (01:30, 01:53, 01:58, 02:13, 02:29) sokkal inkább kidolgozott izomzatának (00:17, 00:18, 03:09), mintsem a világegyetem energiájával való egyesülésnek köszönhetők. Minden esetre bármilyen stílusban versenyzett, egyértelműen bebizonyította, hogy a kung fu bármely más harcművészeti rendszerrel szemben megállja a helyét (02:46, 02:47, 02:54).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Örök kérdés, hogyan reálisabb a küzdelem gyakorlása: kesztyűben vagy kesztyű nélkül. Igaz, ez csupán elméleti szempontból érdekes, mert a gyakorlatban már rég eldőlt a dolog: aki full contactban gondolkozik, az nem fogja kikerülni a kesztyűzést. Persze kesztyűben is lehet maszatolni, de aki szerint a kesztyűben folytatott küzdelem nem reális, azt még sose verték őszintén pofon.

A zárt öklös kesztyű az egyik legjobb találmány a harcművészetek történetében. Szabadon lehet benne küzdelmet gyakorolni, ha kell, rendesen odacsapni, miközben minimálisra csökken a sérülés veszélye. Más, mint a kötött technikák, más, mint erős kontrollal dolgozni.

Ugyanakkor aki egész életében zárt öklös kesztyűben harcolt, azt kellemetlen meglepetések érhetik, ha lekerül a védőfelszerelés, és a másik gyakorlott a csupasz öklös bunyóban. Ilyenkor megváltozik a küzdelem dinamikája, nem lehet ütőtávon belül hosszan egy helyben várni – azaz lehet, de nem érdemes.

A mai anyagban egy muay thai–lethwei mérkőzést láthatunk, hogy melyik irányzat képviselője győz, illetve veszít, nem érdekes. Az jól látszik, hogy a kék nadrágos srác kettős fedezékben (00:19) megy előre, igyekszik közel kerülni ellenfeléhez, csak amikor ott van, nemigen tud mit kezdeni a helyzettel (00:20). Ellenfelének viszont nincsenek ilyen jellegű problémái (00:24). A fogásbontás és könyékütés olyan, mint ahogy a ránk maradt ősi tekercsek mutatják – a határ mindkét oldalán ugyanazt a technikát használják. Más talán kifeküdt volna ettől, ez a srác nem, bár kicsit megbillen, ugyanabban a stílusban folytatja tovább (00:28).

Alapvetően nem a kettős fedezékkel van baj, a csupasz öklös ír bunyósok is így védekeznek, de ha nincs kesztyű, akkor jóval mozgékonyabban kell használni a blokkot. A másik, hogy egész testtel kéne védekezni, amit az ellenfél meg is tesz (0:30). Míg kesztyűben meg lehet kockáztatni, hogy az ember ennyire kinyíljon (00:30), csupasz ököllel ez végzetes hiba (00:36). Érdemes megfigyelni, hogy a leütést követően a másik srác keze rögtön blokkol (00:36), és az akciót követően azonnal kitáncol az ütőtávból (00:37), ahogyan egyébként az előbb a könyökös után is (00:25). A csupasz öklös harcnak ez a logikája.

Persze van, aki semmiből se tanul (01:27). Igaz, a kék nadrágos srác ezúttal legalább megpróbál távolságot tartani (01:27, 01:31), de  megint túlontúl kinyílik (01:32), és ellenfele könyörtelenül kihasználja a hibát (01:41, 01:42), és ez a két ütés már végzetesnek bizonyul (01:46).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A ’80-as években a filmiparba valósággal berobbant a kommandós mítosz. Schwarzenegger több filmjében alakít kőarcú katonát, Stallone neve összefonódott John Rambóval, de Mel Gibson karrierjének se tett rosszat a Vietnamból hazatért zsaruvá vedlett szuperhős figurája.

 Annyira ment a szekér, hogy még a 2. világháborúban játszódó, 1967-es Piszkos tizenkettőt is újra elővették a mozik. Ebben az időszakban valamirevaló akcióregény nem lehetett meg jól képzett kommandós nélkül. A ’90-ben született Őrizők című könyvben a korszak ízlésének megfelelően keveredik az akció, a krimi és a misztika.

Részlet a regényből:

„A rohamosztagosok eközben vezetőjük kézmozdulatának engedelmeskedve szétszóródtak. Megkezdték az épület módszeres átfésülését. A hetvenharmadik emelettől lefelé.

Paul látta az ablakok előtt elsuhanó tereptarka helikoptert. Fogalma sem volt, hogyan bukkantak nyomára, de tudta, őt keresik. Óvatosan a lépcső felé húzódott. Minden utcácskánál jobbra-balra kémlelt és gyakran pislogott a háta mögé is. Nem akarta, hogy onnan érje meglepetés. Sikerült elérnie a lépcsőt. Lepillantott, meglátta a szirénázva közelítő rendőrautókat: Most már csak le kell osonnia. Ismételten körbenézett, és eközben felrúgott egy ott heverő sörösdobozt. Az hangos csörrenéssel gurult le a lépcsőn.

A Puerto Rico-i megtorpant a csörömpölésre. Eltompult érzékeivel is észlelte a hirtelen támadt nyüzsgést. Tudta, nincs sok ideje. Márpedig el kell kapnia Pault. A sörösdoboz hangja megkocogtatta minden idegszálát. Sietősen indult a hang irányába.

A hadnagy nem várta be, amíg feltűnik. Kettesével-hármasával ugrált lefelé a lépcsőkön. A félig kész betonkorlát leszedte tenyeréről a bőrt. Széles vércsíkot húzott maga után. Nem törődött a fájdalommal. Az életéért rohant.

A fiú lihegve kapaszkodott a nyomában. Mozgása ugyan még mindig darabos volt, de valahogy felgyorsult. Rémálomszerű versenyfutás vette kezdetét a lépcsőház festetlen betonfalai között.

Paul hátrapillantott, és meglátta rohamosan közeledő üldözőjét. Felsikoltott az iszonyattól. Összeakadtak a lábai, tenyerén, oldalán csúszott egy lépcsőfordulót. Felpattant, menekült tovább. Ellenfele döngve érkezett arra a helyre, ahol az imént hevert. A hadnagy már nem gondolt az ellenállásra, csak a futásra. Iszonyatos tempóban fogytak az emeletek. Már csak kettő. Már csak egy. Már csak fél. Paul éles rikácsolást hallott a háta mögül. Kiugrott a kapun. Megfordult.

A fiú közeledett felé. De arca nem volt sehol. Egy ismeretlen vénasszony vonásai ütköztek ki rajta. Csak parázsló, zöld szeme volt ismerős. Félelmetesen ismerős.

– Paul Norman! – sivította. – Paul Norman! Én elintézlek! Paul megbabonázva meredt a látomásra. Aztán inaszakadtából rohanni kezdett. Nyílegyenesen a kapu felé. A sarkában dobogtak az üldöző léptei. Nem bírta tovább. Megbotlott, elvágódott. Még gurult pár métert. Tudta, ez a vég.

A Puerto Rico-i pár lépéssel túlszaladt rajta. Nem tudott azonnal megállni. Lefékezett. Fonnyadt vénasszonyarcát Paulra fordította. Gonosz mosoly játszott az ajkán. Megindult tehetetlen áldozata felé.

Sivítva fordult be a kapun az első rohamkocsi. Derékba kapta a fiút. Pár méterre feldobta a levegőbe, majd átgázolt rajta. Kerekei szinte felgyúrták az alvázra a testet.

A sofőr kétségbeesetten fékezett. Kivágta az ajtót. Sápadtan támolygott elő a volán mögül.

Paul mindvégig üldözőjét nézte. Látta elhomályosulni szemeiben a zöld fényt. Arcvonásai fokozatosan visszanyerték eredeti alakjukat. Egy tizenéves Puerto Ricó-i fiú hevert a kerekek alatt.

Egymás után futottak be a riasztott járőrkocsik. Szirénazúgással telt meg az udvar. A nagy zajra a rohamosztagosok is felhagytak a kutatással és elhagyták az épületet. Mindenki Pault kérdezte, mi történt. Ő nem felelt. Ahogy teltek a másodpercek, úgy lett számára is egyre hihetetlenebb a történet. "Biztosan a rémület okozta" rázta meg a fejét.

– A legjobbkor érkeztetek – mondta legvégül. Ezen jót nevettek. Voltak, akik már a kocsmát akarták kijelölni, ahol áldomást isznak Paul szerencsés megmenekülésére. Körbeállták kollégái, Leon Anderson százados, az akciócsoport főnöke is közéjük keveredett. Átölelte Paul vállát és megveregette:

– Nem történhetett volna bajod, hiszen már itt voltunk.

A hadnagy az előbbi futástól még mindig szuszogva bólintott.

– Ühüm, negyven emelettel a fejem fölött. Csak az a baj, hogy a srác ugyanakkor két lépésre loholt a nyomomban.

A százados nem felelt rá semmit. Paul lehunyta a szemét. Tudta, még sokáig nem fogja elfelejteni azt a parázsló, zöld tekintetet.

A századosnak, ahogy a kocsija felé baktatott, újra eszébe villant az előbbi párbeszéd. Nem volt dühös, inkább valami jeges nyugalom áradt szét benne. Hát ő megmutatja ennek az elhájasodott hadnagynak. Akit nekik kell mindig kirántaniuk a szarból, ahová bekeverte magát. Mint legutóbb is a szupermarketben.

Anderson egyike volt a New York-i rendőrség legendáinak. Amikor a kemény kéz politikája jutott hatalomra, megbízták egy antiterrorista kommandó létrehozásával. Elvállalta.

Andersont két napja magához rendelte Bolling százados. Utasította, hogy amikor lezárta azt az akciót, amivel foglalkozott, álljon rá a Macskára. Paul Norman nem tudott az ügyről. De ha a fülébe jut, nem lett volna boldog tőle. Nem szerette az akciócsoportosokat. Szerinte jelenlétük olyan kihívást jelent az alvilágnak, ami óhatatlanul maga után vonja a bűnözés keményedését. Ellenérzése nem maradt viszonzatlanul. Anderson mélységesen lenézte a hadnagyot, amiért az úgymond, nem kedveli a modern módszereket. Ezért örült különösen Bolling megbízásának. Biztos volt benne, hogy neki sikerül elkapnia a Macskát.”

A regény ingyenesen letölthető innen.

A könyvet e-pubban ezzel az ingyenes szoftverrel tudod olvasni.

A ’90-es évek eleje az akcióregények virágkora volt. A korszak jellegzetes terméke az Őrizők című regény, amiről Garael így ír a hardrock.hu-n: „lehet, hogy így leírva kicsit banálisan hangzik a történet, ám az író stílusa és tollának vizuális megjelenítő képessége szinte filmszerűen plasztikussá teszi a történteket, amellett jómagam katonaember lévén igazán jól szórakoztam a főszereplő Theo kommandós kiképzésén, melynek keménységét még egy regényben sem tudták überelni.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, ki szereti az áltudományos maszlaggal leöntött misztikus horrort– ilyen volt az Ördögűző is annak idején, melyet aztán később a legfélelmetesebb horrornak ítéltek meg– és a harcművész látásmódjával leírt küzdelmeket, valamint szeretne betekintést kapni az elit kommandósok kiképzésébe”.

Részlet a regényből: 

„A srác csuklójának rövid mozdulatával arcon vágta a hadnagyot. A súlyos fegyvercső felrepesztette Paul szemöldökét. Kicsit megbillent, de aztán visszanyerte uralmát kocsija fölött. Arcán meleg patakban folyt a vér. "Lőttek az öltönyömnek” – ez volt az első gondolata.

– Ide kanyarodj – intett a srác. Befordultak az elhagyott építkezésre. Paul leparkolt az obligát meszesgödör előtt. "Túl sok harmadosztályú krimit vetít a tévé mostanság" – gondolta. De nem sokáig morfondírozhatott.

– Na, kifelé – reccsent rá a srác. Paul nem emlékezett, mikor váltottak át tegezésre. De úgy gondolta, nem lenne szerencsés most szóvá tennie, hogy nem ittak együtt kakaót az óvodában. Remélte, talál erre még alkalmasabb pillanatot is.

Kiszálltak a kocsiból. "Most vagy soha" – határozta el magát Paul. A fiú kiterelte a kocsi elé. A hadnagy ekkor dobta a srác arcába a kezében rejtegetett kulcscsomót.

Elugrott a golyó várható irányából. Egy tizedmásodperccel később felhangzott a dörrenés. Paul előrebukfencezett a fickó irányába. Elkaszálta a lábát. A fiú estében elejtette a revolverét. A hadnagy nem tudta megkaparintani, csak arrébb lökni. Így is jó. A pusztakezes küzdelemben ő van előnyben, súlyfeleslegének hála.

Felpattantak. Lihegve meredtek egymásra. Paul egy horogütéssel próbálkozott. Váltósúlyú bokszbajnok volt a főiskolán. Ellenfele villámgyorsan kitért előle. Válaszként máris csattant gyors rúgása a hadnagy fültövén. Paul megingott. "Nem lehet, hogy ez a vakarcs elintézzen" – villant át az agyán. Nekirohant és feldöntötte. Meghemperedtek a latyakos hóban. A hadnagy hasznát vette a kiképzéssel eltöltött óráknak. Fölénybe került. Rátérdelt ellenfelére, és kétszer gyorsan az arcába vágott. A harmadikra már nem maradt ideje.

A Puerto Ricó-i elkapta a kezét. Szíjas ujjai hihetetlen erővel szorították Paul csuklóját. Szeme zölden foszforeszkált. Távoli, magas hangon szólalt meg:

– Ne félj! Én elintézem.

Paul döbbenten nézett rá. A vékony karok egy mozdulattal arrébb dobták a hadnagyot. Nagyot nyekkenve elterült. A fiú felült. Rámeredt Paulra:

– Én elintézem – mondta ismét azon a vékony, idegen hangon.

Paul feltérdelt. Kirázta fejéből a kábulatot. Odaugrott a tápászkodó fiúhoz és teljes erővel kétszer állon vágta. Az meg se rezdült. Karjának söprő mozdulatával méterekkel hajította odébb. Elterült a latyakban. Bordájával egy téglára zuhant, elakadt a lélegzete. A pisztoly után lesett, de hirtelen sehol sem találta. A srác eközben elindult feléje. Kissé lassú, bizonytalan volt a járása. Paul összeszedte magát. Felkapott egy közelben heverő vasrudat. Váratlan lendülettel nekiugrott a közeledőnek. Hatalmas csapással leütötte a lábáról. A mozdulatot körívben folytatva ismét feje fölé rántotta fegyverét. Iszonyú csapása lezúdult az alant fekvőre.

A másik a karjával fogta fel az ütést. Paul világosan hallotta a csont reccsenését. De mégsem. A vékony ujjak ráfonódtak a vasrúdra és magukhoz rántották. Paul elengedte a fémet. Keményen beletalpalt a srác ágyékába. Az észre se vette. Lassan meghajlította a vasrudat. Rövid mozdulattal a háta mögé hajította. Aztán Paul lába után kapott.

A hadnagy még idejében félreugrott. Ha ott marad a lába, az sem járt volna különbül, mint a vasrúd az iszonyatos kéz szorításában. Paul elhűlve nézett a fiúra. Nem értette, hogyan költözött belé hirtelen ez a rettenetes erő. De nem sok ideje maradt a morfondírozásra. Ellenfele feltápászkodott, és megindult feléje. Paulon hirtelen ólmos fáradtság vett erőt. Reménytelennek tűnt a küzdelem.

Mégis összeszedte magát. Kezét szétzúzott bordájára téve menekülni kezdett. A fiú imbolygó járással követte. Szeme vakító zöld fénnyel sugárzott.

A központban ezalatt majdnem feladták. Még a Brooklyn híd tájékán szem elől tévesztették a kocsit. A forgalomirányító számítógépes szakemberek túl jól végezték munkájukat. Amikor Paul kocsija lefordult a sztrádáról; a torlódás már akkora volt, hogy a követésével megbízott járőrkocsi nem tudta utolérni. Balszerencséjükre a helikopter is rossz irányba indult. Képtelen volt ismét megtalálni őket. Most kétségbeesetten körözött a vélt útirány felett.

A figyelőlánc másik gépkocsija egy ékszerrablást követő lövöldözésbe keveredett. Mire hírt tudtak adni magukról, még a reménye is elveszett, hogy Paul kocsija valaha is előkeveredik az irdatlan nagyvárosban. Már csak a szerencsére hagyatkozhattak.

A nyom kihűlt. A járőrkocsik tétován, kötelességből köröztek.

A központban az előbb még szinte forró vonalak alig szólaltak néha. Csupa lemondó hang. Az egyik telefonoslány némán levette a fejhallgatót. És ekkor ismét bejelentkezett a helikopter!

– Halló központ! Megtaláltam a keresett gépkocsit. Bronxban vagyok, egy elhagyott építkezés fölött. Mondom a koordinátákat. Ismét feléledtek a vonalak. Új parancsok repkedtek az éterben.

A járőrök sivítva indultak. Az útkereszteződéseknél leállították a forgalmat. Egy különlegesen képzett osztagot sietve riadóztattak. Helikopteren közelitették meg a jelzett helyet.

Eközben a légi megfigyelők újból jelentkeztek.

– Nem látunk semmit: Ismétlem, központ, nem látunk semmi mozgást. Csak a kocsi áll magában. Lejjebb ereszkedünk.

A központban már megint zavar támadt. Lehet, hogy Norman elrablója az építkezésen csak kocsit cserélt? "Mindegy – adták ki az utasítást a járőrkocsiknak –, siessenek a helyszínre, amilyen gyorsan csak tudnak. Rendőr életveszélyben."

Paul Norman bemenekült az épületbe. Zihálva kapaszkodott a meredek betonlépcsőkön. Támolygott, az oldala szúrt. Nyomában zöld szemű üldözője. Átfutott a félig beépített téren. Szerencsére, az épület másik felén is készen volt már a lépcső. A tüdeje égett. Négykézláb kapaszkodott fölfelé. Bírnia kell. Tovább. Minden méter az életet jelenti.

A járőrkocsik falták a kilométereket. A forgalmat most már mindenütt teljesen lezárták. A központ némán várta a jelentéseket. A helikopter mélyen repülve körözött. Szinte biztosra vették: a keresett személyek az épületben vannak.

Paul a hetedik emeletig jutott. Ez végre nem volt üres. Telirakodták magasra felstószolt gipsz válaszfalakkal. A nejlonnal borított halmok közt szűk kis utcácskák maradtak a térben: "Akár egy útvesztő – gondolta Paul, és meglapult az egyik mélyedésben. Igyekezett kifújni magát. Tudta, elsősorban a fülére kell hagyatkoznia, de alig hallott saját ziháló lélegzetétől.

Üldözője nem követte Paul eszelős tempóját. Biztosra ment. Tudta, egyszer úgyis véget érnek az emeletek. Csak annyira sietett, hogy lehetőség szerint ne tévessze szem elől a hadnagyot.

Az emeletre érve a fiú habozás nélkül vágott neki a labirintusnak. Nyikorgó léptekkel haladt előre. Másvilági tekintete Paul nyomait kutatta. Egy robot célszerűségével ment tovább. Paul, amint körülnézett, egyszer csak meglátta a hátát. Sietve húzódott az egyik közeli sarok mögé. Borzongva nézte a fiú távolodó alakját. Az maga volt a céltudatos halál.

A járőrkocsik eközben a környékre érkeztek. Ha távolról is, de hallani lehetett szirénájuk hangját. A kommandót szállító helikopter is az épület fölé ereszkedett. A rotor őrült zubogása minden más zajt elnyomott. A rohamosztagosok kötélen siklottak a ház tetejére. Ahogy leszálltak, a gép felemelkedett és körözni kezdett. Időnként megpróbált mélyebbre ereszkedni. Géppuskái ilyenkor az ásító ablakokat lesték.”

(Folyt. köv.)

A regény ingyenesen letölthető innen.

A könyvet e-pubban ezzel az ingyenes szoftverrel tudod olvasni.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok. 

Joseph Simonet érdekes figura. Több harcművészetet tanult, ezekből alakította ki a maga sajátos rendszerét. Végtelenül racionális, azok közé tartozik, aki ráérez a hagyományos stílusok gyenge pontjaira, és elég bátor hozzá, hogy változtasson azon, ami nem működik. Ami azt illeti, elég meggyőző a maga hordómellkasú, mackósra felgyúrt alakjával – de senki se mondta, hogy a küzdelemben hátrányt jelent az izomtömeg.

Ráadásul gyors mint a villám, és ha kell, elég agresszív is. Mégse ezért érdekes, hanem mert nagyon jól tanít. Igaz, egyáltalán nem baj, ha valakinek elhiszem, hogy élesben is képes eladni a technikát.

Ebből a pár percben nagyon jól lejön, hogy mitől érdemes benézni Simonet edzésére, ha valaki éppen arra jár. Először is elég széles rálátása van a harcművészetekre, képes több oldalról megközelíteni a dolgokat. Másrészt végtelenül gyakorlatias, ha valami nem működik, akkor azt – hagyomány ide, hagyomány oda – gond nélkül elveti. Ugyanakkor megpróbál valami kivitelezhető megoldást találni a helyzetre, ami rendszerint sikerül neki.

Mindez garancia rá, hogy nemigen fog hülyeségeket tanítani. Persze vannak technikái, amihez kell az izomtömege, ereje, határozottsága, azonban ne feledjük, hogy megfelelő erőnlét nélkül nincs hatékony harcművészet vagy önvédelem. Ha a másik nem játszik készségesen alánk, hogy végre tudjuk hajtani rajta a technikát, akkor drámai gyorsasággal le fog szűkülni a működő technikák köre, és villámgyorsan átértékeljük az olyan nézeteket, hogy a harcművészethez nincs szükség erőre. Ez legfeljebb egy filmben vagy mozgásművészet edzésen adható el. A valóság ennél jóval izzadtságszagúbb.

Simonetről nem mondható el, hogy különösebben lassú lenne (00:28) – a kémiai segédanyagoknak e téren is megvannak a maga előnyei. Ennek ellenére, ha a másik nem felejti kint a kezét, nem tudja megcsinálni a nagykönyvben megírt technikát (00:38, 01:13, 01:17, 02:01). Természetesen van megoldása a dologra (01:38, 01:47, 02:04), és amint eljutott a számára előnyös pozícióba, már a neki kedves módon folytatja a darálást (01:48, 01:49, 01:50, 01:55, 01:57, 02:04, 02:05, 02:06). Tudom, lesznek, akik szerint erőből és tömegből dolgozik, de attól tartok, még a kedvükért se fogja magáról lefaragni az izomzatot. Ezzel kell együtt élnie.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Alexander Zhelezniak rendszere nem tartozik a hagyományos harcművészeti stílusok közé. A szerb mester a saját útját járja. Míg az ezredfordulós viszonyok közt a legtöbben a pusztakezes harc felé fordultak, ő a fegyveres küzdelmet részesíti előnyben. Hozzáállása ugyanabból a logikából fakad, mint a kalié: ha az utcán megtámadják, és legalább egy toll van nála, akkor az már lényegesen jobb helyzetben van, mintha puszta kézzel kellene harcolnia (04:18).

A 21. század küszöbén kicsit furcsa, hogy valaki, aki hangsúlyosan nem hagyományos harcművészettel foglalkozik, miért tekinti alapvetőnek a kard, a machete (00:36, 01:28) vagy a lándzsaforgatást, de a végeredmény magáért beszél. Alexander Zhelezniak gyors, pontos és meggyőző (04:36, 08:13). Ő valóban azt tanítja, amit küzdelemben is csinál. Elveti a hosszas és bonyolult drilleket, amelyek csupán arra szolgálnak, hogy az ember folyamatosan tudjon alkalmazkodni a változó helyzethez. Úgy véli, erre nincs idő, az összecsapások a pillanat törtrésze alatt dőlnek el (00:04). Egy-egy szerencsés szúrás vagy vágás harcképtelenné teheti az ellenfelet (00:06, 02:47).

A rendszer full contact küzdelemben gondolkodik. Védőfelszerelésként csupán szemüveget, esetleg kesztyűt hordanak – a támadások nagy hányada ugyanis a szemet (00:14, 00:58, 01:25), vagy az ujjakat célozza. A botharcnál természetesen ők is sisakot húznak, hiszen semmi értelme gyakorlás közben átalakítani az edzőtársak arcberendezését (08:52).

Zhelezniak rengeteget mozog, játszik a távolsággal. Nem csak a lábmunkája kiváló (07:59), hanem a keze és folyamatosan változtatja a pozícióját (06:22), megakadályozandó, hogy könnyű célpont legyen. Ha mégis felkínálja, akkor azt nem véletlenül teszi. 

Rendesen gyúrnak a zárt térben való küzdelemre is (00:15, 00:20). Ha ilyen helyen kerül a kés, akkor nagyon észnél kell lenni. A blokk és az ellentámadás legtöbbször amúgy is egyidejű ebben a rendszerben (04:00, 07:11, 08:36), de szűk távolság esetén ez az egyik legjobb megoldás. Emellett természetesen fegyverként használja a környezetet is (03:04). Igyekszik megértetni a tanítványokkal az egyes helyzetek veszélyeit (03:10, 03:36, 05:08), és ha kell, a másodperc töredéke alatt imitálja az éles helyzeteket (03:15, 03:42, 05:01).

Természetesen ő se abban gondolkodik, hogy valaki a teljes arzenállal felvértezve járkál az utcán, de abból indul ki, hagy valami (toll, kulcs, esernyő, vaku) mindig van az embernél (04:25, 04:34), ami azért jelentősen növeli az esélyeket. Ennek ellenére, mint mondja, még késsel a kézben se tanácsos lebecsülni egy bokszolót. Higgyünk neki.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.