Bármilyen meglepő is első hallásra, mind Indonézia, mind Malajzia muzulmán ország. Ez a muzulmán hit azonban egyáltalán nem fanatikus, inkább csak ráépült a szigetlakók ősi hitvilágára. A silat első pillantásra a kalival rokon, de bizonyos iskolák különböző állatok mozgását utánozzák, ami más délkelet-ázsiai rendszerekre jellemző.

A silat alapvetően fegyveres küzdelemben gondolkodik, azonban most nem erre, vagy a mozgásanyagára helyezném a hangsúlyt, hanem arra az oldalára, ami leginkább megkülönbözteti a legtöbb harcművészettől. A silatban ugyanis gyakran jelennek meg olyan aszketikus gyakorlatok, amelyek sokkal inkább jellemzők a különféle misztikus iskolákra, mint a küzdelem centrikus irányzatokra.

A testfelület keményítésben (00:09, 00:53, 00:54, 01:43, 02:17, 03:06, 04:11, 04:24, 05:02, 05:41, 08:04) persze nincs semmi különös, hasonló jellegű gyakorlatokat kung fusoktól, karatésoktól, thai bokszolóktól is láthattunk eleget. Mindez még akkor se meglepő, ha a silat mester egyáltalán nem finomkodik (02:51). Persze senki se rajong azért, amikor telibe verik a fejét (05:47, 06:01), de a harcművészetekhez ez is vastagon hozzátartozik. Mondjuk az alátámasztott, és elfordított nyak módszeres ütögetése (06:04, 06:10), már jóval keményebb játék, de gondolom ők se ezzel kezdik az edzéseket. Az más kérdés, hogy ezt a gyakorlatot éppen egy nőn mutatják be, de valljuk be, ennek azért megvan a maga üzenete.

Az éles penge (06:22) viszont egészen más lapra tartozik. Persze értem én, hogy az a dolog magyarázata, hogy nem vágnak, hanem csak ütnek a fegyverrel (06:26), de már láttam olyan bemutatót is, ahol a penge élének hasonló jellegű demonstrálása után, vígan húzogatták a fegyvert a delikvensek nyakán. Ezzel együtt én ezeket a csapásokat (06:37, 06:48) se szívesen vállalnám be. Trükk ide, trükk oda, azért nem mondható el a srácról, hogy egyetlen karcolás nélkül megúszta volna (07:11). Tegyük hozzá, hogy a speciális gyógymód (07:15, 07:20, 07:28) legalább annyira húzós, mint maga a gyakorlat.

A karon viszonylag nagy sebességgel átgördülő kocsi (07:47, 07:50, 07:53) új fejezetet nyitott a harcművészetek történetében. A mozgó kocsin való átugrás a Kyósoktól jobban tetszett, de ez legalább annyira kockázatos. Az pedig kétségtelen tény, hogy a silatot gyakorlók esetenként egészen nagy verést képesek elviselni (08:04). Hozzáteszem, ez nem igazán különleges bemutató. A silat kiképzési anyagában szerepel az üvegtáblán való átugrás (esetenként egy emelet magasból), vagy az, hogy több emelet magasból levetik magukat – és nincs alattuk tatami vagy szőnyeg. Rendes lyukakat vágnak a talajba. Máskor forró olajjal öntözgetik magukat – de ezek kipróbálását senkinek se javaslom kipróbálni.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

 A judo vagy a karate megalkotásának időszaka egybeesik Japán modernizációjával. Mindkét rendszer megreformálta az évszázados hagyományokat, mindkettő a keleti és nyugati kultúra szintézisére törekszik, de nem csak ez köti őket össze, hanem az is, hogy iskolai tantárggyá alakították őket. A hatékonyság mellett ez volt az a többlet, ami megteremtette a harcművészetek tekintélyét a világban – és alapvetően ennek köszönhetik rangjukat a japán irányzatok.

Harcművészet és pedagógia

Ahhoz, hogy valami iskolai tantárgy legyen, nem elég beleszuszakolni a tantervbe. Egy igazán jól felépített tantervben a különböző tárgyak egymást erősítik – és ezalatt nem csak azt értem, hogy a párhuzamosan futó anyagrészek nagyjából fej-fej mellett haladnak, és időnként egy másik tantárgy szemszögéből is megnézhetem az adott problémát. A rendesen megalkotott tanterv oktatási-nevelési céljai és a módszertana is összhangban van a tágabb környezettel. Azoknak, akik a 19. század végén iskolai tantárggyá formálták a harcművészeteket, ezekkel a kihívásokkal kellett szembenézniük.

Judo vagy karate?

A judót a nyugati versenysportok mintájára alakították. Kiemelt szerepet kapott benne a biztonság, a hatékonyság, illetve az európai típusú fair play, annak minden hátrányával és előnyével. A judo megítélése azóta is felemás: van, aki a hatékony küzdősportot látja benne, van, aki a napjaink követelményeihez igazított bujutsut, mások harcművészetnek tekintik.

Amikor a karate iskolai tantárgy lett, épp a judóval kapcsolatos tapasztalatok miatt zárkóztak el a versenyektől. Egyébként komoly kihívásokkal kellett szembenézniük, hiszen az addig szűk létszámú dojókban gyakorolt okinawa-téból tömegsportot csináltak. Mindezt úgy, hogy az tökéletesen megfelelt a formálódó japán birodalmi igényeknek. Ekkor alakult ki, hogy az edzéseken nagy tömegek vezényszóra mozogjanak egyszerre, ezt szolgálta a végtelenül szertartásos dojo etikett, vagy az a gyakorlat, hogy a kapott feladatnál mind a támadók, mind a védekezők hangosan megismétlik a technikák nevét és célpontját. Mindez túlmutat az önnevelés, személyiségfejlesztés eszköztárán: ezek a pedagógiai módszerek az egységes birodalom életérzésének kialakítását, az alattvalók hatékony munkavégzését szolgálták.

 

Később iskolai tárgyként se a judo se a karate nem követte ilyen mélységben a társadalmi változásokat. Bár mindkettő hangsúlyos szerepet kap a japán oktatási rendszerben, már koránt sincsenek olyan szoros összhangban a tanterv egészével, mint a századfordulón. Ráadásul amikor a karatéban bevezették a versenyeket, az az addigi pedagógiai rendszer szemléletével való szembefordulást jelentette.

Két út

A sport és a harcművészet közti különbség elsődlegesen módszertani kérdés, hiszen eredetileg mindkettő az önismeret, a személyiségfejlesztés eszköze. Ha erről nem mondunk le, akkor alapvetően két úton érhető el az, hogy az ember éles helyzetben is megőrizze az egyensúlyát. Az egyik, hogy folyamatosan nyomás alatt tartják, és első lépésként kialakítják benne azt a feltételes reflexet, hogy stressz helyzetben azonnal reagáljon. Egy idő után megemelkedik az ingerküszöbe, és a pozitív tapasztalatai is abba az irányba lökik, hogy éles helyzetben is higgadt maradjon.

A másik út, amikor elsődlegesen a harmóniát és a biztonságérzetet teremtik meg, és úgy hoznak létre egyre keményebb szituációkat, hogy közben gondosan ügyelnek rá, hogy a harmónia ne boruljon fel. Amennyiben végigjárják ezt az utat, a végeredmény ugyanaz lesz, mint az első esetben. Ha valahol félúton megállnak, csak magukat csapják be. 

Pár mondat az első részhez

Az első rész után felmerült a kérdés, hogy a Kyokushinkai sport vagy harcművészet. A magam részéről Masutatsu Oyamát a harcművészet egyik legnagyobb alakjának tartom. Mindent tudott a szakmáról, amit kell. A mai anyagból jól látszik, hogy a muay thai belharcot úgy kerülték el, hogy folyton földre vitték az ellenfelet (02:24, 03:15, 04:31, 04:39, 04:50, 06:05), és azt is pontosan tudta, hogy az akkori thai boksznak az ökölvívó kéztechnika (04:58, 05:09, 05:11, 07:00, 07:36) az ellenszere. Van, aki szerint Oyama egész másként harcolt, mint amit a Kyóban oktatnak. Ezt nem láttam, nem tudom. Viszont tény, hogy a Kyósok rendkívül nyitottak: bár a versenyeiken nincs fejre ütés, a legtöbben belekóstolnak az ökölvívásba, indulnak muay thai versenyeken, kipróbálják magukat a K1-ben, mma-ban…

Oyama nem is annyira egy technikai anyagot, hanem egy végtelenül gyakorlatias szemléletet adott át, és ennek az alapja a full contact küzdelem. Ha van irányzat, amelyik maradéktalanul megfelel a harcművészet fogalmának, a Kyokushinkai biztosan az. Ahogy Funakoshi mondta: „Teremtsd meg a saját karatédat”.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Sokan boncolgatták már a harcművészet és a küzdősportok viszonyát – ez a harcművészeti fórumok megunhatatlannak tűnő témája. Abba, hogy milyen helyzetben mi mennyire működik most nem mennék bele – ez ezerszer lerágott csont. Rendszerint úgy tartják, hogy a harcművészetek, a küzdősportokkal ellentétben olyan szellemi háttérrel rendelkeznek, ami megkülönbözteti őket a hagyományos értelemben vett nyugati sportoktól.

Sport és harcművészet

Egy-egy irányzat képviselői késhegyre menő vitákat szoktak folytatni arról, hogy a másik stílus harcművészetnek nevezhető-e, vagy „csupán” küzdősportnak tekintendő. Ilyenkor szívesen elfeledkeznek arról, a különben gyakran idézett, Funakoshinak tulajdonított (valójában ógörög, de a mester – tanár lévén – még rendelkezett némi klasszikus műveltséggel) mondásról, miszerint: „Nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet”.

Ami nem csupán azért érdekes, mert rávilágít, hogy senki se attól lesz több, amit csinál, hanem attól, ahogyan csinálja, hanem azért is, mert egyértelműen jelzi, hogy Funakoshi sensei – akárcsak Kano Jigoro, a judo alapítója – a keleti és nyugati kultúra szintézisére törekedett.

 A sport filozófiája

Azok, akik a mély szellemi hátteret kérik számon a küzdősportokon, valószínűleg nem gondolnak bele, hogy a például a judót a korabeli angolszász sportok mintájára alakították ki, és tették iskolai tantárggyá. A csapatsportok, és az egyéni versenyszámok nyugaton szervesen beépültek az iskolai oktatásba. Az általuk közvetített értékek – a csapatmunka, a fair play, az ókori embereszmény – ugyanúgy a birodalomépítést szolgálták, ahogy az iskolai tantárggyá tett harcművészetek Japán felemelkedését, bár kétségtelen tény, hogy a nyugati sportok nem a zen filozófiájában gyökeredztek.

Ha túltesszük magunkat a gyöpös testnevelő sztereotip figuráján, be kell látnunk, hogy egy mai edző rendkívül sokrétű élettani, módszertani, pedagógiai és pszichológiai tudással rendelkezik. Aki pedig már járt olyan ökölvívó vagy birkózó teremben, ahol komoly munka folyt, az tudja, hogy az európai küzdősportoknak is megvan a maguk filozófiája. Igaz, ez nem a világmindenséggel való egyesülést célozza, de a maga gyakorlatias módján ugyanúgy eligazíthat az élet kérdéseiben, mint bármely távol-keleti eszmerendszer.

Miben más?

Legyünk őszinték: a legfőbb különbség alapvetően az egzotikum. Gyakran komoly harcművészek is részt vesznek rangos versenyeken, és bármely küzdősportot lehet gyakorolni az önnevelés, személyiségfejlesztés igényével. Amennyiben a harcművészetből nem kapcsoljuk ki a hatékonyságot – márpedig a legmélyebb gyökerekkel rendelkező harcművészet is forradalmian újnak számított egykoron, és épp a hatékonysága miatt nyert polgárjogot –, látnunk kell, hogy a különböző harcművészetek mozgásanyaga viharos gyorsasággal közelít egymáshoz.

Vannak, akik szerint ezzel szegényebb lesz a harcművészetek világa, mások viszont azt mondják, hogy csupán elhagyják a fölösleges sallangokat. Mindenesetre a versenyszabályokat ma már nem lehet életidegenséggel vádolni. Bármely irányzat képviselője összemérheti tudását a többi stíluséval, a gyakorlat pedig eldönti, mi működik, és mi nem. Ami hatékony, azt a többiek is átveszik – egyébként ez régen is így volt.

Az sem igaz, hogy míg a küzdősportokat megmételyezte a pénz, a harcművészetektől távol áll a haszonszerzés: a hatalmas világszövetségeknél több száz millió landol évente – többnyire adómentesen, és nem forintban. Mások egyházzá alakultak, aminek szintén megvannak a maga előnyei. Hogy miben különbözik mégis a sport és a harcművészet? Ennek megértéséhez vissza kell mennünk a 19.-20. század fordulójára. A következő posztban itt folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

Az előző poszt után rendesen belegabalyodtunk a harcművészet meghatározásába, holott csak azt próbáltam tisztázni, hogy szerintem mi a harcművészet fogalmának kiindulópontja. Mivel többen is többször hozzászóltatok, úgy vélem, érdemes kicsit alaposabban körüljárni a kérdést.

Nézőpontok

Sok minden előkerült: harcművészet, budo, küzdősport, sőt még a halálra készülés, a halál megértése is. Mindenesetre a kommentekből is látszik, hogy a harcművészetnek nincs kanonizált meghatározása. A harcművészet fogalmának több felfogása létezik, és ki-ki maga dönti el, melyik álláspontot fogadja el. Viszont, ha sikerült megérteni és tiszteletben tartani a másik nézőpontját, rendszerint közös nevezőre jutnak a felek.

Harcművészet és mozgásművészet

Úgy tűnik, mindannyian egyetértünk abban, hogy a harcművészetnek mindenképpen rendelkeznie kell valamiféle hagyományos mozgásanyaggal és olyan szellemi háttérrel, ami a megkülönbözteti a mai, nemegyszer teljesítmény- és/vagy profitorientált versenysportoktól. Szerintem érdemes elválasztani a harcművészetet és a mozgásművészeteket. Ha a harcművészetből kihagyjuk a küzdelmet (itt nem a versenyre, versengésre gondolok), akkor pontosan arról az alapról mondunk le, amiből/amire építkeznénk.

Rendelkezhet egy stílus bármilyen mély történelmi gyökerekkel (01:04), állhat mögötte akármilyen gondosan felépített, sokrétű filozófia, ha elvesztette kapcsolatát a valós küzdelemmel (03:39, 04:13, 04:45, 05:32), inkább mozgásművészet, egyfajta hagyományőrző dinamikus meditáció, mint harcművészet. A kérdést tovább bonyolítja, hogy minden harcművészetben ott van a dinamikus meditáció és a mozgásművészet is. Az, hogy valaki harcművészetet vagy mozgásművészetet csinál sokszor nem is az iskola mozgásanyagán, hanem sokkal inkább azon múlik, hogy ki milyen felfogással, szemlélettel, indíttatással gyakorol. A muay thainak is van meditációcentrikus, taijiquan szerű változata.  

Személyiségfejlesztés és önismeret

Számtalan harcművészetből kialakult mozgásművészetet ismerünk, amely valóban hasznos önismereti és személyiségfejlesztő rendszer – amennyiben tudatosítják a gyakorlókban, hogy amit csinálnak, az alkalmatlan éles küzdelemre. Ha ezt üzleti vagy egyéb megfontolásból elmulasztja az oktató, abból nagyon csúnya pofára esések következnek.

A csavar persze ott van a dologban, hogy nemegyszer komoly harcművészeti tudással rendelkező emberek váltanak mozgásművészetre, akik adott esetben meg tudják védeni magukat – csak éppen a harcművészeti tudásukra és nem a mozgásművészeti rendszerre támaszkodva.

Ha a tanítványok nem rendelkeznek ezzel a háttérrel, akkor sose lesznek képesek megcsinálni azt, amit a mester, hiszen a mozgásművészet anyaga nem készíti fel őket éles helyzetekre.

De ettől eltekintve sem szerencsés önismereti rendszert csúsztatásra építeni, mert az személyiségfejlesztés helyett nagy valószínűséggel személyiségtorzuláshoz vezet. Mindenkinek szíve joga azt, és olyan módon tanítani, ami szívének kedves, de a tanítványokkal szembeni korrektség megkívánja, hogy ha valaki mozgásművészetet oktat, akkor hangsúlyozza ki, hogy amit átad, az az ősi harci technikákból kialakult, személyiségfejlesztő, önismereti rendszer - ami nem alkalmas éles küzdelemre vagy önvédelemre.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészet sokoldalú fogalom. Valójában rengeteg elemből tevődik össze, és mindenkinek más dolgok fontosak. Ha az ember meg akarja határozni, mit ért harcművészet alatt, rendszerint hosszú felsorolás lesz a vége. De akárhonnan csűrjük, csavarjuk, egyvalami kihagyhatatlan belőle: a harc, az éles küzdelem.

A harcművészet a harcos útja. A fájdalom, a sérülések, a győzelem és vereség szervesen hozzátartozik. Akit pusztán az önismeret, az önnevelés, az önmegvalósítás érdekel, számos más módszert találhat erre. A célszerűség, a hatékonyság adott esetben élet vagy halál kérdése lehet. Hogy a küzdelemre milyen tanítások épülnek rá, az már a művészet része a dolognak.

A Kyokushinkai karate olyan irányzat, ami sose felejtette el ezt az alapvetést. Az alapító, Masutatsu Oyama nagyon jól érzett rá, hogy csupán a valós teljesítmény lehet hiteles. Mai szemmel nézve kicsit furcsa ezekben az anyagokban, hogy az ember nem csupán a természet részeként (00:11), de a természet uraként, legyőzőjeként (00:13, 01:15) jelenik meg, ám a múlt század vége ebben a tekintetben jóval közelebb állt a klasszikus, az ősidőktől a 19. századig tartó felfogáshoz, mint a maihoz. Ha innen nézzük, még a kavicstörések (00:19, 00:21, 00:45, 00:46, 01:03) is ebbe a kategóriába sorolhatók.

Persze valahol érthető, hiszen Oyamát a bikákkal vívott küzdelmei tették világhírűvé. Teljesen mindegy, mi erről a véleményünk, mert egy dolog eltagadhatatlan: ehhez iszonyatos fizikai erőre (00:13) volt szükség. A Kyokushin anyagok egyik legfőbb üzenete ez: a harcművész más, mint az átlagemberek.

Ahogy végignézzük a törésgyakorlatokat, ez nem is lehet kérdés. Lehet fa (00:20, 00:28, 00:43, 00:49, 01:02), üveg (00:22, 00:33, 00:48), beton (00:30), a levegőben ujjheggyel kettéütött dinnye (00:39), valamennyi gyakorlat azt sugallja, hogy hosszú évek fáradságos munkájával lehet elérni ide. A kólásüveg törése (00:54), vagy a homlokkal bevert szög (00:57) pedig már úgy is nehezen hihető, hogy látja az ember, ahogyan az is amikor a Ford kisbusz áthajt (01:21) valakin. A kínai csikungosok ezt csak jóval lájtosabban merték bevállalni. A tojásokon álló mester (01:36) töréstechnikai bemutatója akkor is poén, ha az ember pontosan ismeri a dolog magyarázatát.

A Kyóban az a szép, hogy a keménység és az erő pontossággal párosul (00:51, 01:24). És amikor már mindezt megmutatták, kezdődik a küzdelem (01:50), hiszen ekkor fogjuk igazán értékelni a dolgot (01:54, 01:58, 02:00, 02:07, 02:09, 02:11, 02:13, 02:15, 02:18, 02:21, 02:25, 02:27, 02:28, 02:29, 02:30, 02:31, 02:32, 02:33, 02:34, 02:35, 02:36, 02:37, 02:38, 02:40). A Kyokushinkai ugyanis a küzdelemből indul ki – az eddig látottak csupán arra szolgáltak, hogy harcosok minél hatékonyabbak legyenek. Azért nagyon más az a tudat, hogy ezek a kezek (00:25, 00:31, 01:11), lábak (00:37, 01:05, 01:10) csapódnak be a testekbe (00:42), fejekbe (00:38). A Kyokushinkai célszerűségét jelzi, hogy itt senkit se zavar, ha a nagy ember veri meg a kisebbet (02:04). Masutatsu Oyama a realitásból csinált legendát – és ebben a négy szóban benne van a harcművészet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Manny Pacquiao miatt valószínűleg azok is megjegyezték a csendes-óceáni szigetország nevét, akik nem rajongnak a fülöp-szigeteki, bottal, késsel, bozótvágó késsel, és más fegyverekkel vívott harcművészetekért. Bár Pacquiao nem a kali/eskrima mestere, vélhetőleg nincs olyan harcművész, aki ne ismerné el a tudását.

Ő a  jelenkori ökölvívás egyik legnagyobb alakja. Talán csak Naseem Hamed vagy Roy Jones Jr. volt képes annyira lázba hozni a közönséget, mint ő. Kis súlya ellenére rendkívül magas arányban nyeri kiütéssel a meccseit. Technikai tudása, küzdőszelleme legendás. Ha ő lép a kötelek közé, biztosak lehetünk abban, hogy valami egészen más minőségű ökölvívást láthatunk, mint általában. Gyorsasága, dinamikája, agresszivitása nagyon gyorsan a közönség kedvencei közé emelte.

Bár nem hibátlan a mérlege, a jelenlegi mezőnyben sokan mégis őt tartják az egyik legnagyobbnak. Az csak hab a tortán, hogy szinte cikázik a súlycsoportok között. De nem is az az érdekes, hogy mekkora neveket győzött le – a nagy bajnokok mind ezt teszik –, hanem az, hogy hogyan. Noha neki is vannak vitatott meccsei, amiken hosszas vitákat folytatnak a rajongók, rengeteg mérkőzésen mutatott meggyőző fölényt (00:35, 01:18, 01:20, 01:24, 02:35, 02:39, 03:17, 03:27, 06:28, 07:13).

Ezek az ütések magukért beszélnek. Bár ő is leakasztott már a ringben egy-két igazán nagy pofont (01:29, 01:39, 02:09, 03:05, 03:57, 04:38, 07:44), igazából nem az az elképesztő, hogy nem adja fel és harcol, hanem az a sebesség és dinamika, ahogyan visszavág az ellenfelének (01:42, 01:48, 03:07, 04:04, 07:48).

Újra meg újra felmerül a sajtóban, hogy ebben mennyi a kémia, de valójában nem érdekes. Az az igazság, hogy a legtöbb ember semmilyen teljesítményfokozóval se tudna ehhez hasonló eredményeket elérni, aki meg ott van a világ élvonalában…nos, maradjunk annyiban, hogy az nem véletlenül került oda. Kivételes adottságokra van szükség, hogy valaki egyáltalán bejuthasson ebbe a körbe, Pacquiao pedig a profiboksz történetének egyik legnagyobb alakja.

Iszonyatos ütései vannak (02:47), ráadásul zubognak belőle a pofonok (02:48). Azok, akik szemben álltak vele, azt mondják, nem lehet látni az ütéseit (03:12, 03:14). Ráadásul kitűnően szól közbe (04:07, 08:05, 08:09). Manny elsöprő lendületéről pedig mindent elmond az ellenfelek arca (00:36, 03:31, 07:11). E percben kétségkívül ő uralja a ringet. Hogy mi lesz vele, amikor lelassul? Az már a jövő zenéje. A következő mérkőzése május 7-én lesz.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A harcművészetnek számos előnye van. Fejleszti a koncentráló képességet, és kitartóvá teszi az embert. Az önnevelés eszköze. Segít, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal és a világgal. Céltudatossá, türelmessé, fegyelmezetté tesz. Lecsendesíti az elmét, megtanít figyelni, kifejleszti az ember stratégai gondolkozását. A harcművészet gyakorlása révén egészségesek leszünk - ez utóbbi különösen vonzó a kívülállók számára.

Több irányzat eredetmondájában szerepel, hogy az alapító vagy a nagymester gyermekkorában sokat betegeskedett, ám orvosai tanácsára harcművészetekkel kezdett foglalkozni, amitől legyőzhetetlen harcossá vált, és legalább nyolcvan-kilencven évig élt. Mindez nem tűnik annyira hihetetlennek, hiszen valamennyien láttunk már elképesztően hajlékony öreg mestereket.

Az ember hajlamos mindezt a harcművészet jótékony hatásának betudni, és csak évtizedekkel később jön rá, hogy azok a gyakorlatok, amelyek tönkreteszik a sportolók izületeit, akkor se lesznek egészségesebbek, ha harcművészet címszó alatt végezzük őket.

Minden egész eltörött

Persze először mindenki arra gyanakszik, hogy ő csinál rosszul valamit, esetleg nem adták át neki azt a misztikus, távol-keleti tudást, ami segítene örökifjúvá tenni a testét. Azután lassan rádöbbenünk, hogy a távol-keleti harcművészek többsége ugyanazokkal az egészségügyi problémákkal küzd, mint nyugati társai, és a nyolcvan év fölött még mindig hajlékony és virgonc mesterek délkelet-Ázsiában is ritkák, mint a fehér holló.

Ha jobban belegondolunk, ez nem olyan meglepő. A harcművészet – akárcsak az élsport – folyamatos, extrém terhelést jelent. Minden harcművész folyamatosan kisebb-nagyobb sérülésekkel küszködik. Nem csupán arról van szó, hogy kopnak az izületek, és gyakorlás közben óhatatlanul roppan az izület, reccsen a csont, és az ütéseket-rúgásokat se lehet megúszni kék foltok, zúzódások nélkül. A makiwarázásnál tudatosan zúzzuk szét az ütőfelületeket. Egy tisztességesen feledzett kézzel téglát lehet törni, de finomműszerész vagy sebész nemigen lesz már az ember.

A legenda oda

Tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy a harcos fogyóeszköz, és nem az egészséges életmód eleven reklámja. Aki egészséges akar lenni, az végezzen egészségmegőrző gyakorlatokat, és kerülje nagy ívben a harcművészeteket.

Hogy miért terjedt el mégis, hogy a harcművészetek jót tesznek az egészségnek? Ennek több oka van. Az első, hogy – pont az állandó sérülések és az extrém terhelés miatt – a harcművészek jelentős része foglalkozik valamilyen gyógyító rendszerrel. A másik, hogy a harcművészet kitartóbbá, ellenállóbbá tesz: az ember nehezebben adja fel, nő a fájdalomküszöbe, akkor is kitart, amikor a legtöbben már feladnák. És persze, sokkal gyorsabban regenerálódik, mint az átlagemberek. A harmadik, a nagy kínai legenda: másfél milliárd emberből mindig akad száz, aki milliomos lesz, zseniális művész, vagy éppen öregkorában is egészséges és hajlékony marad. Csak arról nincs szó sose, hogy mi van a többiekkel…

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.