Sokan boncolgatták már a harcművészet és a küzdősportok viszonyát – ez a harcművészeti fórumok megunhatatlannak tűnő témája. Abba, hogy milyen helyzetben mi mennyire működik most nem mennék bele – ez ezerszer lerágott csont. Rendszerint úgy tartják, hogy a harcművészetek, a küzdősportokkal ellentétben olyan szellemi háttérrel rendelkeznek, ami megkülönbözteti őket a hagyományos értelemben vett nyugati sportoktól.

Sport és harcművészet

Egy-egy irányzat képviselői késhegyre menő vitákat szoktak folytatni arról, hogy a másik stílus harcművészetnek nevezhető-e, vagy „csupán” küzdősportnak tekintendő. Ilyenkor szívesen elfeledkeznek arról, a különben gyakran idézett, Funakoshinak tulajdonított (valójában ógörög, de a mester – tanár lévén – még rendelkezett némi klasszikus műveltséggel) mondásról, miszerint: „Nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet”.

Ami nem csupán azért érdekes, mert rávilágít, hogy senki se attól lesz több, amit csinál, hanem attól, ahogyan csinálja, hanem azért is, mert egyértelműen jelzi, hogy Funakoshi sensei – akárcsak Kano Jigoro, a judo alapítója – a keleti és nyugati kultúra szintézisére törekedett.

 A sport filozófiája

Azok, akik a mély szellemi hátteret kérik számon a küzdősportokon, valószínűleg nem gondolnak bele, hogy a például a judót a korabeli angolszász sportok mintájára alakították ki, és tették iskolai tantárggyá. A csapatsportok, és az egyéni versenyszámok nyugaton szervesen beépültek az iskolai oktatásba. Az általuk közvetített értékek – a csapatmunka, a fair play, az ókori embereszmény – ugyanúgy a birodalomépítést szolgálták, ahogy az iskolai tantárggyá tett harcművészetek Japán felemelkedését, bár kétségtelen tény, hogy a nyugati sportok nem a zen filozófiájában gyökeredztek.

Ha túltesszük magunkat a gyöpös testnevelő sztereotip figuráján, be kell látnunk, hogy egy mai edző rendkívül sokrétű élettani, módszertani, pedagógiai és pszichológiai tudással rendelkezik. Aki pedig már járt olyan ökölvívó vagy birkózó teremben, ahol komoly munka folyt, az tudja, hogy az európai küzdősportoknak is megvan a maguk filozófiája. Igaz, ez nem a világmindenséggel való egyesülést célozza, de a maga gyakorlatias módján ugyanúgy eligazíthat az élet kérdéseiben, mint bármely távol-keleti eszmerendszer.

Miben más?

Legyünk őszinték: a legfőbb különbség alapvetően az egzotikum. Gyakran komoly harcművészek is részt vesznek rangos versenyeken, és bármely küzdősportot lehet gyakorolni az önnevelés, személyiségfejlesztés igényével. Amennyiben a harcművészetből nem kapcsoljuk ki a hatékonyságot – márpedig a legmélyebb gyökerekkel rendelkező harcművészet is forradalmian újnak számított egykoron, és épp a hatékonysága miatt nyert polgárjogot –, látnunk kell, hogy a különböző harcművészetek mozgásanyaga viharos gyorsasággal közelít egymáshoz.

Vannak, akik szerint ezzel szegényebb lesz a harcművészetek világa, mások viszont azt mondják, hogy csupán elhagyják a fölösleges sallangokat. Mindenesetre a versenyszabályokat ma már nem lehet életidegenséggel vádolni. Bármely irányzat képviselője összemérheti tudását a többi stíluséval, a gyakorlat pedig eldönti, mi működik, és mi nem. Ami hatékony, azt a többiek is átveszik – egyébként ez régen is így volt.

Az sem igaz, hogy míg a küzdősportokat megmételyezte a pénz, a harcművészetektől távol áll a haszonszerzés: a hatalmas világszövetségeknél több száz millió landol évente – többnyire adómentesen, és nem forintban. Mások egyházzá alakultak, aminek szintén megvannak a maga előnyei. Hogy miben különbözik mégis a sport és a harcművészet? Ennek megértéséhez vissza kell mennünk a 19.-20. század fordulójára. A következő posztban itt folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)