Rá kell ébrednem, hogy az „A” és a „B” szárny között sokkal nagyobb a szakadék, mint ahogyan azt eddig hittem, és arra is, hogy ez nem csupán a nemek közti különbségből fakad. Vagy ki tudja. Mindenesetre alapvető dolgokban rendült meg a hitem, mint mondjuk a hallgatás törvényében. Nálunk magától értetődő, hogy kívülállóknak semmit se mondunk el. A mi ügyeink kizárólag ránk tartoznak. Másoknak sohase mesélnék a csapat belügyeiről, akármilyen jóban vagyunk is különben. Egy biztos: a „B” szárnyban egészen más szabályok szerint játszanak, és azzal, hogy Natalia közénk került, felborultak az eddig kikezdhetetlennek tűnő alapvetések.
Látom a többieken, hogy mindenki ezen rágódik. Nem könnyű feldolgozni az infót.
– Azt akarod mondani, hogy a felsőbb évfolyamokban koedukált csapatok vannak? – kérdezi végül Stefi.
– Hát… nem igazán. De időnként előfordul – válaszolja a lány.
Ami azt illeti, kifejthetné bővebben is. Hirtelen ezer kérdés tolul fel bennem. Ám, mielőtt bármit is mondhatnék, megelőz:
– Add ide a mobilt – nyújtja felém a kezét. Nem kérés, egyértelmű utasítás. Ösztönösen a zsebemre teszem a kezemet. Eszem ágában sincs odaadni neki a zsákmányt. Egyfelől, mert én kockáztattam érte a bőrömet, másfelől még alig ismerjük egymást, és nem igazán bízom meg benne, harmadrészt meg azért, mert ezzel automatikusan átengedném neki a vezető szerepet. Aztán valami szöget üt a fejembe.
– Honnan tudod, hogy egy mobil volt a 312-esben? – kérdezem gyanakodva. Tegnap még nem tudta, mit kell elhoznom onnan… legalábbis azt mondta.
– Te mondtad – feleli, és ártatlan szemmel bámul rám.
Végigpörgetem magamban a tegnap történteket. Tudom, hogy nem mutattam meg neki a szajrét, és nem is volt róla szó, hogy mi az. Kálmán és Stefi feszülten figyelnek. Nekik még nem mondtam, mit találtam Jovanék szobájában.
– Egy mobilt? – néz rám Kálmán meglepődve.
– Nem érdekes – legyint Marko. – Semmi sincs benne. Se egy szám, se egy SMS, semmi, ami előbbre vihetne.
– Add ide a mobilt – ismétli meg Natalia. – Megszereztük, a miénk. Küldetés teljesítve. Már csak be kell söpörnünk a pontokat. Királyság.
Lassan megrázom a fejem.
– Nem – jelentem ki csendesen.
Láthatóan nem akar hinni a fülének.
– Na, ne hülyéskedj – mondja végül. – Én vagyok az összekötőd. Add ide. A többi az én gondom.
Megcsócsálom magamban a dolgot. Tény, hogy eddig minden klappolt, amit mondott. Ugyanakkor újra feltámadt bennem az a rossz érzés, ami azóta kísért, hogy kioldotta a biztosítókötelet. Igaz, ha nem teszi, akkor bukjuk a feladatot, de mégis… túl sok minden változott, túl hirtelen. Időre van szükségem, hogy átrágjam a helyzetet. Ismeretlen játszmába csöppentünk, és fogalmam sincs a szabályokról, miközben Natalia láthatóan otthonosan mozog ebben a világban. Ugyanúgy érzem magam, mint tegnap, amikor a ködben keveregtünk. Hiába tudom, hol vagyok, merre tartok, cseppfolyóssá váltak a kontúrok.
– Nem adom – mondom újból. – Attól még, hogy te vagy az összekötő, én vezetem ezt a csapatot, és nekem eddig senki se mondta, hogy rajtad keresztül tartja a kapcsolatot. Ha a megbízó akar valamit, tudja, hol talál meg. Én itt vagyok.
– Cseszd meg! – pattan fel Natalia az ágyról, és kiviharzik a szobából. Az ajtó súlyos dördüléssel csapódik be mögötte. A többiek elképedve bámulnak rám. Nem értik a helyzetet.
– Hát…ezt jól megcsináltad – foglalja össze Stefi. – Mondd, mi a fenének kellett szívóznod vele? Végre sínen vannak a dolgok, és erre nekiállsz huzakodni? Mi értelme volt?
Feláll, és ő is kimegy a szobából. Kálmán követi. Marko ugyan velem marad, de semmit se szól. Előveszi a törikönyvét és beletemetkezik. Ami azt illeti, én se nagyon látom, hogyan tovább. Nataliát mindenesetre rendesen felpaprikáztam, és a többiek se igazán állnak mellettem. Eléggé iszamós a helyzet, ahogy Igor bá’ mondaná. Ha megbomlik az egység, nem fogjuk bírni a következő félévet. Ráadásul könnyen lehet, hogy ezt a feladatot is buktuk. Sose mondják meg előre, hogy mi a cél. Az mindig csak menet közben derül ki. Ugyanúgy szólhat a csapattársak közötti bizalomról, mint bármi egyébről.
A zsebembe nyúlok, és előhalászom a mobilt. Tudom, ez a készülék jelenti a választ minden kérdésemre. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne menjek Natalia után, és ne adjam át neki. „A gyengeség néha az erő jele” – szokta mondogatni Izanagi szan. – „Időnként csatát kell veszíteni, hogy megnyerhesd a háborút.”
Töprengve meredek a telefonra. Azon tépelődöm, hogy ez most vajon olyan helyzet, amiről a mester beszélt, vagy sem. Vajon a megérzésemre hallgatok-e, vagy csupán a büszkeség munkál bennem? Mi ez a játszma, amit a felsősök játszanak, hogyan keveredtünk bele tizenegyedikes létünkre? Mi Natalia szerepe, és valójában mi a tét? Miért borult fel hirtelen minden szabály? A kérdések csak újabb kérdéseket szültek, és a végén nem maradt más, csupán a kétely. Vajon azzal, hogy megtartottam a mobilt, választ kapok mindezekre?
De a készülék néma maradt.
(Folyt. köv.)
