Miközben beszél, besétál a karám közepére, és úgy folytatja:

– Mint látjátok, nem használok vele szemben fizikai kényszert: nem kötöm meg, nem ütöm, nem rugdalom: semmilyen módon sem korlátozom a szabadságát. Hagyom, hogy azt csinálja, amit akar, és ez a dolog lényege. Csupán annyit teszek, hogy szembefordulok vele, és mereven a szemére szegezem a tekintetemet. Ezt támadásnak veszi, és rögtön menekülni kezd. – Az állat valóban nekilódul, és könnyedén üget a karám fala mellett. Szilvia azonos ritmusban fordul az állattal, ahogy Natalia is szokta csinálni. – Ilyenkor alapvető, hogy egy pillanatra se vegyem le róla a szememet – mesél, miközben folyamatosan követi a ló mozgását. – A vállamat kihúzom, ami megerősíti az üzenetet: Menj innen! Csakhogy a lovak úgy ötszáz méternyi futás után lelassítanak és szembefordulnak a ragadozóval: megpróbálnak egyfajta fegyverszünetet kérni, ugyanis a tartós menekülés nagyon kimerítené őket. Nézzétek csak, máris itt a ló tárgyalókészségének első jele: felém fordítja a fülét és megindul a karám közepe felé. Ebben a szakaszban ne adjátok fel: nézzétek ugyanolyan mereven és a testtartásotok is maradjon fenyegető. Mint látjátok, ez visszariasztja, és ismét menekülni kezd. Csakhogy már nem bírja sokáig.

Megvallom, nekem nem tűnik túl kimerültnek az állat. Tudom, a végén oda fog menni a tanárnőhöz, ahogy Nataliához is szokott, de akkor sem értem, miért hódol be az embernek.  Szilvia legalább végig magyarázza, mi történik, ezért nem tűnik olyan hihetetlennek a dolog, mint amikor először láttam.

– A következő reakció, amit nyalogatásnak, rágcsálásnak szoktak nevezni – mondja, miközben végig az állatra szegezi a tekintetét. – Látjátok, olyan, mintha enne futás közben. Már csak arra várok, hogy szinte földig hajtsa a fejét, mintegy meghajoljon előttem. Megvan! Most már levehetem róla a szememet. Ez az a pillanat, amikor megállok, és úgy helyezkedem, hogy a vállam negyvenöt fokos szöget zárjon be az állat testével.

Most már nem magyaráz tovább, de anélkül is felismerem az egyes lépéseket. Amikor az állat odalép hozzá, és orrával megböki a hátát, a nő lassan feléje fordul, de ő továbbra is az állat két mellső lába közé néz. Óvatosan felemeli a kezét, és megvakarja a ló homlokát. Észreveszem, milyen furán tartja a kezét: ujjait ökölbe szorítja, és behajlítja a csuklóját. Amikor megindul, a ló lépésben követi. Ellenkezés nélkül engedi, hogy Szilvia feladja rá a nyerget és a kötőféket. Most már minden idegszálával a lóra összpontosít. Finoman, csupán a testsúlya áthelyezésével irányítja. A kötőfék mindvégig laza marad.

– Elfelejtette a zablát – morogja Stefi.

– Sose használ zablát – javítja ki Natalia. – Semmire se akarja kényszeríteni az állatot. Együttműködik vele. Pont ez a lényeg.

– Nekem inkább amolyan húzd meg, ereszd meg játéknak tűnik – mondja Stefi.

– Aha – helyesel Kálmán vihogva. – Egyszemélyes jó zsaru, rossz zsaru.

– Ennyire nem lehettek hülyék! – csattan fel Natalia. Látom rajta, hogy most komolyan bepöccent. – Ez nem az állat manipulálásáról szól, hanem arról, hogy figyeld meg a másik lényt, és tökéletes összhangban dolgozz vele. Az állat reakciói ösztönösek. Vagy tudomásul veszed, milyen ingerre hogyan válaszol, vagy erőszakkal kényszeríted rá az akaratodat. Szilvia semmire se kényszeríti a lovat: felajánlja az együttműködést, és az állat elfogadja. Nincs fájdalom, fizikai-lelki terror. Mi bajotok ezzel? Hiányérzetetek van?

Igazából csak fél füllel hallgatom. Teljesen lenyűgöz a lovas és ló harmóniája. Szilvia viszont valószínűleg levette, hogy Natalia és a srácok összekaptak, mert a karám széléhez kormányozza az állatot.

– Halljam, mi a gond? – fordul Stefihez. Kissé előrehajol a nyeregben, és csillapítón megveregeti az állat nyakát.

– Semmi – feleli Stefi zavartan. – Csak poénkodtunk.

– Aha – bólint Szilvia. Nem reagál, ahogy Igor bá’ tenné, még olyan súlyos pillantása sincs, mint Misi bá’nak, csupán hagyja lebegni a ki nem mondott mondatot. Ennek ellenére mindannyian kínosan érezzük magunkat. Még én is, pedig meg se szólaltam.

– Szeretném, ha ezt mindannyian megtanulnátok – folytatja. Rám emeli a tekintetét: – Te is, Geri. Natalia mondta, hogy nemigen kedveled a lovakat, de szerintem inkább a lovakkal való bánásmóddal van bajod. Meglátod, ez más lesz.

Nemigen tudok mit felelni rá. Kétségtelen tény, hogy Péter bá’ több lapáttal rátett a lovakkal kapcsolatos ellenszenvemre. De nemcsak emiatt nem kedvelem ezeket az állatokat. Valahol mindig kiszámíthatatlannak éreztem őket. Tudom, az idomítás vékonyka máza bármikor letöredezhet róluk. Barna balesete se lendített sokat a velük való viszonyomon. Amúgy meg semmi bajom az istállópucolással. Ezt a munkát is el kell végezni valakinek, és a többiek nemigen tülekednek érte. Viszont volt egy nagy előnye: amíg ezt csináltam, Péter bá’ nem gyaktatott.

Nem válaszolok, azonban Szilvia várakozón szegezi rám zöld szemét. Vörös haja göndör csigákban omlik vállára. Elkapom a pillantásom, és a combjára ugrik a tekintetem, amitől viszont úgy érzem magam, mintha kukkolnék. Az arcomba szökken a vér.

– Én szeretném megtanulni, tanárnő!

Kálmán segít ki szorult helyzetemből. Őszinte tudásvágy csendül a hangjában. Egy másodpercre elkap az indulat. Szívesen nyakon vágnám, vagy valami. Nem tudom megfogalmazni, mi dühít benne, de az nagyon.

(Folyt. köv.)