A harcművészetek világától elválaszthatatlan a stílusok sokszínűsége. Persze kezdetben volt a Judo, hallottunk valamit harangozni az Aikidóról és a karatéről is, és a nagyon tájékozottak láttak pár fotót az akkor még koreai karateként tisztelt Taekwondóról is. Azután megjelent a kung fu, amiről villámgyorsan kiderült, hogy több száz stílust értenek alatta, és mi menthetetlenül elvesztünk a számtalan irányzat forgatagában.

Melyik harcművészetet válasszam?

Az ember tizenévesen a legjobb harcművészetet keresi. Lehetőleg olyan stílust, ami felruházza mindazon titkos technikákkal, amelyek segítségével könnyedén és látványosan győzhet le akárhány támadót. A cél elérésének érdekében elhatározza, hogy hajlandó keményen dolgozni három, vagy akár öt évet is.

Bár valóban minden igényt kielégítő a felhozatal, a legtöbben nem igazán tudják kiválasztani a számukra leginkább megfelelő irányzatot a kínálatból. Ennek elsődleges oka az önismeret hiánya. Az emberek jó részének fogalma sincs arról, hogy ki ő, és mire lenne szüksége. A másik ok, hogy minden stílus önmagát tartja a legjobbnak – hiszen azért hozták létre. A jobbnál jobb rendszerek széles kínálata megzavarja a kívülállót.

Az előzetes tájékozódásnak sokszor az a vége, hogy az ember a legutoljára olvasott szakcikk alapján dönt, esetleg a haverjai viszik le valahova, vagy egész egyszerűen a legközelebbi dojóba kezd el járni. Azután vagy megtetszik neki, amit ott lát és beleszeret, vagy hagyja a harcművészetet a fenébe.

Minek ennyi stílus?

Ez a kérdést gyakran felteszi magának az ember. Természetesen a különböző irányzatoknak sokszor más a felfogása, célja, edzésmódszere. Régiók szerint is viszonylag jól el lehet különíteni az egyes irányzatokat – és persze számos eset van, amikor nem. A 20. századi irányzatoknál gyakoriak az átfedések. A számtalan, egymásra erősen hasonlító stílusok elkülönülésének elsődlegesen üzleti okai vannak, de előfordul, hogy valóban indokolt egy harcművészetet elkülöníteni az addigi iskoláktól.

Mikor születik új irányzat?

Aki valami gyökeresen újat tud hozni a harcművészetbe. És ez nem könnyű. A legtöbben csupán felfedezik a spanyolviaszt. Azzal együtt, hogy nem kis teljesítmény, ha valaki megérti az egyes technikákat, és a saját fizikai és pszichés adottságaira tudja szabni azokat – ezt azért túlzás lenne új irányzatként tisztelni. Az új edzésmódszerek alkalmazása, esetleg a meglévő stílusok technikai anyagának mixelése se jelenti azt, hogy valami gyökeresen új dolog született.

Új harcművészetet csináltak, amikor Okinawán beépítették a karatét az iskolai tananyagba, és addig csiszolták a mozgásanyagát, pedagógiai módszertanát, amíg az tökéletes összhangba nem került a korabeli iskolarendszer módszertanával, oktatási-, nevelési céljaival.

Az ilyen pillanatok azonban ritkák – vagy legalábbis közel sem olyan gyakoriak, mint azt a számtalan harcművészeti stílus láttán hihetné az ember. Persze az egyes iskolák szellemi és mozgásanyaga egy ponton már valóban annyit változhat, hogy új irányzatról beszélhetünk – ennek felismeréséhez azonban rendkívül mély szakmai tudás és önismeret kell(ene).