Nem várja meg a választ, hanem balra fordul. Rendes tempót diktál, láthatóan tervszerűen vezet a girbegurba utcákon, hol hegynek föl, hol le, hol vízszintesen. Ismét megállapítom, hogy térkép van a fejében. Egy idő után kalapál a szívem. Már csak a légzésemre ügyelek, és igyekszem tartani a tempót.

A nőn viszont nem látszik a fáradtság. Céltudatosan halad, valószínűleg már este megtervezte az útvonalat. Fogalmam sincs, merre lehetünk, mekkora táv lehet hátra. Összeszorított foggal gyűröm egyik métert a másik után. Apró fénypontok cikáznak a szemem előtt. De nem adom fel.

Egy idő után belegyorsít, gondolom, nincs messze a szálloda. Rákapcsolok, de hiába akarom megpörgetni, a tüdőm és a lábam nem bírja. Egyre jobban leszakadok, pedig már látom a célt. Most mégse sikerül összeszedni magam, inkább kiszívja belőlem a maradék erőt. Szilvia jó tíz métert rám ver a szálloda kapujáig. Nem megy be, odakint megvár.

– Ez egész jó volt, ugye? – kacsint rám.

Nyitott szájjal kapkodok levegő után. A látómezőm rohamosan szűkül, fülemben dübörög a vér. A hangfüggönyön keresztül hallom a tanárnő hangját:

– Nagyon jól bírod. Ideje lenne terepen is futnod.

Kösz. Pont arra vágytam, hogy megdicsérjenek.

Megszégyenülten kullogok be a kapun Szilvia után.

Március 9.

Második óra, társadalomismeret. Dani bá’ fog nyúzni bennünket. Ez az óra valójában nincsen. Hol magyar, hol töri, hol pedig a kettő egyvelege. Mint most is. Attól függ, miből vagyunk éppen lemaradva. Dani bá’ múlt órán minden csapatnak kiosztott egy-egy pártot azzal, hogy tanulmányozzuk a programjukat. Nem tudom, a többiek hogy jártak, mi nagyon megszívtuk. Közel kétszázhúsz oldalas dokumentumot töltöttünk le a netről. A hivatkozásokkal megvan kétszázharminc is. Kis párt nagy programmal jár. Felosztottuk egymás közt, kábé egyenlő terjedelmű részekre, de akkor is sok, főleg, hogy Pécsett töltöttük a hétvégét.

Rossz érzéseim erősödnek, amikor Imi bá’ jelenik meg órakezdéskor.

– Helyettesítek – jelenti be sátáni mosollyal.

Rám tör a pánik. A Dani bá’ féle, csendes unalomba fulladó szájtépés helyett Imi bá’ fog gyilkolni bennünket. Felkészülök a legrosszabbra. Joggal.

– Átnéztétek a választási programokat? – kérdezi Imi bá’.

Bizonytalan mormogás a válasz. Az átnézés természetesen Dani bá’nál is azt jelenti, hogy az utolsó betűig elolvassa és kijegyzeteli az ember az anyagot, de Imi bá’ nem elégszik meg ennyivel. Nála aktívan kell tudni mindent.

– Jól van – folytatja Imi bá’. Úgy tesz, mintha egyértelmű megerősítést kapott volna. Láthatóan élvezi a helyzetet.

– Akkor a következő a feladat – mondja –, csapatmunka. Minden csoport maximum öt percben ismerteti a Dani bá’tól kapott választási programot. PR-osok vagytok, győzzétek meg a hallgatóságot. Kaptok öt perc felkészülési időt, azután kezdjük. Ne tököljetek, így is feszes lesz. Óra indul.

Kétségbeesetten vetjük rá magunkat a jegyzeteinkre. Ez övön aluli volt. Miközben verejtékben úszva nyálazom a papírjaimat, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy szeretve tisztelt tanáraink szándékosan nyomták ránk ezt a helyettesítést. Stefi zanzásítja az anyagot, mi Kálmánnal és Markóval diktáljuk a jegyzeteink lényegét. Egész jól állunk, amikor Imi bá’ kettőt tapsol:

– Rendben, ennyi volt. Kezdd el – mutat Fecóra.

A srác feláll, rendezgeti a papírjait. Gondolom, időt akar nyerni, pedig tudhatná, hogy ezzel csak rontja a helyzetét. Imi bá’ az órájára pislant:

– Eddig húsz másodperced ment el a semmire – veti oda metsző hangon.

Fecó belevág. Az elején kicsit bizonytalan, de ahogy belelendül, egyre magabiztosabban beszél. Csak úgy röpködnek a jelszavak. Kicsit sűrű, de egész jól megoldja. Sodró, meggyőző, talán egy hangyányit kopogós, azonban ennek is megvan a maga hangulata.

– Csak szólnék, hogy közel három perce beszélsz, és gyakorlatilag semmit se mondtál – szakítja félbe Imi bá’. Unott képet vág. – Valójában a tényekre lennék kíváncsi. Napestig harsoghatod a jelszavakat, ám arra legfeljebb a saját táborod vevő. Most a kívülállókat kell megszólítanod. Persze csak akkor, ha van mivel.

(Folyt. köv.)