Igyekszem rendet rakni a szobámban, ami persze nem olyan nagy truváj tizenkét négyzetméteren, de azért rendesen megkínlódom vele. Igaz, Natalia nem először jön át hozzám, azonban most végtelenül fontosnak érzem, hogyan fogadom. Miután kinyaltam a lakrészemet, nekiállok, hogy eltüntessem a gondos takarítás nyomait. Azért ciki lenne, ha észrevenné, hogy készültem.

Sokat hezitálok, milyen könyvek, lapok maradjanak elől. Először arra gondolok, meghagyom az ágyam mellett magasodó kupacot, később úgy döntök, elég lesz három-négy stratégiailag kiválasztott és elhelyezett kiadvány. A ruhámon legalább ennyit tökölök. Nem akarom túlságosan puccba vágni magam, de azért úgy se szeretnék kinézni, mint valami kiskrapek, akit a szülei lezavartak a Tescóba.

Gondosan előkészítem az anyagokat, rendszerezem őket, hogy könnyen átláthatók legyenek. Nincs értelme fölöslegesen tökölni, büszke vagyok rá, hogy végtelenül logikusan szortírozom a dokumentumokat. Mindennek megvan a maga helye, az eddig összegyűlt adag inkább irattárra, vagy még inkább, hatalmas mozaikra emlékeztet, még akkor is, ha egyelőre nem tiszta is a kép. Arra számítok, hogy… nos, igazából fogalmam sincs, mire számítok. Csak azt tudom, hogy Natalia átjön késő délután. Meg kell vallanom, nem bánom már, hogy a többiek nem haraptak rá az ötletemre. Egyáltalán nincs ellenemre, hogy nem fog itt szorongni az egész csapat.

Viszonylag jól vészelem át a napot, ám délután öttől tűkön ülök. Legszívesebben megcsörgetném, hol a fenében van, mikor kegyeskedik végre átlibbenni, de megfékezem magam. Nehogy már úgy tűnjön, hogy esz érte a fene. Viszont jó lenne, ha nekiesnénk ennek a nagy halom anyagnak, és találnánk benne valami vezérfonalat, amire felfűzhetjük a tényeket. Fél hatkor feladom, és nekiállok egyedül. Reménytelennek tűnik a dolog. Egy darabig kétségbeesetten ülök fölötte, azután magába szippant a kutatás izgalma. Jól számítottam: a PASTRUJNO valóban kikerülhetetlen ebben a történetben. Igazából azon csodálkozom, miért nem vettem észre előbb. Talán épp azért, mert mindvégig itt volt az orrom előtt.

Most először bánom, hogy nem tanultam oroszul. Azért találok egy szájtot, ahol képes vagyok cirill-betűkkel írni. Bepötyögöm, hogy PASTRUJNO. Persze, hogy közel százezer találatot kapok. Találomra megnyitok egy-egy oldalt, és ráeresztem a Google-fordítóprogramot. Nem valami nagy kaland. Közel se lehetek biztos abban, hogy legalább hozzávetőlegesen sikerült-e kihüvelyeznem az adott cikk értelmét. Mégis, a sok félinformáción keresztül lassan kirajzolódik a kép. Mindent mentek, ami érdekesnek tűnik, később majd lefordíttatom valamelyik alsóssal.

A mi forrásaink elég szűkszavúak. Hosszas utánakaparás után sikerült annyit kihámoznom, hogy a tulajdonost Dmitrij Ivanovnak hívják. Már rég megtanultam, hogy a legfőbb információforrás nem feltétlenül a szöveg. A képek legalább annyit elárulnak, feltéve, ha rájuk bukkan az ember. Persze Dmitrij Ivanov annyi van a neten, mint tarka kutya, pedig abból sincs kevés. Miután azonban sikerül azonosítanom az emberünket, nekiállok feltérképezni, hol fordult meg az utóbbi két évben. Furcsa, de az egyik első adat, amit sikerül kikukáznom, jóval régebbi: még az afganisztáni háború idejéből való.

Tovább kalandozom a neten. A nyugati anyagok inkább átfogó elemzések,  legtöbbjük a jelenlegi konfliktusra van kihegyezve, azonban az orosz szájtokon rendesen van anyag az ő háborújukról is. Szerencsére Ivanov életrajzában szerepel az alakulat is, ahol szolgált. Persze a tevékenységükkel kapcsolatban nem találok túl sok képet, ám az a néhány harctéri felvétel kínzó pontossággal felvillantja bennem a Jókai téri gyilkosságot, noha semmi bizonyítékom rá, hogy Ivanovnak vagy a cégnek bármiféle köze lehet Palotás Kristóf halálához.

Kopognak.

– Bújj be! – kiáltom bosszúsan. Az órámra pillantok: lassan fél hat. Natalia nem kapkodta el, hogy ideérjen.

– Szia – mondja. Szokatlanul visszafogott a hangja. Talán érzi, hogy ciki ennyit késni?

Ahogy rápillantok, elakad a lélegzetem. A lány arca a kék és sárga különböző árnyalataiban játszik. Leginkább a szeme környéke, ahol sikerül telibe kapnom könyökkel, és a szája, ahol lefejeltem. Látom, rendesen sminkelt, de ez se sokat segített rajta.

– Ööö – nyögöm meglepetten. Néhány másodpercig nemigen jön ki több a torkomon.

– Nagyon ciki? – kérdezi.

– Á, nem – felelem, amikor sikerül végre megtalálnom a hangomat.

– Most már egész jó – sóhajtja. – Szilvia jeget tett rá, amikor visszaértem. Azt mondja, sokat javult.

– Aha – bólintok gépiesen. Remélem, meggyőzőbb vagyok, mint ahogyan érzem. Iszonyatosan szégyellem magam.

(Folyt. köv.)