– Átugorjak, ha befejeztem a házimat? – veti fel Natalia. – Végigrághatnánk még egyszer az egészet.

Csábítóan hangzik, csak sajnos besokalltam. Semmi kedvem egész este ezen vitatkozni vele. Magányra van szükségem, hogy nyugodtan átgondolhassam az egészet.

– Inkább ne, ma nagyon sűrű a nap – hárítom. – Talán holnapra kitisztul kicsit a kép.

– Rendben – feleli Natalia. Érzem a hangján, hogy nincs rendben, de ez van.

Elbúcsúzom, és kinyomom a telefont. Végigheveredem az ágyamon, és számba veszem az elmúlt hónapok történéseit. Először Barnát veszítettük el, azután állandósult a konfliktusom Stefivel. Ráadásul Kálmán átmeneti ingadozás után mellette döntött. Tudom, Markóra számíthatok, ez azonban csupán megszorításokkal érvényes: Markóra az Ötösfogat számíthat. Nem én, Stefi vagy Kálmán, hanem mi együtt, beleértve Nataliát is.

Szilvia… hát igen… nem mondom, hogy nem akad el a lélegzetem, valahányszor látom, viszont érezhetően nem vesz komolyan. Talán kedvel, ami persze menő, meg minden, és a srácok kétharmada egy kanál vízben megfojtana, ha kiderülne, milyen viszonyban vagyunk, viszont én azt szeretném, ha felnézne rám. Őszinte pillanataimban tisztában vagyok vele, hogy erre semmi esélyem – pontosabban szólva nincs nála esélyem. Most őszinte pillanatom van. És Natalia… sokáig azt hittem, vele mindent megoszthatok, mert mindig mellettem áll. Tévedtem. Túl önálló ahhoz, hogy valóban támaszkodni lehessen rá. Vannak időszakok, amikor az ember nem jópofa benyögésekre vár, hanem arra, hogy kétely nélkül támogassák. Ezt sose fogom megkapni tőle.

Hanyatt dőlök az ágyon, és a mennyezetre bámulok. Hófehér téglalap, akár egy üres papír. Várom, hogy szokás szerint megelevenedjen, peregni kezdjenek rajta a legkülönfélébb történetek, ám ezúttal hiába.

Magamra maradtam.

Március 24.

Dani bá’ kidőlt, elkapta valami influenza, és most Fedor bá’ tartja helyette a történelmet. Alapvetően kedvelem ezeket az órákat. Noha Fedor bá’ érezhetően úgy jön be helyettesíteni, hogy nem fog eltérni a tananyagtól, tudom, csupán idő kérdése, mikor adja fel, és indul más irányba, mikor vált át tudománytörténetre. Illetőleg a problémamegoldásra. Fedor bá’t azok a pillanatok érdeklik legjobban, amikor a tudományos és a gazdasági tényezők gyökeresen megváltoztatják az élet addigi menetét. A társadalmi problémákat sosem a háborúk oldják meg, hanem a gazdaság, mondja ilyenkor. A gazdaság pedig a tudomány és technika fejlődésének függvénye.

Amikor helyettesít, szinte kicserélik. A saját óráin mindig nyugodt tempóban ad elő, kérlelhetetlen logikával építi fel az anyag menetét. Ilyenkor viszont egy idő után elragadja a hév. Nem csak nekünk magyaráz, hanem önmagával is vitatkozik. Hosszan sorolja az állításai mellett szóló érveket, ugyanakkor idecitálja az ellenérveket is. Nem arról van szó, hogy a saját tárgyait nem jól tanítja, hanem arról, hogy ezek az órái fergetegesek. Egyszer megkérdeztem, miért nem ezt tanítja, mire legyintett. Ehhez nem értek igazán, ez csak a hobbim, felelte. Furcsa, én pont fordítva érzem.

Ilyenkor elképesztő íveket képes felhúzni. Nemegyszer évszázadokat ugrik egyetlen óra alatt. Azt mondja, azért sűríti az anyagot, hogy lássuk, hogyan épülnek egymásra a történések. Most a ’48 –’49-es szabadságharc eseményein kéne rágódnunk, azonban Fedor bá’ egy idő után legyint, és inkább arról beszél, hogy a Bach-korszakban hogyan folytatódott a reformkorban megkezdett ipari fejlődés.

– Tudtátok, hogy Clark Ádám 1866-ban halt meg Budán? – néz végig rajtunk. – Nem csupán a Lánchíd megépítése fűződik a nevéhez, amit egyébként nem ő tervezett. Ő vezette a budai Alagút munkálatait is, amit 1857-ben adtak át. Attól, hogy a nemesség a passzív rezisztenciát választotta, az élet még ment tovább. És ez a lényeg. Még akkor is, ha a történelemkönyvek nem ezt hangsúlyozzák.

Lemondóan legyint, és végignéz az osztályon.

– Tanár úr, azért mégiscsak a kiegyezés után indult be a gazdasági fellendülés, vagy nem? – veti közbe Kornél.

– Dehogynem – bólint Fedor bá’. – A lényeg, hogy a robbanásszerű gazdasági fejlődés eszközei akkor már rég a rendelkezésünkre álltak. Csupán rajtunk múlt, mikor teremtünk olyan környezetet, amelyben maximálisan kihasználhatjuk a lehetőségeket. A kiegyezés hozta létre azokat a feltételeket, amelyeknek köszönhetően gőzerővel beindulhatott a gazdaság. Tegyük hozzá, hogy ez a boldog időszak csupán az első világháborúig tartott. Igaz, a két háborúban is töretlennek mondható az ipari-tudományos fejlődés – sőt bizonyos keretek között a termelés is – ám ekkor, hogy úgy mondjam, a gazdasági élet más szegmensei kerültek előtérbe. Amikor egy ország élet-halál harcot vív, megváltoznak a prioritások. Egyébként nem kell háborúzni ahhoz, hogy teljesen irreálissá váljanak bizonyos dolgok – teszi hozzá. – Ott van például a huszadik század második felének fegyverkezési versenye. Józan ésszel azt gondolná az ember, hogy amikor annyi atomfegyver gyűlik fel a bolygón, amivel már el lehet pusztítani a Földet, a felek nem folytatják tovább, hiszen a továbbiakban az egésznek semmi értelme. Ha kitör a háború, a Föld úgyis megsemmisül. Tévedés.

(Folyt. köv.)